Január 17-én és 25-én két olyan zenekari hangversenyre került sor Budapesten, amelynek súlyponti része volt egy-egy új magyar kompozíció ősbemutatója. Az elsőt a Debreceni Filharmonikus Zenekar adta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben művészeti vezetője, Kocsár Balázs vezényletével és a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán) egyenrangú közreműködésével. Az ősbemutató a hangverseny első felét alkotta: ekkor hangzott fel TÓTH PÉTER Petőfi Sándor szövegére komponált koncert-kórusoperája (más források szerint oratorikus hőskölteménye), A helység kalapácsa. (A szövegkönyv a komikus eposz szövegén kívül más Petőfi-szövegeket is felhasznál: elsősorban a Falu végén kurta kocsma című ismert versből merít.) A sajátos műfaji megjelölés sajátos -ha nem is példa nélkül álló -zeneszerzői megközelítést tükröz: jóllehet Petőfi komikus eposzának individualizált szereplői vannak, akik legtöbbször saját szavaikkal, egyenes beszédben szólalnak meg, a komponista úgy döntött, hogy alakjukhoz nem rendel szólóénekeseket, és szövegüket a teljes kórusra vagy a kórus valamelyik részhalmazára bízza. Bár az említett műfajmegjelölések nem utalnak erre, tulajdonképpen archaikus vonásról van szó: a késő reneszánsz olasz madrigálkomédiáknak sokszor a commedia dell'arte műfajból átöröklött figurái helyett énekelt mindent hasonlóképpen a kórus, egyszersmind persze a narrátor szerepét is magára vállalva.

Kocsár Balázs - Felvégi Andrea felvétele

A darab 18 szakaszra vagy zenei számra oszlik az invokációtól az epilógusig, nagy részüknek címe is van, amely vagy a cselekményre, illetve a helyszínre utal, vagy tisztán zenei jellegű, esetleg vegyes: Recitativo, Korál, Hortyogó fúga, Air. E címekből jól kivehető az irónia, Petőfi eposzparódiájának oratóriumparódiává való kitágítása. A komponista e keretek között változatos textúrákat tud a szellemes és sokrétű szöveg szolgálatába állítani. Az alvó „hős", Fejenagy hortyogását -mint láttuk -fúgává stilizálja, a bezárt helyzet felismerésének döbbenetét a zenekar elnémításával, rövid a cappella- szakasszal érzékelteti. Sok a filmzeneszerűen vizuális jelentésű zenei anyag, vagy éppen a „madrigalizmus" (például a harangkötélen való lesurranás érzékeltetésére).

A darab kétségtelen erénye az itt csak utalásokkal érzékeltetett ötletgazdagság, továbbá a határozott, tartós emelkedés a statikus, szinte szereplők nélküli indítástól a darab utolsó előtti mozzanatáig, a Bagarja szerencsétlen mentegetőzésével két részre tagolt verekedés-jelenetig. Hatásos, erőteljes a fokozás a kocsmajelenet végén, amit annál nagyobb kontraszttal, annál hatásosabban követ az elnémult harctér, a pusztulás -ismét ironikus-parodisztikus -megjelenítése.

Kevésbé éreztük meggyőzőnek a nyilván nem csupán a vájtfülűek használatára íródott mű zenei nyelvét. Azt kell mondanom, hogy a közérthetőség kedvéért Tóth Péter egy olyan, egészen Kodályig visszavezethető -mondjuk így: posztkodályi -hangot használ, amely már kimerült, elfáradt, amellyel a rész-szellemességek, „csavarok" és ötletek ellenére már nemigen lehet új mondandót kifejezni. Ráadásul ezen a komikus-színpadi területen még ott áll Kodály és a jelen között egy olyan nagy egyéniség, mint Ránki György, aki ugyan szintén Kodályból indult ki, de sok tekintetben túl is jutott rajta. A helység kalapácsa kulturált, sok tekintetben változatos és leleményes, de semmiképpen sem briliáns darab. S még Kocsár Balázsnak a darabbal azonosuló, kitűnő vezénylése, a kifogástalan zenekari és a nagyszerű kórusteljesítmény sem tudta azzá tenni.

A hangverseny másik felében elhangzó 20. századi klasszikus, Stravinsky Oedipus Rex oratóriuma más módon hagyta a hallgatót kielégítetlenül. Meg kell állapítanunk, hogy egyszerűen nem sikerült a nagyigényű kompozíciónak megfelelő szólistagárdát megnyerni az előadás számára. Iocaste szerepét Wiedemann Bernadett énekelte, Oedipusét Cselóczki Tamás, a többi szerepen pedig Cseh Antal, Palerdi András, Böjte Sándor és Wagner Lajos osztozott. Közülük mindössze Wiedemann Bernadett teljesítménye volt első osztályú: Cselóczki valamilyen okból mindvégig küszködött a szereppel, hangja meg-megbicsaklott, bizonytalankodott, és - különösen a pianókban - fénytelen volt. A többi énekes pedig egész egyszerűen nem bírt azzal a súllyal, amit a Stravinsky-remekmű előadása megkövetelt volna. Ezért hiába vezényelt Kocsár Balázs rendkívül precízen, határozottan, koncepciózusan, hiába valósította meg a zenekar és az énekkar az elképzeléseit: végül minden erőfeszítésük ellenére egy eleve illuzórikus előadást hallottunk.

A 25-i koncert a Thália Színházban zajlott, ezen Keller András vezényelte a Concerto Budapestet, és Kim Kashkashian volt a közreműködő szólista. Ő játszotta TIHANYI LÁSZLÓ új darabjának, a szólóbrácsára és zenekarra írott op. 49-es Passacagliénak a magánszólamát. A krónikás betegsége miatt nem lehetett jelen, ám a Bartók Rádió szívességéből alkalma volt meghallgatni az előadás hangfelvételét.

A Passacaglie közepes nagyságú, de jelentékeny ütős részleget tartalmazó szimfonikus zenekarra komponált, négytételes darab. Tételrendje egészen szokatlan, nagyjából azt mondhatjuk, hogy két közepes-lassú tempójú tétel fog közre két gyors tételt; a nyitótétel azonban meglehetősen rövid, felfoghatjuk önállósult bevezető szakasznak is; a zárótétel pedig, amelynek tempója menet közben is fokozatosan gyorsul, rövidebb Presto szakasszal végződik. A lassú, illetve gyors tempóra történő utalás azonban bizonyos fokig illuzórikus, amennyiben a partitúra a Tihanyira oly jellemző módon áttört, cizellált, s különösen a versenymű -mert hát persze arról van szó - magánszólamában mindenütt sok apró hangértéket tartalmaz. A kompozíció az utolsó hangig determinált, semmilyen véletlenszerű vagy rögtönzött elemet nem tartalmaz, s leírt formájában, különösen ritmikailag, hihetetlenül bonyolult, tehát előadói szempontból rendkívül nehéz is. Elvben már Schoenberg óta felmerül a kérdés, hogy mi az a pont, ameddig a notáció nüanszainak még van értelmük, s amelyen túl reménytelenül elvesznek, ösz-szeolvadnak a hallgató számára. Elvben kérdés ez, de itt egyáltalán nem az. Tihanyi hallatlan magabiztossággal és igen finom hallással építi fel a hallgató számára releváns zenei és expresszív hatást a mű és a hangszerelés nüanszaiból. A Passacaglie ezen túlmenően egyéni hangú, semmi másra nem emlékeztető opusz, karakteresen elkülönülő tételekkel.

Az első mintha még az ősködből való születést jelentené: a kisdob egyenletes, de bolgár ritmusosan sánta kopogásának kíséretében -ez később transzformálódik -emfatikus, ám töredékes gesztusok, majd akkord- repetíciók hangzanak fel a zenekarban; a szólóhangszer pedig még mintha hangját keresné, inkább csak tartott hangokat, tétova dallamszilánkokat hangoztat. Ideges, állandó ütemváltásaival szemben a második tétel túlnyomórészt folyamatos 5/8-os metrumban áll: ez már igazi, sodró erejű concerto-tétel, ritmikus és csillogó magánszólammal. A tétel hangzását egyéníti, hogy a vonóskar szerepét kilenc vonós szólista veszi át. Segíti ez természetesen a szólóhangszer akusztikai érvényesülését is, azét a szólóbrácsáét, amely hol hosszabb, rendkívül gazdag, expresszív, változatos szólószakaszokat játszik zenekari kísérettel, hol pedig párbeszédet folytat, felesel - elsősorban az ütőhangszerekkel. Közben mindvégig hangsúlyosan jelen van, mintegy a tétel kötőanyagaként, egy makacs, rövid kvintola-motívum, amely - lassabb tempóban - már a nyitótétel második felében felbukkan.

A harmadik tételben -tempójelzése: Assai vivo e molto ritmato -kiegészül a vonóskar, és a játékosság uralkodik, szinte pajkosan ficánkoló formában, amint arra jelt ad a szólóbrácsa kezdő héthangos, kettősfogásban játszott ugrándozó motívuma, amely némileg variált formában még számos alkalommal visszatér a tételben. Glissandók, szinkópák, változatos akcentusok, és a gyors tempóban is rendkívül áttört és szofisztikált hangszerelés teszik élvezetessé a végére váratlanul lelassuló, elbizonytalanodó tételt, amely a basszusharsona kitartott mély hangjával vezet át a zárótételbe. Ez ugyancsak igen bonyolult, vagy inkább még bonyolultabb partitúra, amelynek fő tartalma azonban a szólóhangszer rendkívüli, a második tételét is meghaladó súlya, ihletett, kitárulkozó líraisága. Ez a csodálatos hang kellő jelentőséggel és emlékezetesen csendíti ki a rendkívül gazdag és szép kompozíciót, és egyszersmind a különleges (bár természetesen nem példátlan) tételrendet is teljesen érthetővé és logikussá teszi.

Az előadásról szólva csak a legnagyobb dicséret hangján beszélhetünk a szólistáról, Kim Kashkashianról, aki hallatlanul nehéz szólamát nem csupán makulátlanul játszotta le, hanem a kifejezésben is megrendítő teljesítményt nyújtott; nélküle nem is lehetne fogalmunk a darab igazi értékeiről. Játékát hallgatva még az a benyomásunk is kialakul, hogy Tihanyi bizonyára rendkívül hangszerszerű szólamot komponált -amiben neki, mint az ajánlás birtokosának, ugyancsak szerepe lehetett. Csak a legjobbakat mondhatom végül a karmester és a zenekar teljesítményéről is, ami mögött, mint a fentiek sejteni engedik, minden bizonnyal nagy mennyiségű, kitartó munka húzódik meg.

Néhány szóban kitérve a hangverseny másik két műsorszámára: a nyitó darab Bach
h-moll szvitje volt Kaczander Orsolya varázslatosan könnyed, virtuóz és gömbölyű, hallatlanul muzikális szólójával; a zenekar ezúttal nem a barokk akcentusait és sóhajait, hanem inkább a hosszabb dallamívek, a lekerekítettség lehetőségeit kereste. A hangverseny második felében Bartók Zenéje hangzott el, emlékezetesen szép előadásban, amely minden ízében tükrözte Keller András elmélyült, értő és szenvedélyes Bartók-képét. Az előadás alapvető erején és világosságán, áttetszőségén túl igen nagy számú részletszépséggel szolgált: zenekari színekkel, a cseleszta álomszerű megszólalásaival, elsőrangú zenekari zongoristával, szuggesztív és látomásos 3. tétellel és a himnikus lezárás meggyőző megformálásával.

MALINA JÁNOS