Himnuszokkal kezdődött és himnusszal fejeződött be a 22. Mini  Fesztivál. A sorozat a legifjabb zeneszerző művével indult (VIRÁGH ANDRÁS GÁBOR: Tre hymni), zárásként pedig KOCSÁR MIKLÓS Stabat Materét hallgathattuk meg. Imigyen két, égre tekintő mű keretezte a januári hétvégét, melyet amúgy leginkább valamiféle gyarló és pórias hétköznapiság jellemzett.

Virágh darabjával emlékeim szerint az egyik Ifjúsági Kortárs Zenei Esten (IKZE) találkoztam (2008-ban -A szerk.), mostani elhangzása tehát nem ősbemutató volt. A kompozíción hallani, hogy „régi". Egyfajta iskolás komolyság, intuíciót megzabolázó spekulatív hajlam jellemzi. Virágh érezhetően nem az a komponista, aki a tapasztalatlanok öntudatlan és hátborzongató biztonságával tesz szubjektív, ám imponálóan találó kijelentéseket. E művében a zeneszerzői mondandó többé-kevésbé a már megszerzett tudás demonstrációjában merül ki. Ekként a Tre hymni a szakmai jártasság igazolása volna, ám a végeredmény (egyelőre nagyon is szimpatikus módon) épp a járatlanság bizonyítéka. Virágh stílusát intenzív melódiaigény jellemzi, s bár a teljes hangkészlet birtokba vételére tör, melódiareflexei még a tonális zene dallamképző toposzai körül köröznek. Egy díszítés, egy előke, egy fordulat árulkodik a gondolkodás tonális kötöttségéről. Az Amor Sanctus kötetből válogatott három latin nyelvű himnuszt Takács Zsuzsanna szép hangon énekelte. Gyanítom, Virágh előtt olyan vokális mű terve lebegett, melynek megkomponálását nem nehezíti a szöveg szemantikai ballasztja, s ehhez a „komolyságot" asszociáló latin nyelv jó választásnak tűnt. Árulkodó a szerzői kommentár: „Két okból nyúltam ősi szakrális szövegekhez: egyrészt, mert rendkívül értékesek és zeneileg jól megformálhatók, másrészt ennek az évezrednek az alkotásai a mai átlagolvasók körében szinte teljesen ismeretlenek". Nem is kell különösebb szemfülesség ahhoz, hogy észrevegyük: a szöveg megzenésítése helyenként inadekvát, olyan szakaszokban gyorsul fel vagy vált szenvedélyes tónusra például, ahol ez nem tűnik indokoltnak. De nem ez az igazi probléma. A himnuszok kamarakíséretében (Győri Noémi -fuvola, Déri György - cselló, Kéry János - zongora) maga a kamarajelleg válik túlhajtottá. Hoszszú-hosszú szakaszokon keresztül ambicionáltan önálló dallamvilágú szólamokat hallunk, s ettől a zenei textus meglehetősen elnehezül. Jellemző módon épp a tonális allúziók akadályozzák e differenciált kíséret élményszerű appercipiálását.

HORVÁTH BARNABÁS zongoraciklusa (Lírai zongoradarabok) igen korlátozott zenei invencióról árulkodik. (Szerencsére az elmúlt években nemcsak ezt a művet hallottam a szerzőtől). Holics László beszédesen, artikuláltan, láttató erővel, de talán kissé didaktikusan zongorázott, s talán ez is hozzájárult az összbenyomáshoz: a kis darabok lényegében egyetlen gondolatra, párokba rendezett hangokra (hangzatokra, gesztusokra) épültek. Egy-kettő, zsip-zsup, bim-bam. Olybá tűnt, mintha a zeneszerzői találékonyság pusztán e párok kifundálására korlátozódna, s ha már megvan egy, akkor jöhet a következő feladat: egy másik páros (hangköz, hangpár) kiötlése. Ezen elemek összefűzésére, szerkezeti összekapcsolására viszont már nem maradt energia.

Az elmúlt időszakban az általam látogatott koncerteken HOLLÓS MÁTÉ szinte kizárólag felkérésre (kívánságra) teljesített albumblatt-darabokkal jelentkezik. Kissé profiltalan, a muzsikus számára viszonylag könnyen belakható világú, de alapvetően jellegtelen munkák voltak ezek. Ilyen műnek hallottam a Csöndes trombitaszó hárfával címűt is, melyet a Maros Éva-Geiger György duónak írt.

Az est kellemes meglepetése MEGYERI KRISZTINA Esőhíd című, japán nyelvű haikukra írt ciklusa volt. Horváth Balázs remekül fogta össze a kisegyüttest (Szűcs Péter -klarinét, Nagy Antal -trombita, Gulyás Emese - hegedű, Rohmann Ditta - cselló, a szerző - zongora), valósággal abroncsok közé szorította, ám ettől maga a mű előadása egy cseppet sem vált szögletessé, kifejezetten rugalmasnak, szellősnek és spontánnak hatott. Azt hiszem, ezt is a kompozíció erényei közé kell sorolnom. Megyeri ügyesen és hatásosan épített a japán nyelv akusztikájára, az énekes szólista pedig egész egyszerűen lefegyverző volt. Kővári Eszter Sára úgy győzött meg kivételes muzikalitásáról, hogy közben hagyományos énekelnivalója alig-alig akadt.

Kővári Eszter Sára - Felvégi Andrea felvétele

DARGAY MARCELL zenei világában kiemelt szerepe van a sűrű pianissimóknak. A fesztivál programjába a már többször is játszott Nach(t)stücke című triója került be. Számomra egyelőre talány a mű formai felépítése, s nem igazán értem belső arányait sem. Az aggályoskodásnak azonban most nem sok teret hagyott a valóban megrendítő és Vékony Ildikó emlékére eljátszott utolsó tétel. A darab cimbalomszólama korábban a cimbalomművésznőnek adott lehetőséget igényes muzsikálásra. Most egy különleges tehetségű és teljesen szuverén világú cimbalmos, Lukács Miklós társult Déri Györgyhöz (cselló) és Klenyán Csabához (klarinét). Őt hallgatva Vékony Ildikó szavai jutottak eszembe: a cimbalomnál „nincsenek iskolák, itt minden előadó egy külön iskola. És hiába szeretnénk rögzíteni dolgokat, az esetlegesség mindig megmarad, esendőségünk a játék része lesz". Lukács Miklós félreismerhetetlenül személyes sound birtokosa. Ezúttal csak egyetlen jellegzetességére hívom fel a figyelmet: vibráló energiájú játékának sűrű pianissimóit minden pillanatban Dargay művének szolgálatába állította. Méltó utód.

Dargay Marcell - Felvégi Andrea felvétele

Dargay Marcell játszotta BOZAY ATTILA 2. zongoraszonátáját (op. 33b). Pódiumképes produkciója elevenen cáfolta a mai zeneszerzőket illető közkeletű és általánosító vádat: nincs komolyan vehető hangszeres tudásuk. Ezt annak ellenére le kell szögezni, hogy Dargay előadásmódjából szembeötlően hiányoztak a pianisztikus gesztusok, mintha a zeneszerző idegenkedett volna a zenei anyag differenciálásától. Minden egyes zenei moz- zanatot egyetlen (jobbára analitikus) nézőpontból szemlélt. Nem engedett a szenzualitás csábításának. Azt hiszem, hogy a valóságban Bozay darabja hierarchikus elrendezésű, vannak benne intellektuális és emocionális, valamint zsigeri (taktilis, manuális) mozzanatok.

Lukács Miklós és Klenyán Csaba játékát élvezhettük KURTÁG GYÖRGY Tre pezzi című darabjában. Talán túlságosan is az élvezeti érték került előtérbe, minden túl szép volt, különösen Klenyán játéka vált -már-már a mű rovására -narcisztikusan (ön)bódítóvá.

A pénteki nyitókoncertet SUGÁR MIKLÓS rézfúvós kamarazenéje zárta. A Rézkarakterek változatos tételek sorozata. A rézfúvós írásmód helyenként ugyan konvencionális, a zene kiismerhető, de el kell ismerni, hogy Sugár darabja arányos, jól felépített, szerethető divertimento-muzsika, a mostanában újjáéledő neo-szocreál bornírtsága nélkül. A kiegészített Ewald Rézfúvós Kvintett megbízható előadással örvendeztetett meg.

Szombaton, a Mini Fesztivál hagyományaihoz híven, két hangversenyt is tartottak. A hóhelyzet hibás felmérése miatt (sokadmagammal) lekéstem a délutáni koncert első számát, LENDVAY KAMILLÓ fúvószenekari darabját. A Csajkovszkij mester utolsó üzenetéből mindössze az utolsó percet hallottam, s ez csak arra volt elég, hogy megállapítsam: a Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar jól felkészített csapat, mely nem mellesleg „az ország -jelenleg -legnagyobb amatőr fúvósegyüttese".

HIDAS FRIGYES művét nem a teljes, közel 80 főt számláló formáció adta elő. Érthető, hiszen a teljes létszámban felvonuló „vasutasok" feltehetőleg elnyomták volna Szabó Laura egyetlen csellóját. A Fantázia szólógordonkára és fúvósegyüttesre a csökkentett fúvósapparátus mellett is igazi hangszerelési bravúr. A gordonka végig uralja a hangzásteret, a visszafogott fúvóskíséret színeit viszont egy pillanatra sem érezzük fakónak. A mű afféle concertino, és -talán a befejezés miatt érzem így -mintha egyetlen szép, lassútétel karakterű kompozíció volna.

Szabó Laura - Csibi Szilvia felvétele

Játékos hamisítvánnyal, pszeudo-darabbal jelentkezett KÁKONYI ÁRPÁD. Olyan képzeletbeli klubhoz csatlakozott, melynek tagja Fernando Pessoa, Weöres Sándor vagy Kondor Ádám. Kákonyi a Suite in d címet viselő kompozíciót „Jan Peter Pupuska életművének egyik gyöngyszeme"-ként mutatja be. Az 1687-ben keletkezett szvitről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a „donyecki nagyhercegi udvar jubileumi, 22. nőnapi ünnepségére készült, ám lassú, tragikus hangvételű bevezetőjében és »Siciliano« tételében a Velikij Knyaz vaddisznóvadászatban elhunyt édesöccséről is megemlékezik a Brnóból a Kalmiusz vidékre elszármazott, manapság méltatlanul mellőzött morva mester". Ha a 22. donyecki nőnap maga a 22. Mini Fesztivál, akkor a célzás találó. Azt se nagyon lehet vitatni, hogy e nőnapon sokan tűntek méltónak a méltatlanul mellőzött morva mester örökségéhez. E körülmény nélkül Kákonyi darabja inkább csak szellemeskedő, néhány tételénél azt sem tartom kizártnak, hogy teljesen más apparátusra elképzelt mű vagy műkezdemény átirata, adaptációja.

DUBROVAY LÁSZLÓ concerto hangvételű Tavaszi szimfóniáját a teljes együttes tolmácsolta. Dubrovay utóbbi években hallott zenekari műveivel szemben a Tavaszi szimfónia első tételének súlyát nem a dagályosság biztosítja, a lassú tétel nem merő formalitás, a finálé groteszk, cirkuszi motorikusságát ezúttal lágyabb színek is árnyalják.

Az esti hangverseny igazi vegyes felváGott volt, a szerkesztési koncepciótlanság mintaesete.

Ha SÁRY BÁNK 14 évvel ezelőtt, főiskolásként írt Emlékét Virágh András Gábor darabjához hasonlítom, akkor „szubjektív, ám imponálóan találó kijelentésnek" mondanám. Az összehasonlítás mankója nélkül viszont inkább csak egy kedves emléknek. Egy már sokszor hallott cimbalomrapszódiát Szakály Ágnes beugrása mentett meg a program számára. KERÉKFY MÁRTON kompozíciója (Rapszódia cimbalomra) azonban csak részleteiben hangzott el. DURKÓ PÉTER zongora-cselló-duójával sem most találkoztam először. A Csellóverseny víztükréről korábban azt írtam, hogy „Durkó a zongoraszólam kialakításakor a Csellóverseny vonós és ütős szólamaiból indult ki. Miközben a zongorakíséret hangszerszerűsége példásnak mondható, nem lehet nem észrevenni a zongorára szánt zenei anyag idegenszerűségét. Éppen ez a kettős fogalmazásmód teszi minden pillanatában izgalmassá és finommá ezt a kompozíciót, mely egyszerre tűnik letisztultnak és kísérletezőnek." A szerzői közreműködéssel „hitelesített" legutóbbi előadás tisztaságáról ezúttal nem szólhatok.

HUSZÁR LAJOS Polner Zoltán Farsangi kakas című kötetéből választott ki négy verset, népi babonák, mondókák merész „költői parafrázisait" (Kovács Sándor Iván). Az Alföldi varázsének dalciklus drámai expreszszivitása és feltárulkozó líraisága már-már zavarba ejtő, különösen olyan intenzív és felhevült előadásban, amilyen Meláth Andreáé volt. A pillanatnyi zavarból ocsúdva utólag úgy tűnik, mintha a művet maga Meláth hozta volna létre.

Az előadóművész teremtő erejét példázta Csáki András (gitár) interpretációja is. SÁRI JÓZSEF tételeiből (Nyolc könnyű karakterdarab gitárra) eleven, lélegző kompozíciókat hozott létre; makulátlan technikával és a könnyedség illúzióját keltő természetességgel játszott.

Az Öt eset című darabról a közelmúltban számoltam be. MADARÁSZ IVÁN művét ezúttal is Szakály Ágnes (cimbalom) és Varga Zoltán (kürt) adta elő, de érzésem szerint a korábbi produkcióhoz képest alacsonyabb színvonalon. SZŐLLŐSY ANDRÁS hegedűre írt Szólószonátájában nincs benne, „amit szenvedve, de felemelően mondott a XX. század második fele a lélekről, a szépségről, a magányról" -miként a műsorfüzet állítja -, mivel a mű 1947-ben keletkezett. Pár éve Barta Mihály ismertette meg e fiókban szunnyadó, korai művet a nyilvánossággal, most Szecsődi Ferenc játszotta. Talán pontosabban és nagyvonalúbban, ám felfedeztető elszántság nélkül.

Az estet OLSVAY ENDRE Vonósnégyese zárta. Olsvay küzdelmes konstrukciói után érdekes volt találkozni egy oldottabb, kisebb tétért küzdő darabbal, melyet a Somogyi Vonósnégyes korrekt módon tolmácsolt.

A záróhangversenyen a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Kodály Kórus lépett fel, a dirigens Kocsár Balázs volt. Két héttel korábban TÓTH PÉTER A helység kalapácsa című kórusoperáját mutatták be Budapesten (kritikánk a 25. oldalon - a szerk.), most pedig Tóth vonószenekari darabjával, a Téli regével indították a koncertet. A technikai értelemben könnyű, hálás játszanivalót kínáló kompozíció csapda, és a zenekar bele is sétált: a muzsikusok úgy gondolhatták, hogy a Téli rege kevés munkával is megközelíthető. Ám kevés munkával egy köny-nyűnek tetsző, többé-kevésbé beidegzett műről csak hevenyészett képet lehet festeni. Azt hiszem, most ez történt, mert kizártnak tartom, hogy Tóth hosszú oldalakon keresztül artikulálatlan belső szólamokat, végtelen legatókat írt volna, s azt sem tudom elképzelni, hogy kifejezetten kásás vonóshangzást ambicionálna. Feltűnő volt, hogy a szólamonkénti magas létszám nem az elvárható homogeneitás, hanem valamiféle kiszámíthatatlan heterogeneitás felé vitte el a hangzást.

Tulajdonképpen nem meglepetés, hogy a folytatásban játszott és sokkal nehezebb darab (BÁNKÖVI GYULA: Figurák a táblán) mennyivel jobb, gondosabb és kidolgozottabb előadásban csendült fel. Lám, adott esetben a kihívás nagysága fegyelmező erővé tud válni. Gyengébb interpretáció hallatán bizonyosan óvatosabban fogalmaznék, de ezúttal bátran kijelenthetem, hogy nekem Bánkövi Gyula kompozíciója miatt volt érdemes végigülni a három nap négy koncertjét. Nem először tapasztalom, hogy Bánkövi darabjai mennyire függetlenítik magukat a szerzői kommentártól. Az első hangoktól érdektelenné válik, hogy a komponista miként hozta létre a művet, hogy munka közben milyen impulzusok érték, milyen asszociációk mentén dolgozott, s egyáltalán: hogy mit gondol róla. A darab szuverén módon kialakítja saját világát, csak önmagára vonatkozik, önmagáért áll jót. A mű minden pillanata felfedezteti önmagát.

Varga Zoltán, Madarász Iván és Szakály Ágnes - Pető Zsuzsa felvételei

DURKÓ ZSOLT 1968-as, a maga idejében nagy hatású Altamiráját nem kell felfedezni. A kórussal kiegészült zenekar kissé bukdácsolva, de megbirkózott a partitúrával. Magam most úgy éreztem, hogy a mű zenei tartalma és az előadásra hivatott apparátus volumene nincs arányban, a kitermelhető zenei gondolatokhoz képest az Altamira (zeneszerzés-technikai értelemben is) túl nagy erőket mozgósít. KIRÁLY LÁSZLÓ darabja (Elegy for Cathy) maga a túlzás, kitermelhetetlenül kevés zenei gondolatot tartalmaz.

KOCSÁR MIKLÓS 2007-ben szerzett Stabat Materének köszönhettük, hogy emelkedett hangulatban, megtisztult lélekkel nyugtázhattuk a 22. Mini Fesztivál befejezését. A zenekarra, kórusra, szoprán- és baritonszólóra komponált mű anyagában semmi újszerűre nem kellett felfigyelni, a helyenként szinte idézetszerűen kodályi kompozíció mégis izgalmas és magával ragadó. Első helyen a biztos kézzel kialakított dramaturgiát kell említeni, majd a dramaturgiát hordozó világos és célszerű formát. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a nagy ívű koncepció kidolgozása, a részletek kimunkálása másodlagos volna. Az áradó dallamok ismerőssége, a harmóniafordulatok otthonossága ezúttal nem könnyűkezűségről, sokkal inkább a téma iránti alázatról, egyfajta érzelmi elfogultságról árulkodik. A megzenésített tíz versszakból az első hármat a kórus adja elő. Ezt tekinthetjük a kompozíció első részének. Fontos, a későbbiekben visszatérő zenei anyagokat ismerünk itt meg, többek között egy vezérkorál funkciójú szakaszt. A második rész döbbenetes erejű fokozás, dramaturgiai mestermű. Baritonszóló (Bátki Fazekas Zoltán) indítja. A jobbára tárgyilagos hangvételt a külső szempontot érvényesítő szöveg indokolja. A felforrósodó ötödik versszakban (Babits Mihály fordításban: „engedd éreznem sebednek mérgét, hadd sírjak veled!") a szoprán szólista kerül a kompozíció centrumába; Francesca Provvisionato igen meggyőzően énekelt. A Mária fájdalmával való közösséget kifejező 6-7. versszakban a szólista énekéhez csatlakozik a kórus, a drámai fokozás végén pedig hirtelen elhallgatnak az énekesek. A 8. versszak előtt zenekari intermezzo késlelteti a folytatást, Kocsár mesteri módon alkalmazza a passiódramaturgiát, ária vagy korál helyett szövegtelen zenekari tétel ad alkalmat a kontemplációra. Megrendítő a kilencedik versszak. Visszatér a bevezetőben exponált, vezérkorálszerű anyag, miközben -remélem, jól hallottam -a szólista szövegtelen dallamot énekel: nincsenek szavai, Jacopone da Todi nem írt számára semmit. Az utolsó két versszak a magasabb értelem, a megnyugvás és az isteni terv kiteljesülése jegyében zárja a kompozíciót. Az ember persze először csak ámul, majd gyanakszik, hogy Kocsár (talán ösztönösen) a váratlan zenekari intermezzót valahol a kompozíció aranymetszéspontján helyezte el.

Szinte már megszoktam, hogy a Mini Fesztivál után az IKZE koncertjei miatt kell szabaddá tenni a hétvégét. Sajnos idén erre nem lesz szükség. Egy reményteli lehetőséggel kevesebbek leszünk. (Január 29-31. -Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Magyar Zeneművészeti Társaság)