Több mint logikus, hogy az Amadinda Ütőegyüttes STEVE REICH műveiből összeállított hangversennyel ünnepelte megalakulásának negyedszázados évfordulóját. A 74 éves amerikai zeneszerző művészete ma már az ütőhangszeres szóló- és kamarairodalom mértékadó része, melyben e hangszerek (s az ütős csoport tagjaiként alkalmazott zongorák) a ritmus eufóriájának, az állandóságból kibontakozó apró változások folyamatainak legfontosabb médiumai. Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Holló Aurél és Váczi Zoltán pályája kezdete óta játssza Reich zenéjét. Szinte minden ütős (és e hangszereken is megszólaltatható) darabja szerepel a repertoárjukon, jelentős részük magyarországi bemutatója a nevükhöz fűződik, a nálunk eddig megszólalt nagyobb apparátusú kompozíciók előadásai aligha jöhettek volna létre nélkülük, nem beszélve a zeneszerző által is nagyra tartott lemezfelvételeikről.

Reich művei az együttes ars poeticájának kiteljesítésében is szerepet kaptak: az Amadinda tagjai mindig a kortárs zene és a nagyközönség közötti szakadék áthidalásán dolgoztak, s éppen ez az évtizedek óta népszerű művészet volt talán a leghatásosabb eszközük. Reich, aki első lemezeik óta kíséri figyelemmel tevékenységüket, kitüntetően meleg hangú kísérő sorokat írt a Music for 18 Musicians 1990-es hangversenyfelvételéhez, 2006-ban maga is közreműködött a 70. születésnapja tiszteletére adott budapesti hangversenyen, s ez alkalommal nemcsak jelenlétével mutatta ki nagyrabecsülését, hanem egy új művel, az együttesnek ajánlott Mallet Quartettel is.

Steve Reich zenéjének annyira látványosak a jellemzői, hogy stílusa szinte néhány ütem után felismerhető. Ez az erős egyéni hang olykor az önismétlés veszélyét is magában hordozza, melyre akad is példa életművében. Éppen ezért talán az Amadinda eredményeinek tiszteletét is jelzi, hogy a két marimbára és két vibrafonra írt kvartett nem könnyű kézzel írt alkalmi darab, hanem jelentős műnek tűnik, mely újabb stiláris elmozdulást jelez Reich kifejezőeszközeiben. Az akkordikus-ritmikus lüktetés most is benne van az alapanyagban -hiszen e zenei világ névjegyszerű eleme -, de változott a dallamossága, s a jellegzetes sejtszerű elemekből kibontakozó motívumok helyett szélesebb ívű, a korábbi művekben szinte ismeretlen, modális áthallásokat is tartalmazó skálamozgás jelent meg. A lassú-gyors-lassú tételszerkezet mögött mintha Reich a (repetitív stílus eredeti formaelveitől idegen) klasszikus-romantikus tradíciókra is visszahunyorítana, a vibrafonok és marimbák kezelése mögött kisebb súlyúaknak tűnnek az ostinato-elemek, sőt a kibontakozó akkordmenetekben dallamaik olykor el is fedik pulzáló karaktereiket.

Reich dallamvilágának átalakulását a műsor második számában, a magyarországi bemutatóként megszólaltatott Daniel Variationsben (2006) is érzékelhettük, de ott az oratorikus műfaj és az erősen szövegközpontú énekszólamok környezetében e stílusbeli változás másképpen érvényesült. A mű az iszlám fundamentalisták által 2002-ben elrabolt és kivégzett Daniel Pearl amerikai újságíró személyének és mártírhalálának állít emléket, s az egyetemességnek ugyanazzal az igényével jeleníti meg a tragédiát és a hit megváltó erejét, ahogyan a korábbi századok nagy requiemjeiben vagy Stravinsky időskori szakrális gyászzenéiben hallhatjuk. A Stravinsky-párhuzam nemcsak e tekintetben szembetűnő, hanem az összegző szándékban is. Ahogyan például az öreg orosz mester Threnijének tizenkét fokú zenei világában benne van fiatalkori stílusának minden lényeges eleme, Reich zenéje is magában foglalja korábbi oratorikus darabjainak eszközeit. Az érzelem- vagy szövegábrázolás kísértésének persze most sem enged, de a könyörtelenül ismétlődő motívumokból kibontakozó felületek komor időtlenséget, orákulumszerű hangütést hordoznak. Az énekszólamok sötét gránitoszlopokként tartják össze a repetitív hangszeres alapanyagokat, a concertáló szólamként burjánzó hegedűszólók (amellett, hogy az amatőr jazzhegedűs Pearl játékát is megidézik) félreérthetetlen barokk mintákra is utalnak. Összhatásában szikárabb, de tágasabb hangzású zene, mint amit Reich korábbi művekben megszoktunk.

Rácz Zoltán vezényli az UMZE Kamaraegyüttest - Pető Zsuzsa felvétele

Különösen nyilvánvalónak tűnt a stílusváltás ténye a hangverseny második részében felhangzó Music for 18 Musicians (1974- 76) mellett. Reich hetvenes évekbeli fő műve minden bizonnyal a repetitív zenei irányzat egyik legnagyobb szellemi építménye, melyben a zeneszerző először összegezte korábbi radikálisan új kompozíciós ötleteit, s ezeket nagyszabású organikus folyamatként kapcsolta össze. Talán az egyetlen mű, melynek zenetörténeti jelentőségét még azok is elismerik, akik egyébként idegenkednek a zenei minimalizmus stílusától. A Zene 18 hangszerre az Amadinda művészi kibontakozásában is fontos szerepet töltött be, 1990-es előadásai az együttes történetének első szakaszát, a „tanulóévek" lezárulását jelképezték. A mostani alkalommal együtt hétszer hallottam tőlük, s produkcióik kidolgozottsága és tisztasága mindig azt sugallta, hogy előadása a kamarazene nagy ünnepe, s nemcsak az Amadinda tagjai, hanem a kibővített együttes többi szereplője (énekesek, vonósok, fúvósok és zongoristák) számára is.

Reich zenéje közösségi művészet, játszani és hallgatni is intellektuális és spirituális élmény. Megszólaltatása fegyelmet és alázatot igényel, tökéletes ritmikus és hangképzési biztonságot feltételez (ezek nélkül e művek lényege tűnik el), és nem ad helyet az önkifejezésnek vagy a virtuozitás egyéni érvényesítésének. Az Amadinda Ütőegyüttes tagjai nemcsak saját maguk birtokolják ezt az előadó magatartást meggyőzően, hanem -mint a mostani hangverseny is bizonyította -a többi közreműködővel együtt is ki tudják alakítani a szellemi készenlét feltételeit és az összpontosítás magas szintű képességét. A Schola Cantorum Budapestiensis (művészeti vezetői: Bubnó Tamás és Mezei János) a Dániel-variációkban jó szövegmondással és természetes artikulációval szólaltatta meg a kényes intonációs feladatokban bővelkedő kórusszólamokat, az UMZE kamaraEGYÜTTES tagjai egyenrangú partnerekként vettek részt a két nagyobb együttest igénylő darabban. Pontos és ihletett játékukból (ideértve a hangszerként kezelt négy énekes szólamot is) a Zenében könnyedén bontakozott ki az érzékeket ingerlő gazdag hangzás. Ebben nyilvánvalóan fontos része volt a keverőasztalnál ülő komponistának is, aki jóval merészebben kezelte az egyes zenei rétegeket, mint ahogyan az általa hitelesített Amadinda-felvételen és a saját együttesével készített lemezen hallani lehet. Olykor kiemelt egy-egy hangszínréteget az együttesből, a dinamikai szintek között is erőteljes különbségeket tett, s ezzel új értelmezési lehetőségeket is adott a több mint hatvanperces zenefolyamnak. (December 6. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

SZITHA TÜNDE