A Lázár Eszter szerkesztette négyrészes  ciklus első koncertjén elsősorban  vonós ensemble-darabok (Rondino Együttes) és hárfás kamarakompozíciók (Gaál Erzsébet -hárfa) hangoztak el. SOÓS ANDRÁS Etűdök című sorozatát változó összeállítású vonósapparátus szólaltatta meg. Már a tételcímek is jelezték (1. Dallam árnyékkísérettel; 2. Foltok és vonalak; 3. ...melyik úton mégy el [Modellskálák kánonban -Bartók Béla tiszteletére]; 4. Egy mondat a hangok könyvéből [bő kvartok és szűk kvintek]), hogy zeneszerzés-technikai műhelygyakorlatokkal állunk szemben, a zeneszerzői figyelem a hangkészletre, a szólamok összekapcsolásának szerkezetére irányul. Az előadás minden zenei paramétert (tempó, dinamika, kifejezés stb.) szikár generálmezzóban tartott, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Soós műve valamiféle példatárnak hallatszott, melytől nem szokás lelkesedni vagy meghatódni. SUGÁR MIKLÓS (időközben CD-n is megjelent) élő-elektroakusztikus hárfadarabja, az E-GAL bővelkedik figyelemre méltó részletekben, technikai megoldásokban. A darab utolsó harmada talán túlságosan is bőbeszédű: miközben a sorjázó elektroakusztikus ötletek újabb színeket, újabb lehetőségeket villantanak fel, a mű kompozíciós értéke már nem növekszik. Kíváncsi vagyok, hogy stúdiófelvételről visszahallgatva változna-e ez a benyomásom. DARGAY MARCELL Tempus imperfectuma (vonós szextett) az általam vélelmezett Dargay-dramaturgia újabb esete. Ezúttal is egy határozott kézzel felépített stratégia mentén halad a kompozíció, majd az utolsó szakaszban váratlanul szertefoszlik mindaz, ami oly ígéretesen kezdett kiépülni. A szerzői kommentár szerint a mű zárórésze egy korábbi (Vékony Ildikó közreműködésével többször is előadott) darab - a Nach(t)stücke - motívumait idézi. A törés érzékelhető, bár a koncerten nem biztos, hogy e törés okát épp a hozzáillesztésben keresnénk. (A mű kottája a bővítmény szervetlenségét teljes egyértelműséggel jelzi.) Ha a darab programzenének készült (a Tempus imperfectum gyászzene: Dargay Máriának, Dargay Attilának és Vékony Ildikónak állít emléket), akkor a mű dramaturgiáját nem érdemes firtatni, ám
a szerzői szándéktól függetlenül hallgatva a korábbi művek talányos-izgalmas végkifejletével szemben itt inkább megoldatlansággal találkozunk. Az „originális" szakasz egyébként magabiztos előadásban, precíz intonáció és lelkesült hangképzés mellett kifejezetten izgalmas és sok lehetőséget rejt, biztos vagyok abban, hogy Dargay fog még ezen az anyagon dolgozni.

Technikai értelemben (amennyire meg tudom ítélni) PINTÉR GYULA Night Piece című elektroakusztikus hárfakompozíciója a Sugár Miklósénál kevésbé futurisztikus, és a hangzó végeredmény, valamint a tisztán akusztikus hárfaanyag számon kérhető viszonyban áll egymással. Talán épp ezért vonzóbb is számomra. JENEY ZOLTÁN emlékdarabja, a Memories of Delphoi (fuvola, klarinét, harsona, hegedű, gordonka) két villanás -a „bevezetés" és a „kóda" - közötti hosszú szakaszból áll. Ez az 1978-as Apollónhoz című kompozícióra utaló szakasz (hiába kerestem elő utóbb a felvételét) bennem nem indított el emlékező mechanizmusokat, így a darab nem érintett meg.

Bevallom, az utóbbi években hallott KÓSA GÁBOR-művek kompozíciós naivitása zavarba ejt. Ezúttal Szennay Ilona haikuitól ihletett marimba-hárfa-duókkal -Haiku Calendar -találkozhattunk, s zavarom cseppet sem enyhült. Naivitás szempontjából az est záróműve, SZOKOLAY SÁNDOR nagy erőket megmozgató 193. opusza (Éj csendjében bujdosó, Álom - Vízió) bizonyította, hogy Kósa zenei útkeresésében nem társtalan zeneszerző. HOLLÓS MÁTÉ Arpercussonata című darabja (ütőkre és hárfára) merő kitaláció, egymással kapcsolatban nem álló, érdektelen anyagok füzére, mely meghallgatható Gaál Erzsébet említett CD-jén. GÉMESI GÉZA halaszthatatlan külföldi útja miatt nem lehetett jelen a koncerten (emiatt a Rondino Együttes mindig az adott mű szerzőjének vezénylete mellett játszott). Önmagát helyettesítendő egy kottalapot küldött (Névjegyküldés, no. 8), Lázár Eszternek szóló ajánlással. A gyakran csak elvi, de igen aprólékos dinamikai jelekkel telerótt sorok hangzó valósággá váltak, ám nem tudom, hogy a gesztusértéken túl a kompozíciónak van-e zenei jelentősége.

MOLNÁR SZABOLCS

A ciklus második hangversenyén nemzedéki szempontból igen nagy szórást mutatott a műsor (Magyari Marcelltól Decsényi Jánosig), stilárisan nemkülönben (Sáry Lászlótól Demény Attilán át Vig Tommyig); kivételképpen egy elhunyt szerző, Pertis Jenő műve is elhangzott, jelezve ennek a kitűnő komponistának jól érzékelhető posztumusz felértékelődését. És meglehetősen jelentős volt a színvonalkülönbség is -már amennyire ez egy olyan esten első hallásra megállapítható, amelyen a művek jó része ősbemutató. A változó színvonal azonban kellemes meglepetéseket is tartogatott.

A programban elsőként SÁRY BÁNK Néma történet című fuvola-zongoradarabja hangzott el Matuz Gergely (fuvola) és Szakács István (zongora) tolmácsolásában. A rövid és puritán mű nem tett rám különösebb benyomást, ellentétben az egészen fiatal MAGYARI MARCELL-nek a második félidőt nyitó fuvolás-ütős darabjával, a Zsófesszel (előadói ugyancsak Matuz Gergely, illetve Láng Zénó ütőhangszereken). Ez utóbbi darab mindvégig izgalmas maradt, és remek hangszerszerűségével is kitűnt. Akaratlanul is e két mű összefüggésében jelent meg számunkra az est harmadik szólófuvola-darabja is, megint Matuz Gergely előadásában és Szakács István zongorakíséretével, ugyancsak SÁRY-tól, ezúttal azonban LÁSZLÓ-tól, Hommage à Kassák címmel. Az öttételes mű az első rész harmadik számaként, egyben a koncert első igazán figyelemreméltó kompozíciójaként hangzott el. A gondolatok eredetisége és plaszticitása, a formálás nemessége és a magas fokú hangszerszerűség, no meg az elsőrangú és értő előadás jelentős hatást gyakorolt a közönségre.

A koncert második számaként Kővári Eszter Sára SZIGETI ISTVÁN egy József Attila- és egy Szőcs Géza-dalát adta elő Matuz Gergely (fuvola), Bereczky Anna (hegedű) és Peltzer Ferenc (gitár) kíséretével. Az itt-ott archaizáló hangütésű dalok helyett inkább a kitűnő Szőcs Géza-vers -Ha én volnék a névmás -szellemessége maradt emlékezetes. Ezzel a művel a második félidő második számaként előadott DEMÉNY ATTILA-ciklus, az Öt dal Weöres Sándor verseire kínált összehasonlítást, annál is inkább, mivel az énekszólista azonos volt. Kővári Eszter Sára korrektül, de kissé talán remegős-bizonytalan hangon énekelt a Szigeti-dalokban, míg a Demény-ciklusban teljesen magára talált. Ennek annál is inkább örültünk, mivel ezek a dalok igen igényes, ihletett, a versek mély megértéséről tanúskodó kompozíciók, melyekben az énekszólamhoz egyetlen klarinét társul és biztosít zeneileg, hangzásilag, költőileg teljes értékű kíséretet. A záró, A világ végi nagy bozót című dalban például a Szabó András által játszott klarinétszólam szelíd csúfondárossága, népzenei forgácsai klaszszikus módon kommentálják az énekszólam anyagát. Demény dalai a Vajda és Orbán nevével fémjelzett posztmodern magyar dalirodalmat gazdagítják elsőrangú darabokkal.

Az első rész műsora a Sáry László-mű után DECSÉNYI JÁNOS kompozíciójával folytatódott, szólóbrácsára komponált Circle/ Kör című új darabját az a Gulyás Nagy György adta elő, akinek a mű ajánlása is szól. Mindvégig érdekes, erőteljes, gazdag és nemes tartású, többtételes alkotásról van szó, amelyet az előadó igen magabiztosan, szép hangon, ragyogó ízléssel játszott.

A szünet előtt PERTIS JENŐ 1981-ben, női énekegyüttesre komponált A fal no. 2 -rögtönzések kilenc női hangra című darabját szólaltatta meg a Tomkins Énekegyüttes Dobra János vezényletével. Eugène Guillevic bizonyára (politikai) allegóriaként (is) olvasható szövegét Pertis a rá jellemző merész hangzási fantáziával, varázslatos változatossággal és a humort, sőt a szórakoztató elemet sem nélkülözve zenésítette meg. A sokszor nyaktörő nehézségeket tartalmazó és szólisztikus bravúrokat kívánó darabot jó és összefogott előadásban hallhattuk, bár a legnehezebb részekben még nem éreztük az előadókat igazán felszabadultnak.

Sáry László, Serei Zsolt és Sáry Bánk - Felvégi Andrea felvétele

A koncert második részében a Demény-dalciklus után NÓGRÁDI PÉTER Zongoraötösét játszotta Matuz István (fuvola), Szabó András (klarinét), Bereczky Anna (hegdű), Vas Katalin (gordonka) és Szakács István (zongora), Matuz Gergely vezényletével. Az öt karakterisztikuan különböző tételből álló darab választékosan és rutinosan komponált mű, nem is egy izgalmas vagy üdítő ötletet tartalmaz, más helyeken viszont kommerszebb, hosszadalmasnak hat. Összefoglalva: tudással és ízléssel megkomponált, de nem különösebben emlékezetes zene, melyet Matuz Gergely imponáló nyugalommal és biztonsággal vezényelt.

Végül következtett egy abszolút besorolhatatlan, félig-meddig happening jellegű, alkalmi, akár szórakoztató zeneinek is mondható darab az ugyancsak üdítően besorolhatatlan VIG TOMMY-tól, aki az amerikai filmzene és a jazz világából települt vissza Magyarországra, s aki a Zenei Gimnázium 1956-ban végzett, a magyar zenei életnek sok kiválóságot adó A osztályának ajánlotta Kollázs négy klarinétosra című, mondjuk így: színpadi akcióját, melyhez -néma szerepben -színpadra léptek egykori iskolatársak és más kollégák és barátok is. A négy klarinétos - Mahr Iván, Borbély Mihály, Fritz József és Cserta Balázs - igen érdekes, magas színvonalú zenei szövetet szólaltatott meg, azután a dolgok lassan eltolódtak a burleszk irányába, a jelenlevők egyre groteszkebb módon keresték az élet értelmét, miközben a zene potpourrivá alakult Rákóczi-indulóval és Háry-intermezzóval.... Mindezt szavakban nehéz elmondani, de ellenállhatatlanul bájos és mulatságos volt, igazán nem kommerciális, és örömteli módon adott jó végkicsengést a hangversenynek.

MALINA JÁN OS

A következő hangversenyen hat ősbemutatót hallottunk hat szerzőtől, s megint  sivárványszerű tarkaságban és változatosságban. A koncert MEGYERI KRISZTINA szólóhegedűre írott Szonátájával kezdődött; a mű Varró Katalin tolmácsolásában szólalt meg. A darab bizonyos hiányérzetet keltett bennem: műhelymunkának érzem, kísérleti darabnak, ahol az első tétel a hegedű-szólóirodalom ismert építőelemeivel és effektusaival gazdálkodó, különösebb eredetiséget nem mutató stílusgyakorlatként hatott. A következő két lassú tételből az első, a Lento moderato cantabile gyermeki egyszerűségű monológ, s csak a második, a Pilinszky ihlette Adagio (egyben a mű zárótétele) esetében éreztem egyéni hangot és mondanivalót, s valóban hangszerszerű komponálást. Varró Katalinon semmi sem múlott, ő mindent megtett azért, hogy a darab a lehető legjobb oldaláról mutatkozzon be.

BUJTÁS JÓZSEF bizonyos understatementtel Otthoni szerenádnak nevezte el kéttételes művét, amelynek még az alcíme -két rövid darab csellóra és zongorára -is understatement, a tételek ugyanis nem túl rövidek. A várt, viszonylag könnyű, divertimento-hangvételű kompozíció helyett komoly és szuggesztív hatású, sűrű szövésű, játékos és hallgató számára egyaránt igényes zenei anyagot hallottunk a nyitó lassú és a második, alapvetően gyors tételben. Az elsőben az emóciók, a gesztusok magas hőfoka, a két hangszer, két individuum kölcsönhatása, párbeszéde a meghatározó mozzanat; a másodikban kitartott hangok és mozgékony, ágáló szakaszok feleselnek egymásnak, majd néptánc- és sirató-reminiszcenciák következnek, de szó sincs valamiféle népzene-feldolgozásról, a hangsúly inkább az érzelmi és a zenei tartalom gazdag sokszínűségén van. Kétségkívül igen értékes műről van szó, amelyet érdemes lenne többször is hallani. A két előadó, Szabó Péter (gordonka) és Kollár Zsuzsa (zongora) elsőrangú, elmélyült és csiszolt előadásban állították elénk a darabot.

SEREI ZSOLT az enigmatikusnak tetsző For 51 to LI címet adta fuvola-nagybőgő-darabjának, amelyet Gyöngyössy Zoltán és Lukácsházi István adott elő. A közönség szerencsére kezébe kapta a rejtély kulcsát: azonos értékű arab és római számról van itt szó, ahol a római szám egyszersmind monogramja is annak a művésznek, akinek a mű ajánlása szól, akinek az 51. születésnapja volt az alkalom, s aki részt is vett a bemutatóban: Lukácsházi Istvánnak. Tipikus alkalmi kompozícióról van szó, melyet átjár a gyengéd irónia; a természeténél fogva hajlékony-mozgékony fuvola lényegében mindvégig hosszú hangértékeket tart ki, a „bumfordi" nagybőgő viszont fürge mozgású anyagokkal reagál, s bár az ezúttal valóban elég rövid darabban végig ez történik, Serei mégis ébren tudja tartani a hallgató érdeklődését. Gyöngyössy Zoltán és az ünnepelt természetesen kiválóan játszotta a művet.

GÖNCZ ZOLTÁN egy korábban már két másik változatban is bemutatott, Örvény, Palimpszeszt, Pentium -három algoritmikus tanulmány című ciklusát hasznosította újra, immár a második kétzongorás megfogalmazás formájában. Göncz igen konstruktív hajlamú zeneszerző; s ha egy kompozíció ráadásul algoritmikusan -tehát a kezdeti feltételek meghatározását követően már determinisztikusan, „a gép forog, az alkotó pihen" munkamegosztással - jön létre, akkor lassan annak a veszélyét vizionáljuk, hogy nem is zenemű, hanem valamiféle holt, gépi termék születik. No persze az egyáltalán nem mindegy, hogy melyek azok a kezdeti feltételek, s milyen lefolyást generálnak, és az sem, hogy ezzel a technikával a szerző mennyire érdekfeszítő zenei anyagot kezel, és milyen hatásfokkal tölti ki a rendelkezésre álló időt. Nos, Göncz „könyörtelenül" konstruált tételei ilyen szempontból abszolút rendben vannak, kitűnően érvényesülnek empirikus zeneként. Izgalmas és remek ökonómiájú a három igen különböző tétel, a „rákkánonba oltott passacaglia"-ként leírható Örvény, a kánon-alapanyagát dekanonizáló Palimpszeszt és az örökmozgó-féleségek közé sorolható Pentium. A két előadó, Balog József és Kollár Zsuzsa talán az est legjobb előadói teljesítményét nyújtotta a rendkívül nehéz tételek makulátlan és világos előadásával.

Két zongora után két hegedű következett: VIDOVSZKY LÁSZLÓ Utcazenéjét Krulik Eszter és Varga Ferenc játszotta. A háromtételes darab újabb állomása Vidovszky egyéni klasszicizmusának. A mű gazdag mikrokozmoszt épít fel macskazenével, szelíd sóhajokkal, groteszk negyedhangos súrlódásokkal, gyengédséggel és munchi, sikoltó rémülettel, nyilvánvalóan mélységes rend szerint; a hallgató közvetlenül csak azt érzékeli, hogy ez a zene lényeges, hogy mennyei biztonsággal és véglegességgel szól hozzánk fontos dolgokról. Krulik és Varga magasrendű előadóművészete pedig képes mindezt veszteség nélkül közvetíteni.

MADARÁSZ IVÁN volt az est másik szenvedélyes konstruktivistája. Tetrafónia című zongoraműve, amely egy másik bemutató elmaradása miatt zárószámmá lépett elő, az irányított véletlen segítségével négyhangú csoportokból generált rendezett struktúra -analitikailag. A hallgató szem- (vagy ha tetszik, fül-) pontjából azonban „emberszabású", sőt a zenei tradíciók egész sorát felidéző kompozíció, úgyszólván karakterdarabok schumanni vagy muszorgszkiji sorozata, melyet derű hat át, és az impromptutől a bolgár ritmusú táncig és a riksakuli zötyköléséig sorolja az élet gyönyörködtető és mulatságos képeit. A darabot Nagy Péter adta elő dicséretes alapossággal és zenei érzékenységgel, egy gazdag és az élő magyar zeneszerzést illetően kifejezetten szívderítő hangversenyt zárva le.

MALINA JÁNOS

Az utolsó hangverseny műsorán több,  tárogatóra komponált darab hangzott el, a hangszert Kiss Gy. László szólaltatta meg. KÁDÁR MÁTYÁS Iris bleu -Iris vert tételpárja a populáris zene könnyen azonosítható idiómáit idézte meg. Megidézte, ám semmit nem kezdett vele. Lelkes András nagybőgőjátéka is lehetett volna magabiztosabb. BALASSA SÁNDOR Dum-dum nélkül című darabjával „felfedeztette", hogy a cimbalom és a tárogató milyen jól kiegészítik egymást, s e betyáros felismerését még megtoldotta azzal, hogy a „géppel gerjesztetett mérőütéseken túl is van zene" (erre utalna a cím...). A figyelmeztetés megtette hatását, az öt tételből álló darabban hosszú-hosszú perceken keresztül vált nyilvánvalóvá az ütem-egyek motorikus puffanása -nyilván nem ez volt a szerzői szándék. Persze igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk, hogy Balassa ebben a művében is találékonyan és zsigeri érzékkel működteti zeneszerzői reflexeit, semmiségekből alkot hosszú periódusokká duzzadó egységeket, a cimbalmosnak (Szalay András) pedig hálás és mutatós, idiomatikus szólamot írt. KÖNCZEI ÁRPÁD Székely ördöngöse tárogatóra, háromhúros brácsára és nagybőgőre készült. A népi hangvétel helyenként oly hamisítatlanul szólal meg, hogy a darabot Európa távolabbi pontjain akár hamisítványként is áruba lehetne bocsátani. Mindazonáltal a Székely ördöngös igényes szórakoztató zene, a koncert ideális záródarabja volt.

Kiss Gy. László és Szalay András - Felvégi Andrea felvétele

ILLÉS MÁRTON műveit mindig nagy érdeklődéssel várom. Eufóriák címmel két önálló szólókompozíciót hallhattunk tőle. Az első csellóra készült (Kiss-Domonkos Judit), és csalódást keltett. A többnyire sűrű hangzó felületekkel dolgozó zeneszerző idegenül mozgott a hangszer nyújtotta lehetőségek világában. A zongorára komponált -Illés korábban megismert darabjaihoz képest lazább gyeplőn tartott -mű éreztette, hogy a zeneszerzőnek a hangok nagyobb tömegére van szüksége, és ez az instrumentum (zongorán Monostori Gábor játszott) jobban szolgálja jelenlegi alkotói szándékait. DINYÉS DÁNIEL szólóhegedűre írt Larghettója (Rácz József) viszont arról árulkodott, hogy a kevés hang, az énekes-melodikus rajzolatú vonalak tágassága, a levegős faktúra mennyire inspiráló közeg számára. Oldottabb előadásban a mű még jobb benyomást kelthetett volna. Érdekes, hogy MAROS MIKLÓS új darabjával kapcsolatban is a választott zenei közeg ismerőssége-ismeretlensége, az otthonosság kérdése merült fel. A Games - trombitára és hárfára (Geiger György és Maros Éva) elfogadta a hárfa játékszabályait, semmi olyan nem került a kottapapírra, ami ne volna része a hangszer természetes játékmódjának. Maros - érzésem szerint - idegen világba csöppent, miközben maga a világ - tercrokon és ultratercrokon harmóniai fordulataival - nagyon is ismerősnek tűnt. Furcsa, nehezen megfogalmazható személytelenség jellemezte a művet.

Ha elfogadjuk -és miért ne tennénk -, hogy a Fészek kortárs zenei sorozatában már egyetlen nagyszerű mű felbukkanása s siker, akkor a legutóbbi széria biztosan sikeres volt. KONDOR ÁDÁM új darabja (Mass -Bizarr tárgyak, No. 8 - hat brácsára) az első hangtól az utolsóig lekötött, izgatott. Rég éreztem magam ennyire felajzva.  mű unisono kezdődik, és bizony nehéz megmondani, hogy meddig is tart ez az unisono. Az első hangból kiderül, hogy a hat hangszer ugyanazt játssza, de nem ugyanúgy. Majd az is világossá válik, hogy Kondor valójában unisono-párokra osztotta az együttest, a párok tökéletesen azonos anyagot, azonos módon szólaltatnak meg, csak a természetes „széthangzás" tesz közöttük különbséget. Egyetlen szólamot hallunk tehát, de a játékmódok, a dinamika és az artikuláció polifóniája bonyolult, gazdagon cizellált felületet hoz létre. A későbbiekben egészen lenyűgöző megtapasztalni a zenei textus ritmikai és a hangmagasságokat érintő szétcsúszását, amit a befogadó újra és újra „korrigál", összeilleszt. Olyan művet hoz ez által létre, amely a valóságban el sem hangzik. És ezt a munkát meglepően sokáig hajlandó önként elvégezni, jóval tovább, mint más zenedarabok hallgatása közben. Fényesen igazolódott, hogy a befogadás kereteit, a közelítési technikákat elsősorban a mű hozza létre. Kondor darabját a befogadás pszichológiája iránt érdeklődő szakembereknek feltétlenül meg kellene mutatni. Elismerés illeti a Tihanyi László vezetésével muzsikáló hat mélyhegedűst, mégis, a mű valódi akusztikai arculatát (lehet, hogy ilyen nincs is?) egy alaposan előkészített stúdiófelvételtől várhatjuk. (Fészek Művészklub, november 18., 25., december 2., 9. - Rendező: Fészek Művészklub)

MOLNÁR SZABOLCS