Sviatoslav Richter -

Pianist of the century

Bach, Haydn, Mozart, Schumann,

Chopin, Csajkovszkij, Rahmanyinov,

Szkrjabin, Debussy, Prokofjev muvei

Szvjatoszlav Richter - zongora

Varsoi Nemzeti Filharmonikusok,

Becsi Szimfonikusok,

Vezenyel Witold Rowicki, StanisΣaw WisΣocki,

Herbert von Karajan, Kurt Sanderling

Deutsche Grammophon (9 CD) 2009

Bő évtizede lehetőségem nyílt cikket írni egy átfoóo Richter-lemezantológiáról (Alapvető és jóváhagyott - Muzsika 1999/2/34): a The Essential Richter kilenc dobozában a Philips 21 lemezen mutatta be a zongoraművész játékát, két  kamaramű kivételével kizárólag  szólókompozíciókban, Bach-, Haydn-, Mozart-, Beethoven-, Weber-, Schubert-, Schumann-, Liszt-, Chopin-, Brahms-, Szkrjabin-, Prokofjev- és Sosztakovics-művek felvételein. Azóta is számos különféle Richter-válogatás jelent meg, különböző kiadóknal. Most kezünkben egy újabb album: a Deutsche Grammophon a cég és a művész kapcsolatának történetét követi végig Richter valamennyi DGG-lemezének újrakiadásával. Ami a megjelenés külsőségeit illeti, a gyűjteménynek kétségkívül van bizonyos - ma divatozó kifejezéssel - „retro" bája: a szürke dobozban helyet foglaló CD-k mindegyike megfelel egy-egy hajdani fekete lemeznek, de nemcsak a rajtuk hallható zenei tartalom és sorrend azonos  (persze remastered  minőségben), hanem méretarányosan a külső megjelenés is pontosan reprodukálja az egykori borítók elő- és hátoldalát. Ez kedves múltidézés, hátránya csak egy van: a hátoldalakon szereplő ismertetőszövegeket (mivel egy CD sokkal kisebb, mint egy analóg lemez) csak az olvashatja el, aki erős nagyítót vesz a kezébe - vagy tán még az sem. Sebaj, ott a dobozban a teljes gyűjtemény részletes  kísérőfüzete, amely mindenről tájékoztat.

A Richter-paradoxonok egyike, hogy noha a zongoraművész határozottan idegenkedett a hangfelvétel műfajától, lemezkészítő életműve zavarba ejtőn hatalmas. A oeuvre méreteit mi sem jelzi ékesszólóbban, mint az a körülmény, hogy a jelen kritikában tárgyalt  antológia tartalma alig néhány ponton érintkezik a korábbiéval. Ennek persze egyik döntő, műfaji természetű oka, hogy míg a The Essential Richter nem tartalmazott versenyműveket, a Pianist of the Century kilenc lemeze közül négy igen: a gyűjtemény összesen hat versenymű és két egyéb, zenekari kíséretes opusz felvételét kínálja. De az albumban bemutatott szólózongora-darabok közül is csak igen kevés köszön vissza a korábbi válogatásból: így elmondható, hogy a kilenc CD 34 műsorszáma közül mindössze hat - Schumann g-moll indulója (op. 76, no. 2) es F-dúr novellette-je (op. 21, no. 1), Chopin Asz-dúr Polonéz-fantáziája (op. 61), C-dúr etűdje (op. 10, no. 1) es c-moll ( Forradalmi) etűdje (op. 10, no. 12), valamint Prokofjev 8. szonátája (B-dúr, op. 84) - volt hallható korábban a The Essential Richter lemezein.

Richter személyiségéről, gondolkodásmódjáról, stílusokhoz,  zeneszerzőkhöz és magához a hangszerhez fűződő viszonyáról minden zenehallgatónak megvannak a maga élményei, s minden kritikusnak a maga észrevételei. A sajátjaimat a tíz esztendővel ezelőtti cikkben igyekeztem több aspektusból közelítve megfogalmazni, így most inkább néhány részletmegfigyeléssel szeretnék tisztelegni a kilenclemezes album által megidézett jelenség előtt. Több „alapköve"is van Richter muzsikálásának: közéjük tartozik Bach, Beethoven, Schubert, Chopin, Debussy, vagy az olyan orosz szerzők, mint Prokofjev es Sosztakovics - de az egyik legfontosabb talán mégis Schumann. Ő a DGG mostani válogatásának egyik, többször is visszatérő hőse. Az album nyitólemeze, a g-moll induló, a Waldszenen (op. 82)és a Fantasiestücke (op. 12) felvétele Schiff András néhány évvel ezelőtti sorozatát idézte emlékezetembe: koncertjein a zongoraművész akkor Chopin zenéjét Bach, Scarlatti, Mozart műveivel társította - olyan zeneszerzőkéivel, akik formálták a lengyel romantikus világképet. Hallgatva Richter játékát, figyelve a karcsú hangot, az áttetsző faktúrát, a karakterek aprólékos  megmunkálását, a tarka élet jelenségeinek játékos visszatükrözését, nekem ismét Scarlatti jutott eszembe, de talán még inkább Couperin es Rameau. Schumann esetében ritkán asszociálunk rájuk, az ábrázoló kisformák richteri plaszticítása azonban most ennek a szellemi rokonságnak az élményével ajándékozott meg. Milyen más tapasztalat, ha ezek után rögtön a negyedik korongot tesszük a lejátszóba! Ez ismét Schumannra összpontosít, de Richter olvasatában az a-moll zongoraverseny (op. 54), valamint a Bevezetés és allegro appassionato (op. 92) kulcsmozzanata a sodrás, az erő, a felcsapó hangsúlyok indulata. Es persze az a hangzás, amely mindehhez csatlakozik, sokkal  tömörebb, sűrűbb, mint az első CD számaiban. Sőt ami ezen a lemezen az eddigieket kiegészíti, az F-dúr novellette (op. 21, no. 1) és a Toccata (op. 7) is a megszólalásmód e csoportjába tartozik - azzal a kiegészítéssel, hogy az utóbbi szűnni nem akaró mozgásában Richter egy szenvedélyes perpetuum mobile zakatolását is felmutatja. És még mindig Schumann: az utolsó , kilencedik lemezen az életművet jelképesen megnyitó Abegg-variációk (op. 1) ismét teljesen más zenei portrét mutatnak: Richter játéka itt légies, dekoratív (ezt a szót is ritkán írhatjuk le vele kapcsolatban!), elegáns. A lemezantológia Schumann-élménye tehát különösen frappáns - három különböző lemezen három eltérő komponistaportré.

Visszatérve a versenyművek műfajához: Mozart d-moll koncertjét (K. 466) hallgatva feltűnő, hogy Richter 1958-as előadá sa (a dobozban megjelentetett valamennyi felvétel viszonylag szűk intervallumban, 1957 és 1962 között  készült) mennyire mentes attól a matt tónusú, nehézkesen sűrű hangzású romanticizmustól, amely az ötvenes-hatvanas évek moll hangnemű Mozart-felvételeit még a legnagyobb művészek esetében is oly sokszor megkísérti, s teszi mára nagyobbrészt hallgathatatlanná. Richter Mozartja a maga tagoltságával, világos frazeálásával, kristályos billentésével még a   historizmuson iskolázott ízlésű hallgatót is meggyőzi (nem úgy a Witold Rowicki vezényelte Varsói Nemzeti Filharmonikusok kissé avítt játéka). Beethoven ritkán megszólaló B-dúr rondója (WoO 6 - a töredéket Czerny egészítette ki) Richter eredendően mozarti humorú és könnyedségű olvasatában: felfedezés. Szintén Beethoventől a c-moll koncert (op. 37) nyitótételében a zongoraművész még a konvenció  diktálta katonás hangvételt ismétli, ám a Largóban személyes szférákba emelkedik, a fináléban pedig különös bölcsességgel tárja elénk  tragikum és derű felhőjátékát. Ismét a felfedezés szót kell használnunk a DGG-gyűjtemény orosz versenymű-felvételeivel kapcsolatban. Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének (op. 23) etalonkent számon tartott felvétele (Karajannal és a Bécsi Szimfonikusokkal)persze ott cseng mindenki fülében, de hasznos ismét meghallgatni, hogy meggyőződjünk arról: Richter előadása azért nagy, mert minden ömlengést és bombasztot elkerülve a műben uralkodó klasszikus arányokat mutatja fel (Csajkovszkij,  mint tudjuk, mindenek felett lelkesedett Mozartért) - Karajan zenélésének céltudatossága s egyszersmind méltósága pedig lenyűgöző. Rahmanyinov 2. koncertjét (c-moll,op. 18) hallgatva  nyilvánvalóvá válik, hogy „az érzelgős Rahmanyinov" elterjedt tévképzetéről az  lőadóművészet tehet, nem a szerző: Richter játékában nyoma sincs szentimentalizmusnak, helyette imponálóan erőteljes, férfias ritmikával, finoman kikevert színekkel és átütően hiteles, mértéktartó lírával találkozunk (hasonló  élménnyel gazdagít a lemezen megszólaló hat prelűd). Végül Prokofjev 5. zongoraversenye (G-dúr, op. 55), úgy, ahogyan Richter játssza, szintén felér egy rehabilitációval. A Toradze- és Volodosz-alkatú, eredendően virtuóz zongoristák előadásában Prokofjev versenyműveit megkörnyékezi a gyanú: talán Szergej Szergejevics nem is volt olyan jelentős zeneszerző - mindenesetre  hajlott a túlzásokra, a szándékolt nyerseségre (sőt durvaságra), bizonyos karaktertípusok mániákus ismétlésére és általában a differenciálatlanságra.Richter csodálatosan színes, gazdag világot feltáró, egyensúlyteremtő játéka minden gyanakvást és kétséget eloszlat Prokofjev zsenijét illetően. Akárcsak Rahmanyinov esetében, itt is hasonlóan szép kiegészítés az ötödik CD-n a 8. szonáta impozáns nagyformájának belső nyugalma, és az utolsó lemezen, a sorozat legvégén a Tovatűnő látomások (op. 22) három részletének szinte franciásan választékos értelmezése.

 Végül egy bekezdés azokról a szólófelvételekről, amelyekről eddig nem esett szó. A záró lemez élén a Wohltemperiertes Klavier I. kötetéből ízelítőt adó öt prelúdium és fúga (C-dúr, cisz-moll, D-dúr, d-moll, esz-moll) alkalom arra emlékeznünk, milyen enciklopédikus teljesség igényével közelített Richter a két nagy kompendium karakterbeli és műfaji sokféleségéhez - no meg persze, mint Schumann és Mozart esetében, itt is elcsodálkozhatunk a zongorázás modernségén, a karcsú dallamok kirajzolta, szellős rácsszerkezeten, a formát szemlélő nyugodt logika és a zenében kifejeződő érzelem egymástól való függetlenségén. Richter Haydnja - a beszédszerű tagolással, nemes  melankóliával előadott g-moll szonáta (Hob. XVI:44) - most is nyilvánvalóvá teszi a zongoraművész és a szerző mély kapcsolatát (Richter, mint maga nyilatkozta, inkább vonzódott Haydnhoz, mint Mozarthoz). Különös párosítás Schuberttől a kései c-moll Allegretto (D. 915) richteri filozofikus sötétszürkéje után hallani a Tizenhét ländler (D. 366) részleteinek vállaltan naiv egyszerűségű, népies tánckarakterét. A DGG-gyűjteményt hallgatva már eddig is újra és újra a „rehabilitáló", a tévképzeteket eloszlató Richterbe ütköztünk. Ezt a jótékony funkciót töltötte be játéka a már említett  Csajkovszkij-, Rahmanyinov és Prokofjev-felvételek esetében, s ugyanezt érezzük a doboz Chopin-interpretációinak hallatán. Chopin, a „feminin", a „túlérzékeny"? A „szalonok világába illő kisformák"költője? Az Asz-dúr polonézfantázia (op. 61) délceg nemessége, a két ballada (Asz-dúr, op. 47; f-moll, op. 52) formálásának tömörsége, láttató ereje, a két etűd (C-dúr, op. 10, no. 1; c-moll, op. 10, no. 12) viharos lendülete egyszer s mindenkorra kitakarítja az emlékezetből az efféle hamis közhelyeket. Es Debussy? Schumann mellett ő is a nagy Richter-favoritok egyike. Ebben a sorozatban a Metszetek fojtott atmoszférájú, jelentős páratartalmú előadása mellett három prelűd (Vitorlák; A szél a síkságon; Anacapri dombjai) elmosódott színvilágú, fátyolos hangulatú olvasata bizonyítja, milyen kivételes érzékenységgel közeledett Richter a szerzőhöz. S végül Szkrjabin: az ő mások keze alatt olykor zavarosnak tűnő formálása a Richter játszotta 5. szonátában (fisz-moll, op. 53) világos, áttekinthető - hasonlóan revelatív Szkrjabin-játékot Grigorij Szokolovtol hallhattunk a közelmúltban.

Schubert

A téli utazás - dalciklus,

D. 911

C-dúr zongoraszonáta,

D. 840

Peter Schreier - ének

Szvjatoszlav Richter - zongora

Decca - The Originals (2 CD) 2009

Sokan vélik úgy (azok közül is, akik, mint a 20. század nemzetközi hangversenyéletének szép és nagy pillanatai közül bizonnyal az egyik legszebb és legnagyobb volt, amikor 1985. február 17-én Peter Schreier és Szvjatoszlav Richter közösen adta elő terreisét az újjáépített drezdai Semperoper megnyitóján. A koncertről készült felvétel már annak idején bejárta a világot, s a mű előadásának egyik legújabb mércéjévé vált a Dieskau-Moore es a Pears-Britten páros produkciója mellett. Valóban: Richter művészi pályafutásának voltak nagy találkozásai (csak néhány név a legemlékezetesebb partnerek közül: Ojsztrah, Rosztropovics, Britten, Dieskau, Schwarzkopf, Basmet, Leonszkaja, Kocsis) - de a Schreierrel való együttműködés ezek között is előkelő helyet foglal el. A Lied  műfajában az őslakos otthonosságával tájékozódó német tenor es orosz zongoraművész-partnere nagyon jól kiegészítették egymást - alighanem izgalmasabban, mint Dieskau és Richter, hiszen az utóbbi esetben a két erősen intellektuális alkat inkább fedte egymást, Schreier viszont Dieskauval ellentétben csodálatosan ösztönös muzsikus volt, aki a mindent gondolatilag megközelítő Richter ideális ellentéteként funkcionált.

Most kezünkben a hajdani analóg lemez új kiadása CD-n, a Decca The Originals sorozatában, mely a törzsrepertár legjelentősebb műveit igyekszik kínálni, a legjelentősebb előadásban (pár honapja írhattam Schiff András Wohltemperiertes Klavier-felvételéről, mely ugyanitt látott újra napvilágot: En blanc et noir, Muzsika 2008/11/36). Annak idején Schreiert sokan tartottak számon úgy, mint született Molnárlegényt - más szóval A szép molnárlány ifjú szerelmeséhez inkább érezték illőnek hangját és előadói alkatát, mint A téli utazás mindennel leszámoló Vándoráéhoz. Most, a felvételt újrahallgatva első élményem ellent is mond a hajdani meglepetésnek, meg nem is: Schreier a halálba vezető végső utazást ábrázoló ciklushoz tökéletesen adekvát hangütést talál, de nem változtat éneklésének világos, naiv-tiszta alapkarakterén. Interpretációja azért fokozottan megrendítő, mert azt  tudatosítja, hogy a halálra szánt lény fiatal, s ez fokozottan illik Schubert ciklusához. A huszonnégy dal schreieri tolmácsolásával való ismételt szembesülés rég megfogalmazott tapasztalatokat erősít meg. Például: a daléneklés lelke a szövegmondás (nem éneklés: mondás), és a tartalom benső átélése (nem ábrázolása). Schreier hangjában a csodálatosan ártatlan szín (a makulátlan intonációval és a páratlanul árnyalt dinamikai kidolgozással) csak az egyik fontos élmény, a másik a magán- és mássalhangzók hátgerinc-bizsergető plaszticitása. Szintén régi tapasztalatunk Schreier művészi  alázata: Richter társaságában tud médium lenni - némely karaktereket például bizonyosan azért formál érdesebbre, drámaibbra, mert Richter elementáris személyisége erre készteti. Maga Richter pedig természetesen nem kísérő, hanem ösztönző és együttlélegző partner. Neki mindig is megvolt az a képessége, hogy tökéletesen profán műveket a puszta jelenlétével, a hangütés intenzitásával és emelkedettségével szakralizáljon - itt es most szinte természetes jelenségként nyugtázzuk, hogy ujjai alatt a Winterreise passióvá válik, amelyben Schreier, oly sok János- és Mátépassió evangelistája nem a történetmondó, hanem az áldozat hangján szólal meg. Maradt még hely a második lemezen egy 1979-es leverkuseni Richter-koncerten rögzített Schubert-interpretáció, a (befejezetlen 3. es 4. tételű) C-dúr szonáta felvételének (D  840) újrakiadására. Richter játéka kongeniálisan közvetíti a szonáta sajátos kettősségét: a hol vázszerűen kopár, hol robusztusan szimfonikus faktúrák váltakozását. Rácsodálkozhatunk a mennyeien ráérős időkezelésre, a befelé figyelő zenélés csendjeire, a zenéléséből áradó kozmikus magányra.

CSENGERY KRISTÓF