Egy város szellemi életének mindig javára válik, ha ott tartósan alkot és tanít egy karakteres egyéniségű, tehetséges zeneszerző. A közelmúlt  Magyarországán ilyen volt Vántus István és Szeged kapcsolata, amelynek jótékony kisugárzása napjainkig elevenen hat. A kortárs zenekultúrában Reményi Attila jelenléte hasonlóan inspirálja szülővárosa, Győr zenei életét, s hogy ez az inspiráció kölcsönös, azt a hangversenyen közreműködők többségének győri honossága is igazolta. A kivételt a Bécsből érkezett  vendég, Aba-Nagy Zsuzsa  hárfaművésznő jelentette.

A néhány éve felújított egykori neológ zsinagógában október 22-én megrendezett szerzői kamaraest apropóját ünnepi alkalom, Reményi Attila ötvenedik születésnapja adta. Felnőtt alkotó életéből Reményi 28 évet töltött Győrben, s e 28 év a bemutatott darabok keletkezési idejét tekintve is szó szerint értendő: a legkorábbi művet (1981)meg a főiskolai évek alatt, a legfrissebbet 2009-ben komponálta a szerző. Az est folyamán elhangzott  tucatnyi mű háromnegyedét rövidebb lélegzetű kórusok, illetve  pedagógiai célú kompozíciók tettek ki, de a nagyobb terjedelmű alkotásokhoz hasonlóan ezek is eleven reflexiói a zeneszerző alkotói habitusának, annak az erős  identitásnak, amely őt Európa meghatározó zenei és vallási tradícióihoz köti.

Reményi Attila modern komponista, de nem posztmodern, és nem is tudatosan kísérletező. Vállaltan hisz a melosz elsődlegességében és a  tonalitásban. Műveiben az európai zene stíluskorszakaira történő utalások összetett kontextusa, a stiláris könnyedség, az egyházi zene vonzó ökumenéje és a mindezek együttesének termékeny talaján felfakadó „per finire" kérdés alkotja a központi dramaturgiát. Magabiztos virtuozitással cikázik a különféle korszakok és zenei stílusirányzatok között, de csak azért nyúl vissza a  gyökerekhez, hogy viszonyítson. Az európai zene és spiritualitás nagy korszakaira vetítve mondja el, mit gondol arról a korról, amelyben az elmúlt fél évszázadban élnie adatott.

Az elhangzott három nagyobb lélegzetű kamaramű, a 12 miniatűr öt klarinétra (1985), a Kvartett 12 dobra (1991), valamint a Szvit fafúvósokra és bőgőre négy  tételben (2007) közül a legmodernebb alkotás kétségtelenül a középső, a  Kvartett 12 dobra. Kortárs zenei elemet, a szűnni nem akaró ritmust állítja a középpontba. A pillanatnyi lélegzetvétel nélküli folyamatos dobolás  aleatorikus dinamikája magával ragad, elborít, eláraszt. Mégsem félelmetes vagy nyomasztó, mert mögötte rend van: cezúrák, rafinált belső tagolás, szimmetrikus hídforma, apró formai lélegzések lüktető artikulációja. Ugyanez a feltartóztathatatlanul áradó muzikalitás zúdul a klarinétkvintettre írt  miniatűrök hallgatójára is, akinek testét-lelkét katartikusan  járja át a felhangdús hangfürtök folytonosan örvénylő konszonanciája. A 12 pillanatkép csak látszólag pillanatkép. Mindössze a címek választják el az egymásra attacca következő, olykor - meghatározott formai logika szerint - visszatérő  epizódokat, melyek hol meseszerűen narratívak, hol játékosak, néha film- vagy álomszerűek, miközben sokrétű lelki tartalmat hordozó nagyformává állnak össze.

A győri Bolero Fúvósegyüttes felkérésére írt Szvit dramaturgiailag a  kelta es modern hárfára komponált Desire for olden times (Vágyakozás régmúlt korok után) című hárfakompozícióval (1998) mutat rokonságot. Az eredeti angol cím utalás Schönberg Pierrot lunaire-jének zárótételében a Hartlebenvers előképéül szolgáló Giraud-költemény második versszakának „desir" szavára, illetve a kompozíció német szövegének kezdősorára: „O alter Duft aus  Märchenzeit..." A kiindulópontot, mint Reményinél oly sokszor, mindkét mű  esetében konkrét zeneszerzői stílus vagy stíluskorszak jelenti, hogy azután a zenei anyag feldolgozása még járatlan, általa felfedezni kívánt ösvényekre terelje. A Bolero Fúvósegyüttes a klasszikus Harmoniemusik tradicionális  hangszer-összeállításának felel meg: kettőzött fafúvók egy bőgővel  kiegészülve. Mindez előrevetíti a műfajt is, hiszen ilyen összetételű együttesre utcai muzsikusok által játszott szórakoztató zenét,  divertimentókat, partitákat és szerenádokat írtak boldogabb korokban a zeneszerzők. A négytételes mű ugyanakkor a gregorián egyszólamúságból és a középkori orgánumból kiinduló antológiaként is „él". A 20. századi modern zenéből elsősorban Stravinsky és a ragtime kap hangsúlyt, a műfaj tartalmi kereteit nem szétfeszítve, de azt elnehezítve, sűrűbb szövésű, veretesebb zenei anyaggal konfrontáltatva.

A koncerten elhangzott művek többségét - két kivételtől eltekintve - az ajánlások eredeti címzettjei szólaltatták meg. Harmonikusan megfértek egymás mellett az amatőr és hivatásos együttesek, utóbbiak pozitív ösztönzése  kiegyensúlyozó tényezőként hatott előbbiek előadói teljesítményére is. A három győri kamaraegyüttes, a Papp Balázs vezette Győri Ütőegyüttes, a Magyar Klarinétegyüttes (műveszeti vezető: Szabó András), valamint a Bolero Fúvőosegyüttes (Ôsz Gábor vezetésével) egyszerre felszabadult és érzékeny tolmácsolása pedig emlékezetes pillanatokat szerzett.

KAISINGER RITA