Due bellezze diverse

Tosca – Aida, Két élő internetes közvetítés a Metropolitan Operából a MüPában

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2009 december

Tessék mondani, apuka, az a sok kövér bácsi és néni másképp nem is lehetne operaénekes? – kérdezte az ebadta kisfiú, aki a gömbölyded szende és a túlsúlyos hősszerelmes láttán elunta magát az egyszeri operaelőadáson. Ha még csak egyszeri volna?! Sokáig szinte kötelezőnek látszott, hogy az énekesek testesek. Meg éltesek. A színháztörténet ködébe vesző tény, hogy némely Mozart-, Bellini- és Verdi-ősbemutatónhuszon-, sőt tizenéves szépségek énekelték a női főszerepeket. Hogy csinálták? Kisebb lett volna a vokális követelmény? Aligha. Ha a csinos és ifjú Cavalieri kisasszonynak nem az lett volna a torkában, ami, nem kapott volna az elragadtatott szerzőtől három olyan Szöktetés-áriát, amilyet. Másfelől jogos kérdés, hogy mit csináljanak a koros Júliákkal és szumózó alkatú Manricókkal, ha hangjuk teljében vannak. A Metropolitan Opera mindenesetre skrupulus nélkül teszi ki őket a tévéközvetítés különösen előnytelen, a pórusokig hatoló premier plánjainak. Az új évad első két slágeroperájában a sokévi átlagnál is nagyobb mennyiséget pakoltak élősúlyban a színpadra. Ami

Puccini Toscáját

illeti, ott még a címszereplő Karita Mattila volt a legslankabb, bár ô is felszedett magára, amióta utoljára láttuk. A Cavaradossit éneklő Marcelo Álvarez viszont deréktól lefelé olyan, mint a firenzei palazzókba beépített kváderkő. George Gagnidze pedig rettentő nyers húshegy, amilyen Scarpia, egy bigott szatír akár lehet is, ha egy elegáns perverz nem volna sokkal izgalmasabb. Hanem hát a hangok, elsősorban Álvarezé! Fényes, finom, könnyed és olvatag tenor. Húzása és aromája van, problémái viszont egyáltalán nincsenek, legkevésbé a magasságokban. Még a legbiztosabb tenoroknál is fél az ember egy-egy csúcshangtól, de Álvareznél – ezen az estén legalábbis – nem volt mitől félni, ellentmondást nem tűrően szárnyalt a „Vittoria!”, azt megelőzően az Angelotti megmentésére tett, hirtelen égbe szökő fogadalom az első felvonásban, a képária végén pedig még tüdőnyi levegője maradt a záróhang hosszú (muzikális értelemben túl hosszú) kitartására. Mattila is elragadóan énekelt, bár lehetett volna még eragadóbb, mert az a sima, precíz, lekerekített formálás, amely márSalomeként is jellemezte – az énektechnikai perfekció –, itt is az eszményinél hűvösebbé, személytelenebbé és paradox módon túlságosan is csiszolttá tette emberi közlendőjét; a legtöbb emfatikus hangsúly, eléggé szokatlanul, a gyönyörűen szóló alsó hangtartományra korlátozódott. Ezzel szemben Gagnidze – jelentős hangvolumen birtokosa – éppen ott nem bizonyult maradéktalanul meggyőzőnek. Az előadás, bár nem könnyen, föltornázta magát a drámai illúziókeltés szférájába, és nem annyira Joseph Colaneri szolidan átlagos vezénylésétől, inkább a rendező jóvoltából. Pedig Luc Bondy sem rugaszkodott el túlságosan a konvenciótól, épp csak a kötelező Sant’Andrea della Valle-bazilika, a Farnese-palota és az Angyalvár kulisszáit helyettesítette a tervező jóvoltából semleges képekkel. Az első felvonásban sima téglafalak jelzik a toposzt, az oltár egy láthatatlan apszisban van, Cavaradossi erotikus női félaktot fest (nem csoda, hogy Tosca összevagdossa), Scarpia pedig a fináléban durván magához csókolja a körbevitt Mária-szobrot. A második felvonás helyszíne modern galériához hasonlít, Scarpia kéjnői láthatóan nem viselnek bugyit (az előadás „rövid meztelenséget űartalmaz”, figyelmezteti a prűdeket a Met honlapja), Spoletta állandó pimasz szadizmussal Tosca nyakába liheg, és Cavaradossit szőnyegbe csavarva húzzák ki a színről. A harmadik felvonás elején a kivégzőosztag gondosan lepróbálja a sortüzet, a végén pedig Tosca dublőze befelé ugrik a toronyból, és az ugrás kimerevített képére sötétül el a szín. De nem ettől történik meg a darab. Hanem a közvetlen humán gesztusoktól. Ebben Mattila a legjobb, magatartásából több átélt szenvedély sugárzik, mint a hangjából. Toscája játékos, pajzán színésznő a kilátásba helyezett esti találka jellegére utalva frivolan oldalba löki Cavaradossit, féltékenysége a „szőke nő” iránt (a közönségen nevetés hullámzik át) erős gesztusokba torkollik, összeborulásuk pedig erotikába. A kést, amivel Scarpiát leszúrja, jó előre, ima közben (!) fixálja, a pamlag párnája alá rejti, szétvetett lábakkal várja áldozatát, majd miután leszúrta ôt, a helyszínen marad, és fölkucorogva legyezi magát az Attavanti-legyezővel. A harmadik felvonásban kitárt karokkal, romantikus színpadi szólóként vizionálja a közös jövőt szerelmével, és a fal mellett lecsúszva előjátssza neki a meghalást (újabb nevetés). Bizonyítást nyer, hogy mit tesz a rendező: a Salomeként hatástalan énekesnő – most egy mégiscsak hozzáillő szerepben – feledteti fiziológiai hátrányait (amelyek egyes, színpadon előadott operaparódiákhoz képest a csekélyebbek közé tartoznak), mert mindezt viszonylag természetesen, bensőből csinálja. Álvarez inkább csak szekundál Mattilának, de neki – tényleg – elég hangja is. Gagnidzének pedig már a böhömsége egyfajta Scarpia. Ami viszont a Sekrestyést alakító rutinos rókát, Paul Plishkát illeti, még soha, egyetlen Tosca-előadáson sem vettem észre, hogy ez a templomszolga mennyire rosszindulatú, alattomos royalista, mennyire gyűlöli a köztársasági, szabadgondolkodó és független művészt. Néha ilyen apró igazságokból áll össze egy operaelőadás.A második idei Met-közvetítés,

Verdi Aidája

már minősített (bizonyos szempontból minősíthetetlen) eset. Kezdjük azzal, hogy húszéves rendezés, amely már a maga idejében is monumentális konvenciókra épült, de megunhatatlannak látszik, mert amikor a győzelmi bevonuláskor megjelent két ló, a hozzájuk tartozó lovassal, a közönség tapssal honorálta ezt a lézer- és számítógépkorszakban felülmúlhatatlan attrakciót. Met-körökben felnőtt gyerekeknek szóló dajkamesének tekintik az operát – ez a szünetekben tartott, ezúttal Renée Fleming vezette, interjúknak nevezett édelgésekből is kiderül, amelyek egymás kölcsönös zsenivé avatásában még az egykori Nap-kelte kulturális műsorait is felülmúlják –, s ezért akár irigyelni is lehetne őket. A nézők nem mérlegelnek, amikor tetszést nyilvánítanak, Aida első áriájába még az utolsó hang lecsengése előtt beleharsant egy „Brava!” kiáltás, ami a legbiztosabb jele, hogy az illetőre nem hatotta produkció, a saját szereplését fontosabbnak tartja az énekesnőénél. Ennek az érintetlen közönségnek ott végződik a felvonás, amikor ereszkedni kezd a függöny. A magas hőfokú, fortissimo zenekari lezárások esetében a világ legtöbb operaházában így történik (talán a Wagner-darabok kivételével),de hogy a pianissimo felvonásvégen se legyen másképp, ráadásul egy ritka éteri zenekari hangzásba rondítva bele (Daniele Gatti szimfonikus csodát művelt elhanyagoltnak megszokott orkesztrális részekben), azt először tapasztaltam. Számít itt valamit a különleges teljesítmény, egyáltalán:megkülönböztethető a nem különlegestől? Vagy minden egyformán fantasztikus? Valószínűleg nem érdemes azon töprengeni, hogy a világ egyik legdrágább (értsd: legtöbb pénzzel gazdálkodó) operaházában miért kell húsz-huszonöt évig műsoron tartani egy, már születésekor is avítt rendezést. Miért fektetnének bele új tartalmat abba a Verdi-projektbe, ami befektetés nélkül, avíttan is tömegsiker? Miért támasztanának magasabb igényt, ha az alacsony igény kielégítése ugyanolyan kifizetődő, sőt kifizetődőbb, mivel az újdonságnak – már a pici eltérésnek is, ahogy Gábor Miklós mondta valamikor – sokkal nagyobb a kockázata? Ahhoz elszánás, de legalább művészi hiúság kell, hogy egy színházi menedzsment vagy egy alkotó akarjon valamit. (A megélhetésen kívül.) A Met tagadhatatlanul próbálkozik néha, de ha egy ilyen Aidát – a Nílus-parti jelenet cikcakkosra kasírozott talapzatból kinövő csenevész műnádasával, amely a kamerák jóvoltából szinte kiböki a szemünket– a tévéközvetítés által minden skrupulus nélkül leleplez, akkor az üzlet érdekében úgy viselkedik, mint akinek mindegy az egész. Sőt rosszabb. Mert ezzel azt terjeszti a világban, hogy az opera tényleg kövér bácsik és nénik óbégatása nevetséges díszletek között – az erre szocializáltaknak persze épp így fog tetszeni –, hadd menjen el tőle a kedvük azoknak, akik esetleg hajlamosak lennének az ellenkezőjét gondolni. A két eltérő szépség közül – hogy a Cavaradossi szeme előtt lebegő nőideálokra használt formulát kölcsönözzem – a római színházi díva után az etióp rabszolganő sem járt jobban a Met sztárszereposztásával, sőt. Violeta Urmanán csak akkor akadhatott meg Radames szeme, ha sokat járt Amneris budoárjában (ami viszont más szempontból elképzelhetetlen). Szerencsére nem festették feketére, az ô korában már nem érdemes a toalett-tükör elé ülni. A baj az, hogy a hangja is átlagos, nincs benne sem elesettség, sem vágyódás, sem líra, sem dráma, egyszerűen kiénekli a hangjegyeket, második áriájában azokat is óvatosan, ha magasak. Johan Botha, amilyen nagy darab, olyan súlytalan Radames. Néha érdeklődés csillan a szemében, de egy percre sem hiteti el, hogy hősnek született, és az érző emberré válás mellett döntött. Magabiztosan énekel, de szárazon, svung és szenvedély nélkül, sem a hangszíne, sem az expresszivitása nem elégséges a szerephez. A Celeste Aida végi magas b-t ugyanúgy finoman húzta vissza pianóba, mint egykor Simándy, csak kevésbé spirituálisan. A legfurcsább Dolora Zajick öregecske Amnerise volt, groteszk ajakcsücsörítéssel énekelt, alignyitotta ki a száját, mintha utószinkront imitált volna, és a rendező elfelejtett volna szólni neki, hogy csinálja kissé hitelesebben. Viszont a hang mégiscsak az ô torkán jött ki, méghozzá egyenletes, szép hang minden regiszterben (különösen a mélyben), és a negyedik felvonásban a vokális elánis megjött hozzá, egyszer csak elkezdett belülről szárnyalni, miközben kifelé nem csinált semmit, legföljebb durcásan elfordult, akaratoskodott, magában hisztizett, de nem mint egy sértett királylány – már elnézést: vénlány –, hanem mint egy retardált gyermek. És mégis, ezzel együtt is valaki volt, egymagában. Mert hogy az Amonasro szerepét bitorló Carlo Guelfit, akinek a hangmatériája olyan, mint a foszladozó szövet – hol csak elvékonyodik, hol felfeslik –, miért kellett a világ előtt sztárolni, annak csak a magasságos Metropolitan Opera és az ő rejtélyes üzletpolitikája a megmondhatója .