|
Biennále Külhoni magyarok kulturális fesztiválja
Az október második felében Budapesten lezajlott Biennále, a Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválja, 26-án egy szimfonikus hangverseny erejéig öt magyar zeneszerzőnek is fórumot biztosított (külhoni magyar zeneszerzőnek természetesen egyrészt a korábban határon túlinak mondott, másrészt a hosszú évtizedek óta Nyugat-Európába távozott magyar komponisták számítanak). A koncerten, melyre Magyar zeneszerzők a nagyvilágban címmel a várnegyedbeli Magyar Ház Corvin-termébenkerült sor, a Kolozsvári Magyar Opera Zenekarát és Férfikarát Selmeczi György vezényelte. Az elsô komponista, a 29 éves SLEZÁK ANDRÁS szlovákiai származású, jelenleg Párizsban él szabadúszó zeneszerzőként. Kompozíciójának címe: No Man’s Land; magyar fordításban Senkiöldje. 2007-ben készült, és a felső-ausztriai Zeitklang 2008 elnevezésú nemzetközi zeneszerző-versenyen nyert díjat, bemutatója 2008-ban volt Klosterneuburgban. Egy különös tájkép ihlette, Ilkka Halso finn fotóművész alkotása, melyet a bevezető taktusok után a Corvinterem közönsége is láthatott egy kivetítőn: egy festői folyó és annak erdős partvidéke fölött egy virtuális kupolarendszer foglal helyet. Mindez
nem holmi környezetvédelmi propaganda; a fotómontázs azt sugallja, hogy
manapság a természeti táj védelme már csak emberi beavatkozás révén,
mesterségesen oldható meg. Slezák persze nem programzenét ír, sőt a kép gondolati tartalmának is csak a lecsupaszított lényegére, a paradoxonra reagál. A tüntetően modernkísérletihangzású kamarakompozícióban a már-már matematikai szigorral megvalósított formastruktúrát ugyanis rögtönzésszerű elemek töltik meg élettel. Adalék, de ebben a szövegkörnyezetben nem közömbös, hogy Slezák pozsonyi zeneszerzés-tanulmányai mellett éppen Budapesten tanult improvizációt Binder Károlytól.A második mű szerzője, a 2005-ben elhunyt KÔMÍVES JÁNOS 1956-os emigráns, aki zeneszerzőként és kulturális döntéshozóként igen látványos karriert futott be Franciaországban. Kőmíves darabja, a Saint-Clair-fantáziák ajánlásában egy Párizs melletti kisvárosra utal. Hét miniatűr tételből áll, melyeknek nem csak a címük szellemes. Ritkán hallani ilyen üde, sziporkázó és lenyűgöző gyorsasággal villódzó muzsikát, amely ráadásul a hatalmas zenekari apparátust is ördögi virtuozitással kezeli.A pécsi születésű MAROS MIKLÓS 41 évvel ezelőtt, budapesti tanulmányai végeztével került Stockholmba, a svédországi magyar zeneszerző-diaszpóra jeles képviselője. 1988- as Klarinétversenyének szólóját Réman Zoltán játszotta. A születésmozzanattal indító, majd szervesen kibontakozó versenymű egyaránt tartalmaz megejtően lírai és sokkolóan drámai momentumokat. Mindennek a hangrendszer Messiaenra emlékeztető, módusz alapú szervezése biztosít egységes jelleget.A szünet után egy ERŐD IVÁN-mű került sorra. Erőd is 1956-ban hagyta el Magyarországot, s azóta Bécsben él. Az ezredforduló tájékán komponált 2. szimfóniája,
amint azt a négy tételcím és a kottakiadáshoz fűzött szerzői kommentár
is jelzi, nyomott hangulatú kompozíció. Ennek a részletesebben ki nem
fejtett életérzésnek a mű folyamán egyre inkább elkomorodó narratíva
felel meg: az Idylle címû nyitótételt az Unruhe (Nyugtalanság), majd a Kampf (Harc) követi, a szimfónia a Klage und Aufschrei (Panasz
és Sikoly) feliratú negyedik tétellel zárul. A mű hangvételében és
habitusában a 19. századi örökséghez kapcsolódik, e tekintetben elég a
valamennyi tételt összekötő monotematikus építkezésre utalni,
ugyanakkor bartókosan elégikus megszólalások is helyet kapnak
Erôd szimfóniájában, a főtéma-csoport aszimmetrikus ritmusszerkezete pedig szintén Bartók zenéjére rezonál. Mindez nem meglepő egy szándékosan és vállaltan konzervatív alapállású szerző esetében, aki pályája elején és újabban egyaránt a népdal alapú új magyar zene hatása alá került. A marosvásárhelyi CSÍKY BOLDIZSÁR Gulag című oratorikus kompozíciójának bemutatójára tavaly került sor, a mű legutóbb idén, október 22-én hangzott el a Kolozsvári Magyar Opera 1956-os emlékhangversenyén. A szimfonikus megemlékezésnek (Symphonic Memorial) nevezett darab mottója egy Radnóti-versrészlet: „Oly korban éltem én…”. A nyomasztó téma illusztrálására Csíky erôsen retorikus, majdhogynem pantomimikus jellegű zenét ír, melyben a kíméletlenül, kvázi erőltetett menetként masírozó mélyvonós-osztinátót sóhajok és az 1979-es főmű, A hegy című szimfonikus költemény nyelvén megszólaló iszonytató sikolyok szakítják meg. Mindez annak fényében érdekes, hogy a szerzőre, elmondása szerint, valójában a túlélők elbeszéléseinek már-már szenvtelen objektivitása volt a legnagyobb hatással. Annál nagyobb súlyt kapnak a kompozíció fojtott líraiságú, elégikus részletei, és az utolsó mozzanatként megszólaló idézet a 130. zsoltárból: De profundis clamavi ad te, Domine. A férfikar fölött elhangzó honvágydallammal, egy magyar népdalmotivikájú piccolo-szólóval Csíky katartikusan oldja fel a Gulág rémtetteinek felidézését. |