Nem a születésnapnak szóló szóvirág, ha megkockáztatom: az elmúlt négy  évtized európai zenei előadóművészetének legjelentősebb kisugárzású alakítója-erjesztője alighanem Nikolaus Harnoncourt. Ez persze szubjektív vélemény, bizonyára vitatható is. Ámbár kimondásához nem kell különösebb  kurázsi, hiszen jó néhányan valljuk. Különösen az én generációmból, akiknek szeme láttára, lépésről lépésre bontakozott ki az új irány. Amelyet eleinte lehetett különféle karanténjelzőkkel a zenei interpretáció szubkultúrái közé sorolni, de amely az 1980-as évekre az európai zeneművészet kiemelkedő mestereinek és emblematikus műfajainak terepén - elsőként Bach instrumentális és vokális főműveiben, Monteverdi es Mozart operáiban - Európa nagy kultúrájú zenei központjaiban átütő közönség- és szakmai sikert aratott, és e repertoárban megkérdőjelezte az addigi elképzeléseket, dirigensi csúcsteljesítményeket. A harnoncourti (ejtsük nevet németesen, ha már ő maga, ízes osztrák dialektusával, ezt kéri) úttörés különféle összetevőiből akkoriban hol ezt, hol amazt (a korabeli hangszert, a korhű kottaolvasást, a zenei előadás retorikai alapozását) meghatározó fontosságúként emelték ki. De nem volt nehéz észrevenni, hogy az igazi mozgatórugó, kezdettől napjainkig, a régebbi (a „historikus") nagy zenékben elmélyedő Harnoncourt szenvedélyes  kíváncsisága: vajon hogyan szerette volna hallani mesterművét maga a zeneszerző? Miként lehetne elérni, hogy „a művek egészen új (azaz régi)  oldalukról" mutatkozzanak meg? E tekintetben képzelőereje úgyszólván  páratlan; az volt mar fiatal éveiben is, s az maradt napjainkig.

Mára életműve szinte nyomasztóan hatalmas és erős kisugárzású. Harnoncourt kortársának lenni bizonyos értelemben főfoglalkozás. Bevallom, nálam alig múlik el nap, hogy kottát olvasva, tanításra készülve, zenéről gondolkodva ne bújna elő valami vele, az ő értelmezéseivel kapcsolatos emlékmorzsa, hol inspiráló, hol nyugtalanító. Ha egy mesterműről van  Harnoncourt-élményem, az - meg ha tökéletlenségei nyilvánvalóak is -  többnyire kitörölhetetlen lenyomatként él az emlékezetben, és nehezen felülírható. Vivaldi Négy évszakját ma már természetesen számtalan barokk hangszeres együttessel hallhatom sokkal-sokkal virtuózabban, színesebben,  tapsra csiklandozóbban, mint ahogyan azon a régi fekete korongon Alice  Harnoncourt és a Concentus musicus játszotta. De a különös ambícióval  megalkotott mestermű néhány meghatározó karaktere, kontrasztja, tempója velük alighanem felülmúlhatatlan, és ezek éppen a lényegről, az opusz eredetiségéről szólnak.

Egy korábbi születésnap kapcsán elmondtam, Harnoncourtot a Wiener Symphoniker zenekari csellistájaként láttam először pódiumon, 1962-ben. Akkor és ott olyan bécsi muzsikus környezetben forogtam, ahol őt egy kissé  csodabogárnak tartották, még a vele együtt induló régihangszeresek, például Eduard Melkus is. Azokban az esztendőkben, a lexikonok megírják, szűk körben Harnoncourt már javában dolgozott jövőbeli együttesével, de erről az osztrák fővárosban is kevesen tudtak. Utólag bánom, hogy nem kérdeztem meg a Vanguard cég lemezfelvételeit irányitó Seymour Solomont vagy akár Alfred Dellert  (Christa Landon bécsi lakásán mindkettejükkel találkozhattam), hogy ki is ez a gambán es barokk csellón is játszó, nyughatatlan ember, aki közreműködött Deller korábbi lemezfelvételein? Ma is érdekelne: vajon kapott-e meghatározó ösztönzéseket nagyra törő terveihez a külvilágtól, vagy mindenekelőtt maga fundálta ki zenei életprogramját?

A New Grove lexikon új kiadása a ma már elsősorban karmesterként  jegyzett Harnoncourtról egy olyan fotót közöl, amely a fiatal muzsikust  hangszerrel a kézben ábrázolja, ahogyan a cselló pultja mellől vezeti, óriásra nyitott szemekkel szuggerálja együttesét. Nem derül ki, mit próbálnak - talán éppen a Brandenburgi versenyek valamelyikét. A legkorábbi Harnoncourt-lemez-közreműködések diszkográfiájában tallózva az ember meglepődik, mennyiféle koncepció csiszolta (vagy borzolhatta) ízlését. Csupán az említett magisztrális műcsoportnál maradva, 1950-ben, Bécsben a hat Brandenburgit a Supraphon cég ad hoc régi-hangszeres együttessel, Josef Mertin vezényletével vette fel. Harnoncourt gambán játszott, Gustav Leonhardt es Melkus is benne volt a csapatban. (A nálunk alig ismert Mertin a régizene-játék Bécsben tanuló nagy generációjának legfőbb inspirálója volt. Szerencsémre még hallhattam ezt a csodabogár-profeszszort Aufführungspraxis-témában előadást tartani.) Szintén Bécsben, 1954-ben, ugyancsak korhű hangszerekkel Jascha Horenstein dirigálta lemezre a hat concertót. Harnoncourt itt is gambázott, miként Felix Prohaska 1957-es Brandenburgi-sorozatának felvételén is. Közben 1953-től kezdve, egyelő re csak zárt körben, a később Concentus musicus nevet választó együttes már rendszeresen próbált, de csak 1958-ban ültek pódiumra. És még sokféle kisebb mestert, Bachnál könnyebb repertoárt játszottak, rögzítettek lemezre, míg Harnoncourt 1964-ben elérkezettnek látta az időt a maga hat Brandenburgi-tolmácsolásának (első) lemezfelvételére.

Természetesen nem fogom további életrajzi részlet ekkel untatni az olvasót, főként pedig nem szándékozom recepciótörténeti témaként elemezni azt a nagy muzsikust, akinek máig annyi lényegbevágó felismerést, primer zenei élményt köszönhetek. Csak a helyzet abszurditását szeretném kiemelni: napjainkban ez a zseniális koponya - kizárólag előre tekintve, régi  hanglemezeit egyáltalán nem hallgatva - nyugodtan és rendíthetetlenül halad a maga prognosztizálhatatlan útján új meg új felfedezései felé, miközben körülötte PR-szakemberek dolgoznak a sztármuzsikus imázsán. Egyébként tulajdonképpen mintaszerűen, Harnoncourt  egyéniségétől megszelídített  módszerekkel teszik, bár természetesen jelentős üzleti hasznot hajtva szervezőknek, cégeknek, kiadóknak. Ausztriában prosperál a Harnoncourt-kultusz. Alig van év, hogy ne jelenne meg új könyv, interjúkötet. Szinte mindent hozzáférhetővé tesznek. Például a felsorolt őskövület-hanglemezek mindegyikéből van új CD-kiadás; az elsőként említett Brandenburgi-tolmácsolás Josef Mertin 100. es Harnoncourt 75. születésnapjára, 2004-ben jött ki CD-n. Voltaképpen nem is értem, ki és miért vásárolja meg ma ezeket a kuriózumokat, mi benne az üzlet. Tudvalévő, hogy vadonatúj CD- vagy DVD-dirigálásait nem ritkán, üzleti számításból, félreteszik, hogy az optimális érdeklődést ne áshassa alá az évenkénti esetleg túl sok (?) Harnoncourt-újdonság. (2000-ben, illetve 2001-ben hangverseny-előadásként rögzített, nevezetes Bartók-lemezének megjelenését is ezért tartottak vissza 2004-ig.)

Közbevetőleg: nem tagadom, hogy ebben a mára szinte áttekinthetetlenül nagy életműben magamat a válogatósabbak közé sorolom. Hogy egy mellékszállal kezdjem: nekem már-már túl sok az idevágó olvasnivaló. Természetesen kezdettől frappíroztak Harnoncourt haszonelvű írásai: a korai évek  folyóiratcikkei, hanglemezkísérő tanulmányai, kis esszéi és kottás  eligazításai. Az ilyesfélékből szerkesztett két elő könyv - az 1982-es Musik als Klangrede (magyarul: A beszédszerű zene, 1988) és az 1984-ben megjelent Monteverdi, Bach und Mozart - gyakorlati és ízlésformáló haszna-kisugárzása kétségkívül igen jelentős. És sokat elmond műveltségéről, célkitűzéseiről egy-egy harnoncourti „Festrede" (Was ist die Wahrheit? 1995). A vele készült interjúkból viszont inkább csak szemelgetek. Köztudottan szívesen, mi több, magával ragadóan beszél munkájáról. Sztárallűrök nélküli, egyszerű, tiszta ember. Virtuózan fricskázza le a provokáló kérdéseket, némelyik interjú  valóban felfed egyest s mást az éppen bemutatásra váró előadás  koncepciójáról. Azonban a nemegyszer hosszúra nyúló diskurzus, a Harnoncourt „Naja..." mondatkezdéseit is híven átmentő szerkesztés végterméke nekem mégsem harmonizál azzal a művészi erudícióval, ahogyan még ma, nyolcvanévesen is,a pódiumról teljes koncentrációval levezényel egy-egy bonyolult mesterművet.

Ugyancsak válogatós vagyok a modern zenekarokat dirigáló Harnoncourt egyik-másik szólistaválasztása tekintetében. Ebben alig titkolhatóan mi magunk is ludasak vagyunk. Az ember elképzeli, milyen nagyszerű lenne vele együtt hallani a sokunknak reveláció erejű tolmácsolást nyújtó (vagy igérő)  zongoristát, fortepianistát - például Mozart koncertjeiben. Ő eközben esetenként olyan partnerekkel lép fel, akik a mi korábbi Harnoncourt-képünkkel nem harmonizálnak. Nyilvánvaló, hogy az 1980-as évektől egész sor nagy formátumú szólista szerette volna őt partneréül megnyerni, hiszen a vele való közös művészi munka annyira mást ígér, mint a sztárdirigensekkel való kevéspróbás rutin. És persze a koncertszervezők, a lemezcégek is dolgoztak ezen. Néha mégsem értem, miért ezt vagy azt a szólistát választotta  Harnoncourt - mondjuk Mozart hegedű- es zongoraversenyeinek, vagy Beethoven  zongorakoncertjeinek lemezfelvételéhez (hogy esetenkénti énekesválasztásait ne is említsem). Túl azon, amit interjúiban Harnoncourt többször elmondott, hogy számára a  muzsikuspartnerekkel való bensőséges, teljes bizalmon alapuló, kemény munka abszolut előfeltétel - és Gidon Kremertől Chick Coreáig vagy  Pierre-Laurent Aimard-ig a lelkes partnerség vitathatatlan -, az efféle művészi koprodukciók némelyikében stílusdiszkrepanciákat vélek hallani. Vagy egyszerűbb megfogalmazásban: a vele muzsikáló, amúgy nagy formátumú szóolisták némelyike számomra nem Harnoncourt szintjén, nem az ő értelmezésének eredetiségével fogalmazza újra a jól ismert mesterműveket. Csak azért vagyok mégis óvatos, mert egy alkalommal - Bartók Hegedűversenyének esetleges előadásáról, a megfelelő szólista hiányáról volt szó - magam hallottam tőle: „ide egy Zathureczky-szerű hegedus kellene!" Őt még zenekari csellistaként kísérhette Bécsben, és pontosan emlékezett Bartók-játékának  erényeire. Vagyis Harnoncourt stílusismerete, víziója olyan területeken is páratlan, ahol nem is sejtenénk.

A Harnoncourt-„függőség" számos vissza-visszatérő belső monológja (a Harnoncourt kontra Gardiner vagy Norrington értelmezésekről; a live recording kontra optimális stúdiómunkáról; a kórus létszámáról Bach műveiben, s arról, hogy a szólót éneklők számát fel kell-e duzzasztani a passiókban stb.) nem az alkalomhoz illő tárgyalnivaló, bár sokunkat izgató témák ezek. A  hiperproduktív Harnoncourt ma már jószerivel azt tesz, amit akar, amit  meggyőződése diktál. Bölcsen tudja, hogy érdemes megmaradnia korábbi sikerei szinterein, Európa szívében, ahol őt értő hallgatóság fogadja, merész  repertoárkalandjait is odaadással követik. A partnerség, az együttesekhez-intézményekhez való hűség tekintetében Harnoncourt rendíthetetlen művész, mindaddig, amíg koncepciója ellenállásba nem ütközik. Alapegyüttese, a régi-új Concentus musicus mellett a nagyobb kórust igénylő művek előadásában például harminc éve partnere a bécsi Schoenberg Chor (Handel Jephtájától Gershwin Porgy and Besséig, hogy az idei nyár repertoárjából idézzünk). A zürichi Operaházhoz, a zseniális Jean-Pierre Ponnelle rendezővel való együttműködésének színteréhez máig hálásan ragaszkodik. (Itt Mozart  Idomeneóját most már nemcsak vezényli, hanem rendezi is.) Nemkülönben hű az amszterdami Concertgebouw-hoz, amely a nagy osztrák és német zenekarok előtt adott vezénylésének méltó pódiumot. Az 1980-as évek vége óta Harnoncourt megengedheti magának, hogy ne a presztízs, hanem kizárólag a művészi feladat megvalósíthatósága vezesse választásaiban. Négy nagy Mozart-opera színrevitele után 1991-ben inkább búcsút mondott a bécsi Staatsopernek; ma a Theater an der Wien visszatérő vendége. (Nemcsak Mozart kedvéért. Tavaly ősszel itt dirigálta Stravinsky The Rake's Progressét; ezekben a napokban, a Haydn-év  levezetéseként, éppen az Il mondo della lunát adják elő.) Az utóbbi esztendőkben művészi terveinek legjobb terepe talán mégis a grazi Styriarte, ahol 1985 óta rendeznek az ő kedvéért remek nyári fesztiválokat, ma már szinte Salzburggal vetekedő vendégművész-kínálattal, de sokkal kevésbé üzleti  szempontú program- és sztármuzsikus-válogatással. Itt nem lepődnek meg, ha Harnoncourt Carment dirigál, sőt, horribile dictu, kihívást érez Gershwin operájának koncertszerű előadására.

Ez a Harnoncourt már nem az a Harnoncourt? A Máté-passió 1971-es, legendás első lemezfelvételének megjelenése táján senki sem gondolta volna, hogy a múltbeli nagy zenéknek ez a korszakalkotó újraértelmezője pár évtizeddel később ennyi 19., sőt egy sor 20. századi partitúrát is dirigál majd. Persze ma is visszatér szívszerelem-repertoárjának alapdarabjaihoz. De közben, Beethoventől Brucknerig, az abendländische Kultur német zenetörténeti fővonulat majdnem minden szimfónistájának partitúráit újraolvasta, és izgalmas felfedezéseket tett. Ebben a repertoárban azonban óriási a konkurencia, nehezebben alakítható át a nagyérdemű publikum ízlése. (Egy extrém példa: sokunk számára reveláció erejű volt Harnoncourt Johann Strauss-revíziója, azonban éppen bécsi muzsikus ismerőseim némelyike - amúgy a mester nagy tisztelője - hevesen tiltakozott.) Meg az Erasmus-díj átvételekor, 1980-ban mondott beszédének elhíresült mondatain (hogy tudniillik „a mai zene sem a közönséget, sem a muzsikust nem elégíti ki"; „az utolsó, zeneileg életteli alkotókorszak a késő romantika volt") is túllépett: egyebek közt Bartók-, Berg-, Stravinsky- mesterművek kottaszövegét olvassa és teremti újra. Diszkográfiája mára olyan gazdag, hogy az utóbbi évtizedek termésének zöméhez, bevallom, nincs is hozzáférésem. Ekként csak az Európai Ifjúsági   Zenekarral készített, nálunk itthon részben vitatott Bartók-lemez kérdéséhez merek hozzászólni. Igen, számos tempót Harnoncourt valóban Bartók metronom-instrukcióinál jelentősen lassabban dirigál. Ugyanakkor számomra a Zene és a Divertimento mindegyik tétele, valamennyi karaktere rendkívül markáns,  Bartókos az ő vezényletével. Megannyi, Bartók-specialistaként emlegetett múlt- és jelenbeli karmester előadásánál érdekesebbnek, autentikusabbnak, maradandóbbnak tartom olvasatát.

 Egy csepp üröm az örömben. Hogyan köszöntse egy szomszéd, magát a Haydn-kultusz egyik forrásvidékének tekintő ország zeneélete ezt a nagy muzsikust, aki nyolcvan esztendeje ellenére a Haydn-emlékévben páratlan energiával dirigál - idén jelentős részben Haydn-műveket, az osztrák zenei központokon kívül Franciaországban, Svájcban, Németországban, Hollandiában is -, akit mi 2009-ben nem (ezúttal sem) tudtunk Budapestre hozni?