Kurtág György

A kötetet összeállította és az interjúkat készítette:

Varga Bálint András

A magyar zeneszerzés mesterei

Holnap Kiadó, Budapest, 2009

Kurtágról hosszú időn át közismert volt, hogy nem csak nem áll kötélnek, és lehetetlen vele interjút készíteni, de nem is szívesen beszél saját műveiről. Mindenképpen Varga Bálint András érdeme, hogy a nyolcvanas évek első felében megtörte a csendet, és sikerült szóra bírnia Kurtágot. Mint írja: „Ez volt alighanem a legelső interjú, amire valaha is rá tudta magát szánni." Végső formáját a beszélgetés háromévi javítgatás, finomítás, pontosítás után kapta meg, és 1986-ban jelent meg Varga Bálint András 3 kérdés -82 zeneszerző című könyvében (E kötetben a Három kérdés Kurtág Györgynek címet viseli). A második interjú, amelyen már Kurtág Márta is részt vett, 1996-ban készült, és most A három kérdés -még egyszer címet kapta. (Korábban, Kurtág 80. születésnapja alkalmából, már olvasható volt a Muzsika 2006 februári számában.) A harmadik beszélgetés, a Kulcsszavak 2007 novemberében és 2008 áprilisában készült, kifejezetten a Holnap Kiadó felkérésére.

„A három találkozás írásos dokumentumán nem változtattam, csak azért, hogy kiküszöböljek esetleges visszatérő gondolatokat -írja Varga Bálint András. -Úgy érzem, ha valamely motívum az 1982 és 2008 között eltelt huszonhat évben változatlanul jelen van, az már önmagában is dokumentum értékű." Ebből a szerkezetből adódóan Varga Bálint Andrásnak sikerült megtalálnia a Kurtág gondolkodásához leginkább illő formát: a vissza-visszatérő témák, emlékek, töredékek, gondolatfoszlányok koncentrikus, egyre táguló körökbe rendeződnek, belőlük születik meg a „portrévázlat". Mert mint a könyv „Portrévázlat Kurtág Györgyről három ülésben" című bevezetőjében olvasható: „Vázlat - hiszen beszélgetéseink utóélete is figyelmeztetett: a mélyre, a mélyebbre ásás, amely Kurtág életének egyik vezérlő elve, érvényes az interjú műfajára is. Nincs téma, nincs emlék, nincs élmény, amelyről újabb összefüggésben vagy valamely véletlen asszociációnak hála ne jutott volna eszébe további fontos, feljegyeznivaló részlet."

Ilyenformán a három beszélgetést joggal tekinthetjük egymásból építkező, egymással szoros összefüggésben álló szerves egységnek, megjelentetésük egyetlen kötetben mindenképpen indokolt.

Ez utóbbi állítás maradéktalanul érvényes a ma már „Ligeti-szövegekként" emlegetett, egyszerre döbbenetes erejű és megejtő szépségű Kurtág-írásokra: ezek a Laudáció a Siemens Alapítvány díjátadó ünnepségén (München, 1993. június 16.), valamint a Kylwyria -Kálvária. Ez utóbbinak a „Függelék" előtti részét Kurtág Berlinben olvasta fel 2007 júniusában, az Orden Pour le mérite für Wissenschaften und Künste Ligetire emlékező ülésén. Valamennyit ismerhetjük már a Holmi folyóiratból, de kétségkívül megvan a maguk helye itt is, hiszen a megnyilatkozás hitelessége és a nyelvi-formai megoldások -akár szándékolatlan - művészi ereje révén Kurtág életművének ugyanolyan szerves részét alkotják, mint zeneművei. Itt, az interjúk, beszélgetések szomszédságában újraolvasva megerősítik azt a szerves egységet, ami Kurtág egész emberi habitusában, gondolkodásmódjában megmutatkozik: írás és zene végül is egy és ugyanaz. Fragmentumszerűség és megkomponáltság sajátos kettőssége jellemzi a Ligetire emlékező sorokat is: igazi „Kurtág-pszichogrammal" van dolgunk. (Különösen megkapó, ahogy Kurtág a beszélgetésben rámutat a Ligeti-szöveg és a Colindæ-Baladæ születése közötti belső kapcsolatra, és elmeséli, hogy a súlyosan beteg, már-már öntudatlan Ligetinek hogyan olvasta fel a román népballada szövegét.)

Varga Bálint András szerényen megjegyzi: a könyv „talán megéreztet valamit abból a szellemi világból, amely Kurtág zenei gondolkodását táplálja". Én ennél jóval bátrabban fogalmaznék: egy monográfia sem igen tudná jobban megragadni. Alighanem a Kurtág-irodalom mindmáig egyik legfontosabb dokumentumát tartjuk a kezünkben, amely mindamellett lebilincselő olvasmány is -akár azoknak is, akik most szeretnének ismerkedni Kurtág világával. Igaz, a Kurtág-életmű bizonyos szintű alapismerete azért nem árt olvasásához. Az eligazodást az átdolgozások, változatok, visszavonások, zárolások szövevényében -ami olykor még a Kurtág-életműben járatosak számára sem könnyű feladat - segíti a minden eddig hozzáférhetőnél alaposabb és körültekintőbb, 2008 szeptemberében lezárt Műjegyzék.

Ugyancsak egyedülállóan fontossá teszi a könyvet, hogy nem feledkezik meg Kurtág Mártáról, akit maga Kurtág nevez tréfásan-komolyan „kivetített szuper-én"-jének. „Aki átélte a Kurtág házaspár közös hangversenyeit -emeli ki Varga Bálint András -, megérezhette ezt az emberi és művészi ösz-szetartozást. Hat évtized óta mindent, külső és belső eseményt, együtt élnek meg -bizonyos fokig még a művek születését, a komponálást is." Ez a könyv a Kurtág-életmű létrejöttében játszott szerepének egyik dokumentuma is. A harmadik, „Kulcsszavak" alcímet viselő beszélgetésben ez a nagyszerű asszony a maga csöndes, szerény, de mégis rendkívüli egyéniségével mindvégig meghatározóan van jelen.

Az interjúk fesztávja két és fél évtizedet   ível át, virtuális idejük ugyanakkor jóval szelesebb: a könyv Kurtág felszabaduló emlékei révén visszaás a gyerekkorba, analitikai pontossággal írja körül az „ősélményeket", a gyerekkor traumáit, amelyek még ma is meghatározóak Kurtág érzelmi világában, és döbbenetes makacssággal hatnak műveiben. Olyan rejtett összefüggések ezek, amelyek rávilágítanak Kurtág belső világának működésére, sok mindent érthetővé tesznek lelki alkatából, félelmeiből, zárkózottságából.

„A kérdező lelkesedése az interjú során is minduntalan megütközött Kurtág önkínzó szerénységével, kíméletlen önkritikájával" -vallja Varga Bálint András. Kurtág nemhogy az önhittség, de még az egészséges megelégedettség legcsekélyebb jelét is alig-alig mutatja. Valósággal önostorozó őszinteséggel vallja: „a zeneszerzés technikáját tulajdonképpen soha nem tudtam rendesen elsajátítani." A Kurtág-életmű iránti tisztelet és annak mély ismerete azonban végül is lehetővé teszi, hogy Varga Bálint András Kurtág számára is elfogadható tárgyszerűséggel kérdezzen, ne úgy, hogy azt Kurtág felettes énje nyomban visszautasítsa, és hatására magába zárkózzék.

A „nagy titokra", művek megszületését körbelengő „enigmára" mégsem kapunk maradéktalanul választ. Alkotáslélektanilag továbbra is rejtély, mi indít el egy kompozíciót a számtalan benyomás, hatás, intenció, feltoluló emlék közül. Vagy hogy egy darab miért olyan, amilyen. Hogy mennyire nehéz terepen jár Varga Bálint András, azt jelzi a sok „nem tudom", „fogalmam sincs róla", „lehetséges", „talán" válasz. Sokan már itt elakadnának. A megnyugtató válaszok helyett viszont a könyvben sokszor újabb kérdések fogalmazódnak meg, így jutunk mégis egyre közelebb -amennyire ez egyáltalán lehetséges -Kurtág személyiségéhez, értjük meg gondolkodásmódját, vagy kapunk kulcsot zenéjéhez.

A kérdezés technikája a fragmentumszerűséget sugallja: olyan kulcsszavak mentén halad, mint a rítus vagy a szertartás, ehhez kapcsolódóan a menetelés-vonulás vagy a lassú mozgás, ami akár a gyászmenet is lehetne, a szünet és a csend, a káosz és az őrület, az esitando, a szaggatottság és a dadogás, a disperato és a doloroso, az űzöttség, mégpedig nem a külső, hanem kifejezetten a belülről motivált űzöttség értelmében, az emlék, a búcsú, az üzenet, a jel, a sóhaj. Olyan alapfogalmak ezek, amelyek a Kurtág-zene Varga Bálint András által jellemzőnek tartott, a Kurtág-zene hallgatása közben benne megfogalmazódó vonásait emelik ki. Varga Bálint András kéri Kurtágot, hogy fűzzön „kommentárt" hozzájuk. A beszélgetés jelentős része így aztán ezek köré rendeződik, persze korántsem a rendszeres kifejtés értelmében. Itt is érvényben van ugyanis Kurtág mondása: nincs szisztéma! A gondolatáram némiképp irányított, mégis szabad és kötetlen -akár az analízisben -, talán nem véletlen elszólás, hogy Varga Bálint András „üléseknek" nevezi a beszélgetéseket. Végül azért mégiscsak kialakul valamiféle belső rend, ha máshol nem, az olvasó fejében. Kezdi „megérteni" Kurtágot, vagy legalább intellektuálisan is közelebb tud férkőzni hozzá.

A kulcsszavak komplex kérdésköröket sejtetnek, amelyek egymással is belső kapcsolatban állnak, de koránt sincsenek „zenetudományi" értelemben kifejtve. Ahhoz kevesek, hogy megközelítő teljességgel feltérképezzék a „Kurtág-univerzumot", ahhoz azonban mindenképp elégségesek, hogy felszabadítsanak emlékeket, elindítsanak aszszociációs láncokat, jelezzenek komponálási problémákat, és így ösztönözzék Kurtágot a megnyilatkozásra.

A személyes jelenlét, a személyesség révén Kurtág többet és fontosabbakat árul el önmagáról, mint bármikor korábban, ugyanakkor az utolsó beszélgetésben már kevésbé rejtőzködő, kevésbé működik a belső cenzúra, mint bármilyen korábbi megnyilatkozásában. A talányosság, a „nem tudom", a bizonytalanság, az olykor gyermeki rácsodálkozás vagy naivitás semmiképpen sem póz, amire posztmodern világunkban gyanakodva kellene tekintenünk. Az élet -beleértve a saját életét, az alkotás folyamatát, a „művészlétet" -az ő számára is misztérium, rejtély, minden egyes pillanata valósággal gyermeki örömöt nyújtó felfedezés.

Elengedhetetlen ehhez „egy végletekig kifinomult érzékenység", amihez persze sok egyéb tulajdonság is társul: „köztük egyfajta szivacs-mohóság a referencia-raktár polcaira érdemes élményekre, az újra, a régire. Érzékenység a zenén túl a formákra, a térre, a színekre, képzőművészeti alkotásokra." És érzékenység mindenekelőtt az emberekre -figyelmeztet Varga Bálint András: „Kurtág életét a mai napig intenzíven végigkísérik... mindazok, akiktől valaha is kapott valamit: akik tanították, akik segítették, akikre felnézhetett, és akiknél termékeny talajra hullott a tanítása." Az emberek, a velük kapcsolatos emlékek eleven valóságukban élnek Kurtágban, és kelnek életre itt is, mármint a könyv lapjain, de Kurtág darabjaiban is (és nem csak a gyakori ajánlások, hommage-ok, jeladások vagy üzenetek formájában).

A horizont a könyvbéli beszélgetésben hol beszűkül, hol kitágul. Olykor egészen személyes fájdalmak, emlékek, lelkifurdalások, rácsodálkozások törnek utat maguknak (édesanyja halála és Márta felbukkanása az életében, szinte ugyanabban a pillanatban, akárha a Sors rendelte volna így), máskor meg a társadalmi horizontra nyílik rálátás, és mélyebben, alaposabban megismerkedhetünk a „kopogós", száraz tényekre alapozódó Kurtág-életrajz egy-egy szegmensével. Például a Darmstadthoz való viszonnyal, vagy -ezzel összefüggésben -Barnáné elvtársnő történetével, amelyet előzetesként már olvashattunk a Muzsika hasábjain („Nincs szisztéma". Kurtág György emlékezik, 2009 május). Ez rávilágít mindamellett arra is, hogy Kurtág milyen emelkedett bölcsességgel, humorral és megértéssel képes kezelni ezt a történetet is. Nem csekélység ez sem egy olyan korban, amelyben mondhatni meghatározó magatartássá vált a földbe döngölés és a fogvicsorítás. Holott ne feledjük: arról a valakiről beszél, derűs iróniával, aki a hatalom gyámkodó képviselőjeként, minisztériumi főfunkcionáriusként „merő jóindulatból" végül is hosszú időre elvágta Kurtág nemzetközi érvényesülésének útját.

Visszatérve az alkotás tudatos vagy ösztönös mozzanataira: Kurtág mélységesen hisz a feltörő, belső erőknek ebben a spontaneitásában. Varga Bálint András kérdésére válaszolva („Mennyire játszik nálad fontos szerepet a tudatalatti, az ösztönös, az alkotás során?) teljes egyértelműséggel jelenti ki: „Más se játszik. Az okosságommal soha nem megyek semmire... Ha tudom, hogy valamit hogy kell megcsinálni, ilyen forma lesz, ilyen variációk vagy ilyen szisztéma, akkor rendszerint nem írom meg."„Ártatlanok vagyunk abban, ha sikerül valami, mint ahogyan abban is, ha nem."

Az alkotás és az élet Kurtág számára nem választhatók szét egymástól. Nála a kettő voltaképpen egy és ugyanaz: a mély felelősséggel megélt létezés különböző aspektusai. Kurtág számára az alkotás, de még a zenehallgatás is morális probléma, igazi sors- és létkérdés, amelyet nem lehet megkerülni, amely elől nem lehet következmények nélkül elmenekülni. A zenélés komolysága múlik ugyanis rajta, a hangok súlya, jelentéssel telítődése. Az, hogy eljutunk-e a befogadás állapotába. A „belső megérdemlés" az ő számára minden alkotófolyamat előfeltétele: „A belső megérdemlés az maga az élet. Az élet vagy a tetszhalál." A forma születése Kurtágnál egyszerre és szétválaszthatatlanul etikai kérdés és a belső, zenei logika kérdése. Az út, a megküzdés, a belső ellenállás leküzdése: ez adja az alkotás hitelét, és ennek kell jelen lennie a reprodukcióban, az interpretációban is. Kurtág elmélyült gondolkodása mindenben ellentéte a modern, pörgő „kommunikációs társadalom" hátborzongató felszínességének és ürességének.

Ars poeticaként fogalmazódott meg a Kafka-ciklusban az, amit Kurtág ezekkel a szavakkal ad vissza: „Tulajdonképpen nem tudok mesélni. Nem tudok beszélni, és alapjában mesélni sem. Mint a gyerek, aki először próbál meg járni." És elhangzik a kulcsmondat, amelyet akár Kurtág munkamódszerének, gondolkodásmódjának esszenciájaként is értelmezhetünk: „Ez tulajdonképpen olyan állapot, amit keresek is. Szinte nem akarom tudni, hogy mi az anyagom. A Colindæban folyton ezt kerestem: olyan utakat találni, amiket én nem ismerek. Nem »jól« megharmonizálni, hanem úgy, hogy engem is meglepjen." És ebből következik a kulcsfontosságú passzus: „Arra nevelem az embereket, hogy még ne tudd, még ne döntsd el, hogy miről van szó. Ez tulajdonképpen egy kompozíciós processzusnak a leírása is: keresem a hangot, és talán majd megtalálom. De nem biztos, hogy sikerül. Lehet, hogy az egész darab arról szól, hogy csak keresgélek."

Ha nem tökéletes a megszólalás, akkor hallgatni kell. (Döbbenetesen emlékeztetnek az ehhez hasonló gondolatok Wittgensteinre!) „Ezért vagyok annyira kétségbeesve, amikor nem szólal meg, amit elképzeltem magamnak." Megszületik ennélfogva Kurtágnál a zenemű egy új, köztes állapota, az olvasni való darab: „nem kívánom, hogy előadják őket." Itt azonban már alkotó és mű a legkevésbé sem megszokott együttlétezésének, szimbiózisának területén járunk. A Kurtághoz közel állók közül többen állítják, nemegyszer remekműveket ítél tetszhalott létre. „Ez a következetes igényesség ítél darabokat megsemmisítésre, abortuszra, fióklétre. Ez tesz kérdőjelet az éppen elkészült kompozíciók fölé, amely Damoklész kardjaként ott lebeg fölöttük a megmérettetésig: az első megszólalásig" -írja szemléletesen Varga Bálint András.

„Az előadóknak tudniuk, érezniük kell, hogy minden leírt hang mögött egy kozmosz van, minden hangot megszenvedett a zeneszerző, és meg kell szenvednie annak is, aki megszólaltatja." Kurtág a komponálásban és az interpretációban egyaránt arra törekszik, hogy teljes fizikai és szellemi valójában jelen legyen. Olyan mértékben „éli a zenét", oly mérvű a vele való személyes öszszefonódása, hogy sokan reálisnak látják azt a veszélyt: nélküle „elvész" a zenéje.

Valósággal mellbevágó, ahogyan Varga Bálint András Kurtágnak szegezi a kérdést: „Hívő vagy?" Kurtág válasza elgondolkoztató: „Nem tudom. Játszom a gondolattal. Tudatosan abszolút ateista vagyok, de nem mondom ki, mert ha Bachot nézem, nem lehetek ateista. Akkor el kell fogadjam azt, ahogyan ő hitt. Ott minden pillanatban imádkozás van..." „Egy Bach-fúgában ott van a keresztre feszítés... A zenében folyton keresem a szögbeveréseket... Ez kettős látás. Az elmémmel biztosan nem fogadok el semmit. De az elmém nem sokat ér. Az, hogy valami transzcendentális... az nekem állandóan jelen van." Már Simon Rattle és Vásáry Tamás is beszélt arról, ahogyan Kurtág a zenei teret kezeli, ahogyan a hallgatóban kialakul az az érzés, hogy egy zenei gesztusra a válasz a másik térből jön, ahogyan a zene átlendül egy másik szférába. Vagy ahogyan Varga Bálint András megfogalmazta: ez az utánanyúlás gesztusa, „mintha az evilágit a túlvilágival kötnéd össze..." Alighanem az, amit itt Kurtág -„anyanyelvén", azaz „dadogva" - elmond, mégiscsak rávilágít a megrázó erejű, szokatlan hangzásvilágú kései Kurtág-zenék titkára.

A könyv Kurtág zenéjéről éppen úgy szól, mint életéről és személyiségéről. Legelsősorban mégis Kurtág személyisége az, ami erőteljes plaszticitással rajzolódik ki lapjain. Ezt illusztrálja méltóképpen a szövegeket kísérő képanyag. Mindamellett az „illusztráció" szó itt kevés: Felvégi Andrea és Huszti István felvételeinek legtöbbje az „idős" Kurtágról, az „elmélkedő", tanító, magába roskadó, figyelmesen hallgató, Kocsis Zoltánnak magyarázó, Kurtág Mártával négykezest játszó, gondterhelten elmélyülő és derűsen mosolygó Kurtág arcáról beszédes portrék sora. Önálló albumban is megállnák a helyüket. Ezért semmiképpen sem a „futottak még" zárójeles megjegyzéseként kell említést tennünk róluk.

A képek fölerősítik a könyv alaphangját: minden eddiginél hitelesebb, főként pedig személyesebb képet sikerült közvetítenie Kurtágról. Ha extenzitásában nem is, de intenzitásában mindenképpen az eddigi legteljesebb képet.

Balázs István