Sári József

Sonnenfinsternis; Leoniden; Zenith

Vékony Ildikó -cimbalom

MR Szimfonikusok

Vezényel Kovács László, Kovács János

HCD 32576 - Hungaroton Classic 2009

Tihanyi László

A rakpartról hazaérve; Éjszakai klauzulák;

A Neptun átvonulása;
Triton; Attis;
Mahler csodakürtje

Szathmáry Zsigmond -orgona

Eckhardt Gábor -zongora

Lakatos György -fagott

Somogyi Péter -hegedű

Meláth Andrea -mezzoszoprán

Megyesi Zoltán -tenor

Intermoduláció Kamaraegyüttes

Vezényel a szerző

HCD 32484 - Hungaroton Classic 2009

Két évszázad határán -akár ez is lehetne a címe a Hungaroton és a  Bartók Rádió közös CD-jének, amelyen Sári József három alkotása hallható. A legkorábbi a Zenith, 1995-ben keletkezett, a legújabb a Leoniden című álcázott cimbalomverseny (az ismertető szerint 2004 januárjában fejezte be a komponista). A kettő közt áll időben a Sonnenfinsternis
című opera anyagából készített négy zenekari kommentár: az opera ősbemutatójára éppen a múlt század utolsó évében, 2000-ben került sor (sajnos nem nálunk, a németországi Pforzheimben), az itt hallható közel negyven perces zenekari változat 2002-ben készült.

Operakivonatok, -átiratok, potpourrik, parafrázisok és hasonlók esetében (hamarjában nem tudom, hová illik sorolni a „kommentár"-műfajt) aligha lehet megkerülni a kérdést: az a hallgató, aki nem ismeri az eredeti darabot, mit és mennyit foghat fel a szövegétől megfosztott, ráadásul -mint Farkas Zoltán ismertetője elég részletesen kifejti -a színpadi mű folyamatát, drámai logikáját nem feltétlenül követő, sőt helyenként alaposan átszerkesztett zenéből. Magyarán: mennyire áll helyt a négytételes ciklus önmagáért?

Nos, úgy hiszem, helytáll. Arthur Koestler híres regényét, a Sötétség délbent (amely az Elisabeth Gutjahr által jegyzett libretto egyik forrása volt) persze nem árt ismerni, de ha történetesen akad széles e hazában valaki, aki annak idején nem olvasta volna, a zenét ettől még nem fogja követhetetlennek tartani (feltéve, hogy van némi affinitása a kortárs muzsikához).

Sári József művészetének igen vonzó tulajdonsága, hogy szenvedélyes, már-már ágáló, gesztikus és ugyanakkor fegyelmezett, hidegen-józanul racionális. Bizonyos értelemben konzervatív művész ő: amennyiben nem veti el a Beethoventől örökölt, s a 19. századi német zenetudományi irodalomban etalonnak tekintett „fejlesztéses" formálást sem (amiben még Bartók és Schönberg is mélységesen hitt). Az első tétel bevezetője például az ütőhangzástól -mondhatni a zajoktól -vezet el az ismételgetett fúvós hangokig, aztán kisszekundnyi dallamcsírákig, majd nagyobb egységekig. Szinte a szemünk (fülünk) előtt „születik" a darab (akárcsak Bartók első zongoraversenye). A zongora belépésével mintha változna a helyszín: ha az imént „kint" voltunk, most „bent" vagyunk, de itt sem szabadulhatunk a külvilág hangjaitól. Újabb stáció a vonósok belépése. Német zenében (Wagner!) a vonós szín rendszerint melegebb, intimebb, mint a fúvós hangzás, s Sári, úgy látszik, követi ezt a tradíciót is. Megejtően szép, lírai a vonószenekari részlet (melléktémának mondanám, de a darab nem szonáta szerkezetű). A második tételnek főleg a befejező részét találtam hihetetlenül hatásosnak, szinte nyomasztónak. Olyan zene szólal meg itt, amely Stravinsky Floodjának félelmetes özönvízlátomására emlékeztet. A viszonylag rövid, s az opera egyik zenekari intermezzóját egy az egyben átvevő harmadik tétel különös kedvencem. A világosan három részre tagolódó zene első és harmadik része három réteget visz végig: a fúvósok alattomosan lassú indulóféléje mellé a hegedűk dallama és a zongora jégbehűtött staccato-zenéje társul. (Nem tudom, mert kottából nem ellenőrizhettem, de gyanítom, a szólamrétegek közt augmentáció, diminúció, egyéb polifon trükk teremthet titkos rokonságot). A zárótétel kétségkívül a legváltozatosabb és egyben a legsúlyosabb. Itt idézi fel a komponista az opera párizsi jelentének frivol kávéházi zenéjét, s itt idézi - különös meglepetésként - a magyar himnusz számunkra szívbemarkoló dallamának részletét, nem hangról hangra ugyan, de félreismerhetetlenül. Magyar sors? Az opera premierjének német hallgatósága aligha élhette át ezt a katartikus élményt. Mi azonban átélhetjük. Szó, ami szó: nagy mű ez. Szemtanúk azt állítják, a Pforzheimben rendezett premieren az opera nagy sikert aratott. Várom a budapesti bemutatót. (Úgy tudom, november 28-ra van kitűzve. Miért kellett közel tíz évet várni rá, rejtély. De legalább pótoltatik a mulasztás).

A Leonidenről szólva, megvallom, kevésbé vagyok lelkes. Hogy a cimbalom reneszánszát éli manapság, az üdvözlendő. Vitathatatlanul remek cimbalmosaink vannak, akik új és új művekre vágynak. Néha az az érzésem azonban, hogy a konjunktúra túlzott. Stravinsky példájára gondolok. Pompás szólódarabokat írt erre a hangszerre, s kiváló érzékkel alkalmazta a Rókában, a Ragtime-ban, mint az együttes egyik hangszerét. Versenymű szólistájának azonban szerény véleményem szerint a hangszer kevésbé alkalmas. Márpedig a Leoniden -akárhogy forgatjuk is a szót -versenymű. Cimbalomszólóval kezdődik, a cimbalom végig uralkodik benne. S csaknem végig olyan hatású a szólama, mintha cadenza volna. Lejegyzett, s a hangszer sajátságai miatt kissé egysikú improvizáció.

A vonósokra komponált Zenith-tel Sári József Bartók Béla emléke előtt rótta le tiszteletét. Érthető tehát, hogy a hangzás, a motivika sokszor Bartókra emlékeztet. Az ismertető szerint apróbb idézetek is el vannak bújtatva a szólamok szövedékébe -férfiasan bevallom, ezeket nem sikerült hallás alapján felfedeznem, ahogy a sajátos dodekafóniát sem. De hát a szerkesztésnek ezek a titkai nem is tartoznak feltétlenül a hallgatóra. Bőven elég, ha a mű a rend érzetét kelti, s végig magára vonja, leköti a figyelmet. A Zenith maradéktalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak. Tépett, izgatott, néha kifejezetten vad zene, amelyben egyszer csak tiszta hármashangzatok is feltűnnek. És nem érzünk semmiféle törést! Hány művet hallottam valaha Varsói Őszökön, melyekben kínosan olcsó közhelynek tűnt az éteri harmóniák szembeállítása a sűrű disszonanciák világával. Sárinál szervesen bontakozik ki az előzményekből a hármashangzatos rész. Logikus és szükségszerű folytatásnak halljuk, és logikus és szükségszerű az eltűnése is. Mi a titok nyitja? Ha tudnám, zenét komponálnék. Így csak tisztelettel megemelem a kalapomat a komponista előtt.

Az előadásért tisztelet és hála illeti a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, Vékony Ildikót, a cimbalomszólistát, Kovács László karmestert, illetve Kovács Jánost, aki a Zenithet dirigálta. Azt azonban nem állítanám tiszta szívvel, hogy a roppant nehéz partitúrákat ideális tökéletességgel sikerült a muzsikusoknak megszólaltatniuk. Főként a Kommentárok esetében éreztem úgy, hogy a felvételt nem előzte meg elég próba, akadt volna még bőséggel csiszolni-gyakorolni való.

Tihanyi László CD-je, mint a szerző írja, „képzeletbeli utazásokra csábítja" a hallgatót. Akad köztük kozmikus túra (A Neptun átvonulása, Triton -szerencsére nem kell kockáztatnunk, a Tihanyi-féle utazási iroda garantálja, hogy vissza is hozza a turistát, ellentétben számos mai vállalkozással), akad időutazás (Attis), s akad, ahol az utazáseszmét kissé erőltetettnek érzem. Hat, nagyon különböző apparátusra írt kompozíciót nem könnyű közös nevezőre hozni, vagyis azt sugallni, hogy feltétlenül egymás mellé valók. Ám ez talán mellékes is. Tihanyi stílusának kétségkívül van egy különös, nehezen megfogható, de világosan érzékelhető tulajdonsága, ami többé-kevésbé az összes darabot áthatja.

Nehezen találom a megfelelő kulcsszót. Úgy hozta a véletlen, hogy mostanában éppen egy analíziskurzusra készülődöm. Felfrissítem emlékeimet, újra olvasom a megfelelő szakirodalmat, no és számos újat hozzá, probálom feltérképezni a zenei analízis történetét és módszereit Kochtól, Marxtól (nem Karl: Adolph Bernhard) Riemannon, Schenkeren, információelméleten át a modern feministákig, Susan McClaryig, és egyre csak arra döbbenek rá, a muzsika bizonyos tulajdonságainak vizsgálatára nincs vagy alig van használható metódus. Az egyik ilyen a „hangzás". Mondok egy példát. A C-dúr akkord az összahangzattan szempontjából C-dúr első fok (vagy adott kontextusban F-dúr domináns, satöbbi), akkor is, ha a zongora közepén szól, és akkor is, ha a legalsó regiszterben. Hatása mégis teljesen más: odalent még a legjobban hangolt zongorán is csak egy morgásféle effektust hallunk. Mármost Tihanyi esetében az összhangzattani vagy motivikus közelítésmód nem sok eredményre vezet. A CD első felvételéről (A rakpartról hazatérve -Back from the Embankment) el lehet mondani, hogy karakterisztikus motívummal építkezik -ez első hallásra nyilvánvaló. A lényeghez azonban ez a ténymegállapítás nem visz közelebb. A darab elsősorban azzal vonja magára figyelmet, hogy hallatlanul jól és változatosan „szól", kemény, üreges, tágas és sűrű, érdes, de mindig eredeti, érdekes hangzások követik egymást. Ez nem csak hangszerelési kérdés, s nem sok köze van a schönbergi Klangfarben-ideához sem. Hogy másról és alkalmasint többről van itt szó, mint hangszerelésről, azt az is bizonyítja, hogy a szólózongora-opus (a Neptun átvonulása) ugyancsak „hangzásaiban" él. Az alakzatok, összhangzások, disszonanciák sűrűsége vagy tágassága, regisztere, vadsága és szelídsége, gyakran éles színbeli kontrasztjai teremtik meg a zenei folyamat élményét. Ennek a folyamatnak a logikáját pedig az általam ismert zenetudomány nemigen tudja megragadni. Nincsenek terminus technicusok hozzá, az elemző jobbára csak botor és szubjektív hasonlatokkal élhet. Nem tudom tehát megfogalmazni, miért harmonikus (ókori görög értelemben) az egyik hangzás után a másik, miért nem érzünk zökkenőt a folyamatban. Rameau kora zenéjének összhangzásai közt feltételezett egy sokszor csak rejtett, háttérbe húzódó basse fondamentale-t (ezzel voltaképp megteremtette a funkciós logika elméletének alapjait). Mintha itt is létezne egy titkos háttér-törvényszerűség, amely irányt szab (s amelynek talán maga a komponista sincs tudatában - ha mégis, kíváncsian várom véleményét).

Bizonyos rangsort (ha szabad így fogalmazni) érzek persze a hat darab közt. A szólóhegedűre írt Attis igen élvezetes, de a többinél hagyományosabb kompozíció -érthető módon, hiszen 1986-ban keletkezett. A Triton Lakatos György káprázatos fagottozása ellenére hosszadalmasnak tűnik -meglehet, a hangzásvalőrökre épülő formálás a versenymű jellegű zenében kevésbé működik. (Régóta tervezek egyébként egy értekezést, amely a versenyműforma utóbbi évtizedekben tapasztalható kiürüléséről, válságáról szólna, eddig mindig viszariasztott néhány hatásos ellenpélda. A Tritont nem sorolom közéjük). A Mahler csodakürtjében pedig a melodramatikus részeket érzem kevésbé szerencsésnek (ez talán személyes averzió: a zenéhez társuló prózát az esetek többségében olcsó megoldásnak találom, ritka, szabályt erősítő kivétel a Wozzeck vagy a Lulu néhány pillanata). Röviden szólva: a CD első három darabja az, ami hozzám közelebb áll: a zongoramű (szólista: Eckhardt Gábor), az Éjszakai klauzulák című orgonadarab (előadója Szathmáry Zsigmond) és mindenekelőtt a nyitódarab.

A közreműködőket (a fent említetteken túl) nem sorolom fel. Tihanyi László ügyes karmester és mindenekelőtt ügyes szervező: műveinek előadásához rendszerint sikerül a legjobb erőket megnyernie. A felvétel technikai minősége (felvételvezető: Bárány Gusztáv) mintaszerű.

 PORRECTUS