|
Let’s make a ballad opera Britten-operabemutató gyerekeknek
Magyar Állami Operaház 2009. szeptember 20. Benjamin Britten- A kis kéményseprő Juliette Csörgeő Kata Sammy Banya Zoltán, Tanai Attila Ray Tassonyi Balázs, Johnny Lakatos Márk, Kiss Richárd Sophie Fekete Henrietta, Tóth Boglárka Tina Csubrikova Krisztina, Ann Dénes Edina, Szabó Regina Fekete Bob Egri Sándor, Szüle Tamás Clem Mukk József, Kiss Péter Miss Baggott Sánta Jolán, Balatoni Éva Rowan Fülöp Zsuzsanna, Markovics Erika Tom Bakó Antal, Somogyi Zoltán Alfred Roska Dániel, Szűcs Árpád Göndör Rónai András, Babácsi Benjámin Karmester Bartal László, Köteles Géza Karigazgató Gupcsó Gyöngyvér Díszlet Ágh Márton Jelmez Hornyák István Koreográfus, A legfiatalabb korosztály számára és részvételével készült a jubiláló Ma gyar Állami Operaház első bemutatója az évadban. Az idén 125 éves fennállását ünneplő dalszínház Benjamin Britten The Little Sweep (A kis kéményseprő) című opuszát állította színre évadnyitó premierként. Helyesebben: nem csupán Britten és Eric Crozier daljátékát -A kis kéményseprő ugyanis valójában inkább daljáték, mint opera -, hanem annak prózai előjátékát is, amely eredetileg a Let's Make an Opera (Játsszunk operát) című ifjúsági darab első két felvonását teszi ki. A bevezetés, melyet Crozier utóbb egy felvonássá vont össze, a daljáték megszületését és próbáját állítja színre prózában, míg A kis kéményseprő magát a daljátékot, prózadialógusokkal és a színpadi cselekmény keretjátéka által motivált dalbetétekkel. Ha a „prózai darab dalbetétekkel az Operában" talán annyira nem is, a „színház a színházban" mindenesetre jól ismert, kedvelt játék; a legkülönfélébb művekben fordul elő Shakespeare Hamletjének egérfogójától Michael Frayn Noises Off című komédiájáig. Természetesen a zenés színpad történetében is számos példájával találkozunk, Mozart A színigazgatójától (szintén daljáték) Richard Strauss Ariadne auf Naxosáig, hogy csupán két példát említsek. Közkedveltségében bizonyára nem csekély szerepet játszik, hogy szórakoztató színházi önreflexiókra és parodisztikus jelenetekre nyújt lehetőséget -lásd Molière Versailles-i rögtönzését, valamint Offenbach M. Choufleuri restera chez lui le... című darabját. Azt hiszem azonban, hogy a Britten és Crozier által megalkotott „daljáték a színdarabban" kevésbé sziporkázó mű, mint a „színház a színházban" típus legjobbjai. Ez részben talán azzal a ténnyel állhat összefüggésben, hogy esetünkben jórészt gyermekszereplőkre írt tandarabról van szó. Persze ha már tandarab, tanuljon a közönség is: a brit szerzőpárosnak az az ötlete támadt, hogy a daljátékba, legalábbis annak négy zeneszámába (Seprődal, Sammy fürdője, Éji dal, Kocsikázódal) a közönséget is bevonja. Eric Walter White szerint éppen a publikum megénekeltetésének ötlete adta az indíttatást az előjátékbeli próbához; hiszen a közönség csak akkor vehet részt a zenés darabban, ha előtte meg is tanulhatja a szerepét. A hallgatóság dalra fakasztása a szeptember 20-i bemutató előadásokon -Bartal László és Köteles Géza karmesterek elismerésre méltó erőfeszítései ellenére - sajnos csak az első részben sikerült igazán, annak ellenére, hogy a publikum részvételével előadott részeket két dal refrénjére redukálták (Seprődal, Kocsikázódal). A mostani budapesti előadások alkalmával Crozier szövegkönyvének Lukin László készítette magyarítását Bata Rita koreográfus-rendező egyebekben is az aktuális viszonyokhoz igyekezett igazítani. A törekvés maga persze nem volt teljesen indokolatlan: a művecske 1949-es aldeburgh-i ősbemutatója óta eltelt hat évtized során a világ tagadhatatlanul sokat változott -hogy előnyére-e vagy hátrányára (esetleg bizonyos tekintetben előnyére, más tekintetben hátrányára), azt ki-ki döntse el maga. Mindenesetre a jelek szerint a magyar társadalom többsége számára továbbra is nehezen tolerálható, hogy egy fiúszereplőt „Gay Brook"-nak hívjanak. Nem baj, átneveljük: lesz belőle Ray Brook.
Balatoni Éva és a gyerekszereplők Némi átneveléssel ifjaink (legalábbis a darabban) még arról is meggyőzhetők, hogy egy dickensi rémtörténet, a kéménybe szorult és ott elhalálozott 19. századi kisfiú szomorú históriája feldolgozásához az opera kedvezőbb műfaji kereteket nyújt, mint a musical. Mert bizony ezek a helytelenkedő mai gyerekek már csak ilyenek: nem operát, hanem musicalt akarnak játszani, „igazi hájszkúl"-t. (Azok kedvéért, akik kevéssé ismerik a mai prepubertás-korúak szórakozásait, megmagyarázom: a High School Musical című filmekről van szó). Az opera musicallel szembeni esztétikai primátusáról a közönséget -afféle műfaji kompromisszum gyanánt -Crozier bácsi prózai darabja és Britten bácsi daljátéka, a dickensi rémtörténet lieto finével végződő változata hivatott meggyőzni, valamint - legalábbis a budapesti előadás első felvonásában - Kerek Istvánnak a kortárs kommersz populáris zene jegyében fogant dalbetétei. Gyermekdarab ide vagy oda, a let's-make-a-rock-opera részeket szívesen mellőztem volna. Be kell vallanom, hogy kínosan feszengtem például a „menő fiúk" által előadott, első felvonásbeli tüc-tüc-együttes alkalmával, s talán a tüc-tücnél is kínosabbnak találtam a gyerekek szájába adott szlenget. A metaszínház kevésbé briliáns voltát tehát a mű tandarab jellege mellett esetünkben egy kicsit talán az átdolgozás jellege is magyarázza. Mellesleg szólván, Britten daljátéka sem a legsikerültebb zenemű; gyerekek által előadandó operának kissé komplikált, a felnőtt közönség számára viszont - legalábbis én így találom - nem elég érdekes, élvezetes. Tetszésemet csupán a Szentivánéji álom hangulatát idéző Night song nyerte el a partitúrából, ez a furcsa noktürn vagy barcarola, a strófákat záró éjszakai madárhangokkal. Mindezt természetesen annak tudatában írom, hogy nem tartozom a darab célközönségéhez. S persze egy színházi előadás esetében a mű mint írott szöveg pusztán kiindulópont (még ha fontos kiindulópont is). Egy jó produkció ugyanakkor sok mindent képes elfogadtatni, esetleg meg is kedveltetni egy első nekifutásra kevéssé hálás és tetszetős alkotásból is. Azt hiszem, hogy az előadás A kis kéményseprő mostani színreállítása esetében is sok elismerésre méltót tudott hozzátenni Britten partitúrájához és Crozier szövegkönyvéhez. Mindenekelőtt a gyermek szereplők (a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusának tagjai, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei) profizmusát emelném ki. Valamennyi kis énekes korát meghazudtoló -már-már felnőtt kollégáikat megszégyenítő -fegyelemmel, pontossággal és biztonsággal látta el feladatát; mindazonáltal talán nem leszek teljesen igazságtalan a többiekkel szemben, ha kiemelem közülük Csörgeő Kata alakítását - mindkét szeptember 20-i előadáson ő játszotta-énekelte Juliette szerepét.
Jelenet az előadásból - Éder Vera felvételei Nagyon hálás vagyok a díszlet- és jelmeztervező párosnak is: Ágh Márton és Hornyák István bájos és tetszetős, derűs mosolyra késztető gyerekvilágot varázsolt az Operaház színpadára. Mind az előjáték, mind pedig a daljáték színhelye tornaterem bordásfallal; berendezése igen szórakoztató módon alakul át színházi kellékekké. Így például Sammyt egy tornaszekrényben rejtik el társai a gonosz kéményseprő, Fekete Bob, annak fia és egyben segédje, Clem, valamint a militáns hajlamú házvezetőnő, Miss Baggott elől. A tornaszekrény aztán az utolsó jelenetben kisebb tornazsámolyok tetejére helyezve „lovaskocsivá" változik. „Ló" is kerül elébe: testét és lábait tornabak, fejét vödör és az abba tett medicinlabda alkotja. A jelmezek közül különösen Miss Baggottét éreztem invenciózusnak és egyben találónak: sajátos módon keverednek benne a házvezetőnői és a Wehrmacht-tiszti egyenruha karakterisztikumai. Igen szerencsésnek tartom, hogy a színpadképet nem a kiindulásul szolgáló dickensi (illetve blake-i) rémmese koromfeketéje uralja -a korom egyébként is csupán stilizált formában és mértékletesen jelenik meg a deszkákon, fekete szivacsdarabok formájában. Végezetül megemlítem, hogy mind Bartal László, mind pedig Köteles Géza keze alatt az előadás biztos kíséretéül szolgált a daljáték vonóskvartettből, zongora négykezesből és ütőkből álló kis zenekari együttese. BOZÓ PÉTER |
