Kroó György jutott eszembe az augusztus 8-i eszterházi hangversenyen. Ő egyszer régen megjegyezte, hogy egy-egy nagy szerző azonos műfajbeli kompozícióiból nem igazán lehet egyet-kettőt teljes értékűen megszólaltatni: valamennyit kell a gyakorlatban is ismerni, azaz játszani, hogy valóban kontextusba kerüljenek. Mint mindenben, Kroó tanár úrnak ebben is tökéletesen igaza volt. Vashegyi György és együttese, az Orfeo Zenekar immár (a négykürtös 72. szimfónia kivételével) Haydn Eszterházán írt összes szimfóniáját eljátszotta, eredeti helyszínen, eredeti létszámmal és hangszeres felállással. Ennek eredményeként előadásuk olyan anyanyelvi természetességgel, a játék végtelen örömével és a kivitelezés magas színvonalával szólal meg, hogy gyönyörűség hallgatni. Óriási szolgálat ez a nagy mester előtt; bár nekik valószínűleg az a véleményük, hogy a legnagyobb élvezetet saját maguknak szerezte (és szerzi) ez a kivételes vállalkozás.

A 2002 nyarán indult hosszú távú projekt célkitűzéseiről, stratégiájáról, felépítéséről a spiritus rector, Vashegyi György részletesen nyilatkozott a Muzsika 2008. októberi számában (Mikes Éva: 104-en innen, 89-en túl). Ebben muzikológusokat megszégyenítő alapossággal beszélt a szimfóniák korpuszáról, azok történeti, keletkezési és előadói gyakorlatot érintő kérdéseiről. Kevesebbet szólt arról, hogy mára első osztályú hangszerparkot mondhatnak magukénak, különösen az egykorú fúvós hangszerek legjobb ma elérhető kópiái vonatkozásában. És most már nemcsak instrumentumok vannak, hanem játékosok is -például a barokk oboa olyan, külföldön is ismert és keresett specialistái, mint Tábori Péter és Hamar Gergely. Vagyis: a historikus irányultságú előadás minden összetevőjét tekintve állja a nemzetközi versenyt az együttes, ami a vezető, Vashegyi György elszántságának, tehetségének és húszéves kemény munkájának eredménye.

Amikor először hallottam Haydn-szimfóniát az Orfeo Zenekartól eredeti felállásban (3+2 hegedű, 1-1 brácsa, cselló, bőgő és fúvósok) az Esterházy-kastélyban, szíven ütött a hangzás tökélye, létszám és helyszín méretének ideális összhangja. Ez a manapság oly fájdalmasan elhanyagolt tényező legalább olyan fontos, mint a bélhúr vagy a natúrkürt. Abszolút „otthon van" a zene, kamara- jellegével, transzparenciájával, egyik-másik hangszer szólójának ünnepi csillogásával. Ez az élmény számomra az évek múlásával csak erősödött, így Mária Teréziát parafrazeálva azt mondhatom: aki jó Haydn-szimfóniát akar hallani, az menjen Eszterházára. Nagy örömömre ezt mások is felismerték: a kezdeti évek gyérebb látogatottságához képest ma az egybenyitott két termet megtöltő, értő és lelkes nemzetközi közönség tapsol a produkcióknak.

Vashegyi György - Felvégi Andrea felvétele

Az idei év augusztusában, a KLASSZ Zenei Iroda Haydn Év 2009 rendezvénysorozatának keretében hat szimfóniakoncertre került sor az Orfeo Zenekar közreműködésével. (Ezek közül az elsőt, az úgynevezett „Napszak"-szimfóniák estjét a Bartók Rádió élő adásban közvetítette augusztus 7-én.) Magam a második hangversenyt hallottam, amelynek műsorán a korábbi években már elhangzott művek szerepeltek: két nevezetes moll alkotás, a 26., d-moll „Lamentatione" és a 44., e-moll „Gyász" szimfónia, valamint a napfényes 24., D-dúr szimfónia. Három mű, három karakter, mind az egyes tételek, mind a ciklikus szerkezet szempontjából. Az előadás izgalmas volt, felvillanyozó; intellektuális és zenei tekintetben egyaránt felrázta az embert -ahogy azt Haydn elképzelte. Minden csupa gesztus, dialógus, meglepetés és szín; Vashegyi tempói és karakterei egyszerűen telibe találnak. A hangszeres kivitelezés pompás: tulajdonképpen név szerint kellene minden egyes muzsikust megemlíteni (ahogy igen dicséretesen a műsor szórólapja tette), mert mindenki úgy játszik, mintha egyedül rajta múlna Haydn zenéjének életre keltése. Túl a régi hangszerekkel való bánás nehéz tanulóévein, esetlegességeken és gyerekbetegségeken, az együttes fürdik a profi együttzenélés örömében. A közönség nem mozdul a műsor végén, mosolyog, ünnepel, ráadásokat követel. Lehet, hogy a média napi katasztrófaáradata ellenére mégis van minek örülnünk Magyarországon? (Augusztus 8. -Fertődi Esterházy-kastély)

A Haydn Eszterházán fesztivál eddigi tizenkét éve alatt számtalan neves külföldi régi-hangszeres együttes („zenekar"-nak inkább csak idézőjelben nevezzük őket) lépett fel a kastélyban. Az angol The Academy of Ancient Music (művészeti vezető Andrew Manze) 2002-ben, az olasz Il Giardino Armonico (művészeti vezető Giovanni Antonini) 2003-ban, a holland Orchestra of the 18th Century (vezető Frans Brüggen) 2004-ben, a belga Il Fondamento (művészeti vezető Paul Dombrecht) 2007-ben, a német Akademie für alte Musik Berlin (koncertmester Midori Seiler) 2008-ban volt a fesztivál vendége. Idén, a jubileumi Haydn-évben az Orchestra of the Age of Enlightenment (A Felvilágosodás Korának Zenekara) nyitotta meg a hangversenysorozatot augusztus 28-án, Roger Norrington vezényletével. Műsorukon két szimfónia (no. 49, f-moll, „La passione"; no. 48, C-dúr, „Mária Terézia"), a Tóbiás hazatérése oratórium nyitánya, és az Esz-dúr trombitaverseny szerepelt, utóbbi David Blackadder szólójával.

Mondják, a vezető angol historikus együttesek tagságában sok az átfedés; az éppen aktuális produkció vagy hangfelvétel profilját a karmester határozza meg. A felsőfokú hangszeres tudás, a stílusismeret magától értetődő: pusztán természetes eszköze az interpretációnak. Nos, milyen Haydnt is hozott most nekünk az egykori revelatív erejű Beethoven-szimfóniákat dirigáló, ma a nagyromantikus zenekari repertoárt (Berlioz, Brahms, Bruckner) kultiváló Sir Roger? Erőteljeset, eseménydúsat, olykor fűszereset és szokatlant. Vezénylési stratégiája pontról pontra lendíti előre a zenei történést: mint egy térképen, úgy jelöli ki a fontos momentumokat, és rendkívül ökonomikus mozdulatokkal szinte csak ezekre korlátozza a kormányzás fizikai tennivalóit. Nagy színész. Állandóan összekacsint a közönséggel, bohóckodik, ami nem biztos, hogy mindenki számára rokonszenvessé teszi; ez azonban talán csak egyfajta angol humor, a személyiség idioszinkratikus megnyilvánulása.

A koncert hangzásának meghatározója a teljesen vibrátómentes vonósjáték volt, ami régóta Norrington egyik alapelve, és amit nemcsak a gyakorlatban követel meg muzsikusaitól, hanem fontosságát részletesen tárgyalja tudományos tanulmányaiban is. A puding próbája az evés: számomra abszolút meggyőző volt a dinamikai és színárnyalatokban is gazdag vonóshangzást produkáló, egységes játékmód. Mindkét szimfónia felépítése mesteri volt: mind a „La passione" szenvedélye, mind a C-dúr szimfónia ragyogása feszes ívben mutatta be két szomszédos, de karakterében annyira ellentétes ciklus nagyságát. A kiváló fúvósok brillíroztak, a 48. szimfónia trombitafanfárjai megrezegtették a kastélyterem csillárjait.

Az est különleges fénypontja a trombitaverseny megszólaltatása volt, hiszen az ehhez szükséges hangszer és a rajta profeszszionista szinten játszani tudó hangszeres művész valóságos ritkaság. Az 1796-ban keletkezett, késői kompozíció eredeti címe Concerto per il clarino, ami a magas fekvésű barokk trombitára utal, a mű azonban modernebb hangszerre készült: már nem játszható natúrtrombitán. A neves bécsi udvari trombitás, Anton Weidinger, Haydn jó barátja, aki a hangszer készítésével és játéklehetőségeinek újításával is foglalkozott, mutatta be a darabot 1800-ban, Bécsben. A premier egyben Weidinger új típusú hangszerének („billentyűs trombita") nyilvános debütálása is volt. Ennek az instrumentumnak a pontos kópiáján hangzott most fel a versenymű, David Blackadder pompás előadásában.

 Roger Norrington és A Felvilágosodás Korának Zenekara

Összefoglalva az estét: hatásosan felépített, izgalmas koncert volt, amelyet a hivatalos protokoll is megtisztelt, és a hangversenyt követően pezsgős fogadással köszönte meg az angol muzsikusok élményteli produkcióját. (Augusztus 28. -Fertődi Esterházy-kastély)

KOMLÓS KATALIN

A fesztivál nagyszabású zenekari nyitóhangversenyét követő, második est intimebb műfajok felé kalauzolta a közönséget. A koncert főszereplője malcolm bilson volt, aki szóló billentyűs művek előadójaként, illetve hamvasi szilvia mellett zongora- (azaz fortepiano-) kísérőként is közreműködött. „Kísérő" helyett persze alighanem pontosabb volna „vezetőt" mondani, hiszen a zongorista inkább valamiféle professzor- tanítvány kapcsolatban állt a fiatal énekesnővel, aki láthatóan maga is megtiszteltetésnek vette, hogy Bilsonnal muzsikálhat. Igaz, az előadás szigorú értelemben vett zenei részéből ez a sajátos viszony nem volt érzékelhető: a zongorista többnyire elegánsan maga elé tessékelte az énekes szólistát, és csak ritkán került a figyelem középpontjába -egy-egy finom artikulációt vagy hangszínt megcsillogtatva hangszerén. Hamvasi Szilvia kamaramuzsikusi kvalitásait jellemzi, hogy ezekben a pillanatokban mindig azonnal és érzékenyen reagált a Bilson által felvetett, talán a pillanat szülte finomságokra. (Hosszas összeszokásról semmi esetre sem lehetett szó, hiszen ahogy a zongorista a ráadásszám kapcsán megemlítette, a két művész első találkozására a koncert előtt egy nappal került sor.) Bilson előzékenysége és Hamvasi tisztelettudó alkalmazkodása mindenesetre nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az interpretáció meggyőzően egységessé váljék -mindvégig érzékelni lehetett az előadók hozzáállásának, koncepciójának különbségeit. Más kérdés, hogy ez ritkán volt igazán zavaró, többnyire inkább izgalmasnak, tanulságosnak tűnt. Hamvasi Szilvia, aki az Orfeo Zenekar produkcióiban rendszerint éteri hangjával, letisztult alakításaival tűnik ki, most kissé más benyomást keltett: fellépése, szövegmondása, hangminősége és kifejezőereje szinte a Haydn-dalok kereteit szétfeszítően feszültnek és drámainak bizonyult. Az Arianna a Naxos című szólókantátában, vagy a koncerten elhangzott négy angol canzonetta némelyikében (például a viharos, f-moll Fidelityben vagy a Mermaid's Songban) persze nagyon is jogos ez az előadói attitűd, mégis olykor talán soknak éreztem a színpadiasságot, s kevésnek a cizelláltságot, a finom játékosságot. Nem kizárt, hogy részben a körülmények is erősítették e benyomásaimat, hiszen a visszhangos terem és a kísérő fortepiano lágy hangja a valóságosnál erőteljesebbnek, öblösebbnek mutathatta az énekesnő hangszínét. Hamvasi egyébiránt imponálóan felkészülten állt közönsége elé: koncentrációja, dramaturgiailag átgondolt megszólalásai, kidolgozott zenei díszítései kivételes zenei intelligenciáról tettek tanúbizonyságot.

Malcolm Bilson és Hamvasi Szilvia

Hogy mindezzel nem homályosíthatta el idősebb muzsikustársa teljesítményét, azt aligha róhatjuk fel neki. Bilson sziporkázott ezen az estén. Minden bizonnyal otthon érzi magát Eszterházán, a baráti hangulatú fogadtatást mégis nagyfokú koncentrációval hálálta meg -s a hallgatóság viszonozta az odaadó figyelmet. A közönségnek mindhárom billentyűs szólószám felcsendültekor lebilincselő élményben volt része: az e-moll és az Esz-dúr szonáta (no. 34, illetve no. 52) szellemesen kijátszott hangsúlyait, megtorpanásait, beszédszerűen „elmondott" frázisait vagy az f-moll variációk pergő, hangról hangra precízen megformált interpretációját egyaránt feszült figyelem, majd pedig meleg tetszésnyilvánítás kísérte. (Augusztus 29. -Fertődi Esterházy-kastély)

A Quatuor Mosaïques - Németh Péter felvételei

Az idei fesztiválon a vonósnégyes műfaját a magyar Tomasini Kvartett mellett az ausztriai illetőségű Quatuor Mosaïques képviselte. Az egykor Harnoncourt zenekarában játszó muzsikusok alkotta együttes -neve ellenére -nagyobbrészt németajkú művészekből áll: erich höbarth, andrea bischof (1., illetve 2. hegedű) és anita mitterer (mélyhegedű) mellett csak a csellista, christophe coïn francia származású. Az elsősorban 18. századi repertoár előadójaként ismert kvartett régi hangszereken játszik: a hegedűk és a cselló nagyjából Haydn-korabeliek, míg Mitterer brácsája ezeknél jóval korábbi: 1588-ból való - ha hihetünk a különböző internetes forrásoknak. (A szervezés részéről hiányoltam, hogy a műismertetők mellett a közönség egyáltalán nem kapott információkat az előadókról; ezt annak ellenére hiányosságnak érzem, hogy jórészt a Haydn-interpretáció legnagyobbjai léptek a színpadra.) A művészek koncertjükön - melyre már jócskán a fesztivál „sűrűjében", az egyhetes rendezvény középső napján került sor - az apparátus kötöttségeihez képest változatosságra törekedtek, hiszen a szerző különböző periódusainak terméséből szemelgettek: egy-egy kvartettet játszottak az op. 20-as, op. 33-as és op. 76-os sorozatokból. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a három darabból Haydn kvartettstílusának egésze kibontakozott, a műsorválasztás koncepciója és az együttes neve közt sajátos kapcsolatot véltem felfedezni. Nem így az interpretációról szerzett összbenyomásom esetében: arról ugyanis semmilyen szempontból nem mondható, hogy töredékes lett volna, vagy végső soron hiányzott volna belőle a homogeneitás. Bár - ugyancsak internetes források szerint - a „Quatuor Mosaïques" név természetesen nem is erre, hanem az egészet kitevő részletek, alkotóelemek, azaz az egyes hangszerek önállóságára és egyéniségére utal, úgy tűnt, a kvartett nem tartozik azok közé a kamaraegyüttesek közé, melyekben kifejezetten a szólamok függetlensége uralja az interpretációt (ezt nem bírálatként vagy dicséretként, egyszerűen az előadás jellemzőjeként írom). A primárius Erich Höbarth nagyon is az együttes vezéregyéniségének bizonyult, s az ő rokonszenves - édes és puha, mégis tartózkodó és sosem behízelgő - hegedűhangja kijelölte a kifejezésmód kereteit társai számára, ahogyan ez mindjárt a nyitószámból, az op. 33/6-os D-dúr kvartett első tételéből nyilvánvalóvá vált. Amikor egy-egy hangszer a középpontba került a textúrában - például az op. 20/3-as g-moll vonósnégyes lassújában, vagy a Kaiser-kvartett variációs tételében -, jól hallható volt, hogy mindannyiuk hangképzése nagyon hasonló: sima, egyenes, ugyanakkor nem kimondottan karcsú. Olyannyira nem, hogy a Haydn-kvartettek néhány pillanatban dús, masszív, szinte brahmsos színt kaptak tolmácsolásukban. Hogy a körvonalazott szólamokból kifejezetten gazdag, jó értelemben véve nehéz összhangzás született, abban valószínűleg a sajátos akusztikának is szerepe volt. A Haydn-kvartettek e legautentikusabb helyszíne ugyanis egy szempontból bizonyosan nehezítette a befogadást: mivel a Quatuor Mosaïques nem volt olyan türelmes és óvatos, mint Malcolm Bilson, aki a jelentős visszhanghatást figyelembe véve a szükségesnél rendszerint kicsivel hosszabb szüneteket tartott, a szellemes haydni megállások-újraindulások vagy a meglepő tételzárások nem mindig érvényesültek igazán jól a kvartettekben. Ez a sietősség azonban az egyetlen bírálat, ami az együttes játékáról elmondható: jóllehet nem játszottak makulátlanul, s olykor még exponált helyeken is becsúszott egy-egy kevésbé szépen intonált hang, összességében mégis hiánytalannak tűnt előadásuk. S bár interpretációjuk inkább a Haydn-zene érdességét, súlyosságát helyezte a középpontba - talán ezért is volt az egyik legsikerültebb szám az op. 20/3-as mű viharos nyitótétele -, ez még a gyökeresen más hangvételű részekben is, mint amilyen például a ráadásként adott op. 77/2-es vonósnégyes Menüettje, jól érvényesült. (Szeptember 1. - Fertődi Esterházy-kastély. A kritikákban szereplő koncerteket a Magyar Haydn Társaság és a KLASSZ Zenei Iroda rendezte.)

KUSZ VEERONIKA