An evening with Liszt

Farkas Gábor -zongora

Warner Classics & Jazz

2564-69284-7

2008

Trónörökösök a színen címmel indult koncertsorozat az MTA dísztermében a múlt ősszel, melynek keretében négy kiváló fiatal hangszeres szólista mutatkozott be. A bemutatkozás persze korántsem debütálást jelent, hiszen a művészek mögött már számos rangos versenyeredmény és koncertfellépés áll -most azonban együtt, egymást erősítve léptek „a színre". A sorozat címe sokaknál nem aratott maradéktalan sikert, pedig a színvonalas koncertekhez hasonlóan Farkas Gábor, az egyik „trónörökös" újonnan megjelent CD-je is felbátorít a nagy szavak használatára. Maga a vonzó külsejű lemez ugyanazzal az arculattal jelenik meg, mint a hangversenyek hirdetései (Farkas koncertje egyébként lemezbemutató is volt egyben). A koncepció mögött azonban nemcsak az eseménysorozatot megálmodó Starlet ügynökség áll, hanem egy jóval tekintélyesebb pártfogó is, a Liszt Ferenc Zeneakadémia -a csupa Liszt-műből álló program, a lemezborító fotói, s az Egyetem rektora, Batta András köszöntője és kísérőtanulmánya legalábbis ezt sugallja. Egy hasonlóan igényes kiadvány hitelesen szolgálja a Zeneakadémia (mint oktatási intézmény, mint épület és koncertterem, illetve mint szellemi központ) népszerűsítését. A lemez e reprezentatív jellege ellenére mégis több szempontból különös személyességet, intimitást sugároz, s talán ez a kettősség adja különleges varázsát. Hiszen egyfelől: lehet-e hatásosabban a közönség figyelmébe ajánlani egy fiatal zongoristát, mint ahogy a rektori bevezető teszi, amikor a Liszt-növendékek családfáján helyezi el Farkas Gábort? Nem kevésbé hangzatos, hogy a kísérőszöveg „egy hiteles Liszt-interpretáció"-ként ajánlja az érdeklődő figyelmébe a felvételt,
leszögezve, hogy a pianistát „különleges, értő-érző kapcsolat" fűzi Liszt zenéjéhez. Maga a lemez An Evening with Liszt (Egy ese Liszttel) fantáziacíme ugyanakkor inkább a közelítésmód bensőségességét sugallja. A program felépítése ráadásul csakugyan koncertszerű (a kisebb darabokat tartalmazó, s - természetesen - egy magyar rapszódiával záró „első rész" után a második hozza a legnagyobb fajsúlyú számot, Liszt h-moll szonátáját), s ez arra csábítja a hallgatót, hogy egyvégtében hallgassa meg a lemezt, valóban elmélyedve az élményben.

A cím kapcsán meg kell azonban jegyezni, hogy az általában kellemes megjelenésű, színvonalas és tartalmas szöveges melléklettel rendelkező lemeznek bosszantó fogyatékosságai vannak a külcsín tekintetében. A szerkesztők mintha nem tudták volna eldönteni például, hogy egy- vagy kétnyelvű kiadványt készítenek: a lemez címe és a játszott művek csak angolul jelennek meg, a kísérőtanulmány, a művész életrajza, továbbá a köszönetnyilvánítás viszont magyar nyelven is szerepel. A program listája is zavarba ejtő következetlenséget mutat: míg az operafeldolgozások francia címe azt sugallná, hogy Liszt címadását követik, lejjebb egyszerűen a „Hungarian Rhapsody" és a „Sonata in B minor" előadásáról olvasunk. (Nem beszélve olyan apróságokról, mint hogy még az operaparafrázisok címe sem felel meg pontosan a szerzői címadásnak, vagy hogy problematikus egyszerűen „transcription"-nak nevezni őket -ráadásul ugyanolyan betűtípussal, amellyel az Ave Maria Liszttől származó alcíme is szerepel.)

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Farkas Gábor játékát, talán azt választanám: egészséges. Zongorahangja telt, mégis kontúros, billentése magvas. Fortéi sosem túlzóak vagy kemények, a lírai részekben pedig tolmácsolásának ízlésessége tűnik fel. A lemez súlypontja, a h-moll szonáta magától értődő természetességgel bontakozik ki kezei alatt. Farkas nem törekszik extremitásokra, egyénieskedésre: játéka mindenekelőtt a művel szembeni jó értelemben vett alázatról és fegyelmezettségről tesz tanúbizonyságot. A lemezen hallható számok közül -anyagából adódóan -a Szonáta igazolja leginkább a zongorista egy interjúban is megfogalmazott törekvését, miszerint célja a maximális kottahűség megvalósítása. A számtalan felvételről oly jól ismert mű így a megszokottnál talán kissé mattabb, kevésbé feltűnő előadásban szólal meg, ez azonban nem jelent szürkeséget, egyszerűen csak annyit, hogy Farkas tartózkodik az indokolatlan szélsőségektől hangerő, lendület és érzelmesség terén egyaránt. Ez a látszólag „középutas" interpretáció mégis mindvégig intenzívnek mutatkozik. Farkas játékának egyik legnagyobb erénye, hogy a különböző feszültségű és
dinamikájú szakaszok hangütésében jól érzékelhető a közös kiindulópont: mintha a nagy dinamikai tetőpontok ugyanannak a belső erőnek kibontásai volnának, amelyek az éteribb szakaszok tartását is adják, mintha a Liszt-darabok heterogén hangszínskálája egyetlen magból hajtana ki. Csak nagyon ritkán - inkább a Szonáta első részében - hat a fegyelem túlzottnak, ez azonban a fugatótól kezdve teljesen megszűnik. A zongorista maga szabta, mértéktartó határait megismerve, a Recitativo-szakasztól kezdve már nincsenek kérdései a hallgatónak, legkésőbb innen a Farkas Gábor tolmácsolásában felcsendülő h-moll szonáta maradéktalanul meggyőzőnek mutatkozik.

A Szonátánál talán színesebb képet fest a pianista világáról az első négy, kisebb terjedelmű zongoradarab, de alapvetően ezek interpretációját is ugyanaz a magamutogatástól mentes nyugalom jellemzi. A legkevésbé karakteresnek a Miserere du Trovatore interpretációja tűnik, mindazonáltal nem fognak csalódni, akik éppen emiatt szerzik be a lemezt -lévén meglehetősen ritkán játszott Liszt-darab. A Lebert és Stark-féle zongoraiskola számára írt, Róma harangjai alcímet viselő Ave Maria interpretációjának legmegkapóbb pillanata az a pár ütem, amikor a darab végére érve a harangok zúgása fokozatosan elcsendesedik. Farkas tolmácsolásában ez a gesztus olyan tágasságot nyer, mintha a hallgató Róma fölé repülve tekintene vissza a templomokra -nagy sebességgel távolodva, szinte filmszerű perspektívából.

Míg bizonyos tekintetben természetesen a h-moll szonáta tanúsítja a legékesebben Farkas felkészültségét, a lemez legmegkapóbb és legemlékezetesebb interpretációját két kisebb darab, a Réminiscences de Simon Boccanegra és a 12., cisz-moll magyar rapszódia jelenti. Előbbi Liszt utolsó, idegen témákra írott zongorafantáziája, s ahogy Batta András a lemezkísérő-tanulmányban kiemeli, a kompozícióban felvonuló zsánerek sok tekintetben a zeneszerző késői zongoradarabjaihoz hasonlíthatók. E szintén ritkán hallható Verdi-parafrázis Farkas szikár interpretációjában lenyűgöző darabként tárul elénk. A Prológ egyszerű hömpölygése a lemez legihletettebb pillanatai közé sorolható, s az acélos hangú, makulátlan technikával kivitelezett staccato-szakaszok minden más részletnél jobban mutatnak rá a zongorista „kézügyességére". A sokarcú kompozíció egységes benyomást tesz, s ez ismét a művész sajátos szuggesztivitását -a lazábban kapcsolódó zenei egységeket is összetartani képes erejét -bizonyítja. A 12. rapszódia interpretációja a másik, amely miatt a leendő hallgató valószínűleg sokszor veszi majd újra és újra kezébe a lemezt. Ebben Farkas elengedettebbnek, bátrabbnak bizonyul, mint a többi számban, ami káprázatos eredményt hoz. Manírjai izgalmasak, bátrak, mégis természetesek; billentése csillogó, ritmusai lélegzőek, pezsdítőek. Ebben a „ráadásszámban" egy olyan, bámulatosan virtuóz és sokatmondó előadás részesei lehetünk tehát, amelyet képzeletbeli koncertünk első felének végén egész biztosan vastaps követett volna.

KUSZ VERONIKA