-A szememben ön egyebek mellett zenetörténeti illusztráció is, amely jól szemlélteti az olasz operaéneklés sok évszázados hagyományát, a szülőről gyermekre örökített mesterséget, annak fogásait és trükkjeit.

-Valóban, szüleim mindketten operaénekesek, így nőhettem fel olyan közegben, ahol mindig zene vett körül: az operaházban. Úgyhogy az opera kezdettől fogva lételemem volt, és nem is volt vitás, hogy énekelni fogok. Anyám kezdte a tanításomat, amikor tizennégy-tizenöt éves lehettem. Persze énekelgettem korábban is, de a történet ekkor fordult komolyra. Édesanyám volt az első, sőt tulajdonképpen az egyetlen tanárom. Ő tanított a konzervatóriumban is. Másokkal is dolgoztam, de tőle tanultam mindent: a technikát, a fegyelmet -mindent, amire ezen a pályán szükség van.

-Biztosan vannak olyan titkos trükkök, amelyekre édesanyja megtanította. Mi a titok?

-A titok -de ez alapjában véve minden énekesre, sőt minden muzsikusra igaz -, hogy az ember megtanuljon lélegezni. Ez csak a kezdet, de ezt meg kell őrizni, az embernek kontrollálnia kell a légzését. Ez az alap, amihez mindvégig tartania kell magát. És ehhez jönnek még a technikai trükkök: hogyan nyisd ki a szád, hogyan bánj a gégéddel. Olyan ez, mint a sport. A sportoló megtanulja az alapokat, folyton tökéletesíti, csiszolja és automatikusan használja tudását. És ahhoz, hogy jó sportoló vagy jó énekes légy, ismerned kell a testedet, a hangszeredet. Tudnod kell, mire vagy képes, de ennél is fontosabb tudnod, hogy mire nem. Ha ismered a határaidat, nem léped át őket. Egy fiatalnak nehéz odafigyelnie egyszerre mindenre, a légzésre, a kifejezésre, a gondolkodásra, de aztán lassanként, ahogy gyűlik a tapasztalat, egyre jobban megy.

-Az ember az operában ülve gyakran elfelejti, hogy mennyire mesterségről van itt szó. Belefeledkezünk az énekes által kifejezett nagy érzelmekbe.

-Érzelmet viszont csak akkor tud az énekes ábrázolni, ha teljesen szabadnak érzi magát. Ha a technikája rendben van, akkor már énekelhet. Amíg azonban egy pillanatig is gondolkodnia kell, hogyan csináljon egy megoldást, nem érdemes. Muzsikálni csak az tud, akinek a hangszere -az énekes esetében a teste - tud és hajlandó dolgozni. Akinek a legkisebb technikai nehézsége van, még nem tud muzsikálni. A muzsikálás már egy következő lépcsőfok, amely fölötte áll a technikának. Hiába van valakinek szép hangja, nem megy vele semmire, ha nem tudja, hogyan használja, hiszen nem lesz képes megszólaltatni a nagy zeneszerzők műveit.

-A kilencvenes évek elején olvastam önnel egy interjút, és nagyon imponált nekem, hogy ilyen tudatosan tervezi a pályáját. Ebben azt mondta, hogy a Carmennel vár 35 éves koráig. Már akkor sem értettem, miért kell mindenkinek okvetlenül Carment énekelnie, de ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy áll a Carmennel?

-Igen, mindenki azt gondolja: ahhoz, hogy valaki igazi mezzo legyen, el kell énekelnie a Carment. Ez valahogy hozzátartozik ahhoz a hagyományos gondolkodásmódhoz, amely a zenét övezi. Ha jó szoprán vagy, okvetlenül el kell énekelned a Traviatát, meg egy sor más szerepet. Ez szerintem butaság. Ahhoz, hogy jó énekes légy, jól kell énekelned. Ez a lényeg. A többi döntés kérdése. X szerepet elénekled, mert úgy érzed, van mit mondanod róla. Ezért mondhattam húszas éveimben, hogy rendben, ha látom majd valami okát, hogy elénekeljem a Carment, akkor eléneklem. Az ok, amiért vállalok egy szerepet, vagy sem, nem csupán zenei. A Carmen zenéjét ismerjük. Hallottuk nagyon jó előadásban és csapnivalóban is. Úgyhogy ha van vele kapcsolatban valami új meglátásom vagy mondandóm, akkor persze, hogyne, miért is ne? Ezzel egyébként nem azt akarom mondani, hogy ami új, az rögtön jó is. Rossinitól gyakorta idézik azt a mondást, hogy nem minden jó, ami új és nem minden új, ami jó. Ha fölmerül egy olyan aspektus, ami érdekes, és még soha nem hallottam, akkor lehetséges.

-Nem akarom mindenáron rábeszélni a Carmenre, meg aztán úgy tűnik, nem is vonzza igazán.

-De, vonz, legalább annyira, mint Desdemona, amit soha életemben nem fogok tudni elénekelni, talán majd a következő életemben. A Verdi-Otello női főszerepén kívül egyébként Rossini Otellója is izgat, amit ma már alig ismer valaki. Ez is változik. Gondolja meg: amikor Verdi az Otellót írta, még mindenki ismerte a Rossini-operát, úgyhogy szegény Verdi nagyon tartott az összehasonlítástól: eleinte azt gondolta, művének a Iago címet adja majd. Így változnak a dolgok az idő múlásával. Ma már csak Verdi Otellóját ismerjük, Rossiniét nem. Ami száz éve beletartozott a tradícióba, mára már nem feltétlenül. De hogy visszatérjek a Carmenre: ki tudja? Vagy el fogom énekelni, vagy nem. Talán ha majd egyszer jön egy rendező vagy karmester, és meggyőz, akkor hagyom magam.

-Nagy élvezettel hallgatom az ön tematikus lemezeit, az olyanokat, mint a Betiltott opera,
és az egyes szerzőknek szentelt antológiákat, vagy például a Maria Malibran-lemezét és DVD-jét. Az utóbbiban ráadásul van egy megható gesztus is, tisztelgés a régen élt pályatárs előtt. Mintha ezzel is a folyamatos hagyományba tartozást akarná kifejezni.

-Malibranról régóta tudtam. Pályám legelején a februárban elhunyt Christopher Raeburn ajándékozott meg egy Malibran-portréval. Tudja, Raeburn úr volt a Deccánál a lemezeim producere. Nos, ő említette, amikor éppen a Sevillai borbélyt vettük föl, hogy Maria Malibran, aki szintén mezzo volt, ugyanezzel a szereppel debütált. Raeburntől hallottam Malibran életének történetét. Maria -ebben hasonlít a sorsunk - énekes szülők gyermeke volt, apja, Manuel García Rossini baráti körébe tartozott. Személye nagyon fölkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy gyűjteni kezdtem mindent, ami vele kapcsolatos, leveleket, képeket, plakátokat, és minél többet tudtam meg róla, annál jobban lenyűgözött. Nem csupán hangjával, de intellektusával, személyének kisugárzásával is elkápráztatta kortársait. Hihetetlenül modern volt a gondolkodása. Korának zeneszerzői, Bellini, Rossini, de még Mendelssohn is lelkesedtek érte. Jó ideje terveztem, hogy egyszer összeállítok majd egy olyan programot, amelyet az ő emlékének szentelek. Ennek tavaly, a bicentenáriumon jött el az ideje, meg is szerveztem: kétszázadik születésnapján, március 24-én Malibran-maratont rendeztünk szülővárosában, Párizsban. Kamarazenével kezdtük, délelőtt olyan zenéket lehetett hallani, amelyeket a párizsi nagypolgári szalonokban játszottak Malibran korában. Lang Lang játszotta azokat a darabokat, amelyeket egykor Liszt, de fellépett Maxim Vengerov is, aki azóta sajnos abbahagyta a hegedülést; akkor ő volt a mi Paganinink. De Vagyim Repinnel is dolgozhattam aznap. Aztán Rossini Hamupipőkéjével folytattuk, Fischer Ádám vezényelte a zürichi produkciót. Este pedig Mozart volt műsoron, mert Malibran nagy Mozart-énekesnőnek is számított: ő volt az első Zerlina Amerikában. Manuel García mutatta be a Don Giovannit New Yorkban, ezt magától Da Pontétól tudjuk. Nekem, mint énekesnek fontos, kik voltak ezek a Garcíáék, hogy Mozart az ő révükön érkezett meg Amerikába.

-Malibran mellett önálló műsorokat és albumokat szentelt Vivaldinak, Glucknak és Salierinek is, amivel sokat tett a népszerűsítésükért. Mások ezek a lemezek, mint a hagyományos árialemezek, amelyeket a dívák készíteni szoktak. Hogy kerültek ezek a szerzők az ön életébe?

-Roppant egyszerű. A pályám Rossini-szerepekkel kezdődött, aztán Daniel Barenboim javaslatára és az ő közreműködésével elkezdtem Mozart-műveket tanulni, megtanultam a nagy operaszerepeket, koncerteket adtunk, lemezeket készítettünk. Akkor jött Harnoncourt, akivel megint csak más Mozart-előadásokat csináltunk. Az ő hatására kezdtem el régi hangszeres zenekarokkal dolgozni. Azelőtt kizárólag modern hangszeres zenekarokkal énekeltem, és nem is értettem pontosan, mire jó a historikus praxis. Harnoncourt és Fischer Ádám mellett viszont felfedeztem Haydnt, Paisiellót és másokat. Új világ tárult föl előttem, ebből a világból jött Mozart. Ez adta az indíttatást, hogy alaposabban megismerkedjem például honfitársammal, Salierivel is, akiről mindenki csak azt a sületlenséget szokta tudni, hogy ez az a pasas, aki megölte Mozartot. Úgyhogy elhatároztam, beleásom magam az életműbe. És ez az életmű sokkal jobb, mint feltételeztem. Ez is jellemző, hihetetlenül erős előítéleteink vannak vele szemben, anélkül, hogy ismernénk a zenéjét. Micsoda igazságtalanság! Képzelje el, mindaz, amit a Salieri-album készítésekor lemezre vettünk, ismeretlen volt, soha korábban nem rögzítették.

-Azért persze néhány művét játsszák, és bizonyos, hogy ő nem az a minőség, mint Mozart.

-Amikor fölvettem az áriákat, nem azért tettem, mert össze akartam hasonlítani Salierit Mozarttal. Ilyet nem is lehet tenni. Rossinit sem lehet Schuberthez hasonlítani. Salierit saját jogán kell előadni. Mert jó szerző. Ha már össze akarjuk hasonlítani valakivel, akkor hasonlítsuk, mondjuk, Paisiellóhoz és Cimarosához, és azonnal világosan látjuk majd, miről is van szó. És ha ezt is látjuk, még jobban értékeljük Mozartot, aki még ebből a közegből is kiemelkedik. Hát ez van az én kíváncsiságom mögött. Merthogy én egy nagyon kíváncsi nő vagyok!

-Nem tőlem fogja megtudni, hogy milyen nagy változások történnek folyamatosan az opera világában. A rendezés szerepe nagyon megnőtt, de abból a szempontból is nagy a változás, hogy egy-egy produkció szinte azon frissiben megnézhető DVD-n, meghallgatható CD-n. Az operaénekes világméretű közönségnek énekel. Mit gondol erről?

-Van ennek jó és rossz oldala. Egyfelől gyorsabban terjed a zene, és több emberhez jut el. Gondolja meg, a Vivaldi-felvételünk éppen ma kapta meg az aranylemez-kitüntetést. Vivaldi ezt már nagyon régen megérdemelte. Ahogy Caldara, Scarlatti és a többiek is nagyon megérdemlik ezt a kitüntetett figyelmet. A rossz oldala a dolognak az, hogy fölértékelődött az énekes külseje. Légy szép, karcsú és fiatal, mert filmeznek. Ez nagy veszéllyel jár, mert a rendezők többsége inkább választ egy olyan művészt, aki jól néz ki, de esetleg nem olyan izgalmas muzsikus, mint egy kevésbé szép, de jobb énekest. Ebben látom a veszélyt: jobban figyelnek a megjelenésre, mint a zenei minőségre.

-Ugyanakkor sokkal inkább színház ma az opera, mint azelőtt, akár húsz-harminc éve.

-Nekem nincs ellenemre, ha egy előadás modern. Én csak az üres szépséget nem szeretem. Azt, ha fölmegy a függöny, és gyönyörű a látvány, de tíz perc múlva elkezdem lesni az órámat, hogy na, mi lesz már. Én az operában muzsikust akarok hallani, akkor is, ha az illető nem olyan szép. Attól lesz szép, hogy belül ott rejlik a szépség, hogy magával tud ragadni egy másik dimenzióba. És ez az, ami egyre ritkább. Nem azt mondom, hogy ma már nincsenek nagy művészek, de nagyon kell vigyáznunk rájuk. És nem szabad feladnunk azt az elvárásunkat, hogy az operában muzsikáljanak, mert az a lényeg. Fontos persze a látvány is, de vigyázni kell az egyensúlyra.

J.GYŐRI LÁSZLÓ