Kamaraesttel kezdődött az idei, immár 20. Bach-hét eseménysorozata a Deák téri templomban.
A program viszonylag rövid volt, hiszen bevezető és -hagyományosan -prédikáció is járult hozzá. Az előadógárda gerincét a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK adták (koncertmester: JUNIKI SPARTAKUS), énekes szólistaként BODROGI ÉVA, fuvolán GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN, oboán pedig ERŐS JÓZSEF működött közre. Műsoruk nyitószáma a 3. Brandenburgi verseny volt; a művet az újabban ismét „felfedezett" eredeti félkamara-felállásban - szólamonként három-három hangszerrel - adták elő. A csupán néhány nappal korábban (Haydn-műsorral) remek formában hallott zenekar ezúttal olyan vérszegényen hangzó, dinamika, kifejezés tekintetében lapos, helyenként pontatlanul játszó együttes benyomását tette, hogy a hallgató kénytelen volt mindezt - miután mégis ugyanazokról a muzsikusokról volt szó - a körülmények karakterisztikus eltéréseivel magyarázni: az együttes ezúttal karmester nélkül, ebben a darabban ráadásul erősen redukált létszámban játszott; s a Deák téri templom akusztikája, különösen a karzat alatt ülő hallgató szempontjából, meglehetősen előnytelen szólóhangszeresek vagy kisebb kamaraegyüttesek számára: a hatalmas tér inkább felszívja, mint megsokszorozza a hangot, miközben az apróbb-nagyobb lötyögéseket, egyenetlenségeket sem fedi el, mint ahogy azt templomi akusztikától elvárnánk.

Az együttes, miután a jelzésszerűen lejegyzett, rögtönzésnek teret kínáló lassú tételt pár hanggal letudta, a zárótételt ráadásul -tisztesség ne essék szólván -végignyargalta, már-már komikus hatást téve, nem biztosítva a zene minimális lélegzés-szükségletét, frazeálhatóságát és differenciálhatóságát.

A BWV 202-es esküvői szólókantáta szopránénekes számára íródott, s benne a vonóskar és continuo mellé oboa járul, amely az ötből három áriában is szólisztikus szerephez jut. Ebben az esetben sem teljesen világos számomra, hogy az előadás kifejezőerejéből mennyit tartottak vissza az akusztikai körülmények, s mennyiben hiányzott eleve az interpretációból. Mindenesetre úgy éreztem, hogy a tisztán és szövegmondás szempontjából is korrektül éneklő Bodrogi Éva produkciójából éppen az az öröm hiányzott, amelyet mind a tisztán zenei, mind pedig a szövegben rejlő tartalom magában rejt, s melynek kibontása az előadó hálás feladata. A két utolsó ária táncos karakterét -részben a zenekar, részben a szólista jóvoltából -mindazonáltal jól érzékelhettük, s ez mindenképpen pozitívum. Erős József szólóit zeneileg kifogástalanul és érzékenyen, hangilag azonban - a regiszter függvényében - helyenként nyersebben, itt-ott kisebb intonációs hibákkal játszotta.

A prédikáció után Gyöngyössy Zoltán a tőle megszokott biztonsággal, lekerekítettséggel, differenciáltan és zeneileg változatosan játszotta az örökzöld h-moll szvit szólóját. A zenekar ebben a műben -nagyobb létszámmal -szebben, egységesebben szólt, de - főleg eleinte - még mindig hiányoltuk a nagyobb kontrasztokat, a súlyok és disszonanciák élesebb-hasítóbb megjelenítését. Darab közben azután mégis egyre élőbbé vált játékuk, s a szvit és a koncert végére megszületett a mű, a zenekar és a szólista összhangja. (Június 1. - Deák téri evangélikus templom. Rendező: a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközsége és a Magyar Bach Társaság)

Az AURA MUSICALE együttes koncertjével folytatódott az Iparművészeti Múzeum május elején megkezdett, az elgondolkodtató „Haydn és az idő" címet viselő hangversenysorozata. A műsoron Haydn művein kívül Carl Philipp Emanuel Bach, Mozart és Beethoven kompozíciói szerepeltek, olyan kiemelkedő kortársaké tehát, akik ilyen vagy olyan módon fontos szerepet játszottak a jubiláló mester életében. A nevek lehetnek magától értetődőek -a koncert műsora mégis rendkívül eredeti volt. Lényegében egyetlen standard repertoárdarab sem szerepelt rajta, s ennek nem csak az adott hangszerösszeállítás (a fuvola jelenléte, s az a körülmény, hogy billentyűs hangszerként csupán csembaló állt rendelkezésre) volt a magyarázata: az együttes művészeti vezetője, MÁTÉ BALÁZS sikerrel szedett csokorba olyan darabokat, amelyek -talán egy kivétellel - nem tartoznak ugyan szerzőik kiemelkedő művei közé, mégis fordulatossá, izgalmassá tették ezt a hangversenyt. A felhangzó darabok egyike-másika kifejezetten fiatalkori kompozíció volt - így a kezdő darab, C. Ph. E. Bach c-moll triószonátája (H 592) is, egy olyan Bach-fiú műve 21 éves korából - tehát a század első feléből, amikor még édesapja életműve sem zárult le -, aki bő fél évszázaddal később, a Don Giovanni bemutatása után is komponált, s akinek halálát mindössze hat-hét évvel követte a programban szereplő Beethoven-darab. Ez a koncert valóban az időről szólt, Haydn századáról, amely oly hatalmas fordulatokat hozott magával, s amelynek során a barokk és a bécsi klasszika világának egyaránt felülmúlhatatlan teljesítményei születtek.

A nyitó mű, amelyen ott találjuk még a barokk triószonáta tojáshéj-maradványait, háromtételességével, és főként középső, lassú tételének expresszív, beszédes-sóhajos hangjával máris hamisítatlan Philipp Emanuel-zene, mely PÁLHEGYI MÁTÉ (fuvola), POSVANECZ ÉVA (hegedű), Máté Balázs (gordonka) és JEREMY JOSEPH (csembaló) előadásában az „empfindsamer Stil"-hez illő érzékenységgel és kifejezőerővel szólalt meg.

Posvanecz Éva, Máté Balázs, Jeremy Joseph és Pálhegyi Máté 

A műsoron szereplő két Haydn-darab a viszonylag ritkán játszott billentyűs hangszer nélküli triók közé tartozik, melyeknek felső szólama fuvolán és hegedűn egyaránt játszható, egy (másik) hegedű és egy gordonka társaságában. Háromtételes, mégis inkább a korai soktételes divertimentók és cassatiók világát idéző, könnyed hangú kompozíciókról van szó; közülük az első, D-dúr darab hangzott fel a hangverseny első felében. A különleges tételrend-lassú- gyors-(lassú) menüett -ugyancsak barokk emlékeket ébreszt. Legjobban a nyitótétel szuggesztív és finom előadása tetszett; a középső gyors tétel talán jobban sziporkázhatott volna, s ha nem így volt, annak érzésünk szerint a fuvolista minden tekintetben korrekt, ám kevéssé emocionális játéka az oka; benne nincs meg a Máté Balázs robbanékonysága és zenei intenzitása, amely mindegyik műsorszám fő hajtóereje volt.

C. Ph. E. Bach másik felhangzó darabja az eredetileg gambára és csembalóra írt g-moll szonáta (H 510) volt, ezúttal mélyhegedű-csembaló összeállításban. Az eredeti szólóhangszer, mondanunk sem kell, ugyancsak barokk zárvány, de maga a darab már nem zsenge, hanem nagyon is érett, és -mint Máté bevezető szavaiban találóan mondta -depresszív, ha akarjuk, nagyon is modern darab. Posvanecz Éva nagyon szép hangon és hajlékonyan-érzékenyen muzsikált, a szordinált, fojtott lassú tételben különösképpen. A zárótétel haydnos - vagyis hát bizonyára éppen Haydnra befolyást gyakorló - metrikai bukfencei, játékossága szintén remekül formálva, hatásosan szólalt meg; ebben a műben a szolisztikus igényű csembalószólamban mutatkoztak meg legkézenfekvőbben az egyenletesen magas színvonalon játszó Jeremy Joseph kiváló kvalitásai.

A szünet utáni másik, C-dúr hangnemű fuvolás Haydn-trió igazi tánc- és szerenádzenéjét: szellemes első tételét, lassújának fuvola-kantilénáját, derűs, mégis feszült piano-befejezést hozó zárótételét kitűnő előadásban hallhattuk, s ezúttal Pálhegyi Máté is élettelibben fuvolázott.

Beethoven korai Esz-dúr, Pápaszem melléknevű duóját eredetileg gordonkára és zongorára, majd mélyhegedű-gordonka változatában -a maga és bécsi barátja, a kitűnő csellista, Nikolaus Zmeskall számára írta. A kéttételes darab, személyes és alkalmi vonásai ellenére, bővelkedik izgalmas harmóniai és hangzásbeli fejleményekben és meglepetésekben, s Posvanecz Éva és Máté Balázs képes volt zökkenőmentesen átváltani az addigiaktól gyökeresen eltérő hangra, és imponáló zenei összhangban felidézni a beethoveni jó kedély, árnyak és nyakasságok e figyelemreméltó keverékét. Mozart kései üvegharmonikás kompozíciói közül különösen az utolsóban csillant meg valódi mélység -itt az ismét hegedűre váltó Posvanecz Éva játszotta a főszerepet. (Június 4. - Iparművészeti Múzeum. Rendező: Filharmónia Budapest Kht., Iparművészeti Múzeum)

Héja Domonkos jubiláló együttese élén  - Felvégi Andrea felvételei

Nemigen lehet szabályszerű hangversenykritikát írni a tizenöt, sőt immár tizenhatodik éves ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR születésnapi hangversenyéről. Hiszen nem koncertről van szó a szó tulajdonképpeni értelmében, ahol a művész újra meg újra vizsgaszituációba kerül, hanem ünnepről, ahol -még ha vannak is jelen fizető nézők -kivételesen magának és barátainak, a zenélés öröméért játszik az ünnepelt; no meg a hangverseny formája, hiába foglalt magában csaknem egy „normális" koncertre való hagyományos anyagot, mégsem volt „normálisnak" tekinthető. Ezért ez a „kritika" is folyamatosan fog átalakulni fesztelen beszámolóvá.

Azért az évfordulóról röviden: HÉJA DOMONKOS Danubia Zenekara az 1993/94-es szezonban adta első hangversenyét az Óbudai Társaskörben, tiszta Johann Strauss-műsorral; így a most véget ért évad azóta éppen a tizenötödik. Az évfordulós hangverseny első felében a mai Óbudai Danubia Zenekar alapítója vezényletével Prokofjev
5. szimfóniáját adta elő. Az 1945-ben bemutatott szimfónia, amelyet tragikus és szenvedélyes szakaszai, illetve az egyszerre iszonyatos és reményteli történelmi pillanat ellenére is nehéz lenne valamiféle politikai programzeneként interpretálni -s ami a legmeglepőbb, ezt tulajdonképpen meg sem próbálták -, szenvedélyes és szuggesztív, technikailag is imponáló és gazdag előadásban szólalt meg ezen az estén. A zenekar kitűnő rézfúvósai, különösen pedig a tubás, Peresztegi Attila gondoskodtak róla, hogy a darab sajátosan sötét és tömör alaphangja zengően és szuggesztíven szólaljon meg; s bár a vonósok, elsősorban a hegedűk -különösen magas fekvésben - nem mindig szóltak teljesen homogén módon, a zenekar egésze mégis rendkívül hajlékony, számtalan szín és karakter megszólaltatására képes, fegyelmezett organizmusként szolgálta karmestere elképzeléseit. Maga Héja Domonkos pedig megtalálta a kulcsot - a kulcsokat - Prokofjev sokszor nehezen feltáruló világához.

Sötétségében, komorságában is varázslatosan szólalt meg a szimfónia kezdete; a tétel „többlépcsős" fokozása, hatalmas tetőpontja elementáris hatást gyakorolt a hallgatóra; a második tétel finom egyensúlyt hozott létre Prokofjev ritkán megfigyelhető elérzékenyülése -vagy beszéljünk csupán természeti idillről -és vele született szarkazmusa között; a lassú tételnek mind a gyászinduló-szakasza, mind az azt követő katarzis őszinte és hiteles volt; s élvezetet jelentett a játékos-manószerű-groteszk, s kurtán-furcsán véget érő zárótétel is. És persze mindvégig örvendezhettünk annak, hogy egyik legfiatalabb zenekarunk milyen sokoldalúan felkészült és összeszokott, a rendkívül nehéz partitúra kihívásainak remekül eleget tevő együttes.

Ez dominált a szünet utáni, „elszabálytalanodó" meglepetés-félidő legnagyobb súlyú és műsoridejű műsorszámának, Britten Purcell-variációinak előadásában is, talán azzal a különbséggel, hogy a különböző hangszerek és hangszercsoportok bemutatkozása (legemlékezetesebben talán a trombitáké) nem csupán imponáló volt, de valamiképpen szeretetre méltóvá is tette a zenekart -kezdett kialakulni az ünnepi atmoszféra. Ezt megelőzően persze már történt egy s más. Bár nem egészen értettük, hogy a Danubia névvel miért nem egy másik, még népszerűbb Strauss-keringőre alapozza az estét, a zenekar a Déli rózsák című valcerrel is pompásan megadta a hangverseny második felének hangulatát. Ebben volt azután minden, amit szeretünk: Dohnányi Szimfonikus percek-jének idilli Rapszódia tétele, Sosztakovics Tizedikjének remekbe szabott Allegrója, majd pedig nem csupán egy Strauss-polka és egy magyar tánc Brahms Johannestől, de három karaktervariáció is, mely a Happy birthday to you kezdetű (és végű) népdalra született, mondanunk sem kell, frenetikus sikert aratva. S végül még egy komoly szó kívánkozik ide: az est konferansziéjának szerepét vállaló Batta András rektor egy ponton bemutatta a zenekar vendégét, az egészen ifjú, de máris szép sikereket arató zongoristát, GYÖNGYÖSI YVETT-et, Esztó Zsuzsa és Némethy Attila tanítványát, aki két Chopin-darab ígéretes és helyenként költői előadásával elnyerte a közönség túláradó rokonszenvét. Gratulálunk neki és az ünnepeltnek. (Június 6. -Zeneakadémia. Rendező: Óbudai Danubia Zenekar)

MALINA JÁNOS