A május 27. és 30. között lezajlott nemzetközi Haydn-konferenciára  Budapestre érkezett Armin Raab, a kölni Joseph Haydn-Institut   vezetője is. Előadásában a Haydn-kutatás eddigi eredményeit és a jövő feladatait tekintette át -másnapi beszélgetésünkben is főleg ezekről a témákról kérdeztem.

-A honlapjukon olvasható bemutatkozó szövegből tudom, hogy a Joseph Haydn-Institutot 1955-ben alapították. Viszont régóta furdal a kíváncsiság: vajon miért épp Kölnben?

-A kérdése jogos: ez igazából puszta véletlen. Mi több, bizonyos értelemben már az is véletlen, hogy az intézet éppen Németországban van, s nem Ausztriában vagy akár Magyarországon, ahol Haydn életművének zöme keletkezett. A filológiai tradíciók mindazonáltal szolgálnak némi magyarázattal. Mikor az első komponista-összkiadások létrejöttek a 19. században, mindegyik Németországban készült, német egyetemeken, német zenefilológusok munkája nyomán. Ez az erős hagyomány a 20. században is jócskán éreztette hatását, s elősegítette, hogy a későbbi, hasonló vállalkozások zöme -így a Haydn-összkiadás is - Németországban jöhessen létre. A valódi kezdeményező egyébként Günter Henle iparmágnás volt, aki 1948-ban önzetlen zenerajongásból megalapította a maga zeneműkiadóját, és készségét fejezte ki egy Haydn-összkiadás megjelentetésére. A Henle-kiadó központja Duisburg, illetve München - logikusan tehát a Haydn-összkiadás központjának is vagy Duisburg vagy München közelébe kellett települnie. Több város neve is felmerült, de végül is a Duisburgból nagyon jól megközelíthető Köln városi elöljáróitól érkezett a leginkább támogató válasz. Köln egyébként a mai napig is fizeti az intézet épületének bérleti díját, ami igen dicséretes gesztus, hiszen a Haydn-Institut aránylag keveset tehet hozzá a város hírnevéhez.

-Említette a korábbi összkiadásokat. Haydn műveiből vajon miért nem indult teljes körű közreadás már a 19. század folyamán?

-Haydn akkor nem tűnt annyira fontos zeneszerzőnek, hogy összkiadást készítsenek a műveiből. A nagy összkiadások sorozata 1850-ben kezdődött meg a „régi" Bach-sorozattal, s többek között Mozart, Schütz, Händel, Mendelssohn, Schubert műveinek kiadásával folytatódott. A Haydn-összkiadást viszont csak 1907-ben kezdeményezte Eusebius Mandyczewski, a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde kottatárosa. Ő maga korábban már a Schubert-összkiadáson is dolgozott, amelyet sikerült teljessé tennie, s később ő kezdeményezte a Brahms-összkiadást is. A Haydn-projekt azonban nem jutott túlságosan messzire: az 1908-ban indult sorozat mindössze tíz kötet után, 1932-ben megszakadt.

-Mondana néhány szót arról, milyen újdonságokat hozott az Önök intézetében készülő „új" összkiadás, a Joseph Haydn Werke? Csupán teljesebb a korábbinál, vagy másféle elveken is nyugszik?

-Egyszerűen csak „teljesebbnek" mondani alighanem túlzott szerénység volna, hiszen a mindössze tíz kötetes Mandyczewski-féle kiadás mai szemmel aligha mondható összkiadásnak, még a Robbins Landon és Jens Peter Larsen által 1950-51-ben folytatásként hozzáadott négy kötettel együtt sem. Az „új" összkiadás összesen 114 kötetből fog állni -ebből jól látható, Haydn életművének milyen kis töredéke jelent meg annak idején. Paradox módon a Joseph Haydn Werke éppen attól lett olyan jó, hogy viszonylag későn indult el, mivel így már teljes egészében az újabb filológiai módszerek alkalmazásával készülhetett. 1950 táján az összkiadások egész hulláma indult meg: az új Bach-, Mozart-, Schubert- és Mendelssohn-sorozatok, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezek az új kiadások egyfelől „használhatóbbak" akartak lenni elődjeiknél, amelyeket már csak nagy méretük miatt is kényelmetlen volt forgatni. Másfelől viszont a megnövekedett filológiai igényeknek is próbáltak megfelelni, aminek legnyilvánvalóbb jele, hogy az egyes kötetekhez immár részletes szövegkritikai jegyzetek jelentek meg. A közreadás során felhasznált forrásokkal való ilyen gondos elszámolás a régi Haydn-összkiadás idején még csupán jelzésszerűen volt meg.

-A Haydn-Institutot kifejezetten ennek az összkiadásnak az elkészítésére hozták létre?

-Igen, az intézetünk eredeti és akkoriban egyetlen célkitűzése a Joseph Haydn Werke létrehozása volt. Ez az idő múltával valamelyest megváltozott: például elindult a Haydn-Studien című folyóirat, amely a zeneszerzővel kapcsolatos tudományos tanulmányoknak biztosít fórumot, illetve maga a Haydn-Institut fokozatosan afféle információs központtá vált nem csupán zenetörténészek, de gyakorló zenészek számára is. A központi feladat azonban valóban az összkiadás létrehozása volt és maradt máig is.

-Ebben a munkában csak az intézet munkatársai vettek részt, vagy külső szakértőket is bevontak a kötetek előkészítésébe?

-Az eredeti elképzelés éppenséggel az volt, hogy kizárólag külsős közreadókkal fogunk dolgozni -olyan jeles Haydn-kutatókkal, mint Karl Geiringer, Robbins Landon (aki a legelső kötetet összeállította), Bartha Dénes (aki ugyancsak az első kötetek egyikeként egy operát adott közre) vagy éppen Vécsey Jenő. A kölni központ feladata voltaképp csupán a közreadói munkához szükséges források összegyűjtése és a kutatók számára való előkészítése lett volna, illetve a már lényegében kész kötetekkel kapcsolatos szerkesztői munka. Ez a koncepció azonban hamarosan megváltozott, különösen miután 1958-ban Georg Feder az intézetbe került, s két évvel utóbb a vezetését is átvette. Ekkortájt a munkatársak számát is sikerült növelni, és a köteteket egyre inkább magában a Haydn-Institutban készítették el teljes egészükben.

-Jól tudom, hogy az összkiadás immár csaknem teljes?

-Valóban, a 114 kötetből 96 már megjelent, s a tervek szerint az utolsó 2014-ben hagyja majd el a nyomdát. Ezekhez a tervekhez pedig tartani is kell magunkat, ugyanis az intézet számára a tudományos akadémia (Union der deutschen Akademien der Wissenchaften) által folyósított támogatás azzal az évvel megszűnik. A 2014-es dátum, illetve az összkiadás teljessé válása azonban természetesen korántsem jelenti egyúttal a Haydn-filológia végét: számos olyan feladat vár ránk, amelyet legjobban éppen a Haydn-Institutban lehetne elvégezni, ahol mind a források, mind a megfelelő háttértudás a leginkább rendelkezésre áll.

-Mik a jelenlegi elképzeléseik: fennmarad a Haydn-Institut eddigi formájában az összkiadás befejezése után is, vagy az újonnan megfogalmazott célokhoz inkább egy új intézményt kellene létrehozni, még ha a jelenlegi intézet forrásgyűjteményére és munkatársaira támaszkodva is?

-Éppen ez a nagy kérdés. A Haydn-Institut természetesen nincs szükségképpen a tudományos akadémia pénzügyi támogatásához kötve: az intézet mögött egy szakmai egyesület -a Verein Joseph Haydn-Institut - áll, amely elvileg az összkiadás-projekttől függetlenül is működtethet bennünket. Ez azonban természetesen csak akkor lehetséges, ha valahonnan pénzt is kap hozzá - a nagy probléma pedig éppen az, hogy a Haydn-kutatás előttünk álló feladatai, amelyeket senki más sem tudna olyan jól elvégezni, mint mi a Haydn-Institutban, nem feltétlenül számíthatnak olyanfajta támogatásra, mint az összkiadáson való eddigi munka. Így például régóta fontolgatjuk a Haydn-levelezés új kiadását, illetve egy új műjegyzék elkészítését - mindkettő nagyon időszerű és a további kutatás számára nélkülözhetetlen volna. De hogy bele tudunk-e vágni bármelyikbe is, természetesen attól függ, találunk-e valakit, aki hajlandó mindezt finanszírozni.

-Mondana néhány szót a Haydn-levelek újrakiadásáról? A magyar olvasókat annál is inkább érdekelheti ez a vállalkozás, hiszen az 1965-ben megjelent eredeti kiadást éppen Bartha Dénes szerkesztette.

-Bartha munkája a maga idejében nagy teljesítmény volt: miután Robbins Landon hat évvel korábban közreadta a leveleket angol fordításban, Barthának köszönhetően végre elérthetővé váltak ezek a dokumentumok az eredeti nyelven is. Azonban a kötet utószavában már maga Bartha is utalt rá, hogy kéziratának lezárása óta néhány további levél is felbukkant, amelyeket ő már nem tudott beilleszteni a gyűjteményébe. Azóta összesen nem kevesebb mint ötvenöt levél került elő -már ebből is látszik, mennyire fontos lenne egy új kötet összeállítása. Ráadásul az elmúlt bő négy évtizedben a Haydn-kutatás is sok új felismeréssel gazdagodott, s emiatt Bartha számos kommentárja - így például némelyik, a levelekben említett kompozíció azonosítása - ma már túlhaladottnak számít. Végül pedig azok a közreadói elvek, amelyeket Bartha követett, mára ugyancsak elavultak. Így például olyan levelek esetében, amelyek nem eredetiben, hanem mondjuk egy 19. századi folyóiratban újraközölve maradtak fenn, Bartha megkísérelte rekonstruálni Haydn eredeti helyesírását. Ilyesmivel ma már egyetlen filológus sem próbálkozna - már csak azért sem, mert Haydn helyesírása sem volt annyira következetes, hogy az efféle visszakövetkeztetéseink helyesnek bizonyulhatnának. És persze az is megfontolandó kérdés, voltaképpen milyen dokumentumokat kell közölnünk egy levélkiadásban. Bartha jó néhány Haydn által szignált elismervényt, kottamásolói számlát és hasonlót vett fel a gyűjteményébe, amelyeknek voltaképp egy dokumentumkötetben volna a helyük.

-Persze Bartha idejében híre-hamva sem volt még efféle Haydn-dokumentumkötetnek...

-Így igaz. És igazából egy harmadik, ma is aktuális feladat volna ennek az elkészítése, mármint nem fordításban közölve a dokumentumokat, ahogy Landon tette az ötkötetes monográfiájában, hanem az eredeti nyelven. A Beethoven-levelek összkiadása e tekintetben talán modell lehetne: ott hét kötetben valódi leveleket közölnek, egyben pedig egyéb dokumentumokat. Ez azonban, mint említettem, egyelőre csak távoli terv -az efféle konkrétumokon ráérünk akkor rágódni, ha a megvalósulás már közelebb lesz.

-Az új műjegyzékre térve: mit gondol Anthony van Hoboken munkájáról? A szakmabeliek körében gyakran hallani róla kritikus megjegyzéseket...

-A maga idejében Hobokené is fantasztikus, úttörő teljesítmény volt. Mindazonáltal már a kezdetektől fennállt az a probléma, hogy Hoboken és a Haydn-Institut között túlságosan kevés volt az együttműködés -annak ellenére, hogy Hoboken a mi Vereinünk egyik alapító tagja volt. Ő és Jens Peter Larsen azonban sajnos nem tudott megállapodni a Haydn-életmű egyes műcsoportjainak egységes számozásában. Pedig nagyon praktikus lett volna, ha az összkiadás mű- csoport-számozása megegyezhetett volna a Hoboken-féle jegyzék számozásával - a vonósnégyesek például előbbiben a XII. csoportban vannak, utóbbiban pedig a III-as szám alatt... A műjegyzék második kötete pedig az igazat megvallva eléggé kaotikus - valami egészen furcsa felosztást követ. De ez csak az egyik probléma. Hoboken felvett a jegyzékébe számos nem hiteles művet is, néhány hiteleset nem hitelesként kezelt, és általában is: a hiteles és nem hiteles művek elválasztása nem elég világos nála, ami a használókat gyakran félrevezeti. A legnagyobb gond azonban az, hogy Hoboken az egyik legfontosabb forrástípust, a kéziratos másolatokat, amelyek Haydn műveinek mintegy kétharmadánál a főforrásnak tekinthetők, egyáltalán nem írja le, s még csak teljes listájukat sem közli. Ezzel szemben a nyomtatott kiadásokat szinte már túlságosan is részletesen mutatja be, ami nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy Hoboken a műjegyzékét elsősorban a maga személyes gyűjteménye alapján készítette el, amely főképp korai nyomtatott forrásokban volt hasonlíthatatlanul gazdag.

-Ezek tehát azok a feladatok, amelyekkel a Haydn-Institut a jövőben foglalkozhat majd. De mit gondol a Haydn-kutatás jelenlegi helyzetéről? Az újabb kutatási irányok között akad kedvére való?

-A mostani budapesti konferencián nagy örömmel láttam, hogy ismét megélénkültek az olyan kutatások, amelyek közvetlenül a forrásokkal foglalkoznak. Úgy tűnik, sokan felismerték, hogy -a látszat ellenére - még számos olyan terület van, amiről csak nagyon vázlatos ismereteink vannak. Épp Haydn esetében a források rendkívül nagy számban állnak rendelkezésünkre; köztük számos másodlagos forrás is, amelyek nem közvetlenül Haydnnal, hanem az Esterházy-udvar életével kapcsolatosak. De még olyan fontos forrásokról is, mint például Haydn személyes hagyatéka, csak felszínes ismereteink vannak - részben mert a források nehezen hozzáférhetőek voltak, de amiatt is, hogy a kutatók korábban inkább csak Haydn saját kompozíciói iránt mutattak érdeklődést. Nagyon örülök tehát, hogy ebben az irányban most ismét megindultak a kutatások. Ami az újabb megközelítéseket - és különösen a mára divatossá lett retorikai elemzéseket - illeti, úgy hiszem, az efféle vizsgálódásokból számos fontos felismerés származott. Mindazonáltal újra és újra tapasztalnom kell, hogy a Haydn-kutatás Észak-Amerikában, illetve Európában egyre távolabb kerül egymástól. Az amerikai zenetudományban az analízis került túlsúlyba, míg az európaiak máig hajlamosabbak a filológia útján maradni. Remélem, hogy ez az ellentét a jövőben nem fog tovább éleződni, s így megmarad a lehetőség arra az élénk eszmecserére, amely ezt a budapesti konferenciát jellemezte.

MIKUSI BALÁZS