2009. május 14-én, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára Joseph Haydn halálának 200. évfordulója alkalmából rendezett kiállításának megnyitóján Somfai László húszperces, szabadon fogalmazott beszéddel vezette be az eseményt. Ritkán hallottam őt ilyen személyes, természetesen oldott hangon megnyilatkozni. Nem véletlenül. Hiszen a tudós a könyvtárban van otthon, az az ő közege, ahol a genius loci nem fényes kastélyok termeiben, hanem a Haydn-kéziratok fizikai közelségében nyilvánul meg. Egyben egy darabka történelem is volt ez a húsz perc a magyar zenetudomány nem túl távoli múltjából, ami mégis aranykornak tetszett így fél évszázad távlatából: értékes adalékokat hallottunk Vécsey Jenőről, Bartha Dénesről, Hárich Jánosról, Horányi Mátyásról, nagy munkákról és merész vállalkozásokról. Vagyis arról a rövid ötödfél esztendőről, ami a Széchényi Könyvtár munkatársaként induló fiatal Somfai László pályakezdésének időszaka volt.

Amiről nem szólt ez a megnyitó beszéd, az a pályakezdésnek az az üstökösszerű berobbanása, és hihetetlenül gazdag, máris nemzetközi visszhangot kiváltó termése, ami huszonéves kutatók esetében páratlannak, de legalábbis igen ritkának tekinthető. Még nagyobb ritkaság, hogy a tudósi és tanári pálya a mai napig töretlenül ível: akadémikusok gyűlésében, különböző kontinensek konferenciaülésein, a zenetudományos képzés tantermeiben ma ugyanaz a Somfai László fejti ki szellemi működését, akit a nemzetközi szakma tisztelete és szeretete fél évszázad óta övez.

Engedtessék meg nekem, hogy az életmű méltatása helyett most személyes legyek, és nyilvánosan is megköszönjek egy számomra mindennél értékesebb barátságot, amely immár negyven éve oly fontos -és egyre fontosabb! -része az életemnek. Laci azokat a szakmai és emberi normákat, attribútumokat testesíti meg, amelyek számomra a mindenkori mércét, vezérfonalat jelentik. Hivatásunkban ez a kompromisszumok nélküli professzionizmusban, a másokkal és önmagunkkal szembeni igényességben, a ki nem hunyó lelkesedésben és kiváncsiságban, a kötelező színvonalat humánummal ötvöző pedagógiai érzékben nyilvánul meg. Emberi vonások tekintetében az őszinteségét, száz százalékos megbízhatóságát, pontosságát és lelkiismeretességét szeretem és tisztelem különösen.

Mielőtt morális tanmesévé válna kis köszöntőm, sietek megjegyezni, hogy az igaz barát legfontosabb ismérve az, hogy bármikor és bármilyen körülmények között lehet rá számítani. Nekem ezt jelenti Somfai Laci. Aki három tojásból rántottát csinál nekem, amikor egy amerikai utamról hazatérve, valamennyi csomagom elvesztve, egy szál ruhában állítok be az akkori Néphadsereg utcába; aki SOS telefonhívásomra haladéktalanul eljön a Wesselényi utcába egy kannára való benzinnel, mert nagyokos fejemmel ott állok teljesen kiürült tankkal a forgalom közepén. Triviális dolgok, de EZ a barátság. Előtte semmit nem szégyellek, tőle mindent kérhetek. Megbocsátja a bolondságaimat, és megérti örömömet-bánatomat.

KÖSZÖNÖM, Laci!

Kati