„Ha nehéz a jelen, múlttá kell minősíteni. Arra kell gondolni, milyen lényegtelen lesz tíz év múlva, ami most gyötör." Kodály szavainak Sárosi Bálint éppen a fordítottját teszi. (Sárosi Bálint Hogyan indult a „népdaltípusok" sorozata? -Megjegyzések A Magyar Népzene Tára VI-VII. kötetéről című írása a Muzsika áprilisi számának 14-18. oldalán jelent meg. -A szerk.) A múltat teszi jelenné, amikor 20-30 évvel ezelőtt történt, lezárt, annak idején untig tárgyalt ügyeket újdonságként vet fel, mindössze azért, hogy szabad folyást engedjen - tudományos mezbe öltöztetve - Olsvai Imre iránti személyes ellenszenvének. (A Magyar Népzene Tára Sárosi által most kritizált VI. és VII. köteteinek megjelenési éve 1973 és 1987.)

Régről datálódik, és szakmai körökben általánosan ismert Sárosinak ez a negatív viszonyulása. A nagyobb nyilvánosság elé ugyan nem tárta, de a háttérben (például akadémiai és egyéb bizottsági, kuratóriumi üléseken) minden alkalmat megragadott, hogy Olsvai Imrét és az Olsvaival azonosított A Magyar Népzene Tára sorozatot lejárassa, sőt akadályozza, gáncsolja. Ilyen mértékű érintettség esetén személyes ügyet kár is a nagyközönség elé tárni. Kizárólag a felekre tartozik, idegen ember számára viszont teljesen érdektelen. Gyűlölettel szemben egyébként sem lehet vitázni. Minthogy azonban Sárosi egy rádiós és televíziós szereplései alapján közkedvelt, magasan kvalifikált, kiváló hangszeres népzenekutató, annak, aki csak tudományos és ismeretterjesztő munkásságát ismeri, meg sem fordul a fejében, hogy esetleg lehet hitelt nem érdemlő abban, amit ír. Könnyen megtéveszthetik az ügyesen, tényekként előadott ferdítések, leginkább és elsősorban azonban az elhallgatások. Sárosi cikke alcíméhez (Megjegyzések A Magyar Népzene Tára VI-VII. kötetéről) fűzött jegyzetéből kiderül, hogy az egész sorozattal, már annak koncepciójával kapcsolatban súlyos fenntartásai vannak, és a problémák áttekintéséhez veszi példaként -az évtizedekkel ezelőtt elmaradt bemutatást mintegy pótlandó -az Olsvai szerkesztette két kötetet. Az MTA Zenetudományi Intézet tudományos feladatkörei között máig kiemelten szerepel a magyar népdalok kritikai összkiadásával kapcsolatos kutatói és publikációs tevékenység. Ezért intézetünket, osztályunkat, főképpen pedig a sorozat mostani szerkesztői munkacsoportját erősen érinti, és reflektálásra készteti Sárosi Bálintnak a Muzsika áprilisi számában megjelent cikke.

Ebben az egyetlen személyre kihegyezett írásban megjelenik ő, a jó szándékú, aggódó, kívülálló tudós, vele szembeállítva pedig egy általa nevetség tárgyává tett szerkesztő és két, általa rossznak minősített kötet. Az események hátteréről, saját szerepéről nem esik szó, hallgat a kötetek megjelenésének idején zajló egyéb történésekről és azok résztvevőiről is, ezért nemcsak az elfogult kritika igaztalan (melynek részleteivel nem célunk itt foglalkozni), hanem a felvázolt kép is alapjában hamis.

A legkirívóbb példák szemléltetésére csak egyetlen, a Sárosi által tárgyalt kötetekhez szorosan kapcsolódó szálat vezetünk végig 1974-től 1979-ig.

1974-ben történt „akadémiai kutatóhelyeink egyesítése" (Ujfalussy J.), azaz a Kodály vezette „haladásellenes csoport" (Barna A.-né) régóta tervezett megszüntetése.
A Népzenekutató Csoport utolsó igazgatója, Vargyas Lajos a megváltozott körülmények között már nem vállalt vezető pozíciót. Generációváltás történt a vezetésben: a Népzenei Főosztály vezetője Sárosi Bálint lett, osztályvezető Vikár László, csoportvezető Dobszay László.

Ujfalussy József, a Zenetudományi Intézet igazgatója rendkívüli gonddal kimunkálta az egyesítés szakmai indoklását. Magas szintű akadémiai vizsgálóbizottságot kért fel arra, hogy tegyen javaslatot az új szervezeti felállásra, személyi kérdésekre, és jelölje ki a legfontosabb feladatokat. Ő maga írt irányadó előterjesztést a Bizottság részére (1974. 12.), a gyűjteményekről és munkafolyamatokról pedig több komoly, nagy áttekintést készíttetett (Sárosi, Vikár, Olsvai).
A vizsgálóbizottság Klaniczay Tibor akadémikus vezetésével 1975 május-júniusában ülésezett, tervezetet dolgozott ki, új osztályok kialakítását javasolta, és gyakorlati javaslatokat is tett, többek között azt, hogy az MNT VI. kötetét alaposan meg kell vitatni. Továbbá megbízta Dobszay Lászlót a Járdányi-koncepció szerint rendezett, központi népzenei gyűjtemény felülvizsgálatával. Ennek megfelelően az 1975-ös év tetemes része a VI. kötet vitáival telt. Elkészült 11 írásos vélemény (Borsai I., Dobszay L., Martin Gy., Maróthy J., Pál M., Rajeczky B., Sárosi B., Somfai L., Szomjas-Schiffert Gy., Vargyas L., Vikár L.). Ezekre írásban válaszolt a kötet szerkesztője, Olsvai Imre, majd munkaértekezletek következtek (1975. jún.- júl.). Ezért érthetetlen Sárosi kijelentése: „a szűk szakmai kör szereplőinek hallgatni illett, a körülmények sem kedveztek a leleplező megszólalásnak."

Miközben hosszan taglalja a VII. kötettel kapcsolatos aggályait, elmulasztja megemlíteni, hogy 30 évvel ezelőtt ő volt a kötet egyik lektora. Az Intézet osztályvezetői értekezlete úgy határozott (1978. 08.), hogy azt javasolja az Akadémiai Kiadónak, kérje fel a belső lektoráláson már átesett VII. kötet hivatalos lektorának is Vargyas Lajost, második lektornak pedig a Népzenei Főosztály vezetőjét, Sárosi Bálintot. Vargyas lektori véleménye egy-két hónapon belül elkészült, javaslataira Olsvai kimerítően válaszolt, a szükséges változtatásokat a kéziraton elvégezte.

Ugyanekkor (1978. 10.) Dobszay László és Szendrei Janka elkészült a Járdányi-rendnek nevezett népzenei gyűjtemény revíziójával, amely olyan mélyreható lett, hogy Járdányi rendezési elveit elvetették, helyébe kidolgoztak egy új, úgynevezett stílusrendet, és annak megfelelően át is rendezték a gyűjteményt. Sőt a népzenei összkiadás számára is elkészítettek egy új sorozattervet, a korábbi, Járdányi Pál által létrehozott, Kodály és az akadémiai vezetés által elfogadott koncepció helyett.

A Dobszay-féle új rendezésről és sorozattervről Ujfalussy igazgató írásos véleményeket kért, hogy ezek alapján rendezzék meg majd -a VI. kötethez hasonlóan -az érdemi vitát. Lényegi kérdésről volt szó, ennek megfelelő terjedelmes, részletekbe bocsátkozó hozzászólást készített Domokos M., Martin Gy., Olsvai I., Paksa K., Tari L., Vargyas L. (1978. 12.-1979. 02.). A vélemények nagyobb része elutasító volt, a vita elmaradt, a szerzők semmilyen formában nem reagáltak az észrevételekre. A központi gyűjtemény azóta is e rendszer szerint tárolja az anyagot. Az új rend bemutatását ígérő három-négykötetes kiadványnak egyetlen kötete készült el. (Megjelent 1988-ban.)

Sárosi megírta kimerítő, 19 oldalas lektori véleményét a VII. kötetről (1979. 03.), záró mondata: „Kiadásra nem ajánlom." Olsvai írásban válaszolt Sárosi lektori véleményére, kifogásai egy részét elfogadta, a szükséges javításokat a kéziraton végrehajtotta, és azt átadta a kiadónak. Amikor az Intézet vezetése úgy döntött, hogy mégis kiadásra ajánlja a VII. kötetet, akkor Sárosi Dobszayval együtt kilépett a szerkesztőbizottságból (1979. 07.).

A tisztánlátást nehezíti, szinte lehetetlenné teszi, hogy igen nehéz leválasztani az ügyekről a személyeket. Alig lehetséges elvi alapon tárgyalni a kérdéseket, minden köny-nyen személyessé válik, és érzelmi-indulati síkra terelődik. Ezért sem volt helyes Sárosi írásának megjelentetése. Ha már megtörtént, akkor viszont kívánatos lenne a vonatkozó dokumentumokat egybegyűjteni és közreadni. Az átfogó összegzésnek a különböző források teljes körű feltárása hiányában ugyan nincs meg még a lehetősége, de a közelmúlt számos közleménye mutatja, hogy közeleg ennek is az ideje. (Lásd Berlász Melinda, Breuer János, Péteri Lóránt, Szalay Olga, Tari Lujza dokumentumközléseit). A minisztériumi, akadémiai, pártvezetői dokumentumok messzemenően igazolják, menynyire pontosan látta Kodály a Népzenekutató Csoport létének és a népzenei összkiadás helyzetének veszélyeit. (Nem arról volt szó tehát, hogy „nem illett kritizálni", mint Sárosi írja.) Ami pedig a Kodály idejében „kedvezőtlenné vált erőviszonyok stabilizálódását" illeti, ott is a dokumentumok világítanak rá meglepő összefüggésekre. (Lásd a Művelődésügyi Minisztérium és a Tudományos Akadémia összehangolt, Csoport elleni akcióját 1959-ben, a minisztériumi osztályvezető Barna Andrásnénak a Csoport belső destabilizálására irányuló személyzeti stratégiáját, Ortutay Gyula és Szabolcsi Bence átszervezési kísérletét 1960-ban.)

Sárosi aggódik, milyen hosszú ideig fog tartani a népzenei összkiadás. A másik két kiadványsorozatért (Típuskatalógus, Bartók Egyetemes Gyűjtemény) miért nem aggódik? Az általa beígért, de el nem készített hangszeres népzene tárát is nélkülözi a tudományág. Miért azon sajnálkozik, ami nem szakadt meg, hanem bármilyen lassan, de mégiscsak halad? Miért baj az, ha sokáig tart egy kritikai összkiadás? Fejlettebb tudományágakban (irodalom-, történettudomány) és fejlettebb zenetudománnyal rendelkező országokban ez egészen természetes. Hányadik sorozata indul a Régi Magyar Költők Tárának? Hány Bach-összkiadás van? Mióta készül a német népdalkiadás? Sajnálkozás helyett örülni is lehetne annak, hogy ilyen gazdag a közreadni való magyar népzene. Sőt még azon is lehetne örvendezni, hogy akadnak kutatók, akik végzik a szerkesztői és közreadói munkát.

Sárosi Bálintnak Olsvai Imre ellen mondott szavait akár saját cikke ellen is fordíthatnánk: „Tudós igényesség látszatát keltő haszontalan készítmény ez." Ekkora időtávlatból kritizálni egy sorozat korábbi köteteit, melyeket azóta már három újabb is követett, és a továbbiak előkészületben vannak -nehezen mondható értelmes vállalkozásnak.

Budapest, 2009. május 6.

Domokos Mária

az MTA Zenetudományi Intézet
Népzenei Osztályának vezetője