Igényes és eredeti műsor vonzotta a hallgatót az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR, a NEMZETI ÉNEKKAR és A MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA hangversenyére, melynek karmestere ANTAL MÁTYÁS volt. A műsoron két olyan zeneszerző művei szerepeltek, akiknek a jelentősége messze túlnyúlik a kóruszene világán, de akik különös affinitással bírtak a műfaj iránt, és különös előszeretettel választották és hatalmas szakmai felkészültséggel kezelték ezt a megnyilvánulási formát. Brahmsról és Brittenről van szó; előbbit már a reneszánsz szerzők elmélyült tanulmányozása is ebbe az irányba terelte, utóbbi pedig -nos, ő a kóruszenének is fölényes virtuóza volt. Noha mindkét szerző komponált a cappella műveket is, ezen a hangversenyen két-két zenekarkíséretes darabjuk szólalt meg, a koncert kezdő-, illetve zárószámaként pedig egy-egy variációs szimfonikus művüket játszotta a Danubia Zenekar. A hangversenyből legmaradéktalanabbul éppen a nyitó és záró darab tetszett. A zenekar, mint az utóbbi időben ismételten meggyőződhettünk róla, kitűnő együttes; most is élményszerű, gömbölyű hangzással, köny-nyedén és mégis erőteljesen, egyszersmind sokféle színt felcsillantva és zeneileg hajlékonyan játszottak. Éltek a disszonanciák, egyszerre pattantak a staccato akkordok, hibátlanul játszottak a fúvósok, remekeltek az olvadékony hangú vonósok. Mindezt a nyitó Haydn-variációkról ugyanúgy elmondhatjuk, mint a záró Purcell-variációk és fúgáról, amely korábban Fiatalok zenekari kalauza alcímmel szerepelt a műsorokon. Utóbbiban, a darab természetének megfelelően, a hallatlanul üde hangzású zenekar különböző csoportjai egymást múlták fölül hálás szólóikkal. Egyszóval: egy ereje teljében levő együttest hallottunk. Antal Mátyás, a Nemzeti Énekkar karigazgatója nemcsak gondosan és precízen vezényelt, hanem -a hallgató figyelmét mindvégig éberen tartva -a teljes variációsorozatok ívét is erőteljesen rajzolta meg. A négy kórusdarab, a műsor magva ugyancsak lelkiismeretes, kimunkált előadásban szólalt meg, itt azonban már felmerültek zavaró tényezők. A műsor legnagyobb súlyú kompozíciója, Brahms Schicksalsliedje (A sors éneke) részleteiben korrekt és kidolgozott volt ugyan -a kórus hangzása, talán a szopránszólam kissé kellemetlenül hasító magas hangjaitól eltekintve, határozottan kedvezőbb benyomást keltett az utóbbi idők átlagánál -, de a dinamikai árnyaltság ellenére nélkülözte azt a szuggesztivitást, azt a mélytüzű izzást, ami Brahms kórusműveit oly sajátossá teszi. Valamiképpen jólnevelt volt ez az előadás, amelynek hatását bizony az elég rossz szövegmondás is lerontotta; mintha a 70-80 fős kórust a karmester már nem tudta volna ugyanúgy mobilizálni zeneileg, mint a zenekart. Jellemző, hogy a háromrészes darabból éppen a harmadik, zenekari szakaszt éreztük a legkifejezőbbnek. Hasonló hatást tett a második, jóval rövidebb Brahms-kórusmű, a Nänie (Siratóének) is: szépen, valóban szépen indázott, növekedett a kezdő fúga, de valahol elveszett a fonál, és végeredményben az egész darab nem „született meg", nem tett katartikus hatást a hallgatóra. Lényegesen érzékletesebb képet kaptunk a koncert második felében felhangzó Britten-darabok derűsebb világáról. Az op. 95-ös Welcome Ode (Óda az érkezőhöz) ifjúsági ének- és zenekar számára íródott ugyan, de a felnőtt zenekar és a Magyar Rádió Gyermekkórusával (karigazgató: THÉSZ GABRIELLA) kiegészülő énekkar immár fiatalos lendülettel adta elő az elbűvölő és játékos régi angol szövegekre írott, üde és szeretnivaló művet. (Csak a szövegmondás terén romlott valamelyest a helyzet az első félidőhöz képest.) A másik, rövidebb Britten-mű, a 150. zsoltár egyenesen iskolai ének- és zenekarnak készült, és zenei-technikai szempontból valamennyi elhangzott mű közül a legegyszerűbb. Így vidámságával és mozgalmasságával együtt némi esést jelentett a hangverseny dramaturgiájában -melyet gyorsan feledtetett a nagyon is virtuóz zenekari zárószám. (Május 6. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS
Koncert- és hanglemezkritikákban többször is írtam már a Muzsika hasábjain egykori csodagyerekekről -egyrészt olyanokról, akik felnőtt korukra szuverén, nagy művészekké váltak, másrészt olyanokról, akiket túl korán tépett le az érlelődés védelmező és táplálékot adó ágáról a sikerhajhászás mohó keze. A ma 29 esztendős, baltimore-i születésű hegedűművésznő, HILARY HAHN a jelek szerint sajnos az utóbbiak közé tartozik. 1994-ben -akkor éppen feleannyi idős volt, mint most - az ő fellépése volt a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR remekül szerkesztett amerikai estjének egyik fénypontja és felfedezése. A törékeny külsejű, inkább gyerek-, mint kamaszlány egy igencsak felnőtteknek való, filozofikus művel mutatkozott be: Bernstein Szerenádját játszotta FISCHER IVÁN vezényletével. A hajdani budapesti debütálás nagy sikerrel zajlott (a Muzsikában magam is lelkesen számoltam be róla), másfél évtizeddel később azonban mást tartogatott az újabb találkozás. Amilyen örömmel hallgattam a művésznőt első alkalommal, olyan csalódottan hallgattam a kislányt most. A dőlt betűs szavak a probléma magvát hivatottak feltárni, egy sajátos keresztállást, amely a csodagyermek-karriert követő lehetséges tragikus folytatások egyik legtipikusabbját példázza.
Hilary Hahn Hilary Hahn Bernstein-játékában annak idején elsősorban az érettséget csodáltam Ettől eltekintve a koncert sok szép pillanatot hozott. A hagyományos,nyitány- versenymű-szimfónia felépítésű műsor első számaként Fischer Iván Rossini Tolvaj szarka-nyitányát vezényelte, a címben megidézett madár csörgését megjelenítő pergődob játékosát (Herboly Lászlót) szólistaként a koncertmester elé ültetve, s magához a tételhez a friss-játékos értelmezésben, a hangzás és a ritmus örömében találva meg a kulcsot. E népszerű, sokszor hallott repertoárdarabra a szünet után, a koncert másik szimfonikus műsorszámaként ritkaság felelt: Antonín Dvo√ák 7. szimfóniája, melyet Fischer határozott körvonalakkal, sok éles hangsúllyal és erőteljes indulattal állított elénk, egyensúlyt teremtve a mű nemzeti hangja és az európai hagyományhoz kapcsolódó megszólalásmód között, építve a mű telivér szimfonizmusára, és mindvégig figyelmet szentelve a tételek küzdelmes-mozgalmas jellegének. A Fesztiválzenekar mind a szólistát kísérve, mind az önálló produkciókban hírnevéhez méltó igényességgel, kedvvel és energikusan játszott. (Május 9. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF
Felnőttnek és gyermeknek, szakmabelinek és civilnek egyaránt zavartalan öröme telhetett abban a Haydn-operaelőadásban, amely május 10-én kétszer is megtekinthető volt a Fesztivál Színházban. Haydn lassacskán slágerdarabbá váló vígoperáját, a L'infedeltà delusát (Aki hűtlen, pórul jár) adta elő ezúttal a KOLIBRI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ társulata többé-kevésbé bábos változatban, NOVÁK JÁNOS rendezésében; a báb-, díszlet- és jelmeztervező OROSZ KLAUDIA volt, a szerepeket a Zeneművészeti Egyetem öt opera szakos hallgatója, WÁGNER ADRIENN, KELEMEN DÁNIEL, GÁL GABI, KISS TIVADAR és PATAKI POTYÓK DÁNIEL énekelte, a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR-t (illetve a belőle alakított kamarazenekart) OBERFRANK PÉTER vezényelte. Két névvel még adósak vagyunk, de addig előre kell bocsátanunk egyet s mást. Az egyik, hogy ez a vígopera-gyöngyszem láthatólag minden beavatkozást kibír. Ezúttal sok beavatkozás történt, de mind szerencsés kézzel, tehetséggel, invenciózusan. A másik, hogy a kitűnő szöveg a magyar előadások nemzedékei során olyan rutinos szövegírók (és nem szövegírók) kezében csiszolódott mai alakjára, mint Fischer Sándor, Innocent Vincze Ernő, Romhányi József, Kovalik Balázs és Fábri Péter. Ez nem csupán fordítást, rövidítést, kisebb adaptációt jelent, hanem a darab singspielesítését, narrátorosítását és keretjátékosítását is: a recitativók helyét beszélt dialógus és narráció foglalja el, és még a karmester is kommunikál a darab elején és végén a közönséggel. Ezt azért fontos leszögezni, mert a két főszereplő bábszínész így nem csupán mozgatja az ösz-szes bábot, hanem az összes szereplő prózai szövegét is mondja: TÖRÖK ÁGNES a nőkét, SZÍVÓS KÁROLY pedig a férfiakét. (Időnként, amikor rövid ideig egyszerre kettőnél több bábu van a színpadon, két anonim bábos is segédkezik.) Török és Szívós tehát több ember helyett dolgozik, s engem lenyűgözött a teljesítményük. A bábok mozgatása, illetőleg mozgásuk egymással, a szöveggel és a kellékekkel való szinkronitása ugyanis természetesen rendkívül finom és a legapróbb részletekig begyakorolt munkát igényel. Miután többnyire -a klasszikus marionettszínháztól eltérően -a mozgató kezeket is látjuk, ez a kívülálló nézőben eleve csodálatot kelt. Arra azonban nem jöttem rá rögtön, hogy a hangszórókból hallott próza, amely színészileg kitűnően megformált, árnyalt és játékos volt, nem hangfelvételről szól, hanem maguk a bábszínészek mondják. Idővel azonban feltűnt, hogy valamennyi női, illetve valamennyi férfi szereplőnek ugyanaz a hangja, és hogy a bábművészek mikroportot viselnek. Ekkor tűnt fel, hogy ők beszélnek, és néhányszor szememet behunyva hallgattam őket: játékuk (vagyis szerepmondásuk) abszolút teljes értékű és csiszolt benyomást keltett, a leghalványabb arra utaló jel nélkül, hogy valami más tevékenység zavarná őket a koncentrációban. Már egyedül ez a teljesítmény is mindvégig élvezetessé tette volna a produkciót. Az azonban vizuális tekintetben is virtuóz volt. A színpad ugyanis eleve komplex módon volt berendezve. A kis, archaizáló bábszínpad az igazi színpad jobb oldalán helyezkedett el: kedves ötlettel néhány páholy is tartozott hozzá, pici bábnézőkkel, jobbra-balra a proszcénium síkjában, tehát abszurd helyen, kvázi picassói kettős perspektívát megvalósítva. A színpad bal oldalán a zenekar ült, előttük az öt énekes, fejük fölött kivetítőn jelentek meg, életnagyságúnál nagyobb méretben, a bábok. Tehát mindent láthattunk, ami az „igazi" bábszínházban rejtve marad; ami pedig rendesen látható, azt kétszer láttuk. Ugyancsak láttuk a bábszínészek felsőtestét, arcát, és -mint már említettem -megfigyelhettük a bábok mozgatását. Ezen felül az énekesek is jelmezt viseltek, követték a színpadon lezajló különféle átöltözéseket és átlényegüléseket, s gyakran a kellékek életnagyságú változatát is kezelték. Mindez eleve egy, a szokásosnál sokkal több dimenziós, ráadásul „átlátszóvá" tett előadást jelent. A rendezés azonban ezeket az egymástól különböző léptékű, önmagukban teljes értékű tereket (matematikailag) abszurd módon közvetlen kapcsolatba hozza; abszurd módon, mert ha egy ember-énekes interakcióba lép egy bábbal, hozzá beszél vagy - a méretkülönbséggel nem törődve - mondjuk kezet ráz vele, akkor megtörik az addigi logika, miszerint minden két térben történik meg: egy kicsiben és egy életnagyságúban. Előbb valamelyik énekes sétált oda a bábszínpadhoz, és vette fel a direkt kapcsolatot egy bábbal, később azután - ami még meghökkentőbb fordulat - az egyik báb sétált ki a bábszínpad kis világából, mozgatójával együtt, a zenekar és az énekesek által belakott igazi színpadra. Még később az első sorban ülő közönséggel való interakció is megtörtént, s ezzel a zűrzavar teljessé vált - volna, ha mindez éppenséggel nem lett volna olyan tudatosan megkomponálva, hogy ami elvileg összezavarja a szemlélőt, az csak izgalmassá, fűszeresebbé, mulatságosabbá tette az előadást, amely újra és újra visszatalált a maga rendjébe. Ennek a rendnek fontos meghatározói voltak az előadást végigkísérő képi gegek, nagyrészt kifejezetten bábos karakterrel; felejthetetlen pillanat például, amikor Sandrina léghajóvá változva a magasba libben, úgy, hogy felcsapódó szoknyája lényegül át tarka léggömbé. Ezek kimondottan az adaptáló műfaj hozadékai, mégis remekül állnak a darabon, mindvégig fenntartva hamvasságát.
Wágner Adrienn, Pataki Pótyók Dániel, Gál Gabi, Kelemen Dániel és (fekve) Kiss Tivadar az Aki hűtlen, pórul jár előadásán A fiatal énekesek természetesen lubickolnak ebben a sajátos környezetben, nagy kedvvel véve részt mindenfajta kópéságban. Énekesi teljesítményük jó, bár egyikük esetében sem kiemelkedő; de hiszen hallgatók még. A legkontrolláltabb benyomást Pataki Potyók Dániel tette, néhány élesebb hangja ellenére. Tetszett Wágner Adrienn frissen csengő szopránja, a furfangos „okos lány" szerepében is megőrzött hamvassága, bár ezt a képet megzavarta egy-két bizonytalanul intonált hang. Kelemen Dániel igen szép basszus hangon és nagyon kedves humorral játszotta a hősszerelmest; kevésbé volt emlékezetes, de helyén volt Kiss Tivadar és Gál Gabi is. Minden részében elsőrangú teljesítményt nyújtott és nagyon intenzíven vett részt a játékban a Magyar Telekom Kamarazenekara. Karmesterük, Oberfrank Péter pedig nem csupán koncentráltan és a darab lendületét meghatározóan vezényelt, hanem a gyermekeket ideális, gügyögésmentes hangon megszólító keretjáték-szövegmondónak is ideális volt. Az ilyen invenciózus, komplex módon kidolgozott, nagy próbaigényű gyermek-bábopera-előadás minden bizonnyal sok munkát és magas fokú koncentrációt igényel -mégis nagyon reméljük: láthatunk még ilyesmit. (Május 10. -Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS
A Művészetek Palotájának megnyitása óta háromszor járt Budapesten Európa egyik legjobb zenekara, a LONDONI SZIMFONIKUSOK együttese. A három fellépés informatívan egészíti ki egymást: 2005 nyarán Beethovent hallottunk az angol muzsikusoktól John Eliot Gardiner betanításában, 2007 februárjában Mozartot és Csajkovszkijt Colin Davis pálcája alatt és Mitsuko Uchida szólójával, most pedig Prokofjevet, Stravinskyt és Rahmanyinovot VALERIJ GERGIJEV vezényletével. Az orosz műsort természetesen az orosz karmester személye és zenei gyökerei indokolják, mondhatnánk -Gergijev azonban e mondatot olvasva öntudatosan (és joggal) tiltakozna, hiszen ő nem orosz, hanem oszét. Ám mégiscsak Moszkvában született, a Leningrádi Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, s ma, amikor a Londoni Szimfonikusok főzeneigazgatójaként és a New York-i Metropolitan első vendégkarmestereként az egész világ ismeri, mindenekelőtt az orosz repertoár egyik legavatottabb tolmácsát becsülik benne. Őt 2007-ben hallhattuk első alkalommal Budapesten, a szintén vezetése alatt álló, egykor Solti György által alapított Világzenekar a Békéért elnevezésű együttes koncertjén. Akkori fellépése -melynek műsorán Berlioz- és Prokofjev-művek szerepeltek - rám nem gyakorolt kedvező benyomást: vezénylését nyersnek, árnyalatlannak és szellemtelennek éreztem. Most viszont örömmel mondok a korábbitól lényegesen eltérő véleményt - Gergijevnek és zenekarának kitűnő koncertet köszönhetnek mindazok, akik jelen lehettek az eseményen. Ami engem illet, Gergijevet feltehetőleg a mostani jó tapasztalatok ellenére sem fogom a számomra legkedvesebb karmesterek közé sorolni, hiszen -ellentétben Abbadóval, Rattle-lel vagy Harnoncourt-ral -az ő muzsikusi személyiségének nincsen sem intellektuális, sem spirituális kisugárzása. Sőt ha már a kifogásoknál tartunk, most is ugyanazt kell megismételnem, mint két éve, amikor Gergijev ütéstechnikáját képlékenynek, körvonalazatlannak éreztem. Ráadásul ez alkalommal egy produkció, Prokofjev bevezetésül elhangzott Klasszikus szimfóniája előadásakor pálca nélkül vezényelt, Stravinsky Szimfónia három tételben című alkotásához és Rahmanyinov Szimfonikus táncaihoz azonban pálcát használt - a vizuális összhatás pálcával és pálca nélkül egyaránt zavaros, kásás mozdulathalmazt mutat: rejtély, mit kedvelhetett a sebészi pontossággal vezénylő Solti György Gergijev manuális teljesítményén. Ennyit a negatívumokról. Az érem másik oldala, hogy a Londoni Szimfonikus Zenekar, úgy látszik, könnyedén képes alkalmazkodni Gergijev taktírozásához és beintéseihez, játékuknak ugyanis ezen a koncerten éppen a pontosság és a virtuozitás volt egyik legvonzóbb jellemzője. És ha a kritikus egyfelől hiányolta a karmester személyiségéből a szellem fényét, másfelől azt is el kell ismernie, hogy Gergijev keze alól feszes, energikus, hatásos és kontrasztgazdag produkciók kerülnek ki, s a karmester mindig megtalálja és felszínre segíti a zenében lappangó drámát.
Valerij Gergijev - MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvételei Okosan kigondolt műsort hallottunk: Prokofjev, Stravinsky és Rahmanyinov -három orosz szerző, akik a különböző születési dátumok ellenére kortársak voltak, életük kisebb vagy nagyobb részét mindhárman hazájuktól távol töltötték, és valamennyien erőteljesen reflektáltak a nyugati hagyományra. Ez a koncert azt mutatta meg, hogyan tölti ki e hagyomány egyik legnagyobb múltú műfaja, a szimfónia kereteit a három szerző. Mert nemcsak a Klasszikus szimfónia és a Szimfónia három tételben képviseli a szimfóniaműfajt, de a figyelmes hallgató hamar ráébred, hogy terjedelmében, súlyában, arányaiban és hangvételében Rahmanyinov Szimfonikus táncok című ciklusa is rangrejtett szimfónia. Mindhárom előadást kiválónak éreztem. A Prokofjev-műben tetszett a nyitótétel friss hangzása, áttetsző faktúrája, a Larghetto ritmikájának kecsessége és a finálé könnyed, virtuóz pezsgése -legfeljebb a Gavotte agogikáit éreztem túlzottan hercigeskedőnek. A Stravinsky-tolmácsolásban vonzott a saroktételek egzaktsága, a sok markáns akcentus, általában a zene metrikai-ritmikai fűszereinek érzéki élvezete, az Andante közjátékban pedig jól érvényesült a makacsul ismételgetett tercmotívum fanyar-ironikus monotóniája. Már a Prokofjev- és a Stravinsky-tételekben is seregnyi remek kamarazenei mozzanatra és igényes szólóteljesítményre figyelhettünk fel, Rahmanyinov Szimfonikus táncai azonban végképp a hangzásalkímia, a zenekari színárnyalatok kikeverésének hálás területévé váltak: delikát szaxofonszólóról számolhatok be, a harangjáték és a vonósok ínyenc igényességgel elegyített tónusáról, pregnáns rézfúvós akkordokról, éjsötét basszusklarinétról és a szordinós trombiták fenyegetően fojtott hangzásáról. Gergijev virtuózan adagolta a színeket és a dinamikát, a zenekar pedig mindentudó partnerként szolgálta elképzeléseit. És persze a mű tartalma sem sikkadt el: jelenjenek meg bármilyen kecses, nosztalgikus táncmozdulatok az első két tételben, a karmester mindvégig érzékeltette a hangulatra rátelepedő nyomasztó sejtést, egy súlyos, sötét árnyék jelenlétét - úgyhogy amikor a harmadik tételben, a mű vége előtt nem sokkal, egy korábban is többször megszólaltatott dallam alakváltásakor végre felismertük a Rahmanyinov számára máskor is inspirációforrásként szolgáló Dies irae- dallamot, visszamenőleg is megérthettük, milyen táncok is valójában Rahmanyinov Szimfonikus táncai, melyeket hatvanhét évesen, műtét után lábadozva, három évvel a halála előtt írt. Valerij Gergijev és a kitűnő formában játszó Londoni Szimfonikusok a két ráadásban is megmaradtak a 20. századi orosz zene területén: mindkétszer Prokofjevet hallottunk, előbb a Rómeó és Júlia-balettből a Montague-k és Capuletek című tételt, majd a Három narancs szerelmeséből az Indulót. (Május 12. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
A PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR „Évfordulók és bemutatók" sorozatában a két Haydn fivér egy-egy művét szólaltatta meg VASHEGYI GYÖRGY vezényletével, HAMVASI SZILVIA, ELISABETH SCHOLL, SZABÓKI TÜNDE, VÁRADI ZITA, ZÁDORI MÁRIA, NÉMETH JUDIT, KÁLMÁN LÁSZLÓ és CSER KRISZTIÁN énekszólójával. Az énekesek listája azért ilyen féloldalas -egy-egy alt-, tenor- és basszus-szólista mellett öt szopránénekes -, mert a hangverseny első száma Michael Haydn öt szopránt szerepeltető allegorikus oratóriuma volt; a szünet után pedig az idősebbik Haydn első kései kismartoni miséje, a Missa Sancti Bernardi von Offida, népszerű nevén a Heiligmesse hangzott fel. Michael Haydn 1768-ban komponált műve, a Der Kampf der Buße und Bekehrung (A bűnbánat és a megtérés harca, MH 106) -amely valószínűsíthetően újkori bemutatóként szólalt meg -allegorikus oratórium, amelyben három (jellegzetes álláspontokat képviselő) személy: egy hívő lélek, egy „világfi" (körülményesebb, de talán pontosabb lenne „a világiasság képviselőjének" nevezni), egy „szabadgondolkodó" (szövege alapján ma őt inkább a keresztény hitet a racionalitással szembeállító és egyben összeegyeztetni igyekvő, ily módon kétségek közt hányódó hívőként írnánk le), és két absztrakció, két allegorikus figura: az Igazságosság és a Kegyelem folytat szenvedélyes vitát a helyes hit mikéntjéről. Véletlenül ugyanebben az évben komponált hasonló allegorikus oratóriumot Joseph Haydn is: az Applaususban ugyancsak öt résztvevő vitázik, mégpedig magának a Theologiának részvételével, de ott nem teológiai alaptémáról, hanem a zwettli kolostor örvendetes jubileumáról. Jóllehet Joseph műve rövidebb, a két darab szerkezete alapvető hasonlóságokat mutat: mindkettő operaszerű nyitánnyal kezdődik, s hosszabb recitativók és áriák váltakozásából áll, egy közbülső és egy záró kórussal, egy duettel. A fő különbség, hogy Michael műve német, Josephé pedig latin nyelvű (bár tulajdonképpen mind a két mű az olasz oratórium nagy műfajának kései osztrák alfajához tartozik); és persze az, hogy amott öt szoprán, emitt viszont szoprán, alt, tenor és két basszus osztozik a szerepeken. Ugyanakkor sajnos mindkét darab, túlságosan absztrakt témájától bizonnyal nem függetlenül, szerzőjének kevésbé érdekfeszítő művei közé tartozik. Michael Haydnnál a monotónia forrása az öt azonos hangfajú szereplő is (eredetileg minden bizonnyal fiúk énekelték). Szó sincs arról, hogy ne lennének gyönyörűen megkomponált tételek az oratóriumban: hadd utaljak itt csak a plasztikusan alkalmazott barokk megjelenítő eszközök, retorikai figurák ismételt felbukkanására, a Kegyelem barokkosan örökmozgó, nagy ugrásokkal tarkított, obligát kürtös áriájára, vagy a Kegyelem és a Hívő magas érzelmi hőfokú duettjére. Ráadásul az énekesek nemcsak nagyon jó teljesítményt nyújtottak (Elisabeth Scholl talán kissé indiszponáltan kezdett, majd ő is felzárkózott a többiekhez), hanem karakterben, hangban eltérő egyéniséget és színt képviseltek. Ezzel együtt a mű egészében fárasztóan hatott, túlságosan hosszúnak érzékeltük - és nem az előadók hibájából. Ugyanakkor Vashegyi György felfedező buzgalmának jóvoltából a közönség ismét megismerkedhetett egy műfajjal, amely nem olyan, mint aminek megszoktuk. Utóbbi megállapítást azután a Heiligmesse (Hob. XXII:10) előadása is igazolta. A II. Miklós herceg hitvesének névnapjára komponált eme első mise 14 éves szünet után keletkezett a Haydn-misék sorában. A világi alkalomhoz kapcsolódó kései misék jellemzően viszonylag rövidek (a Heiligmesse előadási ideje mintegy 30 perc), de annál festőibbek, tele zenei meglepetésekkel, sejtelmes, szenvedélyes és megrendítő pillanatokkal. És persze szinte mindvégig rendkívül sokrétű és igényes feladat hárul a kórusra.
Zádori Mária, Hamvasi Szilvia, Elisabeth Scholl, Szabóki Tünde, Váradi Zita A Heiligmesse előadói -a szólókvartettben Szabóki Tünde énekelte a szoprán szólamot -a kihívásnak igen magas színvonalon tettek eleget. Győzték koncentrációval ezt a zenét, amelyben a zenei szubsztancia, vagy ha tetszik, az információ sűrűsége megsokszorozódott, így a hallgatónak immár minden figyelmére szükség volt a mű követésére. Vashegyi a tőle megszokott módon semmit nem hagyott elveszni, ami kifejezés, ami effektus; s a Purcell Kórus a tőle megszokott tökéllyel reagált (például a Gloria suscipe deprecationem nostram szavainak erőteljes akcentusaival), de a zenekartól is számos remek hangszerelési effektust hallhattunk. A szólókvartett mind hangilag, mind zeneileg optimálisnak bizonyult; a szólótételekből hadd emeljem ki Németh Judit pizzicato-kíséretes szólóját (Et incarnatus est). És szuggesztív volt a Gloria nagy záró Amenje, a Crucifixus megrázó pillanata a mélyből induló bőgőkkel, a Credo szenvedélyes záró szakasza, a Sanctus sejtelmessége, egészen a Dona nobis pacem táncos lüktetéséig. Tanulságokban és élményekben gazdag este volt. (Május 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.) MALINA JÁNOS
A
versenymű, illetve a versenymű szólistája állt az ÓBUDAI DANUBIA
ZENEKAR hagyományos, nyitány-versenymű-szimfónia felépítésű
Beethoven-koncertjének középpontjában. A nyitány a két leggyakrabban
játszott darab egyike, a 3. Leonóra-nyitány volt, s előadása biztató jeleket ígért a műsor hátralevő részére nézve. Azután pódiumra lépett az est vendégszólistája, FRANKL PÉTER, aki bevezetésképpen néhány megemlékező szót szólt pár éve elhunyt kiváló kollégájáról, Kármán Györgyről. A G-dúr zongoraversenyt adták elő. Az in medias res zongorakezdésben egy pillanatig tompának éreztem a zongorahangot, de Frankl magvas billentése hamar elfeledtette ezt a benyomást, s a különlegesen sokarcú és gazdag első tételben kibontakozott játékának ritka és értékes képessége, a világosság, mely erőlködésmentes robbanékonysággal, nagyfokú érzékenységgel és a megszólalás fölött érzett örömmel, ha kell, könnyedséggel vagy brilianciával párosul. Olyannyira, hogy a zenekari szakaszokban helyenként úgy érezhettük: Frankl játékéhoz képest kissé statikusak. Frankl kadenciája is könnyedséget és szabadságot sugallt, a tétel karakterét az utolsó pillanatban így az előző nyitány felé visszahajlítva. A lassú tétel is szuggesztív előadásban hangzott fel, bár a halálos párbeszédben a zenekar mintha testességgel helyettesítette volna a baljós, fenyegető hangot; a tétel dramaturgiája mindazonáltal működött, a szenvedélyek lecsitulása a szólista és a zenekar közötti szép összjáték eredménye volt, s mindez a zongora legutolsó, különlegesen puha és érzékeny, disszonancia-oldó hangjában kulminált. A résztvevők együttműködése azonban a zárótételben volt a legmagasabb rendű. A tökéletesen eltalált, szinte súlytalan tempó, Frankl hol csipkeszerű, hol szárnyaló zongorázása remekül formált egész- ként jelenítette meg a hallgató számára ezt a Beethoven pályáján szokatlanul harmonikus, sőt tündéri tételt. A megérdemelt, lelkes ünneplésnek engedve, Frankl egy briliáns Haydn-zárótételt játszott ráadásképpen, s ezt nemcsak remek stílusérzékkel, hanem -hadd mondjuk el itt is -párját ritkító világossággal, anyanyelvi megnyilatkozásként tette. És örültünk persze a Haydnt emancipáló darabválasztásnak, annak, hogy világosan demonstrálta: Haydnt nem tekinti visszalépésnek Beethovenhez képest, akinek a „hozzánk" közelebb álló romantikus szerzők előtt, a műsor elején a helye.
Frankl Péter - Felvégi Andrea felvételei A hangverseny második felében a 2. szimfónia hangzott fel. Minden ízében kulturált előadás volt ez: kitűnt gördülékenységével, a csiszolt, igen szép basszushangzással s a tételek megformáltságával -különösen a lassú tétel esetében -, a hegedűk egységes színével, éneklésével. Mégis érződött valamiféle lustaság az egész előadásban: a lassú tétel nem döbbentett meg eléggé, a scherzónak kissé nagy volt a tehetetlensége, nélkülözte a kellő hegyességet -még szerencse, hogy a zárótételre mégis megtalálta az együttes a humorát, és a szimfónia kicsengése az előzményeknél meggyőzőbb volt. Összefoglalóan azt mondhatjuk a szimfóniáról és - Frankl kivételével - az egész hangversenyről: megnyerő előadás volt jelentős részletszépségekkel, egészében véve azonban Gál Tamás nem tudta igazán teljes élménnyé, emlékezetes produkcióvá tenni. (Május 15. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Óbudai Danubia Zenekar) MALINA JÁNOS
Milan Turkovi_, Hamar Zsolt és a Pannon Filharmonikusok Különös programot játszottak a PANNON FILHARMONIKUSOK, vezetőjük, HAMAR ZSOLT vezényletével, az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES közreműködésével. A 20. századi magyar, illetve európai zene egy-egy emblematikus darabja, Szőllősy 3. concertója és Stravinsky Le sacre printemps-ja között -mondjuk így -másfél fagottverseny hangzott el a bécsi klasszika korából. A programválasztást nem a zenei stílusok szembeállítása okán neveztem különösnek, az nagyon is kézenfekvő szerkesztési elv; hanem azért, mert az eljátszott Mozart-fagottverseny és az egytételes Michael Haydn-concertino súlya eltörpül a két 20. századi alkotás - különösen persze Stravinsky műve mellett. Ráadásul olyan szólistát hívtak meg a két 18. századi mű eljátszására, aki bizonyára nagy név a maga hangszerének játékosai között, de aki ebből őszintén szólva nem sokat tudott bizonyítani. A Szőllősy-mű (a Liszt Ferenc) kamarazenekarra íródott, előadásában tehát csak a zenekar „válogatottja" vett részt. Hamar Zsolt nagyon szépen, sőt kongeniálisan vezényelte a kitűnő együttest, az előadás egyszerre volt végsőkig fegyelmezett (mint majdnem minden, amit Hamar vezényel) és a megszokottnál lényegesen intenzívebb, expreszszívebb. Amikor a játékosokkal együtt Rácz Zoltán vonult ki a pódiumra a záró harangütések eljátszására, egy pillanatig arra gondoltam, erre a feladatra nem feltétlenül kellett volna egy Rácz Zoltánt igénybe venni; de amikor megkondult az első ütés, rögtön be kellett látnom, mekkora botorságot gondoltam. Az ütések, bár a megszokottnál halkabban, mégis velőkig hatóan, egyszerre mennyei és hátborzongató félelmetességgel szólaltak meg. Hogy ezt így is lehet játszani, arra nem sok magyarázatot ad a fizika, hiszen oly kevés a megszólaltatáskor a megválasztható paraméter; de hogy Rácz művészi kvalitásai benne voltak ebben a pár hangban, azt mindenki hallhatta. (Sajnálatos, hogy a koncert szórólapján Szőllősy András neve végig hibásan szerepelt.) Michael Haydn B-dúr concertinója -illetve annak zenekari átirata -meglehetősen súlytalan darab, közepes-lassú tempója, kantábilis karaktere miatt legalább egy másik, gyors tételért kiált, amely azonban nem következik el, s így tulajdonképpen töredékként hat. A szólista, MILAN TURKOVI^ puha, kontrollált hangon játszott, ami az első pillanatban jót ígért, de azután kiderült, hogy ez a játék meglehetősen eseménytelen, mondhatni óvatos és biztonsági, s hamarosan a tempót is túlságosan lassúnak éreztük, a zene információsűrűségét pedig elégtelennek. A Mozart-fagottverseny első tételében diverzifikálódott a hiányérzetünk: szerettünk volna hegyesebb-erőteljesebb staccatókat, világosabban megkülönböztetett súlyokat és oldásokat hallani, tetőpontokat meghódítani. Ehelyett - kitűnő kísérettel - kifejezetten vérszegény játékot hallottunk. A cadenzába pedig egy megingás is becsúszott. A lassú tétel éneklő anyaga jobban feküdt a szólistának, ám itt is feltűnt, hogy a zenekar játékában még szordináltan is több az intenzitás, mint a szólistáéban -fura egy helyzet. Végül a zárótétel kissé óvatos tempója ellenére is tartogatott egy-két balesetet a szólista számára. A Sacre viszont kárpótolt mindenért. A zenekar
játékában -különösen a mű első felében -előfordultak ugyan kisebb
intonációs tökéletlenségek, ám ettől eltekintve nyugodtan mondhatom -
fenomenálisan játszottak, s nem csupán nyaktörő feladataikat
teljesítették remekül a szólókban és a különböző kevert állásokban, de
- és ez MALINA JÁNOS
A FRANKFURTI RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA kitűnő együttes, az európai középmezőny megbecsült képviselője, meglepődtem tehát, hogy budapesti koncertjén bőven akadtak üres székek. Pedig a zenekarral együtt érkezett karmester és szólista neve is jól cseng: az észt PAAVO JÄRVI, a Frankfurtiak jelenlegi főzeneigazgatója sikeres, népszerű muzsikus, ami pedig CHRISTIAN TETZLAFF-ot illeti, a német hegedűs kvalitásairól a magyar közönség nemegyszer meggyőződhetett már. A fogadtatás mérlegét mindenesetre kedvező irányba billenti, hogy bár a terem nem telt meg, azok, akik eljöttek, mindvégig érdeklődő figyelemmel hallgatták a vendégek játékát, és lelkes tapssal honorálták a hallottakat. Ha a karmestereket két csoportra osztanánk, az egyikben az úgynevezett „nagy egyéniségeket", a másikban a felkészült, pontos szakembereket tartva számon, Paavo Järvit minden bizonnyal a második kategóriába sorolhatnánk. Jó dirigens, pontosan üt, világosan karakterizál, élénk kontaktust tart a zenekarral, de személyiségének nincs különleges erőtere, és nem is „adja el" a produkciót: vezénylése mentes minden olyan sallangtól, amely a külsőségek kedvelőinek szól. Hogy bevezetőnek Haydn-szimfóniát választott (C-dúr -A medve, Hob. I:82), azt nagyra értékeltem: még a bicentenáriumi év sem ösztönözte eléggé a karmestereket arra, hogy koncertjeik műsorán nagyobb súllyal szerepeltessék Joseph Haydn gazdag szimfóniatermését, pedig egy Haydn-szimfónia remek alkalom arra, hogy egy zenekar sokoldalúan bemutatkozzék. Nos, a Frankfurtiak jól mutatkoztak be: frissesség és feszesség, markáns karakterek, életteli hangsúlyok és erős kontrasztok jellemezték játékukat. A nyitótételt Järvi mintha kissé nyugtalanul értelmezte volna, de az a kedély, amellyel itt adós maradt, megjelent a derűsen lépdelő Allegrettóban. A Ländler-tempójú menüett a forma apró szeleteinek belső párbeszédére épült, a dudabasszusú fináléban pedig a robusztus hangzás és a virtuozitás ragadta magával a hallgatót.
Pravo Jarvi A Haydn-szimfónia megszólaltatásához hasonlóan gesztusértékű, hogy Christian Tetzlaff ezúttal Bartók Hegedűversenyét
adta elő Budapesten. Talán a „Magyarországon magyaroknak magyart
játszani" vizsgahelyzetével függ össze, hogy a szólista a nyitótételben
a magyaros agogikákat mintha kissé túlrajzolta volna, s a temperamentum
dolgában is igen hamar feljutott olyan csúcsokra, amelyekre maga a zene
talán csak később kívánkozik. Ez egy időre némiképp mesterséges
hangulatot teremtett, s ezzel összefüggésben a nyitótétel első felében
nem született meg a nagy mű atmoszférája. A tétel végére
azonban mind a magyaros virtus hitelét, mind a jelentős kompozíció
légkörét sikerült megteremtenie Christian Tetzlaffnak. A variációs Andante tranquillóban
tetszett a hegedűszólók recitativikus oldottsága, a karaktervariációk
változó profiljához rugalmasan igazodó, mozgékony hangszerjáték. A
fináléban pedig élvezhettük a táncritmus ízeit, a zene sodrását. Mire a
zárótétel véget ért, összegezve elmondhattuk, hogy Christian Tetzlaff a
Paavo Järvi vezényelte Frankfur-
Christian Tetzlaff - MÜPA fotó/Pethő Zsuzsa felvételei A szünet után Brahms 1. szimfóniája súlyt és széles gesztusokat, erőt és tartást éppúgy hozott a muzsikálásba, mint feszességet, dinamizmust és kellemesen mozgékony szólókat. Az előadás hagyományos volt, de nem sablonos, részletgazdag, de nem túlaprózott. Egyszóval megbecsülésre méltó, tartalmas Brahms-tolmácsolást hallottunk, ami azért is figyelmet keltő, mivel a Brahms-szimfóniák köztudottan a repertoár legtöbbet játszott fejezetéhez tartoznak, s nagyon nehéz őket újszerűen, érdekesen, a közönség figyelmét felkeltve és ébren tartva megszólaltatni. Magam úgy vélem, egy kritikustól elvárható, hogy végigülje a ráadásokat is, ezúttal azonban, be kell vallanom, az első ráadás után hirtelen elhatározásból távoztam. Brahms 6. magyar táncát Paavo Järvi feleslegesen kiélezett karakter-ellentétekkel, hatásvadász elképzelés szellemében vezényelte, s ez a karikatúraszerű Brahms-portré fájdalmas és torz kontrasztot alkotott a korábban megszólalt szimfónia klasszikus tisztaságával. Megérné egyszer hosszabban is írni arról, hogy egy embernek csak egy művészi ízlése lehet, s az a muzsikus, aki a hivatalos műsorban nem engedi meg magának a zenei ripacskodást, az encore-ok területére érve is bölcsen teszi, ha tartózkodik ettől, különben összeomlik az illúzió. Egyáltalán: szomorú, hogy Brahms Magyar táncainak tolmácsolása terén sok évtizede általánosan elterjedt egy gyakorlat, amit csak szemlesütve lehet „előadói hagyománynak" nevezni, hiszen lényegében erőszaktétel, e nemes ízléssel megírt karakterdarabok kávéházi giccsként való tálalása, ami egyébként teljességgel ellentmond a szerzői szándéknak, hiszen a kottában semmi sincs, ami a minduntalan felbukkanó túlzásokra buzdítaná az előadót. (Május 22. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
A MAGYAR TELEKOM SZIMFONI KUS ZENEKAR Fischer Annie bérletében két hónap után ismét TAKÁCS-NAGY GÁBOR volt a vendégkarmester. A műsoron két Haydn-mű és két Mozart-zongoraverseny volt hallható; ezekben CSALOG GÁBOR működött közre. A program Haydn egy, némileg szabálytalan művével kezdődött: a C-dúr notturnót, melyet eredetileg a nápolyi király (Mária Terézia veje) kérésére két lira organizzatára és kis kamaraegyüttesre komponált eszterházi éveinek legvégén, majd 1792-ben Londonban kétfuvolás (és kissé megváltoztatott kamaraegyüttessel kísért) változatban újrahasznosított, zenekarra adaptálva adta elő az együttes. Ezek a kései, minden ütemében szofisztikált Haydn legkisebb léptékű hangszeres darabjai, afféle zenei miniatűrök tehát, melyek annál több meglepetést tartalmaznak, minél közelebbről nézzük őket. Takács-Nagy Gábor pedig közelről és alaposan megnézte őket, minek következtében a darab megtelt közlékenységgel és párbeszédekkel, intenzitással és komikummal, szóval élettel és eseményekkel. A két szólófuvolás, Kaczander Orsolya és Szilágyi Szabolcs pedig ideális partnere volt a karmesternek. A K. 37-es F-dúr zongoraverseny korabeli kismesterek műveiből összeállított és zongoraversennyé hangszerelt patchwork-féle (bár lassú tétel eredetije nem ismert), amely -illetve szerzője, a 12. évében járó Mozart -már folyékonyan, szakmailag kifogástalanul beszéli a kor zenei nyelvét. Csalogék briliáns előadása (némi retorikus túlzással) arról győzi meg a hallgatót, hogy nincs jelentéktelen zene, csak rossz előadás. Tehát a zenei köznyelv (Pernye András) korában a jó előadó lényegében bármely szakmailag szolid kompozícióból élvezetes előadást tud teremteni. Elég (no igen...) mindvégig koncentrálni, megkeresni a zenei gesztusok elejét, végét és tetőpontját, a szerkezetet az artikuláció és a dinamika eszközeivel világossá tenni, könnyedén és mégis világos és erőteljes hangsúlyokkal játszani. Nos, ez az, amiben Csalog és Takács-Nagy közös platformon van, s az eredmény pazar. De van itt még valami: Csalog Gábor elöljáróban bejelentette, hogy a két zongoraversenyben saját cadenzáit fogja játszani, amelyek nem Mozart stílusában íródtak. Hát valóban nem; sőt feltűnően nem. Akár még polgárpukkasztási szándék gondolata is fölmerülhet, a cadenzák ugyanis bi- és politonálisak, hol Charles Ives, hol Kurtág György eljárásaira emlékeztetnek. Aki kevésbé pukkadós, annak azonban észre kell vennie ezeknek a cadenzáknak a sokféleségükben is koherens nyelvét, főleg pedig briliáns és üde hatásukat, s a tétel tematikus anyagának (persze inkább a későbbi zongoraverseny esetében, ahol ez a tematikus anyag sokkal markánsabb) izgalmas ütköztetését egy egészen másfajta anyaggal. Nemes játék ez - s mennyivel őszintébb és mennyivel korszerűbb (a szó mindkét értelmében), mint valamilyen köztes kor, mondjuk Chopin stílusának beráncigálása az előadásba.
Takács-Nagy Gábor - Felvégi Andrea felvétele Mindez nagy várakozásokat keltett a második Mozart-koncert, a K. 456-os B-dúr zongoraverseny iránt. S várakozásainkban nem is kellett csalódnunk. Differenciáltság, intenzitás, beszédszerűség, vagy éppen rendkívüli képszerűség -talán ezek voltak a kulcsfogalmai ennek az előadásnak, amely száműzte a rutinból való zenélést. És persze az érzékiség, amely oly magas hőfokú éppen ebben a koncertben. Egy apró diszharmóniát éreztem csupán a két előadó között: némi kötélhúzást egy tempóárnyalatért az első tételben. A (különben kottából játszott) cadenzák ebben a műben persze súlyosabbak voltak, különösen a zárótételé duzzadt úgyszólván önálló kompozícióvá. Már a korai zongoraversenyt, de különösen a B-dúrt lelkes ováció fogadta -lehet, hogy éppen a cadenzák miatt? A hangverseny második felében azután (legalábbis számomra) kiderült, hogy a meglepetések java még hátravan. Persze -két hónappal korábbi Schubert-szimfóniájára emlékezve -nagy várakozással tekintettem Takács-Nagy Gábornak egy Haydn-szimfóniával való találkozása elé. Különösen, hogy olyan, a londoni szimfóniák közt is párját ritkító nagy művet választott, mint a 97-es számú C-dúr darab. Arra azonban, ami történt, egyáltalán nem számítottam: hogy életem egyik meghatározó szimfónia-élményében fogok részesülni. A lassú bevezető már torkon ragadott; az expozíció után világos volt, hogy nagy élménynek leszünk tanúi; a variációs lassú tétel moll szakaszába váratlanul berobbanó döbbenetes és rettegést keltő dörömbölés, no meg a kóda szívbemarkoló, megfejthetetlen és megválaszolhatatlan kérdései után pedig a tételszünetben a szó szoros értelmében megbabonázva ültünk. Takács-Nagy Gábor nem csupán sutba dobta a mindig graciőz Haydnra vonatkozó közhelyeket (mindig szellemes, írta Charles Rosen - óriási különbség!), hanem meg merte látni, sőt meg merte szólaltatni a tragikumot és a démonit egy tragikus és démoni Haydn-szimfóniában. Nyilvánvalóvá tette, hogy a haláltematika át- meg átszövi a művet; megmutatva a menüettben is a búcsú hangját, s a száguldó fináléban a kicsengésbe is beleszőtt disszonáns elemet, a kromatikus sóhajt. Mindezzel azonban még korántsem sem érzékeltettük teljesen az előadás rendkívüli erényeit. A hatás erőteljességéhez hozzájárult az előadás rendkívül széles dinamikai skálája, aprólékos dinamikai kidolgozottsága is; s lépten-nyomon olyan részlettökélyeket hallottunk, amelyek mögött kitartó munkának kell állnia: egy-egy gyönyörűségesen éneklő témát, abszolút pontos pizzicatókat vagy staccato fúvós akkordokat. Ami elvezet minket a remek teljesítményt nyújtó Telekom Zenekarhoz, amely önmagát felülmúlva tett meg mindent Takács-Nagy Gábor kedvéért. Számomra ezen a napon volt a Haydn-év. (Május 26. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)
MALINA JÁNOS Negyedik estjéhez érkezett az UMZE KAMARAEGYÜTTES sok évre tervezett, Ligeti György teljes életművét bemutató sorozata, melynek aktuális eseménye mindig a zeneszerző május 28-i születésnapjához igazítva szólal meg. Az előző két év műsorai javarészt a zeneszerző pályájának korai és középső szakaszaiból válogattak, s a darabok kronologikus vagy műfaji-apparátusbeli közelségük alapján kerültek egymás mellé. A most felhangzó zenék a három éve elhunyt Ligeti pályájának stílusbeli változatosságát, mi több, szélsőségeit hangsúlyozták, és a minden újdonság iránt érdeklődő, állandóan megújuló és továbblépő alkotó portréját is megrajzolták. Emellett a három és fél évtizedet átfogó program alapján kézzelfogható közelségbe került az életművet elemző irodalomban is gyakran hangsúlyozott tény: az, hogy nagy stílusváltásai idején Ligeti nem átvett vagy utánzott, hanem sokkal inkább beolvasztott és saját képére formált minden körülötte megjelenő új mintát vagy inspirációt, miközben korábbi saját leleményeit már önálló zenei nyelvének részeként vitte tovább. A harmincéves korában fúvósötösre komponált Hat bagatell (1953) a kor magyar zenéjének uniformizált s agyonhasznált népdalhangjából magasan kiemelkedik feszes és átütő karaktereivel, ironikus és groteszk villanásaival, színesen szerkesztett partitúrájával. Az ugyanerre az együttesre írt Tíz darabban (1968) ezek az elemek már a hatvanas évek Ligeti-zenéjének mikropolifóniájában, mikrotonális foltjaiban, clustereiben élnek tovább. Az 1976-ban két zongorára írt Három darab Ligetije az amerikai minimalizmust és repetitív stílust is azonnal saját ízléséhez igazította, miközben művei -zongoratechnikai értelemben bizonyosan -nagyszabású előtanulmányokká is váltak a nyolcvanas és kilencvenes évek etűdsorozataihoz. Amikor pedig a Poème symphonique-ban (és az abban az időben írt performance-darabokban) a hatvanas évek legelején rövid időre az experimentum területére kirándult, Ligeti akkor is a saját útját járta. Később maga úgy vélekedett, hogy a performance műfajával sohasem tudott igazán azonosulni. „zenei ceremónia" alcímben tehát számára nem a ceremónián, hanem a zenén, azaz a száz metronóm kattogásában a hangszíneken, a véletlenszerűen kialakuló ritmusfelületeken és a fokozatos elhallgatásban végigvezetett hangdramaturgián maradt a súly. Nem volt lehetőségem jelen lenni az Új Zenei Stúdió 1979-es előadásán, ezért csak elbeszélésből tudom, mennyire meghökkentő hatást keltett a mű akkoriban Budapesten. Ma, amikor a hatvanas és hetvenes évek experimentális mozgalmai már a zenetörténet lezárt fejezetéhez tartoznak, talán másképpen hallgatjuk ezt darabot is. A száz metronóm és a zenész nélküli színpad persze most is különleges látvány, s a megszólaló hangok a közönséget olyan kérdésekkel szembesítik, melyek a 20. századi európai zene (műveinek fő vonalában Ligeti által is követett) avantgárd irányainál is radikálisabban kezelik a tradíciót. E groteszk „szimfonikus költemény" azonban ma már számunkra sem geg vagy zenei installáció, hanem zenemű, a komponista 1962-ben nagyon is aktuális, s azóta sem avuló zenei közlendőjének hordozója. Műsorszerkesztési telitalálatnak tűnt az életmű két stiláris végpontját jelképező metronómdarab és a Zongoraverseny (1985- 88) egymás utáni megszólaltatása. Utóbbi az utolsó korszak nagy alkotói szintézisét képviselte, melyben -mint amikor egy kirakós játékban végleg helyükre kerülnek az önállóan is fontos elemek -minden korábbi stílusjegy harmonikusan összegződött, szinte azonnal egyetemessé vált és kiemelkedett a korstílusból. A Zongoraversenyt joggal érezhetjük a 20. századi magyar zene szinte már megírása idején azonnal klasszicizálódott nagy alkotásának. Mindez különös erővel jutott érvényre azáltal, hogy a hangversenyen minden mű a nagy klasszikus zenéknek kijáró perfekcióval, a legapróbb részletekben is határozott kisugárzású előadásban szólalt meg. A két fúvósötöst ITTZÉS GERGELY, HORVÁTH BÉLA, KLENYÁN CSABA, LAKATOS GYÖRGY és GÁL LÁSZLÓ kvintettje a fizikai és szellemi készenlét lehengerlő lendületével játszotta. A kétzongorás darabokban (Monument, Selbstporträt, Bewegung) még sohasem hallottam ennyire tisztán kibontakozni a különböző dinamikai sávok eltérő színárnyalatait. KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ előadása a hidegen kopogó-pergő hangok helyett (melyek más előadásokban inkább eltávolítják a hallgatót e művektől) a finoman árnyalt, néha szinte érzékien dús zongorahangzást hangsúlyozta. Játékukban valamilyen jóleső rugalmasság is megjelent, egyértelmű jeleként a technikai nehézségeken felülemelkedő biztos tudásnak, a szinte végső határig finomított billentéskultúrának és összjátéknak. Hasonlóan virtuóz zongorázásnak és egyben magasrendű kamarazenélésnek lehettünk tanúi a Zongoraversenyben is. NAGY PÉTER keze alatt a zongora a csiszoltság és összpontosítás olyan fokán szólalt meg, melyet hallva nem hinném, hogy bárkiben is felmerült volna, hogy szólama szinte lejátszhatatlanul nehéz. A RÁCZ ZOLTÁN vezette kamaraegyüttes pedig a bonyolult partitúra legbelső rétegeit is ihletetten közvetítette, különös tekintettel a rézfúvós és ütős elemek precíz megszólalásaira és a biztos kontúrokkal megrajzolt, színelemekként kezelt vonósszólamokra. A mű szerteágazó dallami és ritmikus rétegzettsége szinte magától értetődő természetességgel alkotott egységet, s állt össze a késői Ligeti-stílus nagyszabású tablójává. Bár a hangverseny teljes műsorára érvényes a megállapítás, talán leginkább a Zongoraversenyt hallgatva tűnt úgy, hogy az UMZE Együttes produkciója erős versenytársa lehetne a zeneszerző által is hitelesített, hanglemezfelvételeken megörökített tolmácsolásoknak. (Május 26. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) SZITHA TÜNDE
Alighanem Budapest hangversenyéletének befogadóképességével függ össze az íratlan törvény: nálunk egy külföldi karmester egy évad során többnyire csak egyszer lép fel. A cseh származású, ám a hatvanas évek vége óta hazájától távol élő dirigens, ZDEneˇk MÁCAL most mégis rövid időn belül duplázott: február végén láthattuk-hallhattuk a Fesztiválzenekar koncertjén, s alig telt el két hónap, máris visszatért, ezúttal a CSEH FILHAMONIKUSOK élén (2006-ban is ezt az együttest vezényelte Budapesten), két egymást követő estén, az Európa szívében elnevezésű nemzetközi zenekari csereprogram keretében, a Nemzeti Filharmoni- kusok vendégeként. A februári koncert felkészült, rutinos karmesternek mutatta, de Otmar Mácha műve (Változatok Jan Rychlík egy témájára és halálára), Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei-ciklusa, valamint Weber -moll klarinétversenye, úgy látszik, nem kínált számára megfelelő közeget ahhoz, hogy muzsikusi személyiségének legvonzóbb oldalát mutassa: az egyénit, az érdekeset hiányoltam teljesítményéből. Mostani látogatása sokkal kellemesebb emléket hagyott maga után. Két mű -két szimfónia -szerepelt a cseh zenekar műsorán: a nálunk méltatlanul mellőzött Bohuslav Martin± 1942-ben, amerikai emigrációban komponált 1. szimfóniája töltötte ki az első részt, majd a szünet után (talán a szerző cseh gyökereire való utalásként?) Mahler 1. szimfóniája következett. Martin± szimfóniáját hallgatva arra gondoltam: vajon hányan maradtak otthon azért, mert ez a kompozíció - ismeretlenül - elijesztette őket? Pedig az 1. szimfónia pompás darab. Azzá teszi a mindvégig igényes komponálásmód, a telt szimfonikus hangzás, a neoklaszszikus jegyeket is mutató stílus elegáns közlekedése a zenetörténeti múlt és a 20. század jelene között, a sajátos gondolkodásmód, amely témák és dallamok helyett sokszor inkább harmóniameneteket alkalmaz, a sok aszimmetriát és szinkópát felvonultató ritmika sajátos lebegése. Súly, ünnepélyesség, tragikum, játékosság - mindez nem hiányzik a műből, melyet jó volna mielőbb újra hallani Budapesten. Mácal pontosan, gondosan, anyanyelvi biztonsággal vezényelte a Martin±-szimfóniát, s a zenekar is érezhetően a legnagyobb otthonossággal mozgott a tételekben - de az otthonosság ezúttal nem azt a fásult rutint jelentette, amellyel olykor magyar együttesek játsszák a hazai törzsrepertoár untig ismert darabjait. Szép tónus, csiszoltság, karbantartott szólók sokasága és figyelmes összjáték jelezte, hogy a csehek nem unják saját múltjukat. És Mahlert sem unják. Sőt Zdeneˇk Mácal sem unja. Ennek örömteli következményeként nekünk sem kellett unnunk az 1. szimfóniát, mely megmutatta ugyan a zenekar mai felkészültségében a pontosság és virtuozitás határait, de az összjáték néhány alkalmi felületessége, egy-két laza indítás semmiképp sem nyomott annyit a latban, hogy elvehette volna a kedvet egy remekül körvonalazott, hiteles atmoszférájú és karaktervilágú előadástól. Működött a nyitótétel késleltetett kibontakozású formadramaturgiája, feszes-rugalmas hatást keltett a Ländler keretrésze, a lágy- elbájoló triót pedig Mácal szinte eltáncolta. Fekete humor és líra mértéktartóan keveredett a nevezetes „János bácsi" tétel gyászindulójában, végül a finálé, a kezdés kissé nyers hangzása ellenére formai, dinamikai szempontból és hangsúlyait tekintve egyaránt a műért helytálló, ihletett zenélést hozott. (Május 28. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF
|
