Kolozsvári kedves kollégámtól, László Ferenctől hallottam először  arról, hogy Kurtág György román szövegű kórusművön dolgozik. Időről időre az opusz készülésével kapcsolatos információit is megosztotta velem, mígnem egyszer a következő, ünnepélyes kijelentést tette: „a Cantata profana folytatása lesz". Bevallom, azt hittem, csak a László Ferencre mindig is jellemző eulógia adja szájára eme szárnyas szavakat. Mindazok alapján, amit a Colindæ-Baladæ (op. 46) 2009. március 29-i kolozsvári ősbemutatóján hallottam, csöndesen megkövetem kollégámat, bocsánatát kérve kicsinyhitűségemért, és elismerésemet fejezve ki, amiért a próféta beszélt belőle.

Az erdélyi magyar nyelvű sajtó (Szabadság -Erdélyi Közéleti Napilap, 2009. február 27.) híre szerint „a Kurtág-mű már közel egy éve elkészült, s a zeneszerző visszautasította a párizsi kortárs művészeti fesztivál szervezői által tett felkérést, miszerint ott legyen a mű ősbemutatója, mert ragaszkodott ahhoz, hogy ez Kolozsváron történjen meg". Ha valóban így történt, Kurtág helyesen döntött. Új, nagyszabású műve, amely tizenhat-tizenhét perces időtartamában is megközelíti Bartók Cantata profanáját, olyan -hat román zeneszerző kolindák ihlette kórusműveit is felvonultató - koncert keretében léphetett a nyilvánosság elé, amely a kompozíció hátterét, termőtalaját, szellemi gyökereit - ahogyan ma mondani szokás -, kontextusát is feltárta. A kolozsvári Cluj Modern Fesztivál „Román archetípusok" címen jegyezte a koncertet. Előző nap ugyanezen tematikával zenetudományi tanácskozást is tartottak, melynek szervezésében László Ferencnek ugyancsak oroszlánrésze volt. A Kolozsvári Állami Filharmónia Kórusa Cornel Groza karnagyi irányításával elismerésre méltó színvonalon szólaltatta meg a roppant nehéz művet. A kolinda szövege és dallama az anyanyelvük, de Kurtág zenei idiómájának elsajátításában is igen messzire jutottak. Nem sajnálták a betanulásba fektetett munkát: a hírek szerint sok hónapon keresztül, összesen százhúsz alkalommal foglalkoztak a kompozícióval. A hangszeregyüttest Matei Pop tanította be, a tenorszólót Øtefan Pop énekelte. Kurtág új opusza a jelentőségéhez semmiképp sem méltatlan előadásban hangzott el.

A kolindáról, melyet Kurtág feldolgoz, Bartók is említést tett egy svájci folyóirat 1933-as évfolyamában megjelent, a román népzenéről írt cikkében, „A szövegek legfontosabb része -talán egyharmada -semmi kapcsolatban nincs a keresztény karácsonnyal: a betlehemi történet helyett csodálatos, győzelmes harcokról szól a még soha le nem győzött oroszlánnal (vagy szarvassal); egy legenda kilenc fiútestvérről tud, akik addig vadásztak a rengetegben, míg szarvasokká nem váltak; vagy csodálatos történetet regél arról, hogyan vette nőül nővérét, a holdat a nap..." A Nap meghiúsult lánykéréséről szóló kolindára esett tehát a zeneszerző választása. A téma oly fontos és jellemző, hogy a Lükő Gábor válogatásában,  szerkesztésében s Komjáthy István fordításában, 1947-ben megjelent kétnyelvű román népballada-gyűjtemény is „A nap lakodalma" címet viseli. Kurtág - Bartóktól eltérően - nemcsak a kolinda szövegét, hanem a dallamát is felhasználja kompozíciójában: Bartók Melodien der Rumänischen Colinde (Weinachtslieder) című kiadványának 9. dallama, és a hozzátartozó 14a szöveg szolgál a mű alapjául. Minthogy a zene - mint Kurtág minden vokális művében - ezúttal is rendkívül szoros, intim viszonyban áll a megzenésített szavakkal, érdemes megismerkednünk a kolinda teljes szövegével (ld. a 25. oldalt).

Az archaikus népköltés sorait ízlelgetve  az embert olykor ámulattal vegyes borzongás fogja el, amikor a mitikus szavak mögötti őstudás felsejlik. A mátkáját kereső Nap például éppen tizennyolc esztendőt jár, míg visszaérkezik oda, ahonnan elindult, hisz nem talált különb hitvesnek valót testvérhúgánál, Világszépe Annánál. A tizennyolc esztendő „véletlenül" nem más, mint a nap- és holdfogyatkozások periodicitásában már a mezopotámiai csillagászok által megfigyelt „Szárosz" ciklus, (6583 nap, pontosan 18 év és 11 nap). Ennyi idő választja el egymástól e nevezetes égitestek csaknem azonos konstellációinak kialakulását. Adrian Pop zeneszerző, a kolozsvári zeneakadémia rektora, a fesztivál szervezője értékes tanácsokkal szolgált Kurtág számára, elsősorban a román prozódia terén, olyannyira, hogy Kurtág a legjobb zeneszerzés-tanárának nevezte. Adrian Pop hívta fel a figyelmemet, hogy a hívatlan, nem szívesen látott kérő szíve választottját, Világszépe Annát a menyegzői ruha szövésének motívuma egy másik nagy mitológiai halogató, Pénelopé alakjával rokonítja. Anna két (lehetetlen) feltételt szab kérője számára, s mindkettőben fontos szerepet játszik egy híd megépítése. Tudjuk, a Cantata profana-értelmezésekben oly nagy, szimbolikus jelentőségre emelkedett „híd" eredetileg nem volt része a szarvaskolindák szövegének, hanem csupán félrehallás révén került bele (punte = híd, p'unde = ahol). Bartók később rájött tévedésére, és tudományos kiadványában javította is, a Cantata profana szövegében azonban -nyilván poétikai okokból -megőrizte a híd-képet. Ez a híd viszont minden filológiai kételytől mentesen ott ível tehát a „Nap lakodalma" kolindában, s csábítja izgalmasabbnál izgalmasabb hipotézisekre a mítoszfejtő modern képzeletet. A szöveg - s ez ismét Bartók kolindajellemzését juttatja eszünkbe - lefegyverző természetességgel keveri a pogány és keresztény elemeket, hisz Világszépe Anna Ádámhoz és Évához küldi a Napot, hogy vérfertőző szándékát engedélyezzék. De hát hogyan is tehetnének effélét..., inkább megkötözve pokolra vetik le.
A Nap pokolra vettetése ismét aligha értelmezhető másként, mint a napfogyatkozás népköltészeti megfogalmazásaként. A második próbatétel, a híd közepére állítandó kolostor és a viaszpópa említése által, megint csak keresztény elemekkel hozza a „földközelbe" a kozmogóniai történetet. S végül az Úristen szó szerinti keresztény „deus ex machina"-ként pecsételi meg a bűnös vágy sorsát, s helyezi komplementer égi pályára a Napot és a Holdat, a fivért és a nővért, hogy soha ne egyesülhessenek bűnös szerelemben. Megjegyzem, a kolinda balladai homályának nagyszerű példája, hogy csak az utolsó szövegsor azonosítja Világszépe Annát a Holddal, s akkor is csupán utalásképpen. Kurtág a kolinda szövegváltozatai közül a legteljesebbet és a legköltőibbet választotta. Egy maros-tordai variáns szerint a második próbatétel során a történet brutális véget ér. Amikor a tenger és az ég közé emelt híd közepére ér a mátkapár, a Nap húga felkiált: „Hatalmas Nap, inkább levetem magam a tenger fenekére, sziklák kövére, halak sötétjébe, mintsem hogy a kurvád legyek!" Más változatokban egy nagy király akarja feleségül venni lánytestvérét, Solomiát (Salomét!), aki a szent napot és holdat kívánja tanúnak idézni a házasságkötéshez. A nap és hold meg is jelenik, de abban a pillanatban a föld négyfelé hasad. Ismét másutt az ifjú párt összeadó papot maga az Úristen akadályozza meg a vérfertőzés szentesítésében.

Kurtág György, Cornel Groza karmester és a mű előadói az ősbemutatón

 - Ionut Vacar felvétele

Kettős kórus, tenorszóló és gondosan összeválogatott hangszeregyüttes (brácsa, cselló, klarinét, basszusklarinét, kürt, trombita, harsona s ütőhangszerek, köztük a román ortodox kolostorok tradicionális fa ütőhangszere, a toaca) alkotja az előadói apparátust. Minthogy Kurtág zenéje végigmondja a történetet, kommentál, illusztrál, s természetesen a zenei forma is reflektál a balladai cselekmény visszatérő mozzanataira, az az illúziónk támad, hogy a kompozícióból sok minden elmesélhető. A bevezető rész (Molto misurato, pesante, giusto) teljes egészében a kolinda dallamára épül. Egyetlen hatalmas növekedés az egész zenei folyamat: a dallam egyszólamú bemutatkozása után markáns ellenszólam jelenik meg, a fokozatosan belépő hangszerek sötét tónussal emelnek ki egy-egy motívumot, maga a dallam mindig más hangról indul, a fokozás eszköze a dallamsor gyorsabb ritmusú változatának megjelenése is, a dallam hangközei lassan tágulnak, s végül a női szólamok belépésével nyolcszólamúvá teljesedik a zenei szövet. Noha eredeti népzenei alapanyagból indult a folyamat, a vokális szólamok duktusa, a díszítőhangokkal körülvett rajzolat felcsillantja a kurtági stilizáláson átesett „quasi-népi" dallamstílust is, melyet az orosz kórusokból vagy az Ahmatova-dalokból ismerünk. Az impozáns expozíciót a „bonyodalom kezdete" követi. A Nap vándorútját festő, váltakozó metrumú Vivo, majd molto agitatóig fokozódó második formarész, ahol immár a tizenhatodok pulzálása válik az alaplüktetéssé, ugyanazt a dramaturgiai funkciót tölti be, mint a Cantata profana vadász- fúgája. A kilenc kidőlt s kilenc elfáradt ló egy 5+5/16-os lüktetésű szakasz szabálytalan tánczenéjében elevenedik meg (Hora), s Kurtág egy come gemiti [mint a nyögés] utasítású hangszeres ütemmel adózik a lelküket kilehelő szegény párák emlékének. A formarész a kórus rémült kiáltásában csúcsosodik ki, a kolinda-refrén (I˘oı˘ Domnului Doamne!) itt az antik görög dráma kórusának kommentárjaként kap új értelmet, hogy aztán konkrét hangmagasságok nélküli suttogás adja hírül, hogy a Nap választottja nem más, mint saját édes húga. Ana Sænziana nevének kimondása, mint egy varázsszó, nagy vágyakozással előadandó Berceuse-Siciliano-zenét hív életre, melynek kistercmotívuma s klarinétszínei elkerülhetetlenül a Mandarin vágyakozásának gyönyörű utóhangjaként csengenek a magyar hallgató fülében. A „saját édes húgát" szavakra telt, de tompa fényű hármashangzatokat s ppp di Gesualdo dinamikai utasítást ír Kurtág. A partitúra misztikus pillanatai közé tartozik ez a néhány ütem: tisztaság-szimbólum vagy épp a bűn fölötti megborzongás? Hajlanánk az utóbbira (már csak Gesualdo miatt is), de a harmóniavilág nem különbözik a tizennégy zeneszerző, köztük Berio, Cerha, Penderecki, Rihm, Schnittke és mások által is jegyzett Requiem der Versöhnung (1995) című kollektív kompozíció zárókórusától, amelyet Kurtág szerzett Pál apostol soraira. A kolindadallam objektív hangjának refrénszerű visszatérése itt is -mint a kompozíció folyamán mindig -a balladai elbeszélés fősodrához való visszakanyarodást jelzi. A szerelmes Napot megszemélyesítő tenorszóló izgatott bevezetés után kibontakozó áriája a Cantata profana legkedvesebbik fiújának csodaszarvas-nyelvével rokon hangot üt meg: izgalmát oktávokban ugráló, s kisszekundokkal ágas-bogassá tett dallama tükrözi. Vágytól lihegve, szakadozottan, de mondandójába egyre inkább belelendülve adja elő törvénytelen lánykérését. Világszépe Anna nemcsak az az ősasszony, akinek a Berceuse-Siciliano szakasz ringatója megálmodta: mindvégig megmarad a realitás talaján. Jellemző, hogy az ő szavait nem szólista, hanem a női kar hordozza, s zenéje mindig felidézi a kolindadallam objektivitását. Az a feszültség, amely csöndes, de gyorsan végighadart szavaiból árad, midőn a Napnak támasztott feltételét előadja, a zenei lélekábrázolás csodája. Az egész kompozíció fantasztikus tulajdonsága, hogy az időben előrehaladva egyre gyorsul a drámai/zenei történések sűrűsége. Néhány ütem elegendő ahhoz, hogy a Nap teljesítse az első próbát (a tenger fenekétől mennynek magasáig ívelő lajtorja zenei képe a 17. század retorikus figuráival is leírható emelkedő alakzat: anabasis). A Nap második szólója, melyet Ádám ősatyához és Éva ősanyához intéz, könnyeden bizalmaskodó, hízelgő tónusú, mintha csak bagatell kérésről lenne szó. Ádám és Éva villámgyors büntető intézkedése dramaturgiailag a Nap vándorútját festő második formarész izgalmára, stile concitatójára rímel. Kurtág zenei nyelve páratlan tömörségében is nagy kifejező erővel bír: „A pokol felfénylett" egyetlen csillanás a vonósok üveghangjain, „s a világ sötét lett" sort vonós pizzicato, majd kürt- és klarinétfátyol kommentálja. Innentől kezdve a zenei forma a rövidített repríz fogalmával írható le: A Nap második szerelmes áriájának és a női karon válaszoló Anna újabb próbatételének visszaidézéseként. Utóbbiban egy pillanatra felbukkan a népi lánykaroknak ama szemtelensége, amit Bartók Falunjából vagy Stravinsky Menyegzőjéből ismerünk. A ballada végkifejlete különösen tömör fogalmazású: egy-egy szinte egyszólamú, hathangos sor meséli el, hogy a szerelme kezét fogó, s szerelmétől még hevesebben izzó Nap hevétől elolvad a viaszpópa, aki összeadná őket (ó, női lelemény!). Az utolsó partitúraoldal poétikus befejezése minden korábbinál egyértelműbbé teszi a zeneszerző szimpátiáját és részvétét a be nem teljesülő szerelemtől sújtott Nap iránt. Korábbi megannyi felemelkedés után a „naplemente" folyamatos ereszkedő hangközei a klarinétok kolindadallamból szőtt szívszorító epilógusába torkollnak. Csak egy lassan szűnő, semmibe vesző kvintinga érzékelteti, hogy a vágyakozás örök. A partitúra utolsó ütemébe Kurtág bejegyezte Eminescu egyik leghíresebb versének (A csillag) utolsó két sorát: „...lumina stinsului amor / ne urmæreøte încæ" [„Kialudt szerelmünk fénye / követ soká még bennünket" vagy egy pontatlanabb, de tán költőibb fordításban: „De tűnt szerelmek régi fénye / mégis örökre elkísér"]. A kórus suttogja, majd egy férfihang melodramatikusan, érthetően szavalja a klarinét kvintjei fölött e sorokat, mely a kolinda vad és naiv népiségéből egyszerre az általános emberi szférájába emeli a történteket.

Végtelenül jellemző, hogy Kurtág szerelmi történetként hozza emberközelbe a kolinda sokfelé ágazó, mitikus cselekményét. S a ballada szerelmes narratívája mögött egy másik, hasonló intenzitású érzelem is meghúzódik. A gyökerekhez, az ifjúkorhoz való visszatérés, a hazatalálás öröme. A mű ajánlása Felician Brînzeunak szól, aki a lugosi líceum tanáraként megalapozta Kurtág román nyelvtudását, s a román kultúrához való viszonyát. Apró adalékként említem csupán, hogy Kurtág a közelmúltban, sok-sok évtized után felkereste szülővárosát, Lugost. (Muzsika, 2008/5, 48. oldal -A szerk.) A román nyelvhez fűződő bensőséges kapcsolatra vall a kompozíció végén felhangzó Eminescu-idézet is. (Adrian Pop elmondása szerint egyébként nem sok dolga akadt Kurtág román prozódiájának javítgatásával.)

Nagy lélegzetű, jelentős új Kurtág-mű született, amely magán viseli az utóbbi évtizedek, a „kései" Kurtág zenéjének számos jellemvonását: harmónia- és mindenekelőtt színvilágát, gesztusait. Nem tartozik a recenzió közvetlen tárgyához, de valami fontossal maradnék adós, ha elhallgatnám azt a hosszan tartó jó érzést, amely a kolozsvári hangverseny után hatalmába kerített. Hogy milyen jó is lenne ezen a szinten megélni a szomszédos népek egymáshoz való viszonyát. Ady Endre jakobinus dalának, József Attilának, Bartók Cantatájának és Kurtág kolinda-balladájának színvonalán. A párszáz fős kolozsvári közönség bensőséges melegséggel ünnepelte a „Román archetípusok" koncert csúcspontját, a magyar zeneszerző kolinda-kompozícióját. Jó volt akkor és ott magyarnak lenni, s azt hiszem, románnak lenni is. És így együtt: európainak. Csak remélni tudom, hogy mindez nem válik életem visszahozhatatlan pillanatává.

FARKAS ZOLTÁN

 Felvonult, előállt,

Ég hatalmas Napja,

hogy megházasodna.

Oly messzire jára,

tizennyolc esztendőt,

tizennyolc paripán,

kilenc lova kidőlt,

kilenc elfáradott,

mégsem talált mátkát

édes húgán kívül,

Világszépe Annát,

saját édes húgát.

Ég hatalmas napja

néki előszóla:

-Szőjed, Anna, szőjed

Fonalad, cérnádat

szép selyemruhádat,

mert a mátkám leszel.

Felfelele Anna:

-Ég hatalmas Napja,

én édes fivérem.

Akkor megyek hozzád,

akkor leszek mátkád,

örökkön örökké,

hogyha rakatsz nékem

vasból kivert hidat

tenger fenekétől

mennynek magasáig,

Ádám ősapánkhoz,

Éva ősanyánkhoz,

s megkérded őtőlük:

szabad ez világon

úgy megházasodni,

nővérnek fivérrel,

fívérnek nővérrel

vágyban egyesülni?

Ég hatalmas Napja,

mély a gondolatja,

áll már a lajtorja,

fel is hágott rajta,

mennynek magasába

Ádám atya elé

s Éva anya elé.

-Kedves Ádám atyám,

jöttem, hogy megkérdjem

Tekegyelmességed,

szabad ez világon

úgy megházasodni,
nővérnek fivérrel,

fívérnek nővérrel

vágyban egyesülni?

Hanem Ádám atya,

hanem Éva anya

megköték a Napot,

s pokolra veték le.

A pokol felfénylett,

a világ sötétlett.

Hanem Ádám atya,

hanem Éva anya,

mit gondol magában?

Kihozták a Napot,

kioldották újra.

Felkelt, s meg sem állott

a testvérhugáig.

-Szőjed, Anna, szőjed,

készíts nekem inget,

fonalad, cérnádat

szép selyemruhához,

mert a mátkám leszel.

Világszépe Anna

felfelele nyomban:

-Ég hatalmas Napja,

én édes fivérem.

Akkor megyek hozzád,

akkor leszek mátkád,

örökkön örökké,

hogyha rakatsz nékem

ezüstből vert hidat

a Földnek felette,

hídnak szegletébe,

egy magos kolostort,

s viaszból lett pópát,

világon más nincsen,

ki összead minket.

Ég hatalmas Napja

mély a gondolatja,

áll már ezüsthídja,

kezét megragadja,

testvérhúgát fogja,

felhágnak a hídra,

Nap ha tüzét ontja,

elolvad a pópa.

Az Úristen Atya

Feltevé az égre.

Mikor a Hold felkél,

Nap lenyugszik végre.