2006-ban erős felütéssel, egy nagy elismerést kiváltó Parsifallal indult a Művészetek Palotája Budapesti Wagner-napok című, több éves sorozata. Az operát Fischer Ádám vezénylete mellett két fiatal magyar, de művészként német nyelvterületen szocializálódott rendezőnő, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra helyezte el a Nemzeti Hangversenyterem különleges terében. A két rendezőnő -vagy ahogy magukat szívesebben nevezik: a rendezői teamjük -máris sikeres és tapasztalatokban gazdag életutat mondhat magáénak. Fischer Ádám és a MüPa továbbra is bízik bennük, hiszen jövőre ők rendezik a Trisztán és Izoldát. A Magyar Állami Operaháznak is figyelmébe ajánljuk őket.

Szemerédy Alexandra

Parditka Magdolna

-Úgy tudom, rendkívül alaposan készítitek elő a munkáitokat.

Szemerédy Alexandra: Leülünk, és közösen meghallgatjuk a darabot kottával. Szinte ez a legfontosabb, az első tudatos meghallgatás.

-Ami nyilván nem a legelső.

Sz. A.: Ki kell söpörni az addigiakat. Ilyenkor kinyitja magát az ember, nagyon oda kell figyelni minden belső rezdülésre.

Parditka Magdolna: A zenéből indulunk ki. Aztán az ember mindent elolvas. Kialakul a ráismerés, hogy itt van a lényeg -még nem tudom pontosan, mi az, de fontos. Az olvasás, kutatás során segítséget kapsz, hogy artikuláld, amit már szavak nélkül tudsz és érzel.

-Minden rendező ezt mondja, a „zenéből való kiindulást" -az is, aki zeneileg teljesen képzetlen, meg aki valóban butaságot csinál.

P. M.: Nem tudok másból kiindulni, ha operáról, zenedrámáról van szó.

Sz. A.: Elkezdek élni a művel. Kezdem úgy látni a világot, hogy keresem a megfeleléseket, az azonosságokat és a válaszokat, vagy azok keresnek engem -úgy járok az utcán, figyelem az embereket, mesterműveket, építészeti alkotásokat, mindent. És persze az ember már az első rendelkező próbákra is úgy megy, hogy beírta a partitúrába az instrukciókat, ötleteket.

-Ezekből a részletekből alakul a koncepció, vagy fordítva, a megtalált koncepció láttatja meg a kapcsolódó elemeket?

Sz. A.: Itt inkább kölcsönhatásról beszélhetnénk, de egyébként ez a darabtól is függ. A Parsifalnál például rendkívüli módon inspirált Wolfram von Eschenbach. A rengeteg elem és gondolat belekerül egy nagy térbe, és előbb-utóbb megtalálja a helyét. Persze vigyázni kell, hogy ne öltsön túl hamar konkrét formát a koncepció, mert akkor az ember megfosztja magát a további hatásoktól.

-A tér mikor rajzolódik ki? Mert az már nagyon meghatározó.

Sz. A.: Nem lehet elválasztani a kettőt, együtt alakulnak. Ezért fontos, hogy mi is állandóan vitázunk. Ez egy folyamatos pingpong.

-Mi a tipikus különbség köztetek?

P. M.: Szandra erősen analizáló és verbális típus, én pedig képi. Ceruzával a kezemben beszélgetek, rajzolok, mutatok. Mi valóban rendezői team vagyunk.

-Ami éppen a különbségekből táplálkozik, hiszen senkiből sem kell még egy ugyanolyan.

P. M.: Biztonságérzetet ad, ha van valaki, akivel állandóan kommunikálhatsz, van egy folyamatos kontroll. Egyik gondolatról lépünk a másikra, ez nagyon inspiráló és élvezetes. A rendező gyakran egyeduralkodó, mindenki utána következik, ez akár diktatórikussá is válhat. Mi a kezdetektől mindent együtt alakítunk ki. Ez termékeny együttműködés, ami nem a másik művészi szándékkal szemben dolgozik.

-Ez a szinte szimbiotikus teamben alkotás nem gyakori.

Sz. A.: Sok rendező van, aki mindig ugyanazzal a díszlet- és jelmeztervezővel vagy dramaturggal dolgozik.

-De olyan nemigen, hogy két rendező van feltüntetve. Van egy nyilvánvaló hierarchia, ami lehet, hogy nem jogos, de a közönség szemében így van. Itt tehát két rendezője van a darabnak.

Sz. A.: Nagyon furcsa, amikor a díszlettervező megtervez egy teret, a rendező meg el-rendez mellette. Látni olyat, hogy jó a jelmez, jó a díszlet, jók a rendezői ötletek, de valahogy mégsem áll össze egészszé. Számunkra nagyon fontos a mű egységes világa.

-Ebben a Parsifalban egy híres karmester és két fiatal rendezőnő dolgozott együtt. Hogyan jött ez létre? Milyen szellemi találkozási pontok kötik össze ezt a két világot, a generációs, nembeli, szocializációs különbségeken keresztül?

Sz. A.: Fischer Ádám nagyon érzékeny arra, hogy mi folyik a színpadon, azonkívül rendkívül kíváncsi és nyitott az új generáció által kínált szellemi irányzatokra. Salzburgban sokat beszélgettünk Wagnerról, a Parsifalról.

-Sokakkal beszélget rajtatok kívül is...

P. M.: Mindketten ismerjük a német és magyar operai praxist. És fontos volt számára, hogy mi is zenei alapról indultunk.

-Ez sem ritkaság.

Sz. A.: A közös pont maga a darab volt, a darab iránti szeretet. Én magam is a Parsifallal nőttem fel.

P. M.: Kialakult a koncepció, és bemutattuk Ádámnak az első terveket. Valószínűleg tetszettek neki, mert esélyt adott rá, hogy megvalósítsuk.

-Nektek miről szól a Parsifal?

Sz. A.: Az útról. Ilyen értelemben nagyon erősen rokon A varázsfuvolával. Meg a Trisztánnal. Belső út, fejlődés.

-Minden nagy mű egy út, a Hamlet is (de még akár a Szerelmi bájital is...). Ez miért különleges út?

P. M.: Mert vándorlás, bolyongás, útkeresés. Ahogyan Parsifal, a gyermek Parsifallá, a megmentővé válik, emberből nagybetűs Emberré lesz.
Sz. A.: A mi rendezői koncepciónk erősen támaszkodik Eschenbach költeményére. Ő valójában személyesen, szinte mai látószögből vezeti ezt a furcsa, absztrakt, különös tereket bejáró magányos Parzivalt. Ebből a hatalmas bolyongásból Wagnernál marad a szünet...

-Mi a különbség Eschenbach és Wagner Parsifalja között?

P. M.: Wagner természetesen más, koncentrált alkotói eszközökkel dolgozott, hiszen zenedrámát írt egy nagyon terjedelmes epikus költeményből. Eschenbach végig nagyon pártatlan és száraz -míg Wagnernál jó van és rossz, határozottan elkülönítve.

-Sikerül ezt az eschenbachi attitűdöt valamennyire megvalósítani az opera rendezésében? Valószínűleg nem minden Parsifal-rendező olvassa el Eschenbach művét. A ti rendezésetek ettől is válhat különlegessé.

P. M.: A legfontosabb a valódiság, az őszinteség. Parsifal komoly, öntudatos. Nem buta, vad, együgyű, hanem a tisztaság, a nemtudás felhőtlen boldogságában él.

-A Wagner-szöveg ironikus?

Sz. A.: Interpretáció kérdése. Megkérdezik Parsifalt, hogy hívják, honnan jött -nem tudja. Ezt sokféleképpen el lehet mondani. A „Das weiß ich nicht" nálunk azt jelenti: „Nem érdekel, nem fontos. Miért kérdezed ezt? Sosem gondolkodtam rajta." Utána jön a mi koncepciónkban nagyon fontos kérdés, hogy „Ki a jó?" („Wer ist gut?") Ezek Parsifal számára új dolgok -eddig a víz alatt úszott, mint egy magzat, most pedig hirtelen felszínre kerül, és itt levegőt kell vennie, ez fáj. Önmagára ébred, megszületik, meg kell kérdeznie magától, hogy mi a koordinátarendszer, és abban hol van ő.

-És mi a végpont?

P. M.: Újra gyermekké válik, újra megszületik. Vagy úgy is mondhatnánk, megszűnik.

Sz. A.: A Parsifalon nagyon érződik, hogy Wagner sokat foglalkozott a buddhizmussal, a halál és élet véget nem érő körforgásával. Ahol a tudattalan ember tudatos emberré válik, majd a bolyongás alatt megtanulja elveszíteni önmagát, eléri azt az ürességet, ami a minden. Erről talán nem is szükséges többet mondani.

-Eschenbach szárazon elbeszélő, Wagner tömör és drámai -ez a két különböző műfajból is következik. Mi a további különbség?

P. M.: Ahogy Ádám is mondta, Wagner nyilvánvalóan a saját kora szemszögéből ítélte meg Eschenbachot, akiről egyébként nem volt túl jó véleménye („eine unreife Erscheinung"); Mathilde Wesendoncknak írt levelében például azt mondja, hogy Eschenbach csapong, nem érti a lényeget. Mindennek ellenére, talán akaratlanul is, ihletet merített belőle.

-Lehet valakivel szemben, ellenében is ihletődni.

Sz. A.: Természetesen. Eschenbachnál a Gralsburgban este még minden egy gazdag, ünnepélyes színkavalkád, másnap reggel szürreálisan üres a vár. Parsifal dühöng, levágtat az udvarra, ahová előző este megérkezett, és a lovával letiporta az udvar füvét -a költő ráközelít egyetlen egy fűszálra, amelyen már egy harmatcsepp sincs. Wagnernál viszont a nagypénteki varázsban az ember ügyel a lépteire, még a fűszálra is vigyáz. „...sie schont mit sanftem Schritt" -itt egy ellen-ihletés. Vagy ihletés?...

Megbeszélés Németh Judittal - Felvégi Andrea felvételei

-Áthelyeződnek a drámai pontok? Máshová teszi a hangsúlyokat a két alkotó?

P. M.: Wagner összeolvaszt szereplőket, például Trevrizentet és Gurnemanzot. Kundry szerepében több női figurát integrál.

Sz. A.: Talán a legfontosabb különbség, hogy Wagnernál maga a Grál, noha persze szimbolikus, mégis nagyon konkréttá van szűkítve: kehely. Eschenbachnál ez egy csoda, ami az életet adja, amiről nem lehet beszélni. Nekem nagyon tetszik, hogy nincs meghatározva, mi a Grál. Parzival hosszas bolyongás után találkozik Trevrizenttel, a remetével, aki beszél neki a csodás erejű kőről, aminek a közelében az ember nem halhat meg. Ezt hívják Grálnak -illetve Grálnak is, tehát más neve is van, lehet.

P. M.: Wagnernál a Grál kézzel foghatóan megjelenik. Nálunk ez fény -a „kijárat", mint a Panteonban.

-Már egy ideje beszélgetünk a Parsifalról, és az a szó, hogy kereszténység, el sem hangzott.

Sz. A.: Ezen 127 éve vitatkoznak a zenetudósok. Amint ez Nike Wagner nagyszerű tanulmányában („Unbehagen am Parsifal") is olvasható, a Parsifalt sokan keresztény szertartásnak tartják, pedig ha pontosan megnézzük, nem az -de akár az is lehet. Wagner szabadon használ keresztény szimbólumokat a Parsifalban, de sokkal tágabb értelemben; buddhizmus iránti érdeklődése nyilvánvaló. Kundry, a Parsifal legérdekesebb figurája például „világról világra jár". Azt hiszem, ebben a kérdésben mindenkinek a személyes válasza a döntő.

P. M.: Ez a mű ősi rituálé, misztérium, titok. Ez árad nemcsak Eschenbach, hanem Wagner szövegéből-zenéjéből is.

Sz. A.: Lényeges pont a részvét. Ez Eschenbachnál egészen másképp jelenik meg, mint Wagnernál. Parzival elmulasztja feltenni a kérdést. Hogy mi volt ez a kérdés? Mindössze ennyi: „Oheim, was fehlt dir?" Hogy vagy? A részvét ennyi: odafordulok a másik emberhez, és megkérdezem: Mi bánt? Nekem nagyon tetszik ez a szóbeliség, tárgynélküliség. Szerintem Eschenbach sokkal modernebb, mint Wagner. Mi az a nagy tett, amit Parzivalnak végre kellett volna hajtania? Átugratni nyolcezer várat, legyőzni kilencezer lovagot? Nem -meg kellett volna kérdeznie: Hogy vagy?

-Fischer Ádám is sokszor hangsúlyozza, hogy Wagner-interpretációjában a középponti elem az emberi kapcsolatokra, szenvedélyekre koncentrálás. Ezért örült a MüPa Ringjének, mert ezt lehetett kiemelni. Nem a mitológiát, a nagy, bonyolult történetet. Mi az alapvető különbség számotokra egy koncertterem és egy operaház között?

P. M.: A nyitottság. Hogy nincsenek határok. Így megerősödik a Parsifal rituáléjellege. A koncertterem szent térré, katedrálissá válik, amelyben a közönség is a „szertartás" része lesz. Hagyományos színházi kereteken belül ezt nehezebb elérni, a guckkasten, a három oldalról zárt színpadi tér távolságot teremt.

-Volt olyan Parsifal-rendezés, ami hatással volt rátok?

Sz. A.: Nem láttunk olyan sokat -részben azért sem, mert a rendezéseket húsz évig megtartják... Most áprilisban láttuk először Peter Konwitschnyét, amelyben új Parsifalunk, Nikolai Schukoff énekelte a címszerepet. Nagyon tetszett. Johannes Leiacker színpadképe nagyon átgondolt. Konwitschny számára a fontos momentum a nő és a férfi, a köztük létrejövő kapcsolat. Az érintés.

P. M.: És persze az Amfortas-Klingsor párhuzam. Kundry eltaszítása szerinte minden bajnak az okozója, az élet megszüntetése. Ezt nem is oldja föl a végén. Mindig örülünk, ha láthatjuk egy mű más olvasatát. [A kérdezőnek, nem először, eszébe jut, mennyire szeretne ilyen mondatokat Magyarországon élőktől is hallani...]

-Ti Schubert Téli utazását is „megrendeztétek". Ez önmagában is egy külön beszélgetés témája lehetne. A Parsifal megújult előadására most visszajöttetek Magyarországra. Szerencsére folytatás is lesz -jövőre a Trisztánt rendezitek a MüPában.

Sz. A.: A Téli utazás egy-egy dala úgyszólván megannyi Parsifal. Schubert hatása a Trisztánban is fontos lesz. De Parsifal bolyongása is Trisztánhoz vezet.

RÁCZ JUDIT