Burgenland tartományi székhelye, Eisenstadt (Kismarton) Joseph Haydn születésnapjára, március 31-re időzítette a 2009-es Haydn-év ünnepélyes megnyitását. Egész napos programmal, díszbe öltözött utcákkal, kiállításokkal és páratlan színvonalú gálakoncerttel. Emelkedett hangulatban, elegánsan látta vendégül a város és a Haydn-év rendezvényeinek vezetősége a nemzetközi protokoll soraiból kikerülő résztvevők sokaságát, akiknek szerencséjük volt ezen a napon közösen ünnepelni.

A hivatalos megnyitó délelőtt 11-kor kezdődött az Esterházy-kastélyban, de a fellobogózott, napfényben fürdő épület előtti téren már fél 11-kor ünneplő ruhába és ünneplő lélekbe öltözött vendégsereg hallgatta a homlokzat erkélyén megszólaló fúvósegyüttes Harmoniemusik-játékát. A gyönyörű díszteremben tartott nyitó ceremónián az osztrák politikai és közélet prominens személyiségei (elsőként Heinz Fischer köztársasági elnök) tartottak rövid beszédet, a szakma nevében pedig Armin Raab, a kölni Joseph Haydn Intézet tudós igazgatója hajtott fejet. Az egyes beszédek között rövid zeneszámok hangzottak el Haydn kamaraegyüttesre írt (vagy átírt) műveiből, élő előadásban, valamint egy színpadra állított, eredeti Flötenuhr is megszólalt, a hallgatóság nagy örömére.

A kismartoni Esterházy-kastély Fotó © Schloss Esterhazy Management

A nap folyamán lehetőség nyílt a nagyközönség számára április 1-jétől látható kiállítások előzetes megtekintésére. Eisenstadt nem kevesebb, mint négy különböző kiállítást rendezett a Haydn-év tiszteletére, négy különböző helyszínen, Phänomen Haydn címmel. (Amilyen jó érzés a német és angol nyelvű prospektusok mellett magyar nyelvűeket is látni, olyan zavaró lépten-nyomon találkozni a tévesen fordított „Haydn, a Fenomén" címfelirattal. A „Phänomen Haydn" [angolul The Haydn Phenomenon] helyes magyar változata „A Haydn-jelenség" lett volna.)

A kastély két emeletén látható kiállítás Haydn és az Esterházyak kapcsolatát állítja középpontba; a közeli Haydn-házban a magánélet vonatkozásai, a ferences kolostorban (Diözesanmuseum) az egyházzenével kapcsolatos dokumentumok kaptak helyet; a Tartományi Múzeumban pedig a pannon régió mint Haydn életének háttere jelenik meg. Valamennyi helyszínen rendkívül értékes anyaggal találkozik a látogató, ízléses és gondos elrendezésben.

Délután 4 órakor a Kálvária-hegyre zarándokolt a vendégsereg, ahol a Haydn-mauzóleummal egybeépült Bergkirchében tartott „Festkonzert" keretében Haydn egyik késői nagymiséje, a Missa in tempore belli (Paukenmesse) hangzott el, felemelően szép előadásban. A világhírű Arnold Schoenberg Kórust és a hangszeres együttest a kórus alapító karnagya, a bécsi Zeneakadémia professzora, Erwin Ortner vezényelte óriási odaadással és szuggesztivitással, fiatal szólisták közreműködésével. Ebben a remek akusztikájú templomban hangzottak fel először Haydn utolsó miséi: természetes, hogy a nagy mű kiváltotta zenei és lelki élményt a hallgató számára a genius loci megsokszorozza.

És mindez csak bevezető volt az igazi születésnapi ajándékhoz, amit a Concentus musicus és vezetője, Nikolaus Harnoncourt nyújtott át a Mesternek, Joseph Haydnnak az esti hangversenyen. Négy szimfónia hangzott el az Esterházy-kastély Haydn-termében: az 1., D-dúr, az 59., A-dúr (Tűz), majd a koncert második részében két londoni opusz, a 95., c-moll és a 100., G-dúr (Katona) szimfónia. Parádés spektruma az életműnek, a kezdő lépésektől a végkifejletig, a haydni affektusvilág ezer árnyalatával. Az újabb kori interpretációtörténet úttörő csapata, az 56. évében járó Concentus musicus utánozhatatlan érzékenységgel és virtuozitással keltette életre a négy, egymástól nagyon különböző kompozíciót.

Nikolaus Harnoncourt és a
Concentus musicus a nyitóhangversenyen -Fotó: w. simlinger

Aki nem látta még dirigálni Harnoncourt-t, annak csak részleges ismeretei lehetnek muzsikusi kvalitásairól. A zenének ugyanis minden rezdülése olyan pontosan és képszerűen jelenik meg minden gesztusában, keze mozdulatában, amennyire a testetlen hang egyáltalán fizikai valósággá válhat. A Haydn-zene teljes retorikáját felszínre hozza egyfajta rugalmas beszédességgel, a legcsekélyebb erőszak nélkül. Élni hagyja a hangokat, ökonomikus irányítása csak az akcentusoknál, felkiáltójeleknél „szól bele" a folyamatba. Ott viszont elektromos magasfeszültséget teremt, pompás hangzással, de sohasem durván vagy keményen. Az örök Harnoncourt-élmény: minden tele van meglepetéssel, és a darab végén az embernek mégis evidencia-érzése van -persze hogy ez a mű, hogy is lehetne más?

Ebből a rendkívüli minőségű koncertből két momentumot emelnék ki. Egyik a tételkezdő auftaktok lélegzetelállító megoldása, ami mindig is Harnoncourt erősségei közé tartozott. A valószínűleg programatikus háttérrel rendelkező 59. szimfónia Presto nyitótételének oktávot ugró, f jelzésű nyolcad felütésénél Harnoncourt minden témamegszólaláskor olyan erejű és villámcsapásszerű akcentussal ijesztett rá a zenekarra, hogy az a gyengébb idegzetű hallgatókra kimondottan veszélyes lehetett. A 95., c-moll szimfóniában a variációs lassú tétel kezdő gesztusa finom bóknak tetszett; ugyanitt a Menuet kecses bájú Trio szakaszában a pizzicato kísérettel játszó szólócselló Ländler-lejtését a felütést követő kis szünet tette végtelenül elegánssá, mosolyt varázsolva minden arcra. (Utóbbiban a csellista egyszerűen remekelt!) Az utolsó Menuet-Trio („Katona"-szimfónia) hegedűpárosának súlytalan, szárnyakon rebbenő hangpárjaira már szavakat sem találok.

A Bergkirche a Kálvária-hegyen -  Fotó:Gabmayer

A másik, számomra ezúttal különösen megkapó vonás a lírai, melodikus témák megindítóan szépséges megfogalmazása volt, amit persze csak a Concentus játékosainak felsőfokú kvalitásai tesznek lehetővé. Harnoncourt és együttese inkább interpretációinak sokkoló effektusairól híres, és mondani sem kell, hogy a 100. szimfónia katonazenekari harsogásai most is halottakat támaszthattak volna fel. (Rövid szóbeli kommentárjában a karmester statisztikai adatként közölte, hogy a londoni első előadáson tizenkét hölgy ájult el.) A véglet azonban csak a kontraszttól lesz véglet, hiszen líra nélkül nincs dráma, csak erőszakos hangoskodás. Az odaadó szeretettel (ez a helyes szó) és gyengédséggel megformált Andanték, finom kamaramuzsikálások gyógyírként hatottak a hallgatóra.

A koncertet követő tizenöt perces, forró ováció után a kastély egy különtermében, hivatalos ceremónia keretében az osztrák állam legmagasabb kitüntetését, az Österreichische Ehrenzeichen für Wissenschaft und Kunst díjat adta át a köztársasági elnök. No nem Joseph Haydnnak, aki csak szellemében tudott jelen lenni, hanem Nikolaus Harnoncourt-nak.

KOMLÓS KATALIN