Katonáskodásommal egyidejűleg a Zeneakadémia hallgatója is voltam, de ez az akadály már nem viselt meg, hiszen az   előző időszakban egyetemi tanulmányaim mellett végeztem az Akadémiát, ami, bevallom, nem volt könnyű; feszített tempóban kellett helytállnom mindkét intézményben. Igyekeztem is nagyon, mert akkor már nemcsak orvosprofesszoroknak kellett bizonyítanom, hanem például Kodály Zoltánnak is. Ő oktatta nekem a népzenét. Kodállyal valahogy nem kerülhettek személyes közelségbe a hallgatók -részben, mert mérhetetlen tisztelettel vettük körül, másrészt viszont azért, mert mindig a fellegekben járt. Igazi nevelő volt, rendkívül izgatta az is, hogy a növendék mennyire pontos, mennyire rendszerető. Jegyzeteink írásképéből a személyiségjegyeinket is kiolvasta, ezért a szóbeli felelésekkor minden esetben elkérte füzetünket. Kínosan ügyelt arra, hogy minden lap szélén legyen margó. És miután mindnyájan tudtuk, hogy neki a tartalom mellett a külalak is számít, precízen és cirkalmazottan írtunk. Első féléves vizsgám Kodálynál nem okozott különösebb izgalmat, mert nagyon készültem, szorgalmasan megtanultam a feladatul kiadott száz népdalt -szöveggel és szolmizálva, elemzéssel együtt (stílus, forma stb.). Nyugodt szívvel mentem be az ajtón, helyet foglaltam Kodállyal szemben, aki mindenekelőtt hosszasan tanulmányozta a jegyzetemet. Egyszer csak megszólalt: „Mondjon hatos szótagszámú dalokat." Tudtam száz népdalt, de a szótagjaikat sosem számoltam. A megoldás helyett azon gondolkodtam, ez népzenekutatóknak való kérdés, s ezzel be is dobtam a törölközőt, azonnal feladtam. Nem is törtem a fejem a válaszon, egyszerűen nem szólaltam meg, hallgattam. Kodály hihetetlen türelemmel lapozgatta füzetemet a néma csendben. „Semmi? Akkor mondjon valami érdekeset!" - Ez volt a második döfés. Hát mit tudna mondani egy elsőéves hallgató Kodálynak, ami neki zeneileg érdekes lehet? Leforrázva ültem, immár a biztos bukás tudatában, de azért elhabogtam valamit egy mixolíd fordulatról. A mester hosszú szünet után szólalt meg:

-Ez magának érdekes?

-Nekem igen, bár sejtettem, hogy a Tanár úrnak nem lesz az.

-Na, adja ide az indexét. -Nem kifejezés, ha azt mondom, feszülten ültem, ám megütközve láttam, amint keze hármast kanyarít a rubrikába. Tudásomat közepesre értékelte...

A következő népzenevizsgára még csak rá sem tudtam gondolni, mert ahányszor eszembe jutott, kivert a veríték. Egyszer azonban az újságban olvasom, hogy Kodály Zoltán Angliába készül, ahol saját műveit vezényli. Éppen a vizsgaidőszakban! Meg vagyok mentve!
A vizsgára Járdányi Pált küldte maga helyett, famulusát, aki csak néhány évvel volt idősebb nálunk, hallgatóknál. Tudtam, hogy ő is nagy tudású, de egy harmincéves embertől nem féltem. A vizsgára felkészültem, kívülről fújtam az újabb száz népdalt szöveggel, szolmizálva, elemzéssel. Amikor odakerültem, Járdányi megkérdezte a nevem, s a következő pillanatban az asztalon tornyosuló borítékok között kezdett matatni. Kihúzott egyet, kinyitotta, majd kivett belőle egy papírt, és felolvasta a nekem szánt kérdést: „Mondjon hatos szótagszámú népdalokat!" Ez a ravasz Kodály mindenkinek személyre szóló borítékot készített! Felálltam, és feleltem: „Tanár úr, nem mondok. Ha megfeszülök, akkor sem mondok, mert szótagszám alapján nem vizsgáltam a népdalokat. Karmesternek készülök, nem népzenekutatónak!" Járdányi nevetni kezdett, majd feltett néhány nekem való kérdést, amelyekkel már nem kellett „levizsgáznom". Jelest kaptam, s ezzel meg is szabadultam a népzenétől mint elsőéveseknek kötelező tárgytól.

Kodállyal azonban volt még folytatás... Történt ugyanis, hogy  végzetesen beleszerettem az egyik művébe. Megismertem a Páva-variációkat, és minden vágyam volt, hogy a következő karmestervizsgámon vezényelhessem. Első évben nem voltak nyilvános szerepléseink, csak egy belső bizottság előtt dirigáltunk, másodévtől azonban már közönség előtt zajlottak az év végi vizsgák. Az alkalomra Somogyi László komolyabb szimfóniákat szánt nekem és két társamnak, de én előrukkoltam a tervemmel. „Páva-variációk? Majd negyedikben, fiam, nem másodikban!" -Somogyi nem akart beleegyezni a választásomba. Én azonban biztosítottam afelől, hogy nem hozok szégyent a fejére, az egész tanévet arra szánom, hogy úgy tudjam ezt a darabot, mint senki más.

Csakhogy megérkezett a katonai behívóm, és a tanév második felét szinte teljes egészében Kiskunhalason töltöttem. A zenemű egyetlen partitúráját az Akadémia kottatára őrizte, boltokban nem lehetett hozzájutni, fénymásoló pedig abban az időben nem volt.
A vizsgát megelőző négy hónapban csak az eltávozásokat vártam, kéthetenként azt a két napot, amikor Budapestre utazhattam. A fővárosban azonnal a Zeneakadémiára vettem az útirányt, ahol minden percemet a kottatárban töltöttem, memorizáltam a művet. Kiskunhalason kottapapírra rögzítettem a megtanultakat, és rendkívüli erőfeszítéssel, hosszú hetek alatt emlékezetből a teljes partitúrát leírtam. A kottatárban időről időre összehasonlítottam munkámat az eredetivel, és mondhatom, a legapróbb részletekig tökéletes pontossággal dolgoztam. A művet a legnagyobb mélységekig tudtam, nagyon vártam a megmérettetést. Leszerelésem után egy alkalommal összefutottam Kodállyal a folyosón. Az előző évi első féléves vizsga óta nem találkoztunk, mégis arra gondoltam, talán emlékszik, hogy leszerepeltem nála. Gátlásaimat félresöpörve végül úgy határoztam, lesz, ami lesz, egye fene, megszólítom. Odaléptem hozzá: „Tanár úr, Lukács Ervin vagyok, tavaly önnél tanultam népzenét. Az év végi karmestervizsgán, első nyilvános koncertem alkalmával az ön művét, a Páva-variációkat fogom vezényelni. Ha ráérne a Tanár úr, és megtisztelne a jelenlétével, nagyon boldog lennék."

A karmesterképzőt akkoriban misztikus figyelem övezte a közönség és a zenésztársadalom részéről is, ezért a vizsgakoncerteken mindig zsúfolásig telt a nagyterem. És mivel pénz is volt a minőségre, a karmesternövendékek az Állami Hangversenyzenekart vezényelték. Utolsó fellépőként dirigáltam. Azt hiszem, életem egyik legjobb produkcióját nyújtottam akkor, annyira lelkesedtem a műért. Ahogy véget ért, és leengedtem a kezem, óriási tapsvihar tört föl, ami olyan sokáig tartott, hogy négyszer kellett viszszamennem a pódiumra.

Amikor utoljára mentem ki, Tátrai Vilmos koncertmester a vonójával megbökte a hátam: „Tapsolj Kodálynak!" Ó, honnan tudhatná egy kezdő, hogy ilyenkor a karmesternek illik megtapsolni a szerzőt? Még ha voltam is olyan koncerten, ahol őt tapsolták a színpadon, nekem első nyilvános fellépésemkor nem jutott eszembe. Azonnal megfogadtam Tátrai szavát, tapsoltam Kodály Zoltánnak, aki mint mindig, most is a nyolcadik sorban ült. Felemelkedett a székről, fogadta a tapsot, de nem ült vissza a szokásos módon, hanem elindult felém. Előrejött, megállt a színpad szélénél, és felnyújtotta a kezét. Odaléptem, azt hittem, kezet akar velem szorítani, ehelyett azonban mondani akart valamit. A zúgó tapstól csak én hallottam, amit mondott, de más nem is érthette volna, hiszen a mondat csak nekem szólt: „Látja, ezt a hatos szótagszámú dalt jól megtanulta!" Szégyen ide, szégyen oda, csak ott, abban a pillanatban jöttem rá, hogy a Fölszállott a páva sorai hatszótagúak.

A vizsgát követően Kodály sosem ment el mellettem szó nélkül, mindig megállt, hogy beszélgessünk. Évek múltán, amikor már sok művét ismertem és vezényeltem, nagy megtiszteltetésben részesített. December 16-i születésnapi hangversenyét rendszeresen Somogyi László vagy Ferencsik János dirigálta, később pedig csak Ferencsik, miután Somogyi László külföldre költözött. Élete utolsó évében Kodály már tavasszal felkereste Lakatos Évát, az Országos Filharmónia igazgatóját, és kérte, hogy születésnapi koncertjén én legyek a karmester. December 16-án a Galántai táncok, a Páva és a Budavári Te Deum volt műsoron. Teljes szívemből dirigáltam, mert már a hír -hogy a mester maga kérte a jelenlétemet -is áramütésként hatott rám. Nagy fájdalmamra, a következő évben már csak a temetésén lehettem jelen.

Lejegyezte: Várkonyi Judit

Egy kép a hatvanas évekből: Kodály Zoltán, Andor Éva 
Komlóssy Erzsébet, Lukács Ervin, (takarásban) Szalma Ferenc
és Forrai Miklós