Ha új év, akkor Teremtés a Művészetek Palotájában -immár másodszor. FISCHER ÁDÁM január 1-jén, a Haydn-bicentenárium évének nemhivatalos megnyitásaként a LONDONI FILHARMONIKUS ZENEKAR és a LONDONI FILHARMONIKUS KÓRUS élén vezényelte azt a darabot, A teremtést, amelyet ebben az évben annyian és annyi helyen fognak előadni. A nagynevű londoni együttesek mellett SIMONA ∏ATUROVÁ, BERNARD RICHTER és NATHAN BERG volt Fischer Ádám társa ebben a vállalkozásban. A kritikust, aki a művet nem először hallja az ő vezényletével, elsősorban az izgatja, miben különbözik előadása attól, amikor más együttessel, elsősorban saját zenekarával, az Osztrák- Magyar Haydn Zenekarral dolgozik. Hiszen Fischer elmélyült ismerője a Haydn-zenének, s ne tévesszen meg minket, hogy mindig modern hangszereket használó zenekart vezényel: azért tud ő Haydn korabeli előadásáról is mindent, amit tudni lehet. Ebből a tudásból mást és más módon csillant fel saját zenekarával, amellyel már az összes Haydn-szimfóniát lemezre vette, s amellyel tökéletesen egy nyelvet beszél, mint egy másikkal, amely olyan félelmetes precizitással és csiszoltan játszik, mint a Londoni Filharmonikusok, amelyet szintén közelről ismer, de amellyel egyszerűen nem próbálhat annyit, hogy egy ilyen műóriás előadása során ne kelljen mindvégig a legnagyobb koncentrációval dolgoznia annak érdekében, hogy pontosan az szólaljon meg, amit megszólaltatni szeretne. Esetünkben a kooperáció tökéletesen működött. Ma már szerencsére nem oly fájdalmas rezignációval kell megállapítanunk, mint két-három évtizeddel ezelőtt tettük volna, de a Londoni Filharmonikusok most is lélegzetelállítóan jó zenekar. Nagyszerű muzsikusokból áll, hangzása élményszerű: hajlékony, áttetsző és erőteljes, s fegyelme, irányíthatósága is rendkívüli. Emellett pompás szólóteljesítmények felmutatására is képes, amint az est fagott- és oboaszólói, vagy a continuo-csellista játéka bebizonyították. A teremtés sokrétegű, de mindenekelőtt festői, monumentálisan és részletekbe menően festői alkotás, és ez a tulajdonsága tökéletesen megfelel az együttes adottságainak. S ez a zenekar olyan érzékenységgel és plaszticitással reagált a karmesteri irányításra -a mennyei léptékű nyitótételtől a számtalan természet- és hangfestő részleten át a zárórész örömtobzódásáig -, hogy Fischer Ádámot úgyszólván a festőművész szerepében láthattuk, amint erőteljes színekkel festi fel a világot az idő vásznára. Mindebben természetesen az ugyancsak professzionális felkészültségű Filharmonikus Kórus is fontos szerephez jutott. Az együttes homogén hangzású, zeneileg hajlékony szólamaival, kiérlelt összhangzásával és precíz intonációjával ugyanolyan ideális eszköz volt a karmester kezében, mint a zenekar. Egyetlen kisebb kifogásunk a német szövegmondással kapcsolatos, amely lehetett volna még világosabb. Igen sok örömünk telt a három szólóénekesben, akik közül elsősorban a Gábriel és Éva szerepét éneklő szopránénekes, Simona ∏aturová bizonyult revelációnak. Gyönyörű koloratúrszopránja és a hang kiegyenlítettsége, éneklésének technikai problémát nem ismerő, könnyed szárnyalása, s nem utolsósorban a zenei karaktereket a szöveg mély megértéséből kibontó művészi attitűdje az előadás egyik legnagyobb értéke volt. Ugyancsak kitűnő volt Bernard Richter Uriel szerepében, ha hangszépség tekintetében talán nem is versenyezhetett partnernőjével. Nathan Berg viszont csodálatosan zengő mély bariton orgánum birtokosa, és vérbeli énekes színész is egyben. Nála azonban bekövetkezett egy vagy két pillanatnyi intonációs megingás, ami két társával nem fordult elő. A teremtés komponálása idején Haydn már felhagyott a szimfóniaírással, s ami mondanivalója a zenekar számára még volt, azt a két oratóriumban és a kései misékben kamatoztatta. Az oratórium egyik fő vonzereje a túlcsorduló szerzői igény a szebbnél szebb zenekari hatások beépítésére. Miután a darab cselekménye nem tartogat különösebb meglepetést, és a benne megnyilvánuló emberi érzelmek -kissé egyoldalúan -a boldog elragadtatás változatai, A teremtés a hallgató számára csak akkor nyilatkozik meg magával ragadó, megunhatatlan, nagy alkotásként, ha a sűrűn változó apparátuson és textúrán túl az előadók nem csupán a madarak, a csúszómászók, a különböző természeti tünemények híres, illusztrációszerű ábrázolásában találják meg a mű kulcsát, hanem annál mélyebbre ásva, a kompozíció tisztán zenei kreativitását, szüntelen és bámulatos zenei fordulatosságát is megmutatják. Fischer Ádám szinte kézen fogta a hallgatót, és úgy vezette kalandról kalandra ebben a túlcsorduló partitúrában, egy különlegesen alkalmas partner-zenekar segítségével. Megint bebizonyosodott, hogy Haydn zenéje esetében végképp igaz a mondás: az ördög a részletekben lakik. Sokakat elriaszt a Teremtést övező, és a műről alkotott képet elmerevítő, kötelező csodálat képzete. Pedig ez a mű éppúgy tele van meglepetésekkel és apró csodákkal, mint a többi nagy Haydn-kompozíció. Ezeket tette érzéki élménnyé ez az előadás. És bizonyára sokan álltak fel helyükről a viharos taps elülte után azzal a gondolattal, hogy - ezt nem lehet megunni. Valóban ünnepi este volt, amely mércéül is szolgálhat az előttünk álló Haydn-évben. (Január 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS
Jó választás volt az Athalia című korai, 1733-ban komponált oratóriummal nyitni VASHEGYI GYÖRGY Händel-évbeli bemutatóinak sorát. Nem elsősorban azért, mert az előadás magyarországi bemutató volt, hanem főként a darab händeli viszonylatban is kiemelkedő kvalitásai miatt. A komponista életének egyik legszerencsésebb, nagy horderejű döntését hozta, amikor az ismételten anyagi katasztrófába torkolló operavállalkozások alternatívájaként „kitalálta" az angol nyelvű, a kórusnak fontos drámai szerepet biztosító, jobbára szcenírozás nélkül előadott oratórium műfaját. Bizonyos, hogy éppen a kezdetek idején ugyanolyan hallatlan igyekezettel és körültekintéssel igyekezett az új műfajt elfogadtatni, ahogy azt velencei vagy londoni bemutatkozó operáiban tette. Az Athalia mindenesetre rendkívül színes és mozgalmas, nagylélegzetű kompozíció, s benne középponti szerepet játszik a kaleidoszkópszerűen más és más csoportokat, tömegeket megjelenítő kórus, mely kommentál, fohászkodik, biztat és fenyeget, jelenléte ugyanúgy áthatja az egész oratóriumot, mint a görög drámát a maga másfajta kórusa. A Racine nyomán írt angol szövegkönyv Júda Baál-hívő uralkodójának, Athaliának bukását, s a kiskorú unokáját, Joást trónra emelő főpapi államcsínyt meséli el. Sok váratlan fordulat nem áll a végkifejlet útjában: az egész nem több mint húsz vers a Királyok Könyvében. Athalia kezdettől fogva szorong, árulást sejdít, s csak rossz szelleme, az arrogáns Matthán magabiztos az utolsó pillanatig. A bátor Jójada főpap megszervezi a fegyveres akciót, s az addig a felesége, Jóseba által rejtegetett, hétéves, jog szerinti uralkodó bemutatásával sakk-matt helyzetet teremt. A rosszak fűbe harapnak, a jók s az egész nép örvendezik. Ami miatt azonban Racine drámája jó dráma, s Samuel Humphreys szövegkönyve kiváló nyersanyag Händel számára, az nem maga a történet, hanem a szereplők plasztikusan megrajzolt egyéni vonásai. Mert hiába véreskezű és bálványimádó zsarnok Athalia, bukását bátran és méltósággal viseli; Matthán nem egyszerűen elhagyta hitét és a rossz oldalon áll, hanem a végsőkig romlott és gátlástalan; Jóseba hiába cselekszik merészen és józan előrelátással, a végkifejletig kétség és remény között hányódik, s még Jójada is meginog egy pillanatra, felesége kétségbeesése láttán. Csupán a gyermek Joás és Abner hadvezér jellemét nevezhetjük kevésbé egyénítettnek. Händel pedig látható örömmel veszi birtokba az árnyalás lehetőségeit. Mindez a műfaj, illetve a szövegkönyv által meghatározott komplexitás a felszínen elsősorban abban nyilvánul meg, hogy igen sokféle szám található a darabban: zenekari tétel, da capo-ária (ezen belül olyan kikristályosodott operai típusok, mint a bosszú- vagy viharária), kórus, szólista és kórus párbeszéde, continuo- és zenekarkíséretes recitativo, párbeszédszerű, illetve ariózus duett, vagy kórussal lezárt ária. A karmester, Vashegyi György legnagyobb érdeme ennek a szédítő formai és zenei gazdagságnak plasztikus és világos megformálása, szétszálazása és egyensúlyban tartása. Vashegyi gondosan mérlegel minden tempót és karaktert; az előadásnak sodra van, lélegzik, és mindvégig leköti a hallgató figyelmét. A PURCELL KÓRUS-on kívül, amelynek kiváló teljesítményére mindig számíthatunk -és szövegmondásuk is kitűnő -, az előadás nagy nyeresége a kiváló énekes csapat volt. Első helyen kell kiemelni a szoprán címszerepet éneklő SZABÓKI TÜNDÉ-t, akinek teljesítménye mind hangi, mind zenei, mind színészi tekintetben lenyűgöző és imponálóan magabiztos volt. Első megszólalásainak voltaképpen szánalmat keltő tanácstalansága éppoly hiteles és remekbeszabott volt, mint későbbi, füstölgő vendetta-áriája vagy a halállal számot vető és a poklot felidéző utolsó ária a maga szédületesen kivitelezett fioritúráival. Szabókinak kétségtelenül a magyar régi zenei énekes szcéna immár több évtizedes történetének legnagyobbjai között a helye. Abner hadvezér rendkívüli hangi és technikai kihívást jelentő szerepében CSER KRISZTIÁN állt helyt igen szépen, úgy, hogy eközben a figura nagyságát, jellemszilárdságát is érzékeltetni tudta. Matthán szerepét MEGYESI ZOLTÁN formálta meg hasonló szuggesztivitással. A cselekmény középpontjában álló Jójada-Jóseba házaspárt HAMVASI SZILVIA és BÁRÁNY PÉTER keltette életre. Hamvasi általam ismert legjobb formáját mutatta: hangjában egy árnyalatnyi mattsággal, de mégis szárnyalóan, kiváló karakterérzékkel, ha kellett -így a második felvonás elejének kétfurulyás áriájában átütő líraisággal énekelt, és szépen kivitelezett, jó ízléssel alkalmazott da capo-díszítéseire is felfigyeltünk. Bárány Péter, mint mindig, érzékenyen és szuggesztíven énekelt; sajnos, Jójada szólama egy árnyalattal mélyebb a számára ideálisnál, s bár így is minden hangja magabiztosan a helyén volt, az a lélegzetállító hatás, amelyet számára ideális szólamokban el tud érni, ezúttal elmaradt. Mármint szólóban; mert második felvonásbeli szerelmi duettje Hamvasi Szilviával így is a koncert egyik emlékezetesen szép pillanata volt. Kovács Ágnes is jól helytállt fiúszerepében; ő technikában, rutinban (egyelőre?) nem egészen éri el a többiek színvonalát, de ez éppenséggel jól passzolt darabbeli figurájához. A koncertmesteri szerepben SIMON STANDAGE-dzsel megerősített ORFEO ZENEKAR egy-két apróbb gyarlóságtól (oboagikszer, kissé steril, vértelen csellószóló) eltekintve nagyszerűen és igazi megjelenítő erővel, gondosan kidolgozott hangszeres effektusokkal játszott, sokhúrú hangszer volt a karmester kezében. Kíváncsian várjuk a folytatást. (Január 7. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.) MALINA JÁNOS A Zeneakadémia idei első Alma Mater „prémium" koncertje kényszerű műsorváltozás bejelentésével kezdődött: a Mozart-est tervezett műsorából Rost Andrea betegsége miatt elmaradt a két hangversenyária. A műsor központi elemét, a három gyerekkori Mozart-zongoraverseny előadását ez szerencsére nem érintette. Mint Batta András rektor Tóth Aladárnak a tizenkét éves Cziffra Györgyről írt szavaiból kiinduló bevezetőjében elmondta: az általa mint rektor által felkarolt elgondolás spiritus rectora Lajkó István, a rendkívüli tehetségek zongoristaosztályának nem is oly rég diplomázott tanára volt. Mármint azé az elgondolásé, hogy az osztály legjobbjai ezeken a gyermek Mozart tehetségének demonstrálására írt, helyesebben: más szerzők műveiből e célra átírt „gyermek-zongoraversenyeken" mutassák meg saját tehetségüket a közönségnek. Az elképzelést tett követte, így jött létre ez a hangverseny, melyen az ez alkalommal A Zeneakadémia Alma Mater Zenekara fedőnévvel fellépő LISZT FERENC KAMARAZENEKAR volt a művészpalánták partnere, természetesen ROLLA JÁNOS vezetésével. Az elmaradt két hangversenyáriáért pedig végül egy negyedik, „felnőtt" zongoraverseny kárpótolta a közönséget, Lajkó István tanár úr szólójával. A nyitány szerepét a K. 63-as (ugyancsak gyermekkori) G-dúr cassatio játszotta, egy fiatalosan üde, gömbölyű hangzású Liszt Ferenc Kamarazenekarral, azon belül feltűnően izmos basszusszekcióval. A K. 39-es, 40-es és 41-es zongoraversenyeket 1767 nyarán, tehát tizenkettedik életévében adaptálta Mozart, tételenként válogatva divatos, mára jórészt teljesen elfeledett komponisták műveiből. Az est gyermekszólistái egy-három évvel idősebbek ugyan ennél az életkornál, ez azonban mit sem von le elképesztő koncertérettségük (illetve részben zenei érettségük) értékéből. Először a K. 40-es, D-dúr darabot adta elő BOROS TEKLA, az este legifjabb szólistája, Keveházi Gyöngyi és Eckhardt Gábor növendéke. Teklában nem csupán a dobogóra lépés mérhetetlen természetessége és a karakterek világos és szép megformálása ejtett bámulatba, hanem előadásának puszta fizikai aspektusa is: egy tizenhárom éves gyermeklány egy, a Mozarténál jóval nagyobb fizikai erőkifejtést megkövetelő hangszeren erőteljes, gyöngyöző trillákat játszik, előkéi sziporkáznak, és fortéja is egészséges. A lényeg, az igazi ígéret mégis billentésének magvassága, agogikájának világossága és nyugalma, egyszóval: rendkívüli tehetsége. A K. 41-es, G-dúr koncert előadója a Wágner Ritánál és Nagy Péternél tanuló, koreai-angol HARRY RYLANCE volt. Ő valamivel idősebb, s valamivel kevésbé meggyőzően bánik az idővel; itt kissé felgyorsít, amott valamivel kevesebbet vár az ideálisnál. Hangja sem olyan kiérlelt, mint társáé. Viszont ördögien virtuóz, s különösen a talán kissé túl is hajtott tempójú zárótételben van elemében, ennek barokkos, örökmozgó világában energikussá válik játéka. A leghálásabb darab és a talán legérettebb növendék a szünet után következik: Gulyás István növendéke, VÁRADI LÁSZLÓ játssza a K. 39-es, B-dúr zongoraversenyt. Varázslatos, hogy a szemmel láthatóan halálosan feszült, folyton izgő-mozgó fiút az első hang megszólalásakor hogyan szállja meg a nyugalom, és változik át szemünk előtt koncentráltan alkotó művésszé. Hangjai kijátszottak, zongorázása rendkívül kontrollált és cizellált, s valószínűtlenül érett mértéktartással kerül el mindenfajta túlzást. Első tételbeli cadenzája szabad és érzékeny, s az ő trillája is élmény. A lassú tétel puha és hajlékony triolás kísérete a bal kézben olyasmi, amit csak felnőttől várnánk. A zárótételben pedig felszabadult virtuozitással játszik, a közönség alig akarja elengedni. A hangverseny ötlete mindenképpen kiváló: nyilván meghatározó élmény az ifjú tehetségek számára ilyen közönség előtt játszani, Rolla Jánossal kezet fogni, de az is nagyon örvendetes, hogy a különleges tehetségeket nyilván különleges módszerekkel és különös odaadással oktató tanárok tevékenysége is reflektorfénybe kerül. Végezetül a G-dúr zongoraversenyt (K. 453) adta elő LAJKÓ ISTVÁN a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, s számomra, aki őt még nem hallottam játszani, ez ugyanolyan lelkesítő élmény volt, mint a koncert megelőző része. Lajkó játéka éneklő, szabadon lélegzik, pazarul hangzik, s a bensőséges, tiszta líra csakúgy sajátja, mint a -remekül megválasztott, tartásos tempójú -zárótételben a sziporkázás képessége. Lajkó nem csak ötletgazda és tanár - valódi művész is. (Január 8. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) MALINA JÁNOS
A fél évszázada alapított ACADEMY OF SAINT-MARTIN-IN-THE-FIELDS kamarazenekar és a hegedűsből karmesterré lett NEVILLE MARRINER neve összeforrt az évtizedek során: ha kimondjuk az egyiket, eszünkbe jut a másik. Az utóbbi években zenekar és dirigens egyaránt előzékenyen bánt a magyar közönséggel: hallhattuk őket együtt is, külön is. Most ismét közös koncertet adtak, olyan -kizárólag alapművekre szorítkozó -műsorral, amelyet csak a legdédelgetettebb sztárok engedhetnek meg maguknak. Ami a fél évszázadot illeti, a jelenlegi tagságra pillantva nehezen hihető, hogy akadna benne muzsikus, aki a hajdani alapítók közül való: többségük alkalmasint nem is élt még 1958-ban, amikor az akkori fiatalok bemutatkozó koncertjüket adták a londoni templomban, amelytől együttesük a nevét kölcsönözte. A „kamarazenekar" meghatározást pedig ezúttal elfelejthetjük: ezúttal nagyobb létszámú társulat látogatott el Budapestre - több mint ötven fős kis szimfonikus zenekar, amelynek telt, de tömör hangzása és mozgékony játéka illett a klasszikus-romantikus programhoz. Külföldön fellépő londoni
együttes mivel kezdje koncertjét, ha nem a város által ihletett művek
egyikével, amelyet a zenetörténet „tiszteletbeli angoljainak" egyike
komponált? Haydn hatalmas szimfóniatermésének egyik ékköve, a London-szimfónia
(no. 104, D-dúr) ha nem is revelatív, de dinamikus és kontrasztgazdag
előadásban szólalt meg. Nem emlékeztem pontosan, mikor született
Neville Marriner, azt azonban tudtam, hogy jócskán benne jár már a
korban, amikor azonban a London-szimfónia előadása után a műsorfüzetbe
pillantva szembesültem a ténnyel, mely szerint idén lesz nyolcvanöt
éves, elámultam: a fiatalos frissesség, a pontosság, a Kitűnő tolmácsolás volt ez, de megismétlem: nem éreztem felfedezően eredetinek, inkább egy világszínvonalú zenekar és nagy tapasztalatú karmestere elsőrangú rutinelőadásának. A második részben Beethoven 1. szimfóniája azonban valóban a felismerés erejével hatott. Jótékonyan befolyásolta a mű hatását a kis zenekar fürgesége, és rendkívül felvillanyozó volt Marriner vezénylésének éles váltásokra épített dramaturgiája. A műben mindvégig az indulatos Beethovent állította elénk: azt a muzsikust, aki a zabolázhatatlan egyéniség szószólója, s akinek zenéjében a meghökkentő, váratlan fordulatok és az olykor nyers indulatkitörések kötik le a hallgató figyelmét. Feszes volt a zenekari játék, tónusos a vonóshangzás, szellemesek a fúvósok közbeszólásai -és lenyűgöző a timpani kezelője, a zenekar legizgalmasabb személyisége, akit Marriner már a Haydn-szimfóniában is előtérbe állított, Beethovenhez érve pedig már-már szólistaként favorizált. Az ilyen felfogás helyességén persze lehet vitatkozni, de mivel az üstdob feladata a szimfóniában az interpunkció, a zenei pontok, vesszők és főként felkiáltójelek elhelyezése, a hangszer szerepének hangsúlyos kiemelése mindenképpen hatásos, kiváltképp egy olyan koncepció keretén belül, amely amúgy is a temperamentumnak juttat döntő szerepet. Két remek ráadás koronázta meg a zenekari műsort: Mendelssohn Reformáció-szimfóniájának lassú tétele, majd Mozart Figaro-nyitánya. Szólista is érkezett az együttessel: a műsor középpontjában, az első rész második számaként az utóbbi évek egyik ünnepelt sztárhegedűse, a magyar közönség által jól ismert, hollandJANINE JANSEN szólaltatta meg Mendelssohn e-moll koncertjét. A kritikusnak egyfelől illik fejet hajtania a megkérdőjelezhetetlen virtuozitás, a gazdag hang és a felszabadult egyéniség előtt, másfelől olyan mozzanatokat is tartalmazott ez a muzsikálás, amelyek mellett nehéz bíráló szó nélkül elmenni. A közelmúltban ismertem meg Jansen új lemezét, amelyen Csajkovszkij Hegedűversenyét játssza -mesterien. Annak a tolmácsolásnak egyik legfőbb értéke a zenei értelmezésben megnyilvánuló egyensúlyérzék. Ezúttal ez az erény mintha kevésbé jellemezte volna a harmincesztendős művésznő játékát. Mintha polarizálni akarná a klasszikusan lekerekített Mendelssohn-koncert karaktervilágát: az érzelmes, lágy részleteket tovább édesítette, e szakaszok tempóját is kiszélesítve, a hegedű tüzes, energikus megszólalásai pedig mintha a szokottnál is dinamikusabban fogalmazódtak volna meg vonója alatt. Ez persze mutatós eredményt hoz, a mű egységét azonban megbontja, és túlságosan telíti a kompozíciót feszültséggel, márpedig Mendelssohn e-moll hegedűversenyének egyik legjellemzőbb tulajdonsága a belső béke, amely az eltérő profilú tételek közös nevezőjeként funkcionál. Idegenkedéssel hallgattam a túladagolt vibrátót is, amely gyakran nehezedett teherként a hegedű éneklő dallamaira. Janine Jansen mostani játéka nyilvánvalóvá tette, hogy ő a hegedűsök jelenlegi nemzetközi mezőnyének egyik méltán ünnepelt sztárja, az azonban kérdéses maradt, vajon valóban jelentős személyiség-e; olyan muzsikus, akit tizenöt, húsz év múlva is érdemes lesz meghallgatni. Ő is játszott ráadást: Bach d-moll partitájából a Sarabande hangjaival búcsúzott a közönségtől. (Január 13. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
Az együttes negyedszázados fennállása alatt már jó néhányszor írtam elismerően a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hangversenyműsorairól: arról a tudatosságot sejtető szerkesztésmódról, amely nemcsak újdonságokkal igyekszik frissíteni a repertoárt, de a művek egymás mellé helyezésének kontrasztos, olykor meghökkentő módjával is üzen: elgondolkodtat, rejtett összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Huszonöt év programjai közül számos ilyet említhetnék, legutóbb azonban e vonzó törekvés fonákjával szembesültem. Január második felében a zenekar három egymást követő estén szólaltatta meg ugyanazt a műsort ION MARIN, a román származású, 1986 óta nyugaton (jelenleg osztrák állampolgárként Svájcban) élő karmester vezényletével. Az estet Muszorgszkij szimfonikus költeménye, az Éj a kopár hegyen nyitotta, majd Prokofjev ritkán megszólaló műve, a csellóra és zenekarra írt Concertino (op. 132) következett, hogy az első részt szokatlan módon egy lírai darab, Dvo√ák Klid (Csendes erdők) című -szintén csellóra és zenekarra fogalmazott -, meditatív poémája rekessze be, majd a szünet után nagy ugrással Saint-Saëns 3. szimfóniája (op. 78, c-moll) zárta a kompozíciók sorát. Bizonyára akad, aki a válogatás védelmében azt mondja, az első részben három szláv kompozíció sorakozott fel, hogy azután a német hatást befogadó francia romantika jusson szóhoz. Magam azonban úgy éreztem, ezúttal sem a stílusok, sem a hangvételek, sem a műfajok nem reflektáltak egymásra, az alapélmény leginkább a műsor esetlegessége volt: ahelyett, hogy kapcsolódtak volna, összecsikordultak a zenék. (Igaz, akad egy harmadik nézőpont, s ebből szemlélve a januári menü mindenképpen elismerést érdemel: a műsorfüzetbeli ismertetők végén a négy mű közül három után állt ott a vállalkozó kedvre utaló első BFZ-előadás jelzés.) A két csellóművet tolmácsoló angol szólista, ROBERT COHEN introvertált muzsikus benyomását kelti, mégis jól megbirkózott Prokofjev Concertinójának mutatós-virtuóz zenéjével. Vonója alatt a nyitótételben sorra megszülettek a darabra (és általánosságban a szerzőre) oly jellemző zord-feszes karakterek, sötét színek, erőteljes, indulószerű ritmusok. Az Andantét lírai-deklamáló modorban adta elő, de fogékonyan közelített a finálé ironikus neoklasszicizmusához is. Hangja nem jelentős vivőerejű, sőt szépségével sem kelt figyelmet -mindezért azonban kárpótol a művész virtuozitása és játékának érzékeny intellektualizmusa. Már a Prokofjev-concertino lassúja is azt engedte sejteni, hogy Robert Cohen mindenekelőtt a bensőséges, kitárulkozó darabokban talál magára, s ezt a feltevést az első rész végén fényesen igazolta a Dvo√ák-poéma ihletett megfogalmazása: a csellószóló recitativikusan, töprengve bontakozott ki, az elmélyültség és intimitás atmoszféráját teremtve meg. Ion Marin a nyolcvanas évek végén, a Claudio Abbado irányította bécsi Staatsoperben alapozta meg nemzetközi hírnevét, a magyar közönség előtt pedig a Fesztiválzenekar vendégeként egy hatásos beugrással, a megbetegedett Osmo Vänskát helyettesítve mutatkozott be 2007 májusában. Alakja délceg, fekete fürtjei vállára omlanak, arcvonásai igazi férfiszépséget állítanak elénk. E külső jegyeket aligha illenék kritikában szóba hozni, Marin azonban, úgy tetszik, némiképp rájátszik szerencsés adottságaira: gesztusait kissé túlstilizálja, az artisztikus karmesteri koreográfiába némi pátoszt-heroizmust kever, s mindettől az összhatás óhatatlanul a kirakatvezénylés élményéhez közelít. Az a benyomásunk alakul ki, hogy a karmester színészként a közönségnek játszik: nem muzsikál, hanem mutat. Ennek ellenére illik tárgyilagosan megállapítanom, hogy technikája fölényes, keze kitűnő, a karaktereket elementárisan érzi-éli, tehát ízig-vérig szakmabeli, és ezt a két csellómű érzékeny-alkalmazkodó kísérete is igazolta. A két szimfonikus opusz közül rám a Muszorgszkij-tabló erős sodrú, feszes-színgazdag előadása gyakorolta a kedvezőbb benyomást: itt Ion Marin a Fesztiválzenekar zenészeit is csúcsformába hozta. A Saint-Saëns-műben sem a tematikus tartalmat, sem a formát nem sikerült kellő élességgel megvilágítania, s ettől az Orgonaszimfónia tételeiben egyszer a széteső terjengősség, másszor a hatásvadászat kerekedett felül. Tud ez a mű jobb is lenni. (Január 16. -Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF
Kevéssé konvencionális, komor fenségű programot hallhatott a közönség a Vox Fortissima „kórusbérlet" januári hangversenyén. A népes előadógárda Stravinsky Oedipus Rexét és Muszorgszkij Borisz Godunovjának afféle keresztmetszetét: előjátékát és negyedik felvonását adta elő, utóbbit persze hangversenyszerű formában. A két darab közti konkrét kapcsolat -az egész sorozat alapgondolatán, a kórust középpontba helyező zeneművek megszólaltatásán kívül -nemigen megy túl a két zeneszerző orosz származásán; ez azonban csak formális kapocs, hiszen az Oedipus Rex Stravinskyja már kilépett az orosz zene vonatkoztatási rendszeréből. Egyebekben a két mű két külön világot képvisel - ami természetesen nem baj. A Borisz-részletek szcenírozatlan előadása egy tényleges oratórium mellett, illetve maga az eljárás, amely az operából kiragadja a leginkább kóruscentrikus részeket, már valóban kényesebb kérdés, de a válasz arra, hogy ez az eljárás „megengedhető-e" (végtére is a művészetben minden „megengedhető"), csak az adott előadás kontextusában válaszolható meg. A hangverseny karmestere a Bécsben élő bolgár karmester, DIAN TCHOBANOV volt, aki a hangverseny első felében a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR-t és a HONVÉD FÉRFIKAR-t vezényelte. A kórus vezető karnagya, DRUCKER PÉTER a Stravinsky-mű narrátorának prózai szerepét is magára vállalta; a fontosabb énekes szerepeket MARTYN HILL (Oedipus), KÁLMÁN PÉTER (Kreón), EVERT SOOSTER (Teiresziasz), illetve WIEDEMANN BERNADETT (Iokaszté) énekelte. Tchobanov rendkívül tisztán, precízen és differenciáltan, mégis szenvedéllyel vezényelte a szenvtelen közlésmódjával csak annál katartikusabb hatású Stravinsky-zenét. A zenekar elsőrangú volt mind hangzását, mind koncentrációját, a karmesterrel való együttlélegzését tekintve. A műben gyakran fontos szerephez jutó rézfúvós szekció különlegesen nemesen szólalt meg. A két legnagyobb teljesítmény azonban a tisztán, sokszínűen, hajlékonyan, s ahol szükséges volt (mint az Oedipust búcsúztató zárókórusban), erőt sugárzóan éneklő kórusé, illetve Wiedemann Bernadetté volt. Első, nagy „accompagnató"-ját, melyben rossz sejtelmét nagyhangú magabiztossággal próbálja leplezni önmaga előtt is, olyan szuggesztivitással, olyan személyes kisugárzással énekelte, hogy a tétel a darab centrális, kiemelkedő eseményévé vált. (Ne feledjük el itt a kiváló klarinétok szerepét aláhúzni.) A címszerepben Martyn Hill nem tűnt ideális választásnak: rendkívül kulturált, muzikális, de lágy, lírai jellegű énekes ő, aki árnyaltan volt képes visszaadni a figura és a partitúra sok finomságát, de hiányzik belőle az az erő -és, tegyük hozzá, hangvolumen -, amit Oedipus gyémántkeménységű személyisége megkívánna. Kálmán Péter erőteljes, tömör, elhitető erejű Kreónt formált meg, míg Evert Sooster Teiresziaszként nem tetszett, úgy tűnt, mesterségesen sötétít, s szövegmondása is gyengének volt mondható. Az egész együtt: nem hibátlan, de nagyon is élő, egyéni, jól felépített és jelentékeny Oedipus Rex-előadás volt. A
szünet után egészen más, de ha lehet, még sötétebb világ tárult fel,
egy elátkozott géniusz nagy műve a maga elátkozott, mondhatatlan
szenvedésekkel teli történelméről. Itt vált csak igazán monumentális
súlyúvá a kórus, egy olyan nép hangjává, amely -a thébaival ellentétben
-nyomorúságos sorsának mindig puszta elszenvedője marad. Muszorgszkij
képe a maga népéről sivár és kilátástalan; efölötti megrendülése
azonban olyan intenzív és személyes hitelű, amely egyedülálló a zene
történetében. Az előadás nagy, sőt nagyszerű ütőkártyája Tchobanov, aki Stravinskyt jól vezényelte, Muszorgszkij világában egyenesen elemében volt, és szinte erőfeszítés nélkül ragadta magával és tartotta kézben az egész hatalmas apparátust. Külön emlékezetesek voltak a zenekar feje fölött a térben távoli kórussal (no és az énekesekkel) kommunikáló és élő kapcsolatot létrehozó, szuggesztív, szinte gyengéd mozdulatai. Az énekesek közül Boriszként Evert Sooster valósággal újjászületett, hangképzése ebben a szerepben egyszeriben teljesen adekváttá, hangja magvassá vált, alakítása felnőtt magának a szerepnek a súlyához, Borisz halálát például megrázó hitelességgel jelenítette meg. Ráadásul orosz deklamációja is mintaszerű volt. Martyn Hill számára jóval testhezállóbb szerep volt Sujszkijé, bár némi sterilitást és hangerőbeli deficitet itt is érzékeltünk. Kálmán Péter Varlaamként is kitűnő és meggyőző volt, RÁCZ ISTVÁN Pimenje hangilag nagyon tetszett, de kifejezésben kevésbé volt erőteljes. A kisebb szerepekben is jó teljesítményeket hallottunk -de miután a lényeg, az értő és a feladatra méltó karmester, a nagyszerű kórus és címszereplő adva volt, a többi már nem sokat számított. A kivonatolt, de remek Borisz-előadás magában igazolta, hogy jó ötlet volt a Vox Fortissima sorozat megrendezése. (Január 18. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budafoki Dohnányi ernő Szimfonikus Zenekar) MALINA JÁNOS
Ha azt mondom, hogy január 21-én NYIKOLAJ LUGANSZKIJ-t szívébe zárta budapesti közönsége, az közhelynek tűnhet ugyan, de a szólóest befejezése, a vastaps és a sorjázó ráadások váltakozása valóban ezt hagyta maga után utolsó, meghatározó benyomásként. A hangverseny kezdete a legkevésbé sem volt közhelyszerű. A 37 éves, szülővárosában, Moszkvában élő zongorista, akire honlapján még úttörőnyakkendős fiúcskaként is rácsodálkozhatunk, és aki Lyon és Sevilla közt félúton látogatott a magyar fővárosba, Janá≈ekkel indított, méghozzá egy olyan darabbal, ami nyomatékosan emlékeztetett arra: a cseh-morva szerző egyéni, mellbevágóan különutas modernizmusa kortársai közül legfeljebb, ha Charles Iveséhoz hasonlítható -a dolog természetéből következően mindenféle stilisztikai rokonság nélkül. Janá≈ek kéttételes Szonátájának címe -1905. X. 1. -az etnikai és politikai ellentétektől szabdalt cseh tartományok viharos utcai összecsapásainak egyik tragikus kimenetelű epizódját idézte fel: az 1906-os ősbemutató közönségének feltétlenül friss emlékként. A Balsejtelem című első tételben Luganszkij nem csupán a zene különleges ritmikai feszültségeit, a hirtelen megállásokat és nekiveselkedéseket tette átélhetővé, de egy sor más eszközzel is képes volt érzékeltetni a forma töredezettségét, illetve több síkon zajló kibontakozását. Egy-egy felkapott motívum váratlan és elidegenítő repetíciójában Luganszkij a zenei folyamat felfüggesztését fedezte fel; az ekhó-effektusok nyomatékosítása pedig úgy hatott, mint kilépés a művön túli akusztikus térbe. Az értelmezés fontos eszközei voltak a billentés minőségének - a pedálozás által jócskán megsegített - radikális kontrasztjai. A melankolikus-ködös zongorahang újra és újra „kiszáradt", kopogóssá, félelmetessé és idegenné vált. A második tétel (Halál) nagy lamentójának lefelé hajló, lemondó dallamait Luganszkij egyetlen, lassan kihúnyó zenei folyamat részévé tette. Prokofjev zseniális Rómeó és Júlia balettzenéjének hangversenytermi változatai közé tartozik a zongoraátirat is (Tíz darab a Rómeó és Júliából, op. 75). Tudom, hogy a kihívásnak, melyet a pompás partitúra billentyűs megszólaltatása jelent, nem csak Luganszkij nem tud ellenállni. Ám a miértre előadása éppúgy nem adott választ, mint az általam korábban megismert interpretációk. Mondhatná erre valaki, hogy a zongoraátirattól nem a zenekari mű hatását kellene várnunk, hanem inkább sajátos értékeit felfedeznünk, ám valljuk be: az átirat nem sikerült, tán nem is sikerülhetett olyan jól, hogy feledtetni tudná a maga szekunder jellegét. A sűrű szólamszövésű, illetve dús akkordokat halmozó szakaszok megszólaltatásában úgyszólván az jelenti a virtuozitást, ha minden hangot sikerül eljátszani, de az eredmény -a karakterek megteremtését illetően -mindig sutább, mintha egy jó közepes zenekar szólaltatná meg ugyanazt a részletet. Vannak aztán a műnek olyan pontjai is, ahol a hangzás nagyon is elvékonyodik - legalábbis, ha a zenekarban szimultán megszólaló két szuverén akusztikus jelenség a zongorán, kissé kiábrándító módon, két billentyű leütésében realizálódik. Végül a tételek formájának mellérendelő szerkezete, ha tetszik: potpourri-jellege - melyet nem csak a balettműfaj, de már a zenekari hangszínek váltakozása is legitimálni képes - a zongorás változatban darabosságként hat. Ezeket a problémákat Luganszkij hallhatóan sem feloldani, sem felmutatni nem kívánta - ehelyett jó technikával túltette magát a nehézségeken, s a szerelmesek búcsújában még az ihletett zenélés pillanatait is megteremtette. A szünet után a koncert Chopin-művekkel folytatódott: az op. 45-ös cisz-moll prelűd ígéretes felvezetésnek bizonyult -a h-moll szonáta viszont hullámzó élménnyé vált. Az első tétel minden szép részlete ellenére sem állt össze értelmezhető egésszé, a lassú tétel finomságai pedig nem lényegültek bensőséggé. Ellenben tetszett a Scherzo hangszíngazdagsága, és kimondottan imponált a finálé nagy lendülete, dús és lehengerlő zongorahangja -mely aztán meg is ágyazott a sikernek. (Január 21. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) PÉTERI LÓRÁNT
A MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR gyönyörű Beethoven-programot adott elő a Zeneakadémián, s a koncertet -amint az egyre gyakrabban előfordul -valamiféle ünnepi hangulat lengte körül. Ennek elsődleges forrása minden bizonnyal az a nem mindennapi, harmonikus és intenzív zenei kapcsolat, amely a koncertet vezénylő zeneigazgató, KELLER ANDRÁS és a szólista, RÁNKI DEZSŐ között fennáll, s ami jól kivehetően ott vibrált a levegőben. De bizonyos fokig ünnepi volt maga a műsorválasztás: az, hogy Ránki mindjárt két zongoraversennyel kényeztette el a közönséget, s az, hogy a három elhangzó mű: a B-dúr és a G-dúr koncert és a 8. szimfónia (még ha magában foglalja is a G-dúr koncert lassú tételének végül harmóniába oldódó, szinte színpadias konfliktusát) Beethoven harmonikus arcát mutatta meg. Az első zongoraversenyként komponált (bár csak másodikként publikált) B-dúr versenymű ezen a hangversenyen elsősorban beszédszerű oldaláról mutatkozott be. Ahhoz, hogy egy előadás beszédszerűnek hasson -s ez Beethoven előtt, az általa jól ismert és tisztelt C. Ph. E. Bachig évszázadokon át deklarált kritériuma volt a jó zenei előadásnak -, az előadónak pontosan fel kell mérnie és hallhatóvá kell tennie a zene gesztusait, tehát a mű intenzív, a felszín alá hatoló elemzését kell élővé, hallhatóvá tennie. Nem árt azonban mindehhez valamit saját egyéniségéből is hozzátennie az előadónak. Keller és Ránki ezt az élettel teli előadást testesítik meg teljes összhangban. Élt és beszédes volt a zenekar az első tételben, Ránki pedig, aki ősz hajjal is megőrizte titokzatos, kamaszos báját, sajátjaként „alakította" a fiatal Beethovent, s emelte ki a műnek azt a tulajdonságát, amely leginkább őrá volt szabva: hogy játékos, de nem szertelen. A lassú tétel fantáziaszerű ornamentikáját is derűs és megingathatatlan nyugalommal zabolázta meg; a derűs zárótétel pedig maga volt a ragyogás. A G-dúr koncert nyitótétele komplex és eseménydús, sokrétű érzelmi tartalommal, de alapvetően férfias karakterrel. Keller és Ránki előadásában ennek a férfiasságnak a gyengéd, sőt érzéki jellege a meghatározó; az erőfeszítés öröme kihallatszik belőle, ám az erőfitogtatás, az erőszakosság sohasem. Különösen szép volt a tétel végének a megilletődött nyitó akkordokra rímelő, s így a tételt egységbe foglaló, álomszerű kicsengése. A csodálatos lassú tétel a szelíd zongora és az ellenségesen ágáló zenekar párbeszédéből (lám, megint a beszédszerűség) oldódik végül harmóniává. Ebben az előadásban a zenekar ugyanolyan individuális résztvevője volt a színjátéknak, mint a zongora; a zenekar fokozatos ellágyulását és elhalkulását Keller mesteri finomhangolása tette emlékezetesé. A rondótétel ujjongása és játékossága megint a szólista és a karmester tökéletes és mértéktartó kontrollja révén vált -paradox módon -igazán felszabadulttá és erőteljessé. Van Ránkinak egy utánozhatatlan mozdulata: amikor játék közben kihajol a zenekar felé, azt fejezve ki: akkor most ti jöttök; vagy: most kérem azt a pizzicatót. Ebben semmiképp sem az fejeződik ki, hogy nem bízik a zenekarban vagy a karmesterben; ez egyszerűen a partnerre való odafigyelés előzékeny, ugyanakkor spontán megnyilvánulása. Az ilyen gesztusok öntudatlanul is hozzájárulnak a hallgató komfortérzetéhez, és teljesebbé teszik a zenei élményt. A szünet után megbizonyosodhattunk arról, hogy a zenekar magában is milyen sokra képes. A 8. szimfónia briliáns és humorral teli, de igen kényes alkotás, amely egészen kiváló zenekarok számára is jelentős erőpróba. Ezen az estén azt a pillanatnyi mérleget vonhattuk meg, hogy Keller egy merész, sokszínű, villódzó, szellemes 8. szimfóniát vezényelt, s ehhez a zenekar döntő részben ideális partner volt számára, itt-ott akadtak azonban szépséghibák. A vonósoknál olykor megejtően puha és egybehangzó pizzicatókat vagy remek pasztell színárnyalatokat csodáltunk meg, olykor meg azt kellett regisztrálnunk, hogy az I. hegedűszólam színben nem teljesen egységes, illetve egyik vagy másik fúvós halványabb vagy nem teljesen tiszta. Az üstdob, a trombiták fortéban néha elnyomták a többieket; előfordult, hogy a zenekar éppenséggel helyén volt, csak az a könnyed elegancia hiányzott, amit Ránki sugárzott magából a koncert első felében... Akadékoskodom? Ellenkezőleg. Őszintén tisztelem a zenekart és vezetőjét azért, hogy nagyjából két év munkájával odáig jutott, hogy kénytelenek vagyunk a nagyokhoz mérni őket. (Január 22. -Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) MALINA JÁNOS
Cseh vendégművészekkel ünnepelhette idén Mozart születésnapját a budapesti közönség: az évforduló előtt két nappal a PRÁGAI KAMARAZENEKAR adott koncertet két zongoraversennyel (A-dúr, K. 414, C-dúr, K. 467) és a Jupiter-szimfóniával a programon. Az est első felében azonban csupán szerény mellékszerep jutott a kiváló együttesnek a szólista, PAUL BADURA-SKODA mellett. A nyolcvankettedik esztendejét taposó előadóművész-zenetudós legenda valóban mindent megtett, hogy a figyelem középpontjában elsősorban ő álljon. Színpadra lépésekor a visszatérő régi barát és a showman gesztusainak keverékével üdvözölte közönségét; kisugárzásának e különös elegye mindvégig meghatározta jelenlétét. Játékát egyfelől excentrikus, majdhogynem hatásvadász elemek színezték: rapszodikus agogika, a hallgatóság türelmét és a zenekar alkalmazkodóképességét próbáló ritmikai szabadosságok, hajszolt tempók (különösen ami a középtételeket illeti). Másfelől viszont bizonyos pillanatokban mégis zavarbaejtően őszintének tűnt interpretációja: beszédszerű tolmácsolása a könnyednek tetsző tempók mellett is mélységekbe engedett betekintést. Hasonló kettőség jellemezte zongorahangját is. Egyfelől a sokszor bizonytalan kimenetelű, foghíjas futamok már a zene élvezetét veszélyeztették; másfelől azonban amikor jobban sikerültek, megvilágító erejűnek és súlyosnak tetszettek. Tónusa, kivált a témaindításoknál, kissé tolakodónak tűnt; mégis emlékezetes maradt jellegzetesen érces, kemény csengésű, tiszta hangütése. Kisebb mértékben bár, de a kísérő együttes teljesítményét is hasonló ellentmondás jellemezte. Bár az egykori Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara tagjaiból alakult együttes gyakran fellép Badura-Skoda kísérőjeként, ezen az estén összhangjuk nem volt makulátlan. Sőt a koncert második részét hallgatva egyenesen úgy tűnt: a zenekar szinte megkönnyebbült, hogy „magára maradt" a pódiumon. Hasonló benyomásaim támadtak egyébként a koncert fogadtatásával kapcsolatban is. Hogy ezen az estén a kétarcú Badura-Skoda-jelenség színpadiasabb vonása került előtérbe, azt érzésem szerint a hallgatóság reakciója váltotta ki. A jelenlévők ugyanis kissé tartózkodóan fogadták a művészt: már színpadra lépésének pillanatában érezhető volt, hogy meleg gesztusai nem találtak hasonlóan fűtött viszonzásra. A művész kirobbanó energiája így kissé célját vesztve áradt az interpretációban, s az előadás gyengéi meghatározóbbnak tűntek a valóságosnál. Ugyan a közönség ráadásszámot is kért, s így a korábbiakhoz hasonlóan jellemezhető Török indulóval is gazdagabbak lettünk, a tetszésnyilvánítást inkább éreztem udvariasnak, mint őszintének. Nem egyszerűen a hallgatóság ridegsége okozta mindezt, hiszen a Jupiter-szimfónia interpretációja már jóval barátságosabb fogadtatásban részesült. Az persze ismét csak Badura-Skoda túlzásaira hívta fel a figyelmet, hogy bár ő zongorázás közben látványos mozdulatokkal dirigálta is az együttest, a zenekar nélküle -csupánANTONÍN HRADIL koncertmester irányítására hagyatkozva -olyan tökéletes precizitással játszotta el a kényes részletekben gazdag szimfóniát, amilyet csak lemezfelvételen hallani. (Bár mint valaki a szünetben megjegyezte: Badura-Skoda némely öniróniát sem nélkülöző mozdulata mintha azt fejezte volna ki: „játsszatok csak, ahogy akartok" - s valóban ez bizonyult a legjobb stratégiának.) Ennek ellenére a szimfónia interpretációja sok tekintetben szorosan kapcsolódott a versenyművekéhez. Mindenekelőtt jellemző volt rá a szélsebes tempó, amelynek köszönhetően olykor a szokottnál kevésbé méltóságteljesnek tűnt a kompozíció (például a nyitótételben, vagy a lassú szekvenciás modulációiban), de amely összességében frissé és lelkesítővé tette. Mintha Badura-Skoda zongorahangja visszhangzott volna az átható, minden puhaságot nélkülöző, de sosem kellemetlen tónusban is. A Prágai Kamarazenekar tolmácsolása került mindent, ami túl édes, érzelmes és patetikus; gyémántszerűen tiszta interpretációjuk elsősorban értő tiszteletről árulkodott, mellyel a 253 éves zeneszerző előtt hódoltak - immár közönségüket is magukkal ragadva. (Január 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht KUSZ VERONIKA Ha valaki ellátogat a PANNON FILHARMONIKUSOK koncertjére, és tapasztalja a körültekintő szervezést, a telt széksorokat, az igényesen kivitelezett műsorfüzetet, az ötletesen kiválasztott programot, az ambiciózus zenei és technikai megvalósítást -ha tehát találkozik mindezzel együtt, az összhatás azt sugallja: a zenekar háza táján valóban haladnak az ügyek, történnek a dolgok, megvalósulnak a tervek. Lehet ezt azzal magyarázni, hogy az együttes lassan egy évtizede dolgozik a céltudatos HAMAR ZSOLT vezetésével, és persze lehet -joggal - gondolni a közelgő 2010-es évre, amelyben Pécs Európa kulturális fővárosa lesz. Ennek a tervnek nyilván óriási a szellemi és morális felhajtóereje - és persze a felhajtóerőhöz anyagi források is társulnak. Jó, hogy így van, mert ez lehetőséget ad a magyar vidék egyik fontos szimfonikus műhelyének, hogy önnön árnyékát átlépve más kategóriába kerüljön. Az igazi megmérettetés persze - s ezt bizonyára zenekar és karmestere egyaránt tudja - az ünnepi esztendő után következik. Akkor dől el, több év alatt, hogy sikerül-e megőrizni az elért színvonalat; sikerül-e a magaslaton maradnia annak, aki oda külső és belső erők segítségével felküzdötte magát. Most kétségtelenül felfelé tart az együttes. Természetes, hogy Pesten koncertezik, természetes, hogy a hangversenyen a nézőtér nem foghíjas, és természetes, hogy az est vendége nem mondvacsinált híresség, hanem igazi világsztár: a még mindig fiatal izraeli klarinétfenomén, SHARON KAM, akiről már korábban is megállapíthattuk, hogy istenáldotta tehetség. Most is annak mutatkozott: Weber f-moll klarinétversenyét (op. 73) úgy játszotta, hogy közben megmutatta, a Mozart halála és a nagy romantikus generáció színrelépése közti zenetörténeti idősáv nem senkiföldje, hanem a két stílus, a leköszönő klasszika és a születő romantika találkozásának izgalmas területe. Kecsesség és szenvedély, kiegyensúlyozottság és expresszivitás alkotott egyensúlyt játékában, amely tiszta volt, élénk és valószínűtlenül virtuóz. Mint minden igazi muzsikusnál, Sharon Kam játékában is a hang az alfa és ómega. Alaptónusa bársonyos, még fortéiban sincs semmi élesség, nyerseség. És a hosszú értékek! Valamennyi él, tart valahová, belső történések, crescendók és diminuendók gazdagítják. Nézni nem kellemes, amit a művésznő e hangokat fújva hajlongás, testkörzés dolgában véghezvisz -de fogadjuk el: neki ez segít abban, hogy a dinamikai folyamatokat intenzíven megélje. Az iménti jellemzést a nyitótétel sugallta; az Adagio éneklése ismét Mozartot idézte, a Rondó temperamentuma, kontrasztos karakterizálása, táncos lejtése, ritmikájának kicsattanó derűje pedig azt a tüzes Webert, akit a nyitányokból vagy a Felhívás keringőre ütemeiből ismerünk. Ráadásként kissé furcsa váltással Gershwin Summertime-ját játszotta Sharon Kam -jazzes monológ gyanánt, zenekari kíséret nélkül. Frappáns ötlet volt Hamar Zsolt részéről, hogy a versenymű elé, a „nyitány" funkciójában Hindemith-opuszt illesztett: a Szimfonikus metamorfózisok Weber-témákra, ez a nem épp szimfónia-terjedelmű, de szimfóniát idéző tagolódású partitúra igazi tandarab, kettős értelemben -benne közönség és zenekar egyaránt kedvező terepet talál a „veszélyes" 20. század megközelítéséhez. A nyitótétel színes-harsány karakterei és ritmikai szögletessége, a Scherzo keleties egzotikuma és impozáns dinamikai építkezése, ugyanitt a rézfúvók jazzes ritmikája, a finálé élénk lüktetése és feszültsége -mindez Hamar Zsolt vezényletével hitelesen tárult elénk. Nem éreztem viszont meggyőzőnek az Andantino harmadik tételt - és aligha véletlenül: itt, a lassú zene keretei között mutatkoznak meg leginkább az apróbb kidolgozatlanságok és tisztázatlanságok. Ilyenek a szünet után, Schumann 1. szimfóniájában (B-dúr, „Tavaszi", op. 38) is bőven akadtak - és inkább kiütköztek, mint a Hindemith-előadásban. Fontosabbnak éreztem azonban, hogy a telt tuttikban a zenekar valóban szépen szólalt meg, s hogy a karakterek éltek, a mű formai körvonalai arányosan bontakoztak ki előttünk. További csiszolást mindenképpen igénylő, de már most is szalonképes, élvezettel hallgatható előadás volt tehát a Schumann-produkció, s ezt az eredményt nem szabad lebecsülni. (Január 29. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) CSENGERY KRISTÓF Bernard Richter, Simona ∏aturová, MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvétele Boros Tekla Váradi László Schiller Kata felvételei Janine Jansen Neville Marriner Robert Cohen |