Sajtótájékoztatón mutatta be Hamar Zsolt vezető karmester, művészeti igazgató és Horváth Zsolt igazgató a Pannon Filharmonikusok -Pécs zenekar MüPa-beli, 2009-es bérletsorozatának programját. Az öt koncert A tavasz megszentelése összefoglaló címet viseli, és kiváló szólistákat is megszólaltat. Hamar Zsolttal a sajtótájékoztató után beszélgettem.

-Közel kétszáz éves történetével talán ez a zenekar bír a legrégibb hagyományokkal az itthoni együttesek között.

-1811-ben a pécsi püspök Bécsből Pécsre hívta az akkor nagyon jó nevű Johann Georg Licklt, azaz Lickl Györgyöt, aki így lett a pécsi bazilika orgonistája, karnagya, zeneszerzője, és megalapította a Zeneművész Társaságot. Azóta van tehát Pécsett folyamatos szimfonikus zenélés hol ilyen, hol olyan formában -ezek voltak a mostani zenekar jogelődei. A bazilika könyvtára rengeteg Lickl-mű partitúráját őrzi, melyeket az általa alapított együttesnek írt. Igyekszünk közülük minél többet elő is adni, tehát nem csupán marketingfogás részünkről, hogy a kétszáz éves hagyományra hivatkozunk. E mögött valódi tartalmat szeretnénk megjeleníteni.

-Nemcsak a kerek szám miatt kérdeztem erre rá. Az érdekel, érezni-e a város közönségén, hogy évszázadokban mérhető zenei kultúrához van szokva? Esetleg egymásnak adják a generációk a koncertre járás szokását, és értőbb fülekkel hallgatják a zenét?

-Feltétlenül. Amikor 1998-ban először Pécsett vezényeltem, azt láttam, hogy az egyetem -egyébként borzasztó akusztikájú - termében több mint ezer igényes ember ül, aki igenis hangosabban tapsol, ha jól játszunk, és alig, ha kevésbé jól.

-Ott tehát nem tapasztalható az általánossá vált nivellálódás? Lehet sikert aratni és megbukni?

-Sokkal élőbb az egész. Egy-egy koncert után rengeteg telefonhívást kapok, az utcán megállítanak, kérdeznek: biztosan jó volt-e az adott tempó és így tovább.

-A kisebb léptékű város előnye ez -gondolom, Budapesten senki nem állítja meg.

-Itt valóban nem tud összpontosulni a figyelem, annyi minden történik.

-Első volt a vidéki zenekarok között a pécsi együttes, amely a fővárosban -öt évvel ezelőtt - bérletet tudott indítani.

-Nemcsak első, máig az egyetlen.

-Igaznak érzi-e, hogy egy vidéki zenekar neve akkor jut el a köztudatba, ha felhozza „termékét" Budapestre?

-Teljesen így van. Azzal az arisztokratizmussal, amely bennünket, komolyzenében tevékenykedőket jellemez, nevezetesen hogy „jöjjön el a közönség, hallgasson meg minket, mert ha nem teszi, hülye", nem értek egyet. Úgy vélem, az a dolgunk, hogy minél több emberhez bekopogtassunk, és vegyük rá, hogy hallgasson meg minket. Ez magában foglalja a MüPá-t a maga csodálatos hangzású, 1700 fős termével ugyanúgy, mint a kisvárosokat. Dombóvárra is el kell menni és Mecseknádasdra is. Megbocsáthatatlan bűn, ha azt, aki ott él, olyan hátrányba kényszerítjük, hogy nem kaphat ebből. Kisebb együttessel, de el kell menni mindenhová. Nem élheti le senki úgy az életét, hogy sosem hallgat Brahmsot. Ez lehetetlen. Nekünk minden eszközünkkel és lehetőségünkkel értéket kell közvetíteni, és nem elitista módon. A közvetíteni is aláhúzandó: el kell menni, oda kell utazni. Ez a dolgunk.

-A zenekarnak nem riasztó a léptékváltás a százfős mecseknádasdi közönség és a MüPa 1700 hallgatója között?

-Roppant izgalmas.

-Önnek biztosan, hiszen világjáró művész, szokva van a megmérettetéshez -de a zenekar nem szorong attól, hogy ezen a tavaszon megtelik-e játékukra ötször is a MüPa hatalmas terme, és hogyan fogadja őket a közönség?

-Jó a kérdés, mert erről kevés szó esik. Az rendben van, hogy két megszállott, Horváth Zsolt igazgató és én lángolva megyünk előre, de ezt csak azért tehetjük, mert van mellettünk egy közel százfős csapat, amely ehhez abszolút partner. Mi nem diktátumot adtunk ki, hogy mi hogyan lesz. Amikor együtt elindultunk, több évre előre felvázoltunk egy tervet, hogy ha lehetőséget kapunk rá, mit akarunk tenni. Az együttesnek módja volt rá, hogy eldöntse, óhajtja-e ezt vagy sem. A negatívumokat is felsoroltuk akkor, 2000-ben, amikor átvet- tem a zeneigazgatói posztot: hogy mi mindenről kell lemondaniuk, ha végig akarjuk járni ezt az utat. Titkos szavazással elfogadta a zenekar 89 százaléka. Nekem az ad erőt, hogy egy ilyen társaság élén állhatok. Eleinte talán mindenkiben volt félelem, hogy milyen fogadtatása lesz a pesti bérletnek. Az első évadban még az Olasz Intézetben játszottunk -telt házzal. Utána mi voltunk az elsők a MüPá-ban, akik önálló bérletet indítottak. Többi versenytársunk akkor még félt, és kombinált bérleteket csinált: két koncert itt, három a Zeneakadémián. Mi viszont azt mondtuk, hogy nem veszíthetünk. Kockáztattunk, és bevált, azóta is telt házzal játszunk. A bérlet utolsó hangversenyén eladjuk az összes következő évi bérletet, semmi gondunk nincs ezen a téren. Nem aggódunk. Azóta már külföldre is járunk, adtunk hangversenyt Bécsben, úgyhogy lassan, fokozatosan edződünk a kihívásokhoz. Arra pedig nagy szükségünk van, hogy visszajelzést kapjunk, mert az nem járja, hogy pompás koncerteket adunk Pécsett, csak senki nem hallja és senki nem szól, ha valami éppen nem jó. Nekem is szükségem van rá, hogy összehasonlítsanak másokkal, Pécsre pedig nem tudunk lecsábítani kritikust, tehát mi jövünk a helyükbe. Mindent megpróbáltunk: fizetjük az útiköltséget, szerveztünk buszt, honoráriumot adunk, és persze nem kérjük, hogy cserébe jót kell írni, csak azt, hogy írjanak rólunk, de hiába. Kontroll nélkül pedig nem lehet dolgozni.

-Tizedik éve áll a zenekar élén, van tehát távlata a közös munkának. Hogy ítéli meg, mennyire jutott? Mit sikerült elérnie az együttessel? Említette, hogy több meghívásuk is van már külföldre. Úgy érzi, hogy az Ön nemzetközileg is jól ismert neve miatt kapják, vagy a zenekar saját jogon is kivívta már ezt?

-Nyilván mind a kettő igaz. Egy karmester önmagában senki és semmi: egy ember pálcával. Vannak országok, ahol engem valóban ismernek, de ha ez nem volna jó együttes, nem hívnák meg, illetve nem hívnák meg újra. Külföldi meghívásaink igazi értéke éppen az, hogy ez már mind újrahívás, ami erős visszajelzés. Azt a kérdést pedig, hogy hol tartunk, az ember állandóan fölteszi magának. Értünk el eredményeket, de semmiképpen nem dőlhetünk hátra, az óriási hiba lenne. A lécet egyre feljebb kell emelni, és van még hová, ezt bátran állítom. A boldogságnak van egy olyan definíciója, mely szerint amikor az adottságok és a körülmények összhangban állnak egymással, akkor boldog az ember. Amikor 2003-ban belevágtunk ebbe a bérletsorozatba, bele kellett híznunk a körülményeinkbe. Most viszont már kihíztuk őket. Nem akarok ennél agresszívabban fogalmazni, mert megvan rá az esély, hogy kapunk újat a kihízott kabát helyett.

-A 2010-es „Európa kulturális fővárosa" (EKF) program keretében új hangversenyterem épül(ne), ugye? Óvatosan fogalmazok, mert elég sok a zűrzavar, a húzás-halasztás, lemaradás ezen a téren, pedig most már kevesebb mint egy év van hátra.

-Pontosan. A történetnek csak az egyik része, hogy nagyon reméljük, ennek keretében mégiscsak elkészül majd az a terem, amely -ki merem mondani -hozzánk való, de emellett, noha tudom, hogy ünneprontás, mégiscsak meg kell említenem, hogy a közalkalmazotti bértábla keretében nettó 78 ezer forintos bérért húzzák a kollégák a vonót.

-Ez a szellemi minimálbér nettója csupán.

-Erről van szó. És ilyen megbecsülés mellett kell azt mondanom a zenészeimnek, hogy nekünk igenis a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Budapesti Fesztiválzenekarral kell versenyeznünk. A válságra is gondolnunk kell, mert kevesebb ember fog hangversenyre járni, jobban meg fogják gondolni, mire mennek el, jobban meg fogják becsülni, akiket meghallgatnak, tehát nem lehet rossz ritmusban hamis akkordot játszani. Választani lehet a különböző hangzások, stílusok között, de van egy határ, amely alá nem mehetünk.

-Ebben a hízásban, növekedésben, elismertségben az EKF nyilván hatalmas megmérettetés, de lehet további ugródeszka is. Lehetőség a még szélesebb európai ismertséghez.

-Egy ideig ezt reméltem, de ahogy a dolgok most állnak, már nem gondolom így. Csak a zenekarról beszélve, s nem Pécsről általában, nekünk nyilván sok koncertet jelent majd, de ettől csak az irigyeink száma fog nőni, nem hiszem, hogy előrébb kerülünk. Az egyetlen haszna az lehet, hogy az esetleg mégis megépülő koncerttermet 2010 után is ki kell használni, ami helyzetbe hoz majd bennünket. Arról nem is szólva, hogy olyan fejlődési pályát nyitna meg, ami egyelőre zárva van előttünk. Jelenleg olyan akusztikában próbálunk, ami nem is nevezhető akusztikának -egyszerűen nincs is. Úgy indulunk el a futballbajnokságon, hogy nincs edzőpályánk, aztán évente néhányszor elmegyünk egy hatalmas stadionba, ahol elvakítanak a reflektorok, mert nem vagyunk hozzászokva, nekünk ugyanis nincs reflektorunk.

-Eredményeinek, felkéréseinek, díjainak sora rendkívül hosszú. Maradhatna az Operaházban, Padovában vagy Zürichben, járhatná a világot. Miért küszködik akkor Pécsett, pálya nélkül?

-Mert imádom. Hiába beszélek három nyelven, én mindig magyarról fordítok. Nem tudom az életemet elképzelni az anyanyelvem nélkül, Petőfi nélkül, József Attila sírása és Ady dühe nélkül. De ennél kevésbé patetikusan is meg tudom fogalmazni: ha nincs Pécs az életemben, akkor nincs az életemben Magyarország. Ha egyszer bármilyen okból mégis úgy döntenék, hogy ennyi volt Pécs, az egyet jelent azzal, hogy én a hazámban nem tudok többé dolgozni. Lehet persze olyan körülményeket teremteni, hogy az ember azt mondja, na, ezt már nem, elég volt. Bízom benne, hogy erre nem kerül sor.

-Jut még ideje másra? Zenét szerezni?

-Néha, de alig. Időnként elkap egy görcs, és akkor csinálok valamit. 2008-ban például elhangzott egy művem, sőt az előző évben is. Az igazság az, hogy kikerültem egy olyan világba -például Svájcba -, ahol azt éreztem az első pillanattól kezdve: rengeteget kell tanulnom, mert még ezt sem tudom, meg azt sem, pedig előtte már azt hittem, készen állok, jöhet bármi. Takarékoskodnom kell tehát az időmmel, erőmmel, hogy helyt tudjak állni, ne égjek le, és fejlődni is tudjak.

-Hajszolt az élete.

-Nagyon. Tegnap jöttem haza, a sajtótájékoztató után megyek Pécsre, este és reggel próba, aztán délután utazom vissza Zürichbe.

-Itt ül az asztalnál a felesége. Ennyi a találkozásuk?

-Ennyi. Integetünk egymásnak.

-Tízéves a kislánya. Hol az életük centruma, hol jár iskolába?

-Ők Pesten élnek. Annyira vízfejű ez az ország, hogy nem vállaltuk a Pécsre költözést. A párom is szakmabeli, de ott nem jutna lehetőséghez. Mindenesetre ezt az életmódot hosz-szú távon nem lehet bírni, remélem, valahogy rendeződik majd. De jó életünk van, nem akarok panaszkodni.

-Ezen a sajtótájékoztatón kicsit keserű volt.

-Igen, bánom is, csak túlságosan beleástam magam a Pécs mint kulturális főváros témába és a lehetőségekbe, mert sok kétely támadt bennem. Hihetetlen lehetőséget jelenthetett volna nemcsak a városnak, de az országnak is, és igenis kicsinyesség, impotencia, áskálódás veszi körül, ami mind benne van ezeréves történelmünkben, és ez a történet ennek csak egy újabb példája. Nem akarom Adyhoz hasonlítani magamat, de ő is elég dühös volt, amikor Párizsból szemlélte a magyar ugart.

-A zene tehát mégsem egy olyan burok, ami mindentől megvédi az embert?

-De! És éppen ezt próbálom építeni. Éppen ezért már nem is akarok tudni mindarról, ami a városban folyik, csak teljesíteni a feladatokat.

-Igyekszik a zenében harmóniát teremteni, ha már a világban nincs.

-A bőrömön érzem, hogy amikor felborul az ember egyensúlya, annak számos fizikai tünete is van, előjön sokféle nyavalya. Minden összefügg mindennel. Igyekszem tehát mindent egyensúlyban, harmóniában tartani. Óhatatlanul érik az embert hatások, amelyek kilendítik, akkor gyorsan kell egy ellensúly, hogy visszazökkenjen. Életemben a zene ez az ellensúly.

MIKES ÉVA

Hamar Zsolt 1968-ban született. A Zeneakadémia zeneszerzés szakán Petrovics Emil, a karmesterképző szakon Lukács Ervin és Gál Tamás voltak a tanárai. 1995-ben 2. helyezést és közönségdíjat nyert a Magyar Televízió 8. Nemzetközi Karmesterversenyén. 1996-ban a spanyolországi Cadaquésben rendezett karmesterversenyen ugyancsak második, 1997-ben a Portugál Rádió Nemzetközi Karmesterversenyén első helyezett. Vezényelte az ország szinte összes szimfonikus zenekarát. 1997 őszén Kocsis Zoltán zeneigazgató javaslatára a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmesterévé nevezték ki. 1998-ban Lorin Maazel asszisztense a Salzburgi Ünnepi Játékokon. 1999-ben a 6. Nemzetközi Antonio Pedrotti Karmesterversenyen, Trentóban ismét első. Európa hangversenytermeinek rendszeres vendége, sőt az Egyesült Államokba és Japánba is hívják. 2001-től a Magyar Állami Operaház karmestere. Az Orchestra di Padova e del Veneto első vendégkarmestere. 2007-ben debütált a Zürichi Operában, ahol a rendkívüli siker két évre szóló szerződést eredményezett. Liszt-díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. 2000 ősze óta vezető karmestere és művészeti igazgatója a Pannon Filharmonikusok zenekarának, amely 2007-től az Európa Kulturális Fővárosa program nagykövete.