Meghódítottuk New Yorkot, vagy már megint nem sikerült valami nekik, szerencsétlen magyaroknak? Ha elképzeljük, mekkora közönséget vonz Budapesten egy katalán filmhét vagy egy belga kortárs zenei fórum, a legkevésbé sincs okunk panaszra. Nem rágta hiába a körmét a tudósító-drukker, hogy jó fogadtatásra leljenek a hangversenyek, s nem bujkált benne hiába a vágy, hogy utólag fölényeskedve nézhessen körül: így játszunk mi.

New Yorkban január 24-én megkezdődtek az Extremely Hungary -hazai hangszerelésben: Csordultig magyar -fesztivál zenei eseményei (a rendezvények másik helyszíne: Washington). A sorozat csaknem egy naptári éven át tart, és rokona a korábbi magyar kulturális évadoknak Londonban, Berlinben, Franciaországban és másutt. A nyitány egybeesett - mi több: azonos - a Carnegie Hall saját, Celebrating Hungary című, másfél hetes sorozatával. A közös kínálat: egy nagyzenekari és három kortárs zenei koncert, valamint Palya Bea és Roby Lakatos estje (e kettőn nem voltam jelen), és, már lapzárta után, a Kurtág házaspár vonósnégyesek számára meghirdetett workshopja.

Az alaphangot a Budapesti Fesztiválzenekar adta meg 24-én a Carnegie Hall 2804 főt befogadó nagytermében. A terem, mint általában, csaknem megtelt (táblás házat ebben az évadban egyedül az Elliott Carter századik születésnapján megtartott hangverseny hozott, mert ott maga az ünnepelt is megjelent). Pontosabban mondva az alaphangot egyetlen cimbalom adta meg -Ökrös Oszkár játszott rajta -, mert a zeneigazgató nem szokványos műsort állított össze az első részben. Magyarországon a finnyásabb közönség talán zúgolódna, hogy szeletelt Brahmsot vagy filézett Lisztet kap a jegyéért cserébe -otthon tudtommal csak nyári, szabadtéri hangversenyen próbálkozott hasonlóval az együttes. Most azonban ismeretterjesztésről volt szó, és az amerikai közönség egyébként is nyitottabb a közép-európainál. Fischer Iván érdeklődést felkeltő és fenntartó narrációját jól ismerjük a Kakaókoncertekről - ezúttal gördülékeny angol stílusban tudatta a New York‑i közönséggel, hogy az előadandó Magyar táncok (15., 1., 11.) és a Magyar rapszódia (3.) ihletője a kávéházi cigányzene, s a történelmi sorrend kedvéért először ezt a cigányzenét mutatta be a cimbalmos, majd a hozzá csatlakozó Lendvai Csócsi József prímás. Amikor pedig bevonult a zenekar is, és Brahms meg Liszt darabjaiban cigányzenei feldolgozás következett, a szimfonikusok átadták a szót a két vendégnek, majd a nóta bemutatása után visszakapcsolódtak a muzsikálásba. Nem volt kis teljesítmény a prímás kizökkenthetetlen rubatójához alkalmazkodniuk.

A cigányzene családon belüli továbbadásáról is beszélő műsorvezető és karmester példának a prímás fiát, Lendvay Józsefet állította, aki Sarasate Cigánydalait könnyedén, a mű közhelyesebb szakaszait pedig bölcs megértéssel tolmácsolta. Nyomban ráadást követeltek tőle: szólóban Paganini Nel cor più non mi sento című hegedűakrobatikai mutatványát adta elő, háló nélkül. És még zenét is ki tudott csiholni a variációsorozatból.

A hangverseny második részében Brahms 1. szimfóniája hangzott el. Fischer Iván együttese rendkívül nemes tónussal játszott, a szólamokat külön-külön és együtt is pontosan megrajzolva, s a négy tételt egyetlen nagy formaívbe foglalva. Feltűnt, hogy a karmesteri pult előtt továbbra is ott áll, gazdátlanul, a cimbalom. A közönség erősebb dramaturgiai érzékű része értette, mit jelent ez -a hangversenyt követő ráadás (1. magyar tánc) után, a nem lankadó taps nyomán ismét szerepet kapott a cimbalom, ezúttal azonban más zenei környezetben. A kávéházi muzsikálást a táncházi, úgynevezett autentikus népzene váltotta fel. Kádár István vitte a prímet, Fejérvári Zsolt bőgőzött, és Szabó András, a zenekar kürtöse (!) volt a kontrás. Lendvai & Lendvay is csatlakozott hozzájuk. Vendéglátózó zenészek gyakran mondják -irigységből vagy lenézésből -, hogy a klasszikusokat játszó hangszeres „asztalnál meghalna". A Fesztiválzenekar művészeit ettől nem kell félteni. A közönség igen sokáig és felállva tapsolt, s az együttes ezt teljes mértékben megsz olgálta. (A standing ovation gyakorlatáról meg kell jegyezni, hogy a legtöbb amerikai hangversenyteremben nincs ruhatár - ha véletlenül van, senki sem használja -, és a kényelmes tapsoláshoz egyszerűbb a kabátot a székre tenni és felállni.)

A zenekar a kéretlen hanghatásoktól sem jött zavarba. A Carnegie Hall ugyanis nem a Művészetek Palotája, a nagyteremben olykor hallani a sokat foglalkoztatott mentők, tűzoltók, rendőrök szirénázását, míg a föld alatt, a mínusz második-harmadik szinten található, 599 férőhelyes Zankel Hallba időről időre beszűrődik a földalatti mormolása.

New York közönségét nem riasztja el az efféle apró kellemetlenség -a Zankel Hall mindhárom kortárs magyar esten megtelt, a Ligeti-Kurtág-műsor alkalmából színültig. Január 29-én Eötvös Péter szerzői estjére került sor a komponista vezényletével. A hangverseny elején Jeremy Geffen, a Carnegie Hall egyik művészeti vezetője beszélgetett Eötvössel pályafutásáról és a programról, melyen amerikai bemutatóként szerepelt az Enocre, az Oktett plusz, a Psy és a Dervistánc; mellettük a Shadows és az Egy beszélgetés foszlányai hangzott el. Az Oktett pluszban kiválóan énekelte Samuel Beckett szövegét Barbara Hannigan (szoprán), aki a Beszélgetésfoszlányokban sokoldalú színésznőként tolmácsolta a rögtönzésszerű szövegtöredékeket, suttogástól kiáltásig, gondosan artikulált beszédtől jajszóig. Az Ensemble ACJW (a Carnegie Hall, a Juilliard School és a Weill Music Institute közös „akadémiájának" egykori és mai növendékeiből alakult kamaraegyüttes) erős affinitással és alapos felkészültséggel szólaltatta meg Eötvös Péter zenéjét. Az előadók közül kiemelkedett a Dervistáncot játszó és járó három klarinétos lány, Romie de Guise-Langlois, Carol McGonnell és Alicia Lee.

Január 31-én következett a legmagyarabb est: Kurtág György és Ligeti György három-három művét játszotta sok-sok magyar közreműködő -csupán az egyik énekes szólista, Natalja Zagorinszkaja érkezett Moszkvából. (A Helikon-Opera tagjaként a 2006-os miskolci Nemzetközi Operafesztiválon Giordano Szibéria című darabjában Magyarországon is fellépett.)

Az első rész Kurtágé volt. Szálkák című cimbalomműve ma már a „klaszszikus kortárs" repertoár része; s míg Vékony Ildikó játszott, a közönség mintha levegőt is elfelejtett volna venni bámulatában. A cimbalommű előtt és után az UMZE Kamaraegyüttes és Eötvös Péter -ezen az estén is ő vezényelt -két orosz nyelvű dalciklusban kísérte Natalja Zagorinszkaját. Jólesett A megboldogult R. V. Truszova üzeneteit autentikus orosz kiejtéssel, és enynyire plasztikus szövegmondással hallani. Így a hallgatóság végig követni tudta a verseket, melyeket egy kétnyelvű - latin betűsre transzliterált orosz, illetve angol - füzetben kapott kézhez. (A füzet a másik Kurtág-ciklus orosz-angol szövege mellett a Síppal, dobbal, nádihegedűvel Weöres-verseit is tartalmazta magyarul és angolul.) Ősbemutatóként hangzott el a Négy Ahmatova-vers, op. 41; tételei: Puskin; Alekszandr Bloknak; Sírás-siratás (a cím saját, hevenyészett fordításom); Voronyezs. Zagorinszkaja mintha saját magának rendelte volna a ciklust: fölényes tudású énekesnek s egyúttal remek versmondónak bizonyult. A harmadik dal, s főleg az utolsó, a Voronyezs fojtogató szorongását nemigen lehet elfelejteni.

Ligetitől két régebbi művet dirigált az UMZE Együttes élén Eötvös Péter. A Melodien 1971-ből való, a Gordonkaverseny öt esztendővel korábban keletkezett. A szólista, Perényi Miklós csellózása ezúttal is egyszerre volt szenvedélyes előadóművészet és a darabot a gyakorlatlan fül számára is megvilágító műelemzés. Zeneszerző keresve sem találhat megfelelőbb gondviselőt művei számára, de ha Perényi játékát élvezheti, úgyse jut eszébe mást keresni. Hogy egyetlen kitartott csellóhangból miként lehet ennyi színt, karaktert kihozni, immár nem titok, hiszen hallottuk mindannyian -a jelenséget mégis képtelenség megmagyarázni. A hangverseny lezárásaként az Amadinda Ütőegyüttes adta elő a neki dedikált, 2000-ben keletkezett Síppal, dobbal, nádihegedűvel ciklust. Károlyi Katalin tiszta intonációval abszolválta a nyelvtörő dalokat, de máskor mintha felszabadultabban, több humorral tette volna mindezt.

Február 1-jén Kurtág György szerzői estjével zárult az Extremely Hungary sorozat első etapja. Először Hiromi Kikuchi lépett a pódiumra, ahol tizenegy kottaállványra szétterítve várta a Hipartita. A japán hegedűművésznő nyilván csak a biztonság kedvéért engedte kirakni a kottát, mert alig pillantott bele, míg végigkalauzolta a hallgatóságot a félórás, nyolctételes művön, hommage-ról hommage-ra. Rimbaud, Hérakleitosz, Gonda György vagy a fiatalabb pályatárs, Eötvös Péter -Kikuchi irányításával magunk is fejet hajtottunk előttük. A hegedűs egyénisége nem mondható karizmatikusnak, sőt nagyon is visszafogott, játéka azonban oly világos, saját darabjában -hiszen neki szól a dedikáció - a belső viszonyokat, utalásokat, összefüggéseket olyan egyértelműséggel mutatja meg, hogy hűvösebb előadására is folyamatosan figyelni kell. Úgy tűnik, az átéléshez nem csak a szenvedély lehet a kulcs.

A műsor második részében Kurtág György és Kurtág Márta ült a pianínóhoz, hogy négy- és kétkezes darabokat mutasson be a Játékok sorozatából. Küzdeni kell a szentimentális érzések (és az irigység) ellen, amikor egy hat évtizedes házasságban élő emberpár, két magyar nyolcvanas még mindig páratlan szellemi és testi erőben van, tempósan, saját erejéből ül le a hangszerhez, saját műveket játszik (mi tagadás, feldolgozás is akad köztük), a játéka piacképes, és viselkedésük minden pillanatban azt sugározza, hogy ez is csak egy átlagos hétköznap a sok közül. Küzdöttem, csekély eredménnyel. Legyen elég annyi, hogy mind a Bartók- és a Bach-átiratokat, mind az önálló számokat, mind pedig a négy ráadást lelkesen fogadta a közönség. Egyáltalán: mindhárom este hosszan ünnepelték a szerzőket -Eötvöst és (kétszer) Kurtágot is nehezen engedték le a dobogóról.

Az auftakt tehát nagyszerűen sikerült.    Nem tudom eldönteni, mekkora szerepe volt ebben Gőz Lászlónak, a Budapest Music Center igazgatójának, Orsós László Jakabnak, a New York‑i Magyar Kulturális Központ igazgatójának -nyilván mindkettőjüknek rengeteg munkájuk fekszik benne. Az Extremely Hungary drukkerében azonban szorongás is maradt az év hátralévő programjait illetően, hajlamos ugyanis rémeket látni, amikor eszébe jut a Haydn-bicentenárium magyarországi sorsa (éppen kétszáz éve lehet tudni, hogy az idén lesz az évforduló!) vagy a 2010-es európai kulturális főváros előkészületeinek állapota (lásd Hamar Zsolt nyilatkozatát lapunk 10. oldalán). Mindkét rendezvénysorozat a kulturális last minute-akciók benyomását kelti.

Néhány nyugtalanító tünet Amerikából: a nyitókoncerten a közönség nem kapott ismertető füzetet a sorozatról. A hangverseny utáni fogadáson már hozzáférhető volt a füzet -de a tervezett háromból csak az első (január-március). Hát nincs még teljesen rögzítve az összes program? A füzet fél oldalon ismerteti a sorozat részeként azt a hangversenyt, melyen egy New York‑i kórus és egy szintén odavalósi zenekar lép fel, a három énekes szólista brit, amerikai és kanadai, karmesterük a német Helmuth Rilling, a műsor pedig A teremtés Haydntól. Jobban tudom, mint bárki más, hogy mindenki magyar -de ennyire? A fesztivál honlapján a washingtoni programokra keresve összesen hét eseményről lehet olvasni (kattintás: first 10 events), s ebben a hétben már a zene is benne van. Egyes eseményeknél a honlap még csak a hónapot adja meg, a napot nem.

Ne legyen igaza a hivatásos huhogónak. Érezze inkább azt, hogy felnőtt ország felnőtt polgára. Hogy itt nem lehet baj, hiszen a New York Times nem csak a BFZ-t dicséri, hanem már a forint árfolyamát is rendszeresen közli. (Igaz, a szlovák koronáét is, bár olyan már nincs, de ez legyen az újság baja.) Húzzuk ki magunkat, és hagyjuk ámulni Amerikát.

Barabás András

Lendvai Csócsi József, Fischer Iván,
Ökrös Oszkár és a Fesztiválzenekar

Lendvay József

Natalja Zagorinszkaja és Eötvös Péter

Kurtág Márta és Kurtág György
a Zankel Hall nézőterén

Révész Tamás felvételei