Johann Sebastian Bachnak nincsenek kis művei, csak rövid művei -emlegette gyakran egykori zongoratanárom a szállóigeszerű mondást, amely a Bartók Új Sorozat újabb, jólesően heterogén összeállítású lemezeinek hallgatása közben többször is eszembe jutott. Hiszen az alább tárgyalandó, zongoraműveket tartalmazó lemezek, illetve a Hegedűduókat és számos „kisebb" népdalfeldolgozás-átiratot rögzítő felvétel egyik meghatározó tapasztalata, hogy kicsi és nagy Bartók esetében is csak a hosszúság tekintetében válik külön egymástól. És úgy tűnik, nemcsak az utókor, de Bartók sem csupán az életmű melléktermékeként tekintett apró darabjaira. Zongorakoncertjeinek programjában aligha szerepeltek volna oly nagy számban e kompozíciók, ha bennük a pedagógiai célzat elhomályosította volna az esztétikai igényeket -ahogyan az oly sok didaktikus hegedű- vagy zongoradarabban megtörténik. És ha például Bartók maga gyakorta tűzte műsorra az eredetileg pedagógiai szándékkal írott Hegedűduók darabjaiból készített zongoraátiratokat - a Petite Suite sorozatát -, az arra világít rá, hogy az efféle miniatűröknek helyük van a koncertpódiumon, s nem csupán a lemezösszkiadás átfogó merítése esetén érdemes elővenni őket.

Az alábbiakban a Bartók Új Sorozat öt, nemrégiben megjelent lemezéről lesz szó, mégpedig aránytalan elosztásban. Hosszabban fog szó esni a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által rögzített 44 hegedűduót tartalmazó felvételről (a sorozat 16. darabja), s rövidebben a Kocsis Zoltán által a Philips számára már korábban lemezre játszott zongoraművek négy korongjáról (24-25., 27- 28.), amelyek a Muzsika olvasói számára amúgy is jól ismertek (lásd Muzsika, 1999. február, 2001. április).A Kokas-Kelemen páros felvétele jelen kontextusban azért is érdemel nagyobb figyelmet, mert egy különös, „happy end"-del végződő történet zárófejezetének tekinthető, amely történet számos tanulsággal szolgál kritikaírás és előadóművészet viszonyát illetően éppúgy, mint a Bartók művek előadói gyakorlatára vonatkozóan.

A történet 2005-ben kezdődött, amikor  a hegedűművész házaspár lemezre játszotta a 44 duót, a BMC gondozásában megjelent lemez pedig komoly és rendkívül pozitív kritikai visszhangot kapott Koreától Franciaországon át Lengyelországig és Németországig, s lelkes recenziók sora jelent meg itthon is (a kritikák megtalálhatók a www. bmc.hu oldalon). A fogadtatás egyetlen méretes szeplőjét Somfai László „zsörtölődése" jelentette e lap hasábjain (Muzsika, 2006. november). A Bartók-kutatás vitathatatlan tekintélye elismerte ugyan az ifjú hegedűművészek kivételes tehetségét és autonóm olvasatát, ugyanakkor visszafogott, de igen kemény hangon bírálta az interpretáció Bartóktól idegen stílusát: a mértéktelen vibrátókat, a rángatózó tempókat, a túlvezérelt szenvedélyt. Somfai kritikájának nem pusztán amiatt van súlya, mert a Bartók-életmű legelmélyültebb ismerőjének tollából származik, hanem azért is, mert olyasvalaki írta, aki nem pusztán zenetörténészként és filológusként mozog egyedülállóan otthonosan Bartók zenéjében, de a szerzővel fennmaradt felvételek közreadójaként és azok elemzőjeként Bartókról, az előadóművészről is kivételesen átfogó képpel rendelkezik -nem mellesleg pedig ő a Bartók Új Sorozat egyik felkért szakértője. A dolog pikantériája, hogy amikor Somfai kritikája megjelent, a lemezsorozat terve már készen állt, s tudni lehetett, hogy a szólóhegedű-műveket -Kocsis szándékai szerint - Kelemen Barnabás fogja lemezre játszani.

Különös döntésnek tűnt tehát a fentiek fényében, hogy a 44 hegedűduó sorozatbeli felvételét Kokas Katalin és Kelemen Barnabás jegyzi. Így gondoltam legalábbis, amíg meg nem hallgattam a felvételt, amikor is alig hittem a fülemnek: mintha nem ugyanazokat az előadókat, vagy nem ugyanazt a művet hallottam volna, mint a két évvel korábbi lemezen. A rejtély megoldása persze igen egyszerű: új felvételről van szó, amely 2007 őszén készült. És itt érünk a történet végére. Mert nem tudom, hogy konzultáltak-e Somfai Lászlóval az új felvétel elkészítése előtt, de összevetve a két lemezt, az ember elképed, hogy ilyen rövid idő alatt miként válhatott ennyivel érettebbé e két fiatal hegedűs játéka. „[E] lap hasábjain már mondtam egyet s mást, hitem szerint a Bartók-zene érdekében, bár gyakorlati haszna természetesen nem volt" -írta kritikájában Somfai. Nos, a 44 duó legújabb felvétele a demonstrációja annak, hogy ezúttal nem zsörtölődött hiába, hogy nemcsak az előadók lehetnek hatással a kritikusra, hanem fordítva is -igaz, ehhez a kritikus formátumára legalább akkora szükség van, mint az előadók nyitottságára és rugalmasságára.

Kokas és Kelemen Bartókja két év alatt sokat fogyott, nincs rajta semmi felesleg, s ez igen jól áll neki. Mindjárt az első füzet első darabján (Párosító) tökéletesen illusztrálható a különbség: a BMC-nél megjelent lemezen mindketten nyúzzák a hegedűt, beleadnak apait-anyait, míg az új felvételen lenyűgöző távolságtartással, sokkal szárazabb hangon játszanak, ami a darabnak különös fényt és nemességet kölcsönöz. A közhely ezúttal is igaznak bizonyul: a kevesebb több. Hasonló változásra példa a második füzetből a Menetelő nóta (2), amelyet korábban cigányprímásokat megszégyenítő hegedüléssel adnak elő, míg az új bejátszás sokkal szikárabb, elfogódottabb, és jóval gyorsabb, amitől egyszerre élni kezd a zenei anyag.
A harmadik füzet -és a teljes sorozat -legmegrázóbb darabját, a Bánkódást kiábrándítóan túlvibrált hegedülés indítja a BMC-lemezen, míg az új felvétel csupasz, minden sallangtól mentes kezdőhangjainak szomorúsága végtelenül megindító. Mintha a szerepét túljátszó két színész tolakodott volna előtérbe korábban, akik varázsütésszerűen tűnnek el az új felvételről: a két hegedűhang olykor mintha megszűnne létezni, s a pőre bánat, a jellegzetes bartóki magányhang marad csak a helyükön. Alig van tétel, amelyik ne változott volna jelentősen a két év során, és egyetlenegy sincs, amelyik ne előnyére változott volna. És a változások egyáltalán nem érintik a régi felvétel erényeit: a revelatív kamarazenélést és a lenyűgözően virtuóz hangszerjátékot. Már a korábbi bejátszásban is magával- ragadó volt az utolsó füzet-ből a Pizzicato, amely azonban ezúttal magasabb szintre emelkedik: Kokas és Kelemen már nem csak tobzódik a darab kínálta lehetőségekben, hanem túllépve a játék örömén, leheletfinom lassításokkal és gyorsításokkal, végtelen figyelemmel a másik iránt, valódi párbeszédbe lépnek egymással. Hogy Bartók elképzeléseinek ez az előadás mennyiben felel meg (feltehetőleg inkább, mint a két évvel korábbi), azt soha nem fogjuk megtudni, és talán nem is igazán fontos: hiszen született egy rendkívül friss, mélyen átgondolt, tökéletesen kivitelezett, s a nagy elődök interpretációival méltán összevethető új felvétel a 44 duóból, abból a sorozatból, amely eredetileg ugyan pedagógiai célzattal íródott, de éppen az ilyen előadásoknak köszönhetően a 20. századi hegedűirodalom legfontosabb fejezetei közé kerülhetett.

A 44 duó mellett népdalfeldolgozások hallhatók még a Bartók Új Sorozat e lemezén: Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán nagyszerű előadásában a Gyermekeknek sorozatából készített hegedű-zongora-átiratok, amelyek egy részét Szigeti József, másik részüket Országh Tivadar készítette, s azért kaphatnak helyet a hangzó összkiadásban, mert az átiratokat a kiadás előtt maga Bartók ellenőrizte (a Szigeti-átiratokat 1930-ban lemezre is játszotta a hegedűművésszel), valamint egy különös apróság, a Gyergyóból címet viselő három csíkmegyei népdal, amely 1907 nyarán született zongorára és népi furulyára (Bartók szavaival „tilinkóra"). Vikárius László a rendkívül informatív kísérő tanulmányban nagyon finoman fogalmaz e sajátos hangszerpárosításról, amikor azt írja, hogy „a Gyergyóból mint darab nem »vált be«, maradt kísérlet, vagy egy korai gyűjtői impresszió egyszeri rögzítése". A magas művészet par excellence hangszerének párosítása a nyers hangzású, önmagában persze lenyűgöző „tilinkóval", a robusztus zongora és az aprócska furulya elefánt-kisegér házassága a keletkezés után száz évvel is működésképtelen, éppúgy ahogy az utóbbi évtizedek oly népszerű világzenei irányzatának hasonló „kísérletei". Hogy maga Bartók sem gondolta sikerültnek e három aprócska népdalfeldolgozást, azt tanúsítja, hogy zongoradarabbá formálta őket át, s ekként e három nagyszerű miniatűr mégis otthonra találhatott a bartóki életműben.

Négy lemezen jelent meg a Bartók Új Sorozat keretében a bartóki zongora-életmű gerince -a Mikrokosmos, a Gyermekeknek, illetve az átiratok és a juvenáliák kivételével valamennyi darab -Kocsis Zoltán előadásában. A felvételek az 1990-es évek folyamán készültek a Philips felkérésére elindított, 2001-ben befejezett sorozat részeként, amelynek során Bartók valamennyi zongoraművét lemezre játszotta Kocsis - és bizonyos értelemben éppen ez a sorozat tekinthető a teljes lemezösszkiadás legfőbb ihletőjének. Kocsis Bartók-játékáról e hasábokon aligha kell részletesen szólni: kivételesen egyesül benne a zenetudományos felkészültség, a feddhetetlen hangszeres technika és a lehengerlő művészi szuggesztivitás. Ami az új lemezeket a régiektől megkülönbözteti, az a tálalás, amely jelen esetben egyáltalán nem másodlagos. És itt nem elsősorban a nagyszerű kísérőfüzetekre gondolok, hanem a lemezek anyagának összeállítására is: amíg a Philips kiadása az egyes lemezek programjának összeállításánál nem követi szigorúan a művek kronológiáját, addig a Bartók Új sorozatban világos kronológiai sorba rendeződik az itt tárgyalandó négy lemez. Külön lemezt kapnak az 1903-1905 között keletkezett zongoraművek (Négy zongoradarab, Gyászinduló a Kossuth-szimfóniából stb.), az 1908-1911 közötti időszak darabjai (Tizennégy bagatell, Vázlatok, Négy siratóének stb.), a háború idején, 1915-1918 között komponált zongoradarabok (Román népi táncok, Suite, 15 magyar parasztdal, Etűdök - kiegészülve az 1911-es Allegro Barbaróval), valamint az 1926-os zongorás év művei (a Sonata, a Szabadban és a Kilenc kis zongoradarab felvétele mellé kerül két korábbi ciklus, az Improvizációk és a Tánc-suite).

Különleges élmény időrendben végighallgatni a műveket, s végigjárni azt az utat, amelyet maga Bartók is bejárt, a késő romantikus zongorastílustól és zenei nyelvtől a kísérletezés évein át az Etűdök és az 1926-os darabok izmos progresszivitásáig. Egyetlen apróságot sajnálok: hogy feltehetőleg terjedelmi okokból nem fért el az 1908-1909-ben írott Két elégia a zongoraművek második lemezén. Az évekkel korábban írt Rapszódia és a Négy zongoradarab mellett sincs rossz helyen ez a két hiperromantikus mű, s hogy a „helyéről" egy lemezzel hátrébb került, azt Németh G. István alapos ismertetőszövege Bartókra hivatkozva akár jogossá is tehetné: „Első jelentős elemzőjének, Edwin von der Nüllnek írt levelében - olvashatjuk - Bartók a Két elégiát a dagályos romantikába való »visszaesésként« jellemezte. Valóban, az 1908. március és május között komponált Tizennégy bagatell dekoratív elemektől megfosztott, végsőkig lecsupaszított új zongorastílusával szemben a Két elégiát a romantikusan túláradó, zenekarszerűen telt zongora-faktúra jellemzi." Csakhogy Bartók kijelentése annak fényében olvasandó, hogy az ominózus levelet évtizedekkel a Két elégia komponálása után írta. Ráadásul itt a saját stílusát régen megtalált, nemzetközileg elismert szerző nyilatkozik egy a kortárs zenével foglalkozó német muzikológusnak. Miként másként ítélhetné meg ezt a két - művészileg a bagatelleknél semmivel sem sikertelenebb - darabot ebben a kontextusban? Pedig aligha adta volna ki a kezéből, s jelentette volna meg 1910-ben a Két elégiát, ha komponálásuk idején nem hitt volna abban - de legalábbis nem tartotta volna lehetségesnek -, hogy ez az intenzív, posztromantikus nyelvezet érvényes kifejezési formaként működtethető. Hogy aztán Bartók más úton haladt tovább, azzal éppen eleget foglalkozott a zenetudomány: az efféle összkiadások azonban éppen azért fontosak, mert lehetőséget teremtenek arra, hogy a kanonizált életművön kívül eső nagyszerű darabok mibenlétén is elgondolkozzon a hallgató.

FAZEKAS GERGELY