Madarász Iván -    Felvégi Andrea felvétele

Madarász Iván beszédét hallgatva, sokirányú érdeklődését, műveltségét tapasztalva az a benyomásunk, nemcsak zeneszerző válhatott volna belőle, hanem akár bölcsész is.

-Gyermek- és ifjúkorodban egyértelmű volt, hogy a zene a hivatásod, vagy kacérkodtál mással is?

-Volt egy testvérem, aki még születésem előtt meghalt. Ő zongorázott, így a lakásban ott állt, azóta lezárva, a pianínó. Négy-öt éves koromban -nem tudom már, hogy a kérésemre, vagy csak odaültettek - kinyílt a hangszer, s attól kezdve magától értetődött, hogy zenélek. Ötéves koromtól tanultam zongorázni, s nyomban komponálni is kezdtem. Első „művem" az Alkonyat címet viselte, ezt hasonló karakterdarabok követték. Nagyon szerettem olvasni is, de a zenei pálya felé törekvésem nyilvánvaló volt. Ennek ellenére a konzi után nemcsak a  Zeneakadémiára, hanem a bölcsészkarra is beadtam jelentkezésemet. Az újkori történelem érdekelt, de nem akartam történész lenni, sokkal inkább vonzott a szociológia, ami akkor még nem volt közvetlenül elérhető szak. Azt követően, hogy a zeneszerzés-felvételi sikerült, már nem mentem el az egyetemre.

-a zenészmesterséghez közelítve lássunk egy másik pályalehetőséget. Igen jól zongorázol. Nem merült föl, hogy a hangszer művésze legyél?

-Szerettem volna, de mindig hallottam technikai korlátaimat. Vezénylésre sosem éreztem indíttatást. Éneklésre annál inkább: az énekmester Kerényi Miklós Györgytől kaptam a „dicséretet", amikor egy darabom próbáján a szoprántól a basszuson át az énekkarig mindent recitálnom kellett: efféle csodát ő még nem hallott, hogy valaki, akinek ennyire nincs hangja, ilyen jól bánjék vele... Úgy érzem, ha „nőtt volna" hangom, tudnék vele énekelni.

-Vezénylésnél a mesterség „mágikus" tartalmában, a zenekarra való hatás képességében érzel hiányt?

-Nem, az ütéstechnikám hagy kívánnivalókat maga után. A mozgásban feszélyezett vagyok, táncolni sem tudok. Nem mintha a karmesterséget a balettal azonosítanám... A hangszerre visszatérve: szoktam gyakorolni, mert nem hiszek abban, hogy valaki, aki sem instrumentálisan, sem vokálisan nem próbálja magát művészileg kifejezni (csupán igényről beszélek!), eredményes lehet zeneszerzői működésében. Nincs absztrakt zenész. A muzsikusnak a hang fizikai valóságával kell személyes, testi kapcsolatban lennie. Az az elemző észrevétel, amely nem jár előadói konzekvenciával, engem nem érdekel, az a tudományra, nem pedig a művészetre tartozik. Az anyaggal való analitikus foglalkozás természetes következménye egyébként az eljátszás: meg tudom-e valósítani, amit hallok a darabban. Az elemzés nem elvont teória számonkérése a zenei anyagon, hanem akusztikus fantázia megnyilvánulása, akárcsak az előadó munkájában.

-Nem úgy látod-e, hogy akadnak akár élvonalbeli muzsikusok is, akik nem elemző úton jutnak el a sikeres interpretációhoz?

-Persze, ez hajlam kérdése. Van, aki spontán természetű, de az is az elemzés eredményét valósítja meg, legföljebb kevésbé vagy nem tudatosan.
-Ha már betekintést engedtél gyakorlásod tényébe, vajon kompozícióid hátországát rögtönzések is jelentik-e?

-Szoktam improvizálni, de ebben visszafogom magam. Schumannt követve, aki azt mondta, nem rögtönöz, mert attól tart, hogy keze közhelyekre téved. Óvakodom attól, hogy sztereotípiák gyakorlásává silányuljon az improvizáció, mert az megöli a fantáziát.

-Amit rögtönzöl, soha nem költözik át zenédbe? Csupán stílusgyakorlat?

-Nem. Játékból improvizálok. A stílusgyakorlat közhelygyűjtemény, de előfordul, hogy valami effélét zongorázgatok. S elkalandozom a jazz irányába is.

-Az imént önkritikával illetted mozgásvilágodat. Zenédé viszont igen gazdag. Az inkább elvi elgondolásokon alapul?

-A tánc reális térben, a zenéé virtuálisban valósul meg -vagyis bennem.

-Kompozícióid tág esztétikai és szerkesztési horizontot feszítenek ki. Egyes pillanatokban, vélhetnők, retro-irányzatokhoz vonzódol, máskor a repetitív stílust integrálod, megint máskor az énekelt hang képzésének alkímiájába veted magad elektroakusztikus műhelyedben. Az elsőben elementáris muzsikus mivoltodat éled ki, az utóbbiban pedig inkább az intellektuális megközelítés uralkodik?

-Kérdésed azt sugallja, hogy többféle magatartásom mögött volna egy igazi Madarász. Természetesen mozgok különböző nyelvi közegekben, s különféle zeneszerzői gondolkodási attitűdöket spontánul valósítok meg. Ma minden ember ambivalens: kételkedik és bizakodik ugyanabban a dologban. Egymással nem érintkező, párhuzamos realitásokban élünk. Az élményanyag, amelyből a kompozíció táplálkozik, a hallgató számára lehet irreális. A befogadó saját élményvilága határozza meg azt a narrációs pontot, ahonnan konzervatívnak vagy újítónak mondja a zenét, olyan híradásnak, amely a „már nincs" vagy a „még nincs" világáról tudósít.

-Amelyik még nincs, ettől elkezd létezni?

-Igen, a művészet nem reagál, hanem teremti a jövőt.

-S a jövőteremtő a legértékesebb?

-Együtt él bennünk a két viszonyulás, mert ellentmondó tapasztalatokat gyűjtünk magunkba. Hogy milyen lesz végül a kompozíció, az nemcsak a szerző élményanyagán múlik, hanem az eszközön is, amellyel közli. Akadnak szerzők, akik régi tapasztalatot új eszközökkel, s mások, akik új dolgot, ám még régiekkel fejeznek ki. Gondoljunk akár a kései Lisztre, akinél az élményanyag és a zenei kifejezés már nem konvergens egymással. Az eszközöket tanulhatom, tudatosan alakíthatom, míg élményvilágomat nem. A napi életben is ilyen ambivalensek vagyunk: tudjuk, hogy a reklám manipulál, de hat ránk; felismerjük, mikor az újság hazudik, de mégis: „megírta az újság"...

-Nem érzed-e: egyes műfajaidban inkább a múlthoz kötődsz, másokban ellenben újat teremtesz.

-Lehet, de inkább az a meghatározó, hogy tudom, ki fogja előadni a készülő darabot. Nagyon hat rám az előadói személyiség. Máshogyan írtam Gyöngyössy Zoltánnak vagy Matuz Istvánnak, mint mondjuk Bálint Jánosnak. Ilyen értelemben komponálásom „mérték utáni szabóság", nem pedig konfekció.

-S mi a helyzet az operával, abban lehet az új felé nyitni?

-A színpadi művekben a szöveg evidensen határozza meg, milyen zene keletkezik bennem. Lehet, hogy eddig inkább olyan szüzsékhez nyúltam, amelyek hagyományosabb zenedramaturgiát kívántak.

-De aligha véletlenül kerül mindig olyan hangulat- és gondolatvilágú történet a librettódba, mint a Lóté vagy Az utolsó keringőé.

-Minden pillanatban hallok valamilyen zenét. Nem konkrét motívumokat, hanem olyasmit, amit az ember álmából ébredve érez, amikor semmire nem emlékszik, de valaminek az íze itt maradt. Bennem élő zenei világhoz választok könyvet.

-Szoktál-e zenét álmodni, s ezt átemeled-e műveidbe?

-Szoktam, de tudatosan csak egyetlen darabomban próbáltam felidézni álomban hallott zenét, ez az Echo zenekari partitúrája. Nem álomból ered, de az ott megjelenő zenei világgal rokon a Seol vonós zárószakasza. De az álomban működő késztetések nyilván tudatos kompozíciós tevékenységembe is belopóznak.

-A Seol az egyetlen olyan műved, amelyben népzenei anyag jelenik meg, sőt mindjárt kettő is. Miért vált e kompozícióban fontossá számodra a folklór, amitől máskor távol tartod magad?

-A „Ha folyóvíz volnék" magyar népdalt mindig nagyon szerettem, ez három, főiskolás koromban és közvetlen azután írt darabomban is -bár nem idézetszerűen - benne lappangott. A Seolt Kertész Imre Sorstalansága inspirálta, ez hívta be a darabba a „Ha folyóvíz volnék" távoli dallamvariánsát, a „Szól a kakas már"-t, amelyről utóbb tudtam meg, hogy a magyar zsidó közösség halotti szertartásának éneke.

-Vizsgáltuk már a bölcsész és a zenei előadóművész csíráját a komponistában. Egyikké sem váltál, ellenben gyakorló egyetemi tanár vagy -ez nem hat a zeneszerző Madarász Ivánra?

-Zeneszerzői alapállásomat nagyban meghatározza, hogy a zeneakadémiai tanítás közben mindennapi társaim a régi mesterek. Folyamatosan tanulok tőlük: játékosságot és fegyelmet, olyan rendalkotást, amelyben az improvizatív esetlegességnek is helye van. Ma úgy látom, a tradicionális zeneelméleti fogalmi apparátus csak igen korlátozottan használható, mert azt, amit egy műről elmondani lényegesnek gondolok, inkább eltakarja, mint megvilágítja. A teóriában jelenségeket fogalmazunk meg, mintegy teremtünk, amelyeket aztán a műben törekszünk felismerni, a kompozíciót jelenségek tárházává degradálva. Így arra kényszerül az elemző, hogy deduktíve, prekoncepcionáltan létrehozott jelenségekhez képest „szabályos" vagy „szabálytalan" megoldásokat leljen a műben. A zenei jelenségeket mint „tényeket" egy adott szemléletmód teremti. A szemléletmód váltásával új tények keletkeznek, míg az előbbiek egyszerűen nemlétezőkké válnak. Egy francia történész mondta, nincs megvetendőbb dolog a ténynél. Én azt hiszem: nincs bizonytalanabb, szubjektívebb.

A jó darab úgy egységes, mint egy biológiai organizmus, különböző szövetei mind azonos génállomány jegyeit viselik. A mű folyamat, amely úgy terebélyesedik ki, akár egy fa, vagy ahogyan az embrióból magzat és abból ember lesz. Nem talp születik, amely addig nő, míg hatéves korára majd térdig ér, hogy iskolába mehessen. Az embrió is teljes alak, fejlődése minden fázisában kerek egészként növekszik, egyre részletgazdagabbá válik. Az archaikus keleti felfogásnak van igaza: a részlet nem pusztán töredék, értelmetlen fragmentum, hanem a maga dimenziójában egyfajta teljesség. A zenét olyan modellekkel látom csak leírhatónak, amelyek a létezés minden szintjén jelen vannak: a történelemben, a lélekben, a kövekben, az anyagi világban. A zeneművekben tapasztalhatunk olyan jelenségeket, amelyek a fizikai világban is fellelhetők. De ez nem jelenti azt, hogy a zenét a természethez különösen szoros szállal kellene hozzákötni. A természet rendje csak egyik megnyilatkozása a létezés minden dimenzióját átfogó monumentális rendnek, amelynek csupán analógiája nyilatkozik meg a természet, a lélek és a zene világában. Hanslick azért tartja a legmagasabb rendűnek a zenét, mert olyan dolgok fordulnak elő benne, amelyek a természetben nem léteznek, például a szonátaforma. Szerinte a zene kimered a természetből. Szerintem nem, de nem is kapcsolódik kitüntetetten a természethez. A 18. századi rousseau-i szentimentális természetkép, a 19. század romantikus természetnosztalgiája, sőt a 20. század természetfelfogása is nagyon idegen tőlem. A 20. század azonosnak veszi a kezdetlegest a kezdettel, a primitívet a primerrel. A természet, a zene, a történet fölött létezik egy magasabb rend, amely analógiásan megnyilatkozik mindenben.

-Az ezredforduló zeneszerzője vagy, erős 20. századi indíttatással. Hogyan helyezed el magad korunk zenetörténetének korszakaiban?

-Az ilyen elhelyezés igényét nem tartom jogosnak. Nincsenek korszakhatárok, mert nincsenek korszakok. A történeti korszakokban való gondolkodás maga is történeti jelenség. Sok -egymást keresztező - szempont szerint is lehet(ne) korszakokat kijelölni. Például az időhöz való más-más viszony alapján is. A mi korunk epikus jellegű folyamatban képzeli az időt - lásd a kronológiamániát. Állítsuk szembe ezt a drámai idővel, amelyben nem a gépies folytonosság, hanem felfokozott, sűrített pillanatok és lazább szövetű szakaszok váltakozása a meghatározó.

-Stilárisan sem sorolod be magad?

-A stílus eszközökhöz tapad. Vannak építészetibb -struktúrában gondolkodóbb - és festőibb korszakok. A stílusban, mint minden megnyilvánulásunkban elegyedik az akaratlagos-racionális és a spontán. Amíg a régi ember számára nem létezett „identitásválasztás", addig ma az önazonosságot és a stílust is elhatározásból építik. Mindig is az volt az elvem, hogy zenei nyelvem ne csak voluntarista döntés, hanem spontán késztetéseim eredménye legyen. A stílus értéke nem önmagában, inkább a zene és az extramuzikális világ viszonyában van. Egy zenei nyelv társadalmi súlyát az határozza meg, milyen jelentések, tartalmak, milyen értékek tapadnak hozzá a zenén kívüli világban.

-Megéled-e, s ha igen, sérelmesen-e, hogy korunk nem a zene korszaka, nem is a művészeté, inkább a technikáé, tudományé?

-Nem fájlalom. Ez számomra adottság, ebbe születtem bele. Korábban a társadalomnak ha nem is többsége, de mindenképpen meghatározó része érezte mindennapi élete fontos kellékének azt, amit ma magas kultúrának nevezünk. Nincs értelme azon keseregni, hogy ma nyilvánvalóan nem ez a helyzet, hogy az értékes zene (ahogy Németh László mondta: a nemes zene) azoknak sem kenyere, akik egyébként nagyszerű dolgokat gondolnak, alkotnak. Féloldalas fejlődés jellemzi a mai társadalmak véleményformáló szellemi elitjét, ahogy -a saját portánk előtt seperve - a muzsikusok többségének sem igazán választékos az irodalmi vagy képzőművészeti ízlése. Korunkban a tudományos gondolkozás a meghatározó? Ebben én azt az ihlető erőt látom, amely számos esetben átitatta a művészi gondolkodást (például a fizikai törvények tendenciajellege és az aleatória rokonsága). Talán a kérdésedben evidenciaként kezelt megállapítás a tudomány prioritásáról sem annyira egyértelmű. De majd meglátjuk! Néhány száz év múlva minden kiderül...

HOLLÓS MÁTÉ