Apokaliptikus vonzalmaim ellenére  némi aggodalommal néztem a Szegedi Kortárs Balett, a Szegedi Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója, Lendvay Kamilló Die himmlische Stadt (A mennyei város) című eszkatalogikus oratóriumának előadása elébe. Az apokalipszis-téma ugyanis veszélyes kísértéseket rejt magában: a végítélet eljövetelét megelőző katasztrofális események -barátságtalan meteorológiai jelenségek, mennydörgő szózatok, fülsiketítő harsonaszólók és egyéb csapások -bombasztikus zenekari effektusokra és a János által leírt történések illusztratív-madrigaleszk zenébe öntésére csábítanak. Egy rossz komponista vélhetőleg nem is habozott volna kiaknázni a szüzsében rejlő ilyesfajta lehetőségeket: alighanem hangos tuttikat, tüzet okádó rezeket és kiadós timpaniszólamot komponált volna a Pathmosz szigetén elragadtatásba került auktor szövegére, méghozzá lehetőleg minél hosszasabban.

Lendvay Kamilló azonban -s ez már önmagában rokonszenvens zeneszerzőegyéniségre vall -nem így tett. Az ő 1994-ben, vagyis másfél évtizede született apokalipszis-oratóriuma aligha mondható terjengős kompozíciónak: a mindössze félórányi alkotás nem is a teljes Jelenések könyvét zenésíti meg, hanem csupán annak a zeneszerző által kiválasztott részleteit. Az oratórium népes és színgazdag zenekari apparátusa ellenére soha nem válik fülsértően hangossá, és nem programzeneszerű; ha egyetlen jelzővel kellene megragadnom Lendvay művének sajátos jellegét, inkább a bensőséges szót választanám. Mindennél jobban kifejezi az oratórium karakterét a szólóhangszer-választás: A mennyei városban ugyanis mindvégig kiemelt szerepet kap egy cselló - ennek szólamát a budapesti előadás alkalmával Kőrösi Györgyi játszotta.

Kőrösi Györgyi és a tánckar

Tekintve, hogy a mű németországi felkérésre készült -ősbemutatójára 2004 júniusában került sor az észak-rajna-vesztfália-i Corveyban -Lendvay a komponálás során az újszövetségi látomások német nyelvű bibliai textusára, Luther szentírásfordítására támaszkodott. A budapesti közönség is német nyelven hallhatta a művet; a magyar szöveget a színpad előtt kifeszített, sűrű szövésű hálóra kivetítve kísérhette figyelemmel. Az említett eszköz azonban nem pusztán ezzel a jelentőséggel bírt: nem csekély szerepet játszott a színpadi látvány víziószerű jellegének megteremtésében is. A néző ugyanis e szcenikai kelléknek köszönhetően mintegy ködfüggönyön keresztül, valóban homályos jelenések soraként élhette át a színpadon látottakat. A műsorfüzet alapján nem tudom eldönteni, vajon a díszletekért és jelmezekért felelős Molnár Zsuzsa, a rendező-koreográfus Juronics Tamás vagy a fényeffektusokat irányító Stadler Ferenc ötlete lehetett-e a háló; mindenesetre remek ötlet volt, és kiválóan funkcionált.

Amennyire tudom, A menynyei város alapjában véve nem szcenikus oratóriumnak készült; ennek ellenére úgy találtam, hogy a Szegedi Nemzeti Színház kórusának, valamint a Szegedi Kortárs Balett táncművészeinek színpadi jelenléte nagymértékben fokozta a  visszafogottságában még inkább félelmetes zene hatását. Az énekesek antik tragédiabeli karként, fekete-arany ruhába öltözve, mintegy papi díszben álltak és vonultak a deszkákon; a táncosok nyomasztó koreográfiája pedig a zenéhez hasonlóan többnyire nem illusztrálta a János (Altorjay Tamás basszista) és a kórus által elmondott és elénekelt, szörnyűséges történéseket, hanem a pusztulás és fenyegetettség nyomasztó képeit mutatta be. Különösen hatásos volt a színpad hátterét betöltő, templomszerű épület magasából a mélybe hulló emberi testek látványa, s hasonlóképpen borzongató érzés, amikor a mű végkicsengésekor („jaj azoknak, akik a földön laknak") a meztelenre vetkőzött táncosok a héber írásjelekkel (apokrif papírusztekercsek szövegeivel?) díszített épületen keresztül kivonulva eltűntek az alagútszerűen tátongó kapuzat homályában (A pokol kapuja, à la Rodin). A ruhátlan testek látványa -az Operaház tavalyi Elektrájától eltérően -esetünkben nem olcsó és kényszeredett sztriptíz benyomását keltette, hanem az emberi kiszolgáltatottságot jelezte. Bizonyára akadnak olyanok, akik rossz néven vennék, számomra azonban különösen jólesett, hogy Juronics rendezése és koreográfiája némi malíciát sem nélkülözött: amikor a táncosok egy alkalommal kapatos szilveszteri mulatozókként tébláboltak a színpadon, a felülről rájuk hulló piros konfetti alighanem az első harsonaszót követő, vérrel vegyes jégesőt (Jel. 8,7) persziflálta. Ez a mozzanat sokkal inkább örömömre szolgált, mint a műsorfüzetnek az oratórium vélt vagy valós üzenetét dekódoló, finoman szólva didaktikus szövege („félünk, hogy a tudatunk sem erős" stb.). Nem világos számomra, mi szükség van erre a direkt és nevelő célzatú verbális műértelmezésre egy ilyen lebilincselő és szuggesztív előadás esetében.

Czár Gergely és Finta Gábor  -Csibi Szilvia felvételei

Lendvay Kamilló oratóriumának zenekari szólamait a Gyüdi Sándor által irányított Szegedi Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg -a partitúra ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy vajon az elvárható, vagy annál kiválóbb minőségben. Az est második részében előadott másik összművészeti produkció, Stravinsky A katona története című darabjának zenei élményéből azonban arra következtettem, hogy a szegediek játékán talán akad még csiszolnivaló. A Ramuz meséjét kísérő, erőteljes és elütő zenekari színekből összeálló, különleges kamaraegyüttes hangzása ezúttal a kelleténél is diszparátabbnak tűnt, a hangok minősége olykor nem a legszebbnek, a tánc- és indulótípusokat követő tételek ritmikája pedig esetenként nem igazán pregnánsnak. Megjegyezném továbbá, hogy bár a kísérőfüzet szövege által „francia-orosz rémtörténet"-nek aposztrofált Stravinsky-mű szövegírója, Charles-Ferdinand Ramuz valóban Voltaire nyelvét beszélte, ám nem francia, hanem svájci volt.

A katona története Almási-Tóth András szabad magyarításában hangzott el, aki a műsorfüzet szerint emellett társrendezőként segítette az est alkalmával Eck Imre-díjjal kitüntetett Juronics Tamás munkáját. A Mesélő szövegét Horváth Illés kiváló deklamációjában hallhatta a közönség, míg a Katona és az Ördög párbeszédei Megyeri Zoltán és Székhelyi József vásári bábszínházi előadásában hangzottak el. A tevőleges szerepeket emellett táncosok alakították: a Katonát Czár Gergely, az Ördög különféle maszkjait Finta Gábor, Csetényi Vencel és Haller János, a Királylányt pedig Szarvas Krisztina. (2008. december 18. -Művészetek Palotája, Fesztiválszínház)

BOZÓ PÉTER