Művészetek Palotája -előadóterem, kék terem

2008. december 20.

MASSENET

THAIS

Thaïs                           Renée Fleming

Athanaël                      Thomas Hampson

Nicias                           Michael Schade

Palémon                        Alain Vernhes

Crobyle                          Alyson Cambridge

Myrtale                           Ginger Costa-Jackson

Albine                              Maria Zifchak

Karmester                       Jesús López-Cobos

Világítás                           Duane Schuler

Koreográfia                      Sara Jo Slate

Rendező                           John Cox

A csaknem harminc Massenet-opera  keletkezési időrendjében a Thaïst  a Werther előzi meg közvetlenül, további négy hellyel előrébb áll a Manon. A szerző színpadi életművének minőségét tekintve a közmegegyezés szerint ez a hármas -a kronológiát követő -befutó. Lehet benne valami. A Thaïs témája legalább olyan jó, mint a Manoné, az egyiptomi színésznő-kurtizán vallási megtérése -a librettó alapja egy Anatole France-regény -kínált annyi frivolitást a közönségnek, mint az apácának szánt ártatlan lány prostituálódása, és a megzenésítés dallaminvenciója is közelíti (bár el nem éri) amazét. Az 1894-es párizsi bemutató legendája mégsem a műhöz, hanem a „botrányhoz" kötődik - eszerint a címszereplő énekesnő ruhája az első felvonás fináléjában - aligha véletlenül - kibomlott, és fedetlenül hagyta a mellét. Fölösleges rásegítés egy jó előadásban. Enélkül is van itt gyújtóanyag. A kozmopolita város, Alexandria ünnepelt és romlott díváját elszánt dühvel készül megtéríteni Athanaël, a sivatagi keresztény cenobiták szerzetese - egy vallási fundamentalista, aminek alakítója, Thomas Hampson nevezte a szünetben készült interjúk egyikében. A benne égő eksztatikus tisztítótűz azonban a földi szerelem bevallatlan, latens parazsától kapott lángra. Amint sikerül elérnie célját, Thaïst bevonultatni a sivatagi oázis kolostorába, az elfojtott szenvedély önmaga ellen fordul, és fölemészti. Vágyának titokzatos tárgya, a világi hívságról lemondó társasági celebritás épp ellentétes utat jár be az érzékiségtől a spiritualitásig és a - némileg előkészítetlenül, dramaturgiai indoklás nélkül bekövetkező - megdicsőült halálig. Mon Dieu, mondhatja a művelt francia a keresztirányú kettős transzformáció - profánabbul: peches helycsere - láttán-hallatán, amely Massenet-nál (kiiktatva az Anatole France-i reflexív iróniát) a komor, a frivol és a túláradó érzelmek koloritgazdag, változatos zenei karaktereiben nyilvánul meg.

Renée Fleming

A három felvonás lényegében a két főszereplő áriáira és kettőseire épül, rajtuk kívül egy bájos kvartett -a Thaïst éppen kitartó alexandriai Nicias, valamint a díva és két évődő leányka között -, továbbá a hatásos finálék méltók a figyelemre. És persze a sláger, a zenekari közjáték, a hegedűszólóval és hárfakísérettel bódító Meditáció, amelynek (neg)édes dallama hivatott illusztrálni a címszereplő átalakulását élveteg hedonistából bűnbánó pietistává. Massenet tudta, mi kell a közönségnek. A hatás teljessé tételéhez még egy címszereplő szoprán szükséges, valaki, aki a kényes vokális követelményeken kívül az előnyös megjelenés normáinak is megfelel. Egy kurtizánnak mégiscsak ki kell néznie valahogy, amennyiben az operát mint színházi műfajt nem akarjuk teljesen nevetségessé tenni. (Talán ezért ritka műsordarab a Thaïs.) A csinos szőkeség Renée Fleming -mosolygó gödröcskékkel az arcán -megfelelő választás (lefogyott, mióta utoljára láttuk, ami öregíti), bár személyes karaktere maga a kedves ártatlanság, ami nem feltétlenül a konzumhölgyek védjegye. Nemcsak az egyénisége, a hangja is disztingvált, csillogó valőrrel a középfekvésben, olvadékony, szubtilis pianókkal az éteri magasságokban és kiművelt technikával ott, ahol kell, a híres tüköráriában például („Dis-moi que je suis belle"). A magas d, noha kissé forszírozottan, de azért diadalmasan abszolválva van. Furcsa, zárt, modoros éneklése nem válik az alakítás előnyére, de ez nem teljesen az ő hibája. Partnere, a minden tekintetben alkalmas Hampson különösen ideális Athanaël szerepére, behízelgő baritonja egyenletesen áradva egyaránt kitölti a szólam tágas öbleit és finom hajszálereit, s személyisége éppúgy képes közvetíteni az elhivatottság és elvakultság eksztázisát, mint a lelki összeomlás fázisait. Az elején, a bűnös város elleni dörgedelmeinek széles dallamformálásában ott bujkált a titkos hedonista, zárókettőse Fleminggel -a zaklatott bariton és a nyugodt szoprán - pedig a szerző által előírt fordulatot festette freskószerűen, alátámasztva a Jesús López-Cobos dirigálta, fokozatosan spiritualizálódó zenekari hömpöllyel.

Michael Schade és Renée Fleming - Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera

Ha a rendezés legalább a tisztes alapszintet elérte volna, élményről beszélhetnénk. John Cox színpada gazdag, üres és buta, nehézkes és fölösleges díszletmonstrumokkal -az egészben a függöny mögötti, kamerák közvetítette átdíszletezés, a műszak és a zenekar versenye volt a legjobb: találgathattuk, melyikük ér célba előbb -, de a mű lelkének elhanyagolásával. A rendező meg sem kísérelte becserkészni a férfi és a nő kettős -érzéki és szellemi -transzfigurációjának ellentétes irányait, belső áramait, a zene által megérzékített, „szöveg alatti" tartalmait. Két bábu szenvelgett magában, kapcsolat nélkül, főleg Fleming maradt érintetlen mindattól, ami vele történik, félvállas dekoltázsában úgy „gyötrődött" elcsigázott vándorként a sivatagban, mint aki jelmezes koncertjének fáradalmait pihegi ki az öltözőjében, a végén pedig megadóan, átszellemültség nélkül, szoborszerűen gubbasztott a neki emelt statikus oltáron, miközben a zenében megnyílt az ég, lejöttek az angyalok, és a tisztítótűzben megsemmisült egy virtuális szerelem. Rendben van, a Met-közvetítés helyi idő szerint matiné, de ettől még nem kellene gyerekszínháznak lennie.

KOLTAI TAMÁS