Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2008. december 15.

PUCCINI:

 A NYUGAT LÁNYA

Minnie                                Olga Romanko

Jack Rance seriff              Alexandru Agache

Dick Johnson
(Ramerrez)                         Lee Yeong-Won

Nick                                     Szappanos Tibor

Ashby                                Palerdi András

Sonora                                Haja Zsolt

Trin                                     Kiss Péter

Sid                                      Lisztes László

Bello                                   Horváth Ádám

Harry                                  Boncsér Gergely

Joe                                     Beöthy-Kiss László

Happy                                 Clementis Tamás

Larkens                               Cser Péter

Billy Jackrabbit                      Silló György

Wowkle                                Lehőcz Andrea

Jake Wallace                        Kovács István

José Castro                         Gábor Géza

Postás                                  Kálmán László

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Nemzeti Énekkar

Karigazgató                                Antal Mátyás

Karmester                                  Carlo Montanaro

Primadonna voltához híven a 19. századi tragikus opera hősnője alaposan megvárakoztatja a közönséget, mielőtt fellépne. Ha nem győzi türelemmel s már az introduzionéban színen van, mint Valéry Violetta a Traviatában, kétségünk támad, vajon úrinő-e. Nem mondhatni, hogy a klasszikus késletetés után a szüzsé mindig eseményszerűen hozza a színpadra az első hölgyet. Sőt a női szerep passzivitását (elszenvedő és szenvedő voltát) a jelenetezés gyakran érzékelteti azzal, hogy a főhősnőt a várakozás helyzetében látjuk először: Lucia vár Edgardo, Leonora Manrico, Erzsébet Tannhäuser érkezésére. Bellini viszont romantikus nőimádó lévén előnyben részesítette a sortita megrendezését nagyszabású vagy különleges entrée keretében. Imogene (Il pirata) kegyes úrnőként siet a színre hölgyeivel, hogy hajótörés áldozatainak siessen segítségére; Alaide (La straniera) az első színben néma látomásként csónakban ülve siklik át a hátsó színpadon, a második képben viszont csak halljuk, de nem látjuk, amint a távolban Loreleyként balladát énekel. Norma teljes főpapnői díszben és kísérettel vonul be, hogy áldozatot mutasson be a druidák oltáránál. Puccini egész estét betöltő érettkori operáiban következetes belliniánusnak bizonyul. Méghogy a nő otthon ülve, harisnyát stoppolva várja a férfit? Minden primadonnája a lehető legnagyobb hajcihővel lép ki a színpadra s be a cselekménybe. Manon postakocsin, Mimi (mindkétszer) elfúló lélegzettel, Tosca virágcsokorral, majd véres kézzel, Butterfly szabadnapos gésák egész karának kíséretével: benedicta tu in mulieribus. Turandot a straniera-modellt dolgozza ki újra, birodalmi csinnadrattával: az első felvonásban csak látjuk, a másodikban annál inkább halljuk.

S hogy a tárgyra térjek: hogyan lép fel Minnie? Amazoni ökölcsapásokkal téríti észre a dulakodó aranyásókat az első felvonásban; lovon vágtat színre a harmadikban, de akár kinn is maradhatatna, hiszen a kivégzőosztag, mely éppen azon van, hogy szerelmét, a banditát felhúzza az első fára, már a kulisszák mögött felharsanó hojoto-hójára szerteszét fut. (Nem, az nem másik opera!) A primadonna fellépésének késleltetése a klasszikus operadramaturgiának alkalmat ad, hogy epikus formában ismertesse az indulóban lévő cselekmény alapmotívumát -tetszik tudni, Ferrando elbeszélése boszorkányos cigányasszonyok egymástól alig megkülönböztethető nemzedékeiről. Van, hogy az alapmotívumot a férfi főszereplő promiszkuus hajlama képezi, melynek áriában ad hangot, miként Pollione, a mantuai herceg, Gusztáv svéd király. Nem beszélve F. B. Pinkertonról, az Egyesült Államok haditengerészetének hadnagyáról: a Pillangókisasszony bevezetésében, melynek Belascónál nincs előzménye, Giacosa és Illica mintha közvetlenül a Rigoletto első képét ültetné át modern polgári környezetbe, azzal a különbséggel, hogy Sharpless szégyenkező óvássá szelídíti Monterone átkát. Az első percben még Cavaradossira is rávetül
a csapodárság bűnének árnyéka, s ezt csak részben sikerül eloszlatnia a Recondita armoniában előadott esztétikai értekezésnek a művészi szép mibenlétéről.

Nem hiába készült Sardou jól megcsinált színművéből a szövegkönyv, a Tosca bevezetése frappáns rövidséggel, mégis kielégítően exponálja a múltban gyökerező fő Cselekménymotívumokat, az Angelotti fellépésével elháríthatatlanként előrejelzett tragédia kiváltóit. Madama Butterfly és Tosca a jelenben a jövőt exponálja. Egészen másként indul a két korábbi regény-opera, a Manon és a Bohémélet. Ki érezhetne előre bármi tragédiát ott, ahol a cselekmény első, nem is rövid szakaszát vajúdásnak írhatnánk le, melynek végén a szerzők agyából Athéné módjára kipattan a nélkülözhetetlen női főszereplő? Bátran minősíthetjük az operai cselekményindítás e típusát életszerűbbnek a klasszikusnál, amennyiben a modern, mobilis társadalom létmódját tekintjük egyedül életszerűnek. Ellenállhatatlan erejű ösztönök gondoskodnak róla, hogy fiúk összeismerkedjenek lányokkal, de kizárólag a véletlenen múlik, hogy melyik fiú elé mikor melyik lány kerül. A találkozást nem lehet előidézni, csak kivárni, s a realista operistáknak alig van más dolguk vagy lehetőségük, mint addig is zenei jóindulatukkal elhalmozni a fiút, amíg a lány fel nem tűnik a láthatáron, hogy drámai célt adjon a férfi öncélúnak is alig nevezhető létezésének. Legmélyebb tisztelet Puccini virtuozitásának, mellyel a Bohémélet expozíciójának első felét levezényli, de kezét szívére téve nyilatkozzék az őszinte operabarát: vajon soha nem érezte hosszadalmasnak, ha nem éppen feleslegesnek a legényszállás-jelenet epizódjainak egyikét-másikát, leginkább Schaunard papagájkalandjának elbeszélését? Mégis, ha nem is az agon előterében, itt színen van és legalább végszavaz Rodolfo, az a persona, akiről a darab szólni fog (vagy personae: viseltessünk kellő jóindulattal Marcello irányában).

Máshogyan A nyugat lánya terjedelmes  bevezetésében. Ebből a szerzők nem csupán a Szopránt spórolják ki időtlennek tűnő időkig, hanem a Tenort is. A Polka kocsmát soi-disant aranyásók többé-kevésbé egyénített epizodistákból összetevődő tarka csapata tölti be. Köztük ugyan ott van a Bariton, Jack Rance, a sceriffo, de vajon néhány markáns békebírói megszólalásából egyértelműen következik-e, hogy a késlekedve induló tényleges cselekményben őrá vár a Hatalmas Harmadik postscarpiai szerepe? Nem, itt minden szónak, minden hangnak önmagáért kellene helytállnia. Hogy a szavak helytállnak-e? Bizony az operai italo-western konfliktusai tizennégy éven aluliak álmát sem zavarják előadás után. Sem fékezhetetlen kacajt nem váltanak ki, mint Bud Spencer és Terence Hill legyőzhetetlen balekoskodása. Másfelől nyilvánvaló, hogy ha nem is az egyes helyzetek tartalmi mélysége, maga a sokszereplős, filmszerű nyitókép, melyet igazán nem lehetett holmi tavalyról maradt Puccini-patronokkal lángra gyújtani, a zeneszerzőt stílusa nagy távlatú megújítására ösztönözte, határozott továbblépésre a modern társalgási opera irányába.

A nyugat lányának partitúrájában már első jeleneteiben magiszteriális tudás, kimeríthetetlen motivikus fantázia nyilvánul meg, a szövésmódban és a harmóniakezelésben újfajta technikai fölény mutatkozik, és új a szigor is, mellyel a mester kordában tartja hajlamát az érzelmességre. Julian Budden kiváló Puccini-monográfiájából tudom, mindezen zenei vonások legalább egy hallgatót feltétlen elismerésre indítottak a darab bécsi bemutatója alkalmával: Anton Webernt. Más kérdés, hogy Puccini, a zenedráma-komponista a merész stílusújításnál nagyon is számít a színpadra, az aktív térre, benne az emberek között kialakuló, kaleidoszkópszerűen változó erőviszonyok láthatóságára. Mindkét szélső felvonás a színpadon és a színpadból él, és a középső felvonás szobajelenetének zenei feszültségét sem éljük át teljes mélységében, ha nem látjuk a történéseket. A Kékszakállú aktuális pontjain Judit előzékenyen tájékoztat: vér szárad a fegyvereken, az illető legszebbik koronája véres. Alvadt vér. A nyugat lányában azonban a vér színre lép és játszik, mint angazsált főszereplő: cseppenként hull a padlásról Rance kézfejére. És a kártyacsata előkészületei és menete, Minnie harisnyatartójának aktív szerepvállalásával? Az nem kiált színpad és voyeurizmus után?

Harisnyatartót és vércseppeket nem hiá nyoltam a Művészetek Palotájának hangversenyelőadásán; a hideg termet a második felvonásra Puccini felforrósította. Ám a kezdet húsz percénél dermesztőbb pillanatokat még nem éltem át a Nemzeti Hangversenyterem amúgy is nehezen fűthető légkörében, és a zenedrámai hőmérséklet csak tizedfokokkal emelkedett az első felvonás további mintegy 40 perce folyamán -a terjedelmet a bemutató után maga a szerző is kissé túlméretezettnek ítélte. Pedig az ő fejében meg sem fordult az őrült eszme, hangversenyt csinálni operái bármelyikéből, kivált A nyugat lányából. Tessék csak elképzelni: időnként tizenöt pingvin, azaz frakkos aranyásó áll a pódium keskeny előterében, társaik hátul, a kóruson, és úgy tesznek -olasz nyelven -, mintha idegösszeomlást kapnának, kártyáznának (csalva), lincselnének, postát bontanának, táncolnának, pénzt számolnának, virágot szorongatnának kérges kezükben, mindezt egy-egy villanás erejéig. Szép dolog volt a Művészetek Palotájától, hogy szinte egyedül vállalta a Puccini-évforduló megünneplését, és sorozatával figyelmeztetett: mennyi felfedeznivalót rejtenek a posztmodernben a 20. század legtöbbet játszott operái. (És a Magyar Állami Operaház Puccini-megemlékezése? De mortuis nihil...) De nem lett volna szabad épp a legritkábban játszott nagyopera felfedezését ilyen előre látható módon veszélyeztetni. Vajon idő- vagy pénzhiány miatt tanúsított a sorozattervező instancia tartózkodást kedvelt hemi-semi-demi színreviteli megoldása iránt, melynek kétes áldásában részesíteni a városban untig játszott operákat nem habozott? Talán inkább érett megfontolásból választotta a szcenikai nulla opciót, mert elijesztette a vigasztalan jövőkép: tizenöt, frakkban tébláboló aranyásó egyetlen nőszemély körül a pódium parkettjén? Hervasztó távlat rendezők számára, tevékenykedjenek bár egész- vagy félszínházban. Gyanítom, ezért tengeti színházi létét is demi-száműzöttként Minnie & Co. Rendezők kerülik: kinek van kedve kockás ingbe, bőrmellénybe, denimnadrágba, azaz mai utcai viseletbe öltöztetni a teljes férfiegyüttest, ha egyszer az van előírva? Ennél még a pingvinmez is jobb. (És ha az egészet Japánba helyeznénk? Pillangót pedig a Golden Westre?)

Futballközvetítések nyelvét kölcsönözve: Carlo Montanaro és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar az első felvonás folyamatosan fenyegető leshelyzetei közepette láthatóan biztonsági játékra törekedett, hallható sikerrel: győzték figyelemmel és erőnléttel a cselekmény prózáját hordozó motívumok, a pregnáns illusztrációk, a hirtelen konfliktusos sűrűsödések, a masszív drámai-orkesztrális csúcspontok és az alkalmilag felsugárzó líra előre alig kiszámítható váltakozásának követését-visszaadását. Sem ők, sem a hello! kiáltásokban jeleskedő kórus, sem az igyekvő aranymosók nem tehettek róla, hogy a játék az első semi-tempusban csak hemi-dráma maradt. A második felvonás első felében két marginalizált kisember, Minnie és Johnson-Ramerrez egymásra találását Puccini páratlan, zárkózott bensőséggel bontja ki, meghatott, szinte hitetlenkedő figyelmünktől kísérve. Nem őszinte, aki nem vallja be, hogy görcsösen kapaszkodott széke karfájába a tornádósan felpörgő finálé hallatán. Tosca II, csak még kegyetlenebb, kevésbé teátrális zenei kivitelben. Megragadott és megindított a zárójelenet, Minnie és Johnson búcsúja. Kimondva-kimondatlanul szemére vetik Puccininak, hogy a westerntémával együtt elfogadta a pulp kötelező derűlátását is: A nyugat lánya hepiendbe torkollik. De hát hogyan is érhetne véget Minnie története másképp, mint boldogan?

A Luccai Edgartól Pillangókisasszonyig valamennyi operájában a hősnő életére tört. A hőssel alig foglalkozott; Scarpia és Cavaradossi csak amolyan véletlenszerűen kiütött gyalog Tosca sorsjátszmájában; Manon, Mimì és Butterfly méltó vagy méltatlan partnerei túlélik a hősnőket, ha másért nem, hogy a vég bekövetkeztével szívettépően elzokoghassák nevüket a közönség képviseletében (Mimì! Mimì! Butterfly! Butterfly!). Viszont, hölgyeim: ki akarná, merné bántani Minnie-t? Illetve kit érdekel, él-e, hal-e végül Johnson-Ramerrez, „Ch'ella mi creda libero e lontano" ide vagy oda? A happy ending nem a műfajból, hanem az Ewigweiblichesből következik, mely jelen esetben zieht uns hinab -nem fel, hanem lefelé húz az akasztófáról. Hogy hova? „Addio, mia dolce terra", recitálja rituális egyhangúsággal a fináléban Minnie és Johnson, miközben egymást átölelve lassan távoznak a színpadról; az utolsó addio a színfalak mögött hangzik el. Puccini figyelmét nem kerülte el, hogy búcsúszavaik egy másik operai „hepiendre" rímelnek: „O terra, addio; addio, valle di pianti"; Minnie és Johnson a túlvilágian boldog-szomorú jövőbe pillant, mint tette Radamès és Aida negyven évvel korábban. A földi siralomvölgyben csak vágyhatunk a boldogságra, megtalálni a transzcendenciában találhatjuk meg. Ígéret szerint.

Lee Yeong-Won és Olga Romanko - MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvétele

Visszavonom a többes szám első személyt: megtalálhatják szopránok és tenorok. Baritonok, mint Jack Rance, jobb, ha felhagynak minden reménnyel. Pedig olykor több joggal követelhetnének részt belőle, mint magasabb hangok birtokosai. Alexandru Agache, az eredményességét nemzetiségi változások közepette száz éve bizonyító kolozsvári énekiskola egykori növendéke, nem a legutóbbi idők óta jól csengő név nemzetközi operaműsorokon. Jól cseng a hang is, bárha az idő vagy inkább a hősi-intrikusi forszírozás itt-ott felbolyhosította felszínét. Hatást inkább a dinamikai skála kiaknázásával, kevésbé a színskála és terjedelem eszközeivel keres (nem vadászik) és kelt, no meg a vérbeli aktor koncentrációjával, aki azonos magasságból néz farkasszemet a legjelentékenyebb, legsúlyosabb szereppel is. A szerep pedig engedelmeskedik, és azonosul vele, ahogy jó szereptől elvárható. Agache pompásan időzít kitörtéseket és elnémulásokat; egészen az opera végéig fenyegetően visszhangzik bennünk a kártyajátszma utáni hideg (freddamente) kétszavas búcsúja: Buona notte -nem hihetjük, hogy ilyen könnyen feladja.Ám Rance tisztességesen játszik, nem úgy, mint Minnie.

Ellentétben a pódium némely vendégeivel, akik a Google szerint miskolci gálaesteken szerezték világhírüket, Olga Romanko immár húsz éve szívesen látott vendég igazán jó házakban és nyílt tereken. Orgánumának alsó hányadát meglehetős erőtlennek találtam; a mellregiszter színtelensége vagy inkább kerülése redukálta a beszélő helyek átütőerejét Minnie szólamában; a magasság pedig kissé feszült. A terjedelem másféloktávnyi középső tartományában azonban a világos-egyenletes szopránhang fegyelmezetten és árnyalásképesen áll tulajdonosa rendelkezésére. Romanko nehezen énekelte-játszotta be magát a szerepbe, vagy a szerepet önmagába: az első felvonásban előkelő vendégként ereszkedett le a bányászok közé, bibliaóráját nem világította át a kétirányú szeretet tárgy és hallgatóság iránt. Hogy első találkozásához Johnsonnal a lírát csakis önmagából meríthette, azon a legdrámaibb helyzetben is kottájába vigyorgó partnert látva nem csodálkozhattunk. Volt miből merítenie: gyönyörűen visszhangzott a teremben az elröppenő „Un viso d'angiolo!...", Puccini legmerészebb felvonászárlata. Látható erőfeszítés nélkül, a pillanatnyi helyzetből kiindulva, de az egészet érzékeltetve építette föl Romanko a második felvonást, a megfelelő hangot megütve a változó untermannokkal. (Minnie nem csak Rance-szel folytat játszmát, Johnsonnal is.) Érkezése a harmadik felvonásban színpaddá -misztériumszínpaddá? -varázsolta a sajnálatosan mamutfenyőhiányos pódiumot. Tartalmas, szigorú, végül felemelő jellemzés.

Lee Yeong-Wonról annyit hallottam, amenynyit a műsorfüzet elárul. Amit tőle hallottam: horzsos felületű, zománctalan hangok Johnson szólamának központi regiszterében, ahol a deklamáció és kantiléna otthonos -a Caruso- és Domingo-régióban. Magasságai valamivel fényesebbek, bár ott is veszélyeztet az intonáció eldurvulása. Azzal, amije van, a koreai teljesen elégedettnek látszik, és ha van valami, ami végképp hiteltelenné teszi a megbánó rablóvezér amúgy is bizonytalan körvonalú alakját, az az önelégültség.