Amikor az ember arra kap megbízást, hogy egy 23 éves fiatalemberrel készítsen interjút abból az alkalomból, hogy az illető díjat nyert,    kicsit megretten, hiszen mi másról lehetne faggatni, mint tanulmányairól és a versenyekről, ez pedig nem ígér újszerű, izgalmas anyagot. Tartottam hát kicsit a Várdai Istvánnal készítendő beszélgetéstől, amely aztán valóban nem is nagyon szólhatott másról. Ám a kötelező körök mögül egy megejtően szimpatikus, korához képest érett és lenyűgözően tehetséges ember képe rajzolódott ki. Büszke vagyok, hogy elsőként én szólaltathatom meg a Muzsikában.

Várdai István  - Starlet Fotó / Körmendi Imre felvétele

-Bevallom, még soha nem hallottam játszani, ami talán nem szégyen, olyan rövid az eddigi pályafutása. Viszont elmélyedtem az Önről szóló tudósításokban, amelyekben kizárólag eksztatikus megnyilatkozásokat találtam. Tanára, Mező László már öt éve így nyilatkozott: „Várdai István különleges zseni." Akkor 18 éves volt.

-A tanár úr szeret túlozni.

-Jó, mondok mást. Batta András a genfi győzelem kapcsán ezt mondta: „Ilyen rangos zenei versenyen nyerni olyan, mint egy világbajnoki győzelem a sportban. Ekkora siker még a Liszt Akadémia diadalmas történetében is ritkán adatott meg. Várdai István máris beírta a nevét a magyar előadóművészet aranykönyvébe." A hasonló kijelentéseket és a díjesőt hogyan tudja feldolgozni 23 esztendősen?

-Az elmúlt két évet nem kívánom senkinek, annyira megterhelő volt, de nincs okom panaszra, rendkívül tanulságos és elgondolkodtató időszakot éltem végig, csak itt-ott kissé nehézkesen...

-Ráadásul három éve kétlaki életet él, mert a bécsi zeneakadémián Reinhard Latzko növendéke.

-Igen, az ingázás is fárasztó, de hasznos, sokféle tanácsot és tudást kapok sok oldalról.

-Ez a jelen. A múlt úgy indult, hogy nyolcévesen elkezdett csellózni, három év múlva országos versenyt nyert, tizenkét éves korában Mező László felvette a zeneakadémiai osztályába. Mondanám, hogy csodagyerek volt, de Perényi Miklós már óvodásként játszott, és hétévesen vették fel ugyanoda -a történelmet e tekintetben ő írta. Mégis, hogyan, miért nyúlt a cselló után?

-Beírattak zeneiskolába, ahol az volt az elsődleges cél, hogy tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani, és mivel a családban szinte mindenki zenélt, ez számomra természetes lépés volt.

-A csellónak volt hagyománya?

-Nem, szüleim zongoráznak, édesapám emellett karnagy lett, sok díjat is nyert leánykarával.

-A kezdéstől az Akadémiáig mindössze négy év telt el -rendkívül rövid idő. Belevetette magát a muzsikálásba?

-Pontosan így történt. Sok változás történt akkoriban körülöttem, olyan családi problémákkal találtam magam szemben, amelyekre egyáltalán nem voltam fölkészülve, és olyan döntéseket kellett hoznom, amilyenekre nem sok nyolcéves kényszerül. Valósággal menekültem a „hobbimba". Egészen kezdőként nagyon nem tetszett a hang, amit kicsiholtam a csellóból, mivel nem tudtam rajta játszani. Annyira zavart, hogy bizonyos technikai folyamatokat felgyorsított. Apukám zenei és elméleti szempontból is nagyon következetesen és fokozatosan készített fel a zene megértésére, Pécsett pedig Mátrai Marika néni adta a kulcsot az alapok elsajátításához.

-Ő észrevette, hogy maga kiugróan tehetséges?

-Sokszor a portás vetett véget az óránknak azzal, hogy lekési az utolsó buszt... Aztán az alapok elsajátítása közben már elkezdtem felvételeket hallgatni, ettől az egész csellózás más dimenziókat kapott bennem, és valahogy leszűkült az idő. Nekiestem a nehéz daraboknak. Persze meghaladták az erőmet, ezért tudatosan képeztem magam.

-1996-ban, az országos gordonkaversenyen első lett. Valóban nem telt el hosszú idő.

-Mező Laci bácsi Janzsó Ildikó meghívására Pécsre jött kurzust tartani, és így már a verseny előtt meghallgatott, tanácsokat adott, és a felkészülés alatt már az is inspirált, hogy neki játszhattam. Azt hiszem, arra a versenyre mintaszerűen felkészültem. Egy Mendelssohn Dal szöveg nélkül és egy Popper-mű adott lehetőséget arra, hogy megmutassam, mit is érzek a zenéről, és életemben először akkor ért az élmény, hogy ez sikerült is. Nem is értettem, mi történik. Megállt a levegő, és tudtam, ez most nem olyan, mint az iskolában, itt hallanak és értenek is, lehet valamit közölni. Ettől szárnyakat kaptam.

-Mező tanár úr akkor el is ragadta magát. Azóta él Budapesten?

-Egy évig még ingáztam, azután ideköltöztünk.

-És elkezdődött a sorozat, amelyre 2003-ban Mező László ezt mondta: „Amelyik versenyen elindult, ott első díjat kapott." Így ment ez a 2007-es moszkvai Csajkovszkij Versenyig, ahol harmadik lett.

-Az volt életemben a választóvonal. Más kategória volt, nagy ívű nemzetközi megmérettetés. Odáig folyamatot alkottak a versenyek, volt olyan, például az ARD-verseny, ahol a második fordulóban kiestem. Megvannak a fokozatok, s azokon végig kell menni. Ha valaki úgy akar hirtelen nagyot ugrani, hogy nincs rá fölkészülve, nem fog sikerülni. Mindezt az ember megtanulja a saját kárán, bár nem tapasztaltam, hogy olyan sokat veszítek, ha kiesem egy versenyről, legfeljebb akkor, ha már elértem valamit. Nekem most már nem tanácsos újabb versenyen elindulni...

-...mert presztízsveszteség lenne nem az élen végezni, miután 2008-ban, Genfben elnyerte az összes létező díjat. Olyan ez, mint a sport.

-Pontosan. Nem elég a fizikum, el is kell hinni, hogy az ember nyerni tud. Ahhoz pedig, hogy valaki ezt egy nagy versenyen el tudja hinni, egy sor kisebbet kell végigcsinálnia. Egyébként nem abban a hitben szeretném még pár évig erősítgetni magam, hogy „jobb leszek, mint a versenytársaim", ezt a hozzáállást elég kicsinyesnek tartom, a művészet nem erről szól. Már csak ezért sem szeretnék többet versenyezni.

-A személyiségét mindez fejlesztette? Vagy büszkévé tette? Vagy természetesnek tartotta a sikereket, esetleg elszállt tőlük?

-Hosszú távon biztos, hogy fejlődtem mindettől, bár voltak, akik azt próbálták meg elhitetni velem (egyáltalán nem rosszindulatból), hogy már elég jó vagyok. Ekkoriban talán nem szálltam el magamtól, de kibúvókat azért találtam rá, miért is nem kell olyan komolyan dolgoznom, tanulnom. Húszéves kor alatt az ember hajlik arra, hogy a könnyebb utat válassza. Ez természetszerűen bukáshoz vezet. Ugyanakkor segített ráébredni, hogy nincsenek véletlenek, és ha valaki valamit el akarok érni, azért meg kell küzdenem. Összeszedtem magam, átgondoltam, hogyan tovább. Arra jutottam, hogy a határokon túl is szét kell néznem.

-Ekkor jelentkezett a bécsi Zeneakadémiára.

-Igen, több okból. Bécsből kezdtek támogatni, hogy jó hangszerhez jussak. Ez itthon reménytelen. Még a budapesti verseny kapcsán Batta rektor úr összehozott egy tehetősebb bécsi üzletemberrel, aki ismeretségei révén próbált nekem hangszert szerezni. Mindig kaptam egyet kipróbálásra, ezeken meg kellett tanulnom játszani -egymás után tíz új hangszeren, ennyit próbáltam ki az „átmeneti időszakban", amely másfél évig tartott. Néhány havonta új cselló: ez eléggé megnehezíti az intonációt, mert legalább két hónap kell, hogy valaki megszokjon egy hangszert. De technikailag egyre alkalmazkodóbb lettem, mivel ezt az időt csökkentenem kellett egy-két hétre. És természetesen nem mondhattam a közönségnek, hogy „bocsánat, ha hibázom, de még nem szoktam meg a csellómat"... Vártam az ideális hangszerre. Volt, amelyik tetszett, de nem lehetett pontosan tudni az eredetét, így befektetésnek nem felelt meg.

-A mostani igen?

-Végül is igen. Szorított az idő, és választani kellett. Ez egy 1760-ban készített holland hangszer, ebben az árkategóriában a legjobb. Ritkaságnak számít, de nem annyira értékes, mint az olasz vagy francia csellók. Ettől függetlenül nagyon szeretem, és egyelőre nem akadályoz semmiben. A hangszereken keresztül a bécsi zenei világot is jobban megismertem. Ott más a zenéhez való általános hozzáállás, mint itthon.

-Mennyiben?

-Más a kultúra a társadalmi megítélése. Nincsenek meg azok a görcsök a diákokban, amelyek itt beépülnek. Nem aggódnak annyira az elhelyezkedés, a megélhetés miatt. Nincs annyi melléktantárgy. Több mindenre elég az idejük, és már diákként (kis szülői segítséggel) kényelmesen el tudják tartani magukat. Mindez harmóniát teremt a fejlődésükben, néha túl sokat is... Ott megpróbáltam én is arra áthangolódni, hogy nem az a lét csúcsa, ha megélek mindebből, az csak az alaphelyzet ahhoz, hogy a művészi kibontakozás ne ütközzön olyan problémákba, hogy nincs mit enni. Mesterkurzusokra kezdtem járni, ahol a 20. század végének szinte minden nagy csellistájával dolgozhattam. Tőlük már két óra alatt rengeteget lehet tanulni. Sajnálom, hogy Rosztropovics mesterrel nem sikerült találkoznom. A nemzetközi nagyságok között még Gulyás Márta volt az, aki 180 fokot fordított a gondolkodásomon. Úgy érzem, jól adagolta az élet ezeket az információkat, és minden éppen a megfelelő időben történt.

-Egy egészen kivételes sikersorozattal is büszkélkedhet: háromszor nyerte meg a Popper Dávid Nemzetközi Zenei Versenyt.

-Az a kivételes, hogy mindegyiket Popper-versenynek hívták. Kettő azonos rendezésű volt, a harmadik volt a 39. Nemzetközi Budapesti Verseny.

-Ennyi siker közt miért épp a Csajkovszkij Verseny volt fordulópont az életében?

-A Csajkovszkij, az ARD és a genfi a három legnevesebb verseny. Moszkvában épp hangszerváltásban voltam. Állandó zongorapartneremmel, Fülei Balázzsal úgy érkeztünk, hogy lesz, ami lesz, megpróbáljuk, de 21 évesen el sem hittem, hogy akár meg is nyerhetem. Ez meg is bénított a döntőben, pedig a két első fordulóból egyedüliként jutottunk tovább maximális pontszámmal. Lett volna esélyem a győzelemre. Úgy éreztem magam, mint 11 évesen, azon a legelső megmérettetésen, csak mintegy tízszer akkora műsorral. Egy teljes hónapig tartott, és túl kellett élni. Mentálisan nem mertem felkészülni arra, hogy megnyerem a világ egyik legnagyobb versenyét.
A döntőben pedig rájöttem, hogy nem tudok csellózni...

-?

-Pontosabban arra jöttem rá: nem tudom annyira a darabot, hogy ne sokkoljon a szituáció. Ezt rajtam és a zsűrin kívül más nem vette észre, de én úgy éreztem, összedől a világ. A világ nem dőlt öszsze, csak én fáradtam el, így nem sugárzott annyira a produkció, mint kellett volna.

-Hol a választóvonal?

-Nem hozhat az élet olyan helyzetet, amelyben jobban izgulnék, mint akkor. Borzasztóan éreztem magam, de az a harmadik helyezés rengeteget jelent nekem, előttem a legjobb szereplés Mező Laci bácsi negyedik helyezése volt. Büszke voltam rá, hogy a magyar csellókultúra mégis fel tudja venni a versenyt a világgal. Ennek a felelősségét akkor magamra is vettem.

-Tehát ez nem teher, hanem valami, ami épít?

-Teher, ami épít. Végiggondoltam, miben nem voltam elég jó Moszkvában, és Genfig volt egy évem dolgozni rajta.

-Miben nem volt elég jó?

-A rendszerezésben. A hanyagságok kiküszöbölésében az élet minden területén. Hajlamos vagyok sokfelé figyelni egyszerre. Nem mindig tudom leegyszerűsíteni a problémákat egyetlen dologra, és onnan felépíteni az egészet -belekaptam ebbe-abba. Egy versenyre eleve adottak a követelmények, és ezeken túl még a bizalmat is meg kell szolgálnom, bebizonyítanom, hogy érett vagyok a feladatra, és hosszú távon megfelelek neki.

-Úgy tűnt, rászolgált a bizalomra, hiszen azt olvastam, hogy Genfben állva tapsolt a zsűri.

-Ezt fölkapta a média, maradjunk abban, hogy tapsoltak. Ennek azért örültem, mert nekem nem volt köztük „emberem". Nem tudom szebben fogalmazni, de ma, ha egy versenyzőnek nem ül a zsűriben a tanára, 99 százalék, hogy kidobják, kivéve, és ez a maradék egy százalék, ha az ember elhiteti magával és másokkal, hogy van kivétel.

-Genfből minden díjat elhozott, és az egzisztenciáját is megalapozta valamelyest. Mi a helyzet azóta?

-Folytatódik az, ami a Csajkovszkij Verseny után beindult. Az akkor lekötött koncertekre 2009 novemberéig kerül sor. Annak ellenére, hogy elég zsúfolt a naptáram, az előre tervezés révén nem kell energiát fordítanom csak a készülésre és tanulásra.

-Genf után nem rohanták meg újabb felkérésekkel?

-Szerencsére a genfiek nagyon jól megszervezték a verseny nyerteseinek kiközvetítését. A naptáram beosztásában Bíró Csilla impresszárió foglalkozik minden olyan szervezési feladattal, ami nem a művész dolga. És figyelmeztet, ha épp túlvállalni készülök magam... Van egy reális mennyiség, amin nem szabad túllépni, mert a teljesítmény rovására megy.

-Sokan nem tudják megtartani ezt a mértéket.

-Pedig fontos, főleg fiatalon. Egy hosszú pálya közepén-végén a közönség megbocsátja a hibát, nem lesz következménye. De a pálya elején ez végzetes lehet. Ilyenkor még föl kell nőni a feladathoz.
A versenyeken elért eredményemmel ezt nagyjából már megtettem, de mostantól azt a felelősséget is viselnem kell, amit ezzel rám ruháztak, és ez más perspektívába helyez mindent. Nagyon megtisztel, de egyben új helyzetet is teremt. Én ugyanaz vagyok, mint korábban, csak eddig senki nem figyelt rám, most pedig mindenki.

Felvégi Andrea felvétele

-Ennyi verseny és koncert mellett hogy tud két iskolát is végezni?

-Mindkét helyen passzív hallgató vagyok...

-Itthon idén diplomázik.

-Hangszerből igen. Az elméletet később kell pótolnom. Egy ideje kizárólag azt csinálhatom, ami nekem az adott időszakban a legfontosabb. De ezt az egyet be kell tartanom.

-És mi jó Önnek?

-Dolgozom, pihenek, gyakorolok, képezem magam legjobb tudásom szerint, nem hajszolom magam, de megtanulom a lehető legtöbbet. Erre egyre nagyobb az igény bennem, és nemcsak a zene területén. A zene „csak" az életem kulcsa.

Mikes Éva