Tisztelt ünnepelt,
kedves ünneplők!

Engedjék meg, hogy egy idézettel kezdjem Tallián Tibornak abból a  kritikájából, amelyet Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának az ezredfordulón elhangzott, 140 év utáni felújítása alkalmából írt, és Operaország című gyűjteményes kötetében újra közölt: „Eleinkkel együtt igazolhatjuk ama megmagyarázhatatlan momentum jelenlétét a műben és szerzőjében, aminek két oldalát tehetségnek és géniusznak nevezhetjük. Tehetség (mint képesség) annyi mint hatalom, amit a géniusz kölcsönöz a tehetségnek (mint személynek), akinek nemtője sugallatára hatalmában áll megteremtenie valamit, ami igazi (noha csak kivételes esetekben isteni)."

Amikor a mai laudációra készülve áttekintettem az ünnepelt pályáját és újra bele-beleolvastam egy-egy kötetébe, tanulmányába, minduntalan ez a mondat tolult gondolataim előterébe -mégpedig nem annyira az írások tárgyával, mint inkább azok szerzőjével kapcsolatban. Micsoda elképesztő, ma már ritkának számító műveltség, szerteágazó tudás, az összefüggések felismerése, lényeglátás -s ugyanehhez párosítva mennyi eredeti gondolat, a gondolatok kifejezésének milyen szuverén képessége, szellemesség, lebilincselő íráskészség! Mi más ez, ha nem tehetség, azaz hatalom, amit a géniusz kölcsönöz a személynek, hogy a maga sajátos területén, a zenetudományban és a zenekritikában valami igazit teremthessen?

Kétségtelen, hogy Tallián jó alapokat kapott pályájához, nemcsak a nagy kultúrájú családi háttér, hanem tanulmányai révén is, melyek a budapesti Zeneakadémiáról (ahol Szabolcsi, Bartha és Kroó növendéke lehetett) Herder-ösztöndíjjal a bécsi egyetemre vezették. Horizontját továbbá jelentősen kiszélesítették, nemzetközi kapcsolatrendszerét megalapozták hosszabb tartózkodásai Rómában, New Yorkban és Berlinben. A Zeneakadémia Könyvtárának tudományos munkatársaként eltöltött négy év éppúgy segített a széles látókörű, az eleven zeneélettel állandó kapcsolatot tartó tudós további fejlődésében, mint azok az esztendők, amelyeket az MTA Zenetudományi Intézetében a Bartók Archívum, illetve később a 20. századi magyar zenetörténeti osztály kutatójaként töltött el, s amelyek révén számos igen fontos tanulmány, sőt 1981-ben egy önálló monográfia is született Bartók Béláról, mely utóbb angolul és németül is megjelent (1988). Részben szintén hozzáférhető angol változatban a Bartók fogadtatása Amerikában című, 1988-ban publikált könyv. Ugyanakkor sajnos csak magyarul olvasható, de még keletkezése (1983) után negyedszázaddal is érdemes volna idegen nyelven publikálni Tallián Bartók-írásainak egyik különleges gyöngyszemét: a Cantata profana: az átmenet mítosza című, könyvként megjelent nagy tanulmányt, melyben művelődéstörténet, mítosz- és folklórkutatás, zenetörténet és zenei elemzés példátlan szintű egységben, új minőséget alkotva hozza létre az igazit.

Szervesen kapcsolódik Tallián Bartók-kutatásaihoz és a Zenetudományi Intézetben végzett munkáihoz a 20. századi magyar zenetörténet, illetve zeneélet kutatása. Nemcsak a Bartókot körülvevő zenei közeg feltérképezéséről van itt szó, hanem a halála utáni évekről is. A Berlász Melindával közösen publikált két nagy dokumentumgyűjtemény, az Iratok a magyar zeneoktatás történetéhez, 1945- 1956 és az Iratok a magyar zeneélet történetéhez, 1945- 1956 az 1980-as évek közepén megteremtette a lehetőséget a közelmúlt zenei történéseinek: eredményeinek és kudarcainak a korábbiaknál sokkal részletesebb és tárgyilagosabb feldolgozásához, megfelelő értelmezéséhez. Ugyanakkor Tallián fokozatosan egyre nagyobb érdeklődést mutatott és mutat a 19. század magyar zeneéletének és zenéjének kutatása iránt is. Különösen a zenés színjátszás, a magyar opera és operajátszás története foglalkoztatja. Ezzel kapcsolatban már a '80-as évek közepe óta sorra jelenteti meg igen jelentős tanulmányait, részben folyóiratokban és évkönyvekben (Studia Musicologica, Magyar Zene, Zenetudományi Dolgozatok, Muzsika, Protestáns Szemle), részben pedig  színháztörténészekkel közös munkákban: A budapesti Operaház száz éve (szerkesztette Staud Géza, 1984), Magyar Színháztörténet 1873- 1920 (szerkesztette Gajdó Tamás, 2001), A budapesti Operaház és a hazai operajátszás története 1920-1949 (szerkesztette Bécsy Tamás, 2005), sőt idegen nyelvű kötetekben is (Das Musiktheater um die Jahrhundertwen-
de: Wien-Budapest um 1900, Wien 1987). Amióta a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében kandidátusi fokozatának megszerzése után, 1995-ben Tallián átvette az igazgatóhelyettesi posztot, majd 1998-ban őt bízták meg az intézmény igazgatásával, ismét előtérbe került az évtizedekkel korábban egyszer már elvetélt Erkel Ferenc opera-összkiadás ügye, mely, úgy tűnik, ezúttal végre megvalósul, méghozzá olyan magas színvonalon, amilyenre korábban gondolni sem lehetett volna. Tallián, aki a teljes intézetre kiterjedő igazgatói tevékenysége mellett különösen is felel a 19. századi magyar zenetörténettel foglalkozó osztály munkájáért, a 2006-ban megjelent Hunyadi László-kötet nagyszabású bevezető tanulmányával azt bizonyítja, hogy nemcsak tudománypolitikai és szervező-, hanem kutató-értelmező munkával is hozzájárul a nagy jelentőségű vállalkozás sikeréhez, melynek 2002 óta főszerkesztője.

Tallián tevékenységének egyik igen fontos területe operakritikai munkássága, amely (saját bevallása szerint) több mint harminc esztendőre nyúlik vissza. A Muzsika hasábjain -számtalan egyéb kötelezettsége, az idők során egyre nagyobb leterheltsége, felelős intézetigazgatói munkája ellenére -a mai napig rendszeresen publikálja mélyre ható, részletes elemzéseit a hazai operaélet eseményeiről, és korántsem csak a budapestiekről. Ezekben az írásokban Tallián méltó utóda a magyar zenekritika nagyjainak, Csáth Gézának, Tóth Aladárnak, Szabolcsi Bencének, Kroó Györgynek, Fodor Gézának - hogy csak néhány nevet említsek a nagy elődök, illetve részben kortársak közül. Ha az ember újraolvassa az Operaország - kísérletek a magyar operajátszásról 1995-2004 című kötetben egybegyűjtött félszáz írást, meggyőződhet róla, hogy ezek a kritikák a múló idővel semmit sem vesztettek aktualitásukból és érdekességükből, mivel sohasem puszta színházi tudósítások voltak, hanem alapos és merész műelemzések, helyzetértékelések, olykor társadalmi-szociológiai vonatkozásokat érintő, máskor bevallottan szubjektív reflexiók - egyénien, élvezetesen, néha meghökkentően, ironikusan, de sohasem durván megírva. „A kritikusnak tudatában kell lennie, hogy a képek (a dokumentumfotók is) és a szövegek (a tárgyilagosságra törekvő beszámolók is) készítőjükről talán még kíméletlenebb arcképet rajzolnak, mint tárgyukról" - írja Tallián a kötet bevezetőjében. Ez a kép egy igényes, ugyanakkor növekvő empátiájú embert mutat, akiben a múló idő valóban erősítette „a szerzők és művek szándékaiba való beleérzés képességét is".

Végezetül szólnunk kell még Tallián tanári tevékenységéről is. 1976 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakán, amelyet 1997-től 2002-ig tanszékvezetőként irányított. Emellett 1992 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem művelődéstörténeti tanszékének docense. Hogy tanítványai mennyire szeretik és becsülik, megmutatta a két éve, 60. születésnapja alkalmából rendezett zenetudományi konferencia, ahol több nemzedék fiatalabb kutatói bizonyították kiváló előadásaikkal, hogy milyen komoly indíttatást jelentett számukra mindaz, amit Talliántól kaptak.

Sokoldalú és eredményes tevékenysége ellenére díjakkal eddig nemigen kényeztették el Tallián Tibort. 1983-ban Erkel-díjat kapott, 1996-ban elnyerte a Táncsics Mihály Alapítvány kritikusi díját, 2006-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntették ki. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete most nagy örömmel és tisztelettel nyújtja át Tallián Tibornak az Alkotói Nagydíjat, egyúttal szívből kívánunk neki jó egészséget és sok erőt, hogy pályája tovább íveljen, terveit meg tudja valósítani, és minél gyakrabban legyen módja „nemtője sugallatára megteremteni valamit, ami igazi."

ECKHARDT MÁRIA