Sokan voltak kíváncsiak Sáry Bánk és Sáry László „családi" hangversenyére, mely a Korunk Zenéje 2008 legjobb atmoszférájú estje volt. Az ember úgy érezhette, szívesen látják vendégül, így egy kicsit maga is a családhoz tartozónak gondolta magát.

Úgy sejtem, a koncert programját teljes egészében a két zeneszerző állította össze. Mindketten a hallgatói teherbírás figyelembevételével és az egymás mellé sorolt művek közti kölcsönhatás kalkulálásával alakították ki a műsort. Régi, de manapság alig-alig tapasztalt erény ez. A kompozíciók nem oltották ki egymást, folyamatuk harmonikusnak hatott, s az előadók is optimális helyzetbe kerültek. Önismeretről és a művek hatásmechanizmusának ismeretéről árulkodott a szerkezet -mindezek fényében nem meglepő, hogy a koncert mindkét részét önarcképnek, egyfajta ars poeticának tekintettem.

SÁRY BÁNK 1995 és 2008 között keletkezett műveiből állította össze a maga részét; egészen a tanulóévekig nyúlt vissza. Egy 35 éves komponista esetében az efféle merítés óhatatlanul retrospektív jellegűvé válik, egyfajta számvetéssé. S hogy ebben a válogatásban -miként Sáry Bánk 2006-os portrélemezén (Hungaroton) -helyet kapott egy 1998-as keltezésű fuvoladarab, az Önarckép fuvolára is, az a jelen értékelés szempontjából igen beszédes tény.

Az Önarckép és egy másik, szintén ebből az időszakból származó mű, a Harangok (1997) a hangszerválasztás azonossága mellett (fuvolán Oláh Péter játszott) abban is hasonló, hogy egy jelenség analitikus vizsgálatának „eredményét" műalkotásban próbálja tárgyiasítani. Feladata ez a művészetnek? -a kérdésre korántsem evidens a válasz. Mindenesetre sokan, sokáig gondolták azt, hogy igen, és (még) Sáry nemzedéktársai között is sokan „problematizálják" ekként saját művészi tevékenységüket. Gyökeresen eltérő végeredménynyel. Sáry, úgy tűnik, igen hamar megtalálta azt a hangot, melyen a hallgató tudomására hozza eredményeit, s ez a hang sohasem tolakodó, nem erőszakos és nem is sértő. Törekszik rá, hogy a kifejtés tetszetős és primer akusztikai örömforrásként is funkcionális legyen. Ám két frissebb darab, a Táncosnő (2004) és a Légvár (2008) felől visszatekintve ezek a folyékony kifejtésű korai művek szinte görcsösnek tűnnek. A Táncosnő című zongoradarab (Martin Tchiba játszotta) vállaltan egy jelenség (ezúttal Mattis Teutsch János azonos című szobra), a Légvár pedig egy zenei téma feltárása (variációk). Ám a szétszedés gyermeki kíváncsisága teljesen hiányzik belőlük, Sáry egyszerűen magát a tárgyat nézi. Nem megfigyeli, hanem szemléli, és mindenféle kívánság nélkül örömét leli benne. Sáry olyannak mutatkozik e kompozíciókban, mint a haikuköltő, aki egyszerűen rögzíti a tényt: látok egy gyümölcsfát, hallom rikoltani a madarat, elém áll egy táncosnő. És van valami rendkívül vonzó lassúság a két műben, mely természetesen nem a zene tempójában nyilvánul meg. A koncert közben az volt az érzésem, hogy Sáry Bánk hiteles portréját ezekkel a darabokkal lehet megrajzolni. A régebbi kompozíciók számomra túlhaladott képet mutattak, nem is tudtam szívből egyetérteni műsorba szerkesztésükkel. Költői a kérdés, hogy elmaradásuk esetén lett volna-e lehetőségem megfigyelni Sáry személyiségének tizenegy év alatt végbement apró, de annál fontosabb változásait.

A koncerten játszott három vokális mű -Három dal Weöres Sándor verseire (1995), Tűzhimnusz (2003), Kórus (2008) -alapján nem vállalkozhatom hasonló összefüggések kitapogatására. Feltűnő azonban, hogy Sáry Bánk egyfajta kötelességének érzi (és érezte), hogy a kiválasztott versek zenei aspektusaira is reflektáljon, sőt valamiképp a verszenéből kívánja kialakítani a maga zenéjét. A Tűzhimnuszban mindez bravúrosan, látványosan, az énekeseket (Jónás Krisztina, Puskás Eszter) pompás lehetőséggel megajándékozva sikerült. A másik két esetben viszont nem éreztem átütőnek a vers inspirációját.

 Sáry László és Jónás Krisztina

SÁRY LÁSZLÓ programja zömmel friss darabokból állt, csupán egy régi (1972) és egy „középkorú" mű (1992) került a válogatásba. Utóbbi, az El viaje definitivo magyarországi bemutató volt. Nem retrospektív (túl nagy már ehhez az életmű), de mégiscsak ars poetica-szerű válogatás volt ez is, és ezúttal is vitatkoznom kellett az alkotóval. A szigorú arcélű önarcképnél a fiú is, az apa is vonzóbb és harmonikusabb személyiség.

Sáry László két, egészen friss művel keretezte saját koncertrészét. A Preludium és Postludium is 2008-ban készült, mindkettő énekhangra és zongorára, utóbbi narrátorral egészül ki. A szöveg Kertész Imre Gályanapló című könyvéből való. Önéletrajz, műhelynapló, alkotói dilemmák foglalata, „a Sorstalanság korszakának naplójegyzetei". Nehéz a művet úgy hallgatni, mintha Sáry nem érezne emberi, művészi, alkati rokonságot Kertésszel, hiszen a Postludium számára épp egy olyan szöveget választott ki a könyvből (az utolsó bekezdést), mely legalább annyira vonatkoztatható rá, mint Kertészre: „Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan -és mintegy szórakozottan -leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell - de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk őt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszerű közbevetés lenne. [...] Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Sőt - és azért mégiscsak ez a legfurcsább - nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon."

A gyötrődés mint alkotói módszer -nem idegen Kertésztől. De vajon jellemző‑e Sáryra? Ha netán igen, témává emelte-e valaha? Kérdéseimből bizonyára érezhető, hogy Kertész és Sáry művészi alkatában alig találok közös vonást.

Az Áthallások, a Három darab a Kreatív zenei gyakorlatok II. kötetéből (mindkettő 2007-ben készült) vagy a Körök a felszabadult játék és a pezsgő invenció, a könnyed és észrevehetetlen nagyság alapesetei. A Psalmus (1972) és az El viaje definitivo pedig szöveg és zene ihletett, de mégiscsak egyszeri összekapcsolásának tűnik. Mindezektől függetlenül a koncert zárásaként felhangzott Postludium, Fodor Tamás szép és sallangtalan szövegmondásának köszönhetően, erős kisu- gárzású darab. (MTA Díszterem, október 2.)

A Ludwig Múzeum látta vendégül az  EAR Együttest, de nem mutatkozott különösebben előzékeny házigazdának. A helyszínül kiválasztott kiállítótér akusztikája kifejezetten mostohán bánt a zeneművekkel és a közönséggel egyaránt. A technika (jelesül egy DVD-projektor) is igyekezett rontani a hangulaton, de eredménytelenül. Egy elmaradt és egy megváltozott műsorszám miatt a hangverseny valamivel rövidebb lett a tervezettnél. Az egész esemény baráti légkörben zajlott, üdítő volt, hogy senki sem vette túl komolyan magát. A koncert ezúttal tökéletesen illeszkedett az EAR Együttes (általam vélelmezett) profiljához. Nyilvánosság elé vitt műhelymunka volt, melyet csak jobb szó híján nevezünk koncertnek. Nem szeretnék félreérthető lenni. Nem mentségeket keresek az est színvonalára, nem óhajtom becsomagolni feltételezett rosszallásomat -ez a zenei esemény tökéletes és harmonikus viszonyban állt a kitűzött programmal, az egyes zene- és videóművek célkitűzéseivel, a művekben felismerhető alkotói ambíciókkal. Ebbe bőséggel belefértek a kivitelezés bakijai, a művek megoldatlanságai, a kísérletezés szerethető vadhajtásai. Mit tagadjam, jól éreztem magam a hangversenyen.

SZIGETI ISTVÁN Fekete madonna című kísérleti filmje aligha jutna át bármelyik amatőr filmes fesztivál előzsűrijén. Eredetileg nem is ezzel a filmes-zenés alkotással „jelentkezett" a koncert műsorára, tulajdonképpen egy hobbialkotást láthattunk, hallhattunk. A filmet egy bőrből készült kisplasztika (szobor), a Fekete madonna inspirálta. Megkövetem az alkotókat és elnézést kérek az olvasótól, hogy a „bőrészt" -így határozza meg a szobrász önmagát -rendetlenségem miatt nem tudom megnevezni, pedig Szigeti nagy szeretettel beszélt róla.
E szeretet sütött át egyébként a művön is. Nem közvetlenül a Fekete madonna után következett, de műfailag szorosan kapcsolódott Szigetihez PINTÉR GYULA Ikarománia, no. 2 című filmje. Pintér is képzőművészeti jelenségből (ezúttal egy perfor- mance-ból) indult ki, dokumentációnál azonban jóval többet nyújtott, filmes és zenei eszközökkel továbbgondolta, továbbépítette az eredeti produkciót. A darab egy zenész munkája ugyan, de furcsamód a zenének jutott benne a legkisebb szerep.

SUGÁR MIKLÓS Reggel című, szintetizátorra (hét szintetizátorszólamra) írt kompozíciója CD-ről hangzott el. Soha nem tudtam megbarátkozni ezzel a reprezentációs formával, most sem oldódtam fel teljesen. Tetszett MADARÁSZ IVÁN játékos kísérlete (Egy szerep keres négy hangszert), melyben hangzáslehetőségeket, hangszerelési kombinációkat kutatott, tapasztalatait vagy felhasználja egy majdani műben, vagy sem. Alapkutatás, a praktikus eredmény forszírozása nélkül. LÁNG ISTVÁN Zaklatott áramlások című darabját is így hallgattam, úgy tűnt, hogy maga Láng sem szándékozott túl nagy dolgokról szólni általa. (Ludwig Múzeum, október 3.)

Október 4-én, az Olasz Kultúrintézetben a Rondino Kamaraegyüttes koncertezett. Azt hiszem, ez a hangverseny volt a 2008-as Korunk Zenéje kortárs zenei fesztivál legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye, mivel a program egy Messiaen-mű magyarországi bemutatóját ígérte. Az 1908-ban született OLIVIER MESSIAEN-ra a világon fesztiválokkal, koncertekkel, kiállításokkal, konferenciákkal emlékeztek; a lemez- és kottakiadók is erre a jeles évfordulóra időzítették új vagy gyűjteményes kiadványaikat. Szinte nem is akadt a tavalyi évben olyan nap, hogy ne hangzott volna el a világban Messiaen-kompozíció. A Rondino Kamaraegyüttes budapesti koncertjével egy napon a Moszkvai Konzervatóriumban, a párizsi Opéra nationalban, a Chicagói Egyetem koncerttermében és a stockholmi Szent Jakab-templomban játszottak Messiaen-műveket. Az Olasz Intézetben most felcsendülő Három kis liturgia a budapesti előadással párhuzamosan elhangzott az Aix-en-Provence-i Máltai Szent János-templomban is.

Gémesi Géza a Rondino Kamaraegyüttest vezényli,
az énekes szólista Gémes Katalin -  Felvégi Andrea felvételei

A zenekarra, női karra, zongorára és Ondes Martenot-ra komponált mű 1943- 44-ben keletkezett, bemutatója 1945-ben, Párizsban volt. Az Ondes Martenot, e különleges, glissandóra és hanglebegtetésre is alkalmas, éterien magas hangokat adó elektronikus hangszer megszólaltatására vendégművészt, a svájci Jacques Tchamkertent hívták el a szervezők. Az instrumentum az 1930-as évektől volt népszerű a francia zeneszerzők körében, Messiaen több művében is szerepel, de írt a hangszerre Milhaud, Honegger és Jolivet is. A koncert után sokan megnézték ezt a különlegességet, Tchamkerten pedig szívesen mutatta meg működtetésének fortélyait.

A Három kis liturgia és a híres Turangalîla-szimfónia egymás tőszomszédságában keletkezett, s úgy vélem, a korábbi darabra is érvényes, amit a szimfóniáról egy neves elemző (Paul Griffiths: Olivier Messiaen and the Music of Time) írt: „a mű célja nem az, hogy megértsék, hanem hogy elkápráztasson". A káprázat ezúttal tökéletes volt, s ebből arra következtetek, hogy a karmester, Gémesi Géza és együttese, valamint a Magyar Rádió Énekkara és a Nemzeti Énekkar tagjaiból verbuvált szopránkórus jó munkát végzett.

„A Három kis liturgia mindenekelőtt a színek zenéje. A színeket a hangnemek öltik magukra. Ezeket egymás mellé és egymás fölé helyezve kéket, pirosat, pirossal átszőtt kéket, mályvaszínt, narancsfoltos szürkét, zölddel pöttyözött és arannyal szegélyezett kéket, bíbort, sárgásvöröst, lilát és az ékkövek ragyogását kapjuk: rubint, zafírt, smaragdot, ametisztet, mindezt drapéria-, hullám-, örvény-, spirálszerűen, egymásba vegyülő mozgásokban." Bevallom, villódzó képeket magam is láttam zenehallgatás közben, de a zeneszerző érzékien gazdag leírásával -melyet imént idéztem -e kép nem veheti fel a versenyt. Hasonlóan látomásos a három tétel szövege is, melyet maga Messiaen írt. A szürreális hasonlatokban, metaforákban bővelkedő, szabadon asszociáló, teológiai vonatkozású szövegeket a kora barokk misztikus vízióirodalmához lehetne hasonlítani. (Különös véletlen, hogy a kritikus számára a 2008-as Korunk Zenéje fesztivált barokkos asszociációk keretezik.)

Aki a zenében a logika, a rend, az eltervezettség nyomait keresi, az bizony könnyen eltéved ebben a muzsikában, hiszen első hallásra kevés fogódzót talál. Aki viszont hagyja magát letaglózni, az gyermeki örömökre lel. Magam szüntelen viaskodásként éltem meg Messiaen zsenijének parttalan kiáramlását, ha épp tiltakozni készültem ellene, azonnal elcsábultam; ha viszont felültem zenéje hullámaira, rögvest lelkifurdalásom lett. A figyelem azonban lankadatlan maradt, meglepetés követett meglepetést, s még a megjósolható fordulatok is az újdonság erejével hatottak.

Messiaen így írt: „Mi a rózsaablak dolga a katedrálisban? Hogy tanítson a képpel, a jelképekkel és a rajta látható minden alakkal -de még inkább az, hogy ezernyi olyan színfolttal ragadja meg a szemet, amely végül egyetlen egyszerű színné áll össze, olyannyira, hogy a néző csak annyit mond: ez a rózsaablak kék -vagy: ez a rózsaablak lila. Én sem akartam egyebet". A Három kis liturgia magyarországi bemutatója nyomán bennem nem alakult ki ilyesfajta egységesség-érzet, ám az élmény mégiscsak leírható egyetlen szóval: felemelő volt.

A koncert első felében magyar szerzők művei hangzottak el. ORBÁN GYÖRGY Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára komponált műve, a Cantico di Frate Sole (1996) nyitotta a hangversenyt. Szent Ferenc elragadtatása inspirálta Messiaent; egyetlen operájának is ő a hőse. Orbán műve azonban egyáltalán nem illett ebbe a programba, s úgy éreztem, hogy az előadók sem tekintették különösebben fontosnak. A mű szoprán szólóját Gémes Katalin énekelte, beugrásával megmentve az előadást. Hangjából kevés jutott el a hátsó sorokig. Az előadás színvonalától függetlenül eléggé biztos vagyok abban, hogy a kompozíció nem tartozik az Orbán-művek élvonalába. Hamar kiderül róla minden, a folytatásban alig történik valami. S hogy a darab hátterében egy (végül is megoldatlanul hagyott) műhelyprobléma húzódik, a szerző „beismerő vallomása" nélkül is világos volt.

SOÓS ANDRÁS Hangok könyve című kompozíciója sokkal jobban tetszett. Kevés eszközzel megírt, és jól fokuszálható mű. A kombinatorika iránti érdeklődést maximálisan kielégíti, s a szívet sem hagyja hidegen. A vonós szextett szépen játszott. SEREI ZSOLT Partita (2001) című művének új változatát apró pontatlanságok, hamisságok szeplőzték. A versenyműszerű darab fuvolaszólóját Gyöngyössy Zoltán játszotta, talán a tőle megszokottnál szerényebb színvonalon. E változat újdonsága egy új tétel, egy Gigue beillesztése volt. Remélem, hogy jól követtem a szakaszokat, az új tételt hamis első hegedű vezette be. Szerintem nem a szerzői szándék tükröződött ebben a megoldásban. (Olasz Intézet, október 4. -A Korunk Zenéje hangversenyeit a Filharmónia Budapest Kht. rendezte)

MOLNÁR SZABOLCS