|
Liszt és Victor Hugo
Az 1830 körül, Párizsban felnőtté érő Liszt Ferenc nézeteit, ideáljait, saját művészi-alkotói elveit egy életre meghatározta az ott kibontakozó művészi forradalom. Az irodalmi és képzőművészeti romantika nagyjaival való találkozása pótolta módszeres iskolai tanulmányait. Személyes ismerősei közé tartozott Saint-Simon, Chateaubriand, Ballanche, Benjamin Constant, Senancour és Eugène Delacroix, társaságába többek közt George Sand és Alfred de Musset. Róla, a híresen szép, dantei arcélű, legendás fiatal pianistáról neves festők és szobrászok készítettek portrét. Jelentős zeneművei készültek Alphonse de Lamartine (Apparitions [Jelenések], 1834, Harmonies poétiques et religieuses [Költői és vallásos harmóniák], 1834-1852, és -bár a címet utólag kapta: Les Préludes, 1848-1854); kompozíciói (Le forgeron [A kovács], 1845, Les Morts [A halottak], 1860) és esszéi (De la situation des artistes et de leur condition dans la société [A művészek helyzetéről és társadalmi körülményeiről], 1835) atyai mentora, Félicité de Lamennais ihletésére. Rapszódiáinak elnevezése Petrus Borel egy gyűjteményének (1832), Consolationjaié Sainte-Beuve egy kötetének (1830) címére utal. Legerősebben, legmaradandóbban a párizsi romantika centrális alakja, a nála kilenc évvel idősebb, 1802-től 1885-ig élt Victor Hugo művészete és esztétikája hatott rá. Jelen volt 1830-ban az Hernani botrányos bemutatóján, 1831-től sokszor megnézte a Marion Delorme-ot; 1832 és 1835 között sűrűn találkozott is a tisztelt és csodált költővel. Az elismerés valószínűleg nem volt kölcsönös, hiszen az alig 20 éves Liszt ekkoriban még nem volt híres. Hugo leveleiben csak egyetlen helyen bukkantam -a fiatal - Liszt nevére: 1835. május 22-én írta Louise Bertin költő- és zeneszerzőnőnek, hogy bizonyos Didine „meg Listz" zongorázni tanítják, és egy ujjal már elfogadható módon el tud pötyögni egy dalt.1 A címzett, Louise Angélique Bertin (1805-1877), lánya volt Louis François Bertinnek, a Journal des débats alapító tulajdonosának. Nem sokkal a Notre Dame de Paris megjelenése (1831) után librettót és operát írt Victor Hugo regényéből, Esmeralda címen. Ez utóbbiból viszont Liszt készített teljes zongorakivonatot, három részletéből pedig zongoradarabot: Trois morceaux détachés d'Esmeralda arrangé par FL, No. 11 - 13-10 címen (LW A 38 B,c); 1837-ben jelentek meg, Troupenas-nál, ezek Liszt első Victor-Hugo-kompozíciói. Hugo 1827-ben, Cromwell című drámájához írott hosszú előszavában fejti ki részletesen esztétikáját.2 Alapvetően vallásos indíttatású: szerinte a kereszténység az egyenlőség, a szabadság és a könyörületesség vallása. Az ellentétpárok fontosságát hangsúlyozza, amelyeket az új költészetnek alkalmaznia kell: vegyíteni a csúnyát a széppel, a torzat a bájjal, a rosszat a jóval, az árnyékot a fénnyel, a groteszket a magasztossal. Kivált a groteszk -kettős -szerepét tartja fontosnak: mint a borzalom és mint a nevetséges kifejezését; ebből következően a groteszk és a magasztos típus termékeny egységét. A Napóleontól származó mondatot idézi: „a magasztost a nevetségestől csak egy lépés választja el". Lényeges új elem a kontraszt, amely felfokozza az egyes karakterek hatását. A drámának (a romantika par excellence műfajának) szerinte sajátos, a lényegre koncentráló tükör módján kell reflektálnia a valóságot. Feladata többé már nem a szép, hanem a jellegzetes ábrázolása. Akárcsak Delacroix a festészetben, Hugo is hadat üzen a tradicionális formáknak: a klasszikus francia dráma alexandrinus-verselésének, egységes helyszínt és időt követelő szerkezetének. A versnek, a drámának szerinte szabadnak, kötetlennek kell lennie, töretlenül átváltania komédiából tragédiává, magasztosból groteszkbe, bejárnia a költészet teljes skáláját, a legnemesebb ideáktól a legközönségesebbekig. „Szabadságot a rendben, szabadságot a művészetben" - fejti ki 1828-ban, az Odes et Ballades (Ódák és balladák) előszavában,3 és: „nincsenek jó és rossz témák, csak jó és rossz költők." A szüzsé választása a költő joga. 1829-ben, a Les Orientales (Keleti énekek) bevezetőjében4 pedig ismételten hangsúlyozza: „A költő szabad. Övé a tér és övé az idő szabadsága". A szintén vallásos indíttatású Liszt mélységesen azonosulni tudott ezekkel az új esztétikai elvekkel: Hugo tanítása tágabb, a saját művészetére vonatkoztatott értelemben, hosszú távon érvényes zeneszerzői gondolkodására, dramaturgiájára, egész alkotói oeuvre-jére. Mint ahogyan a romantikus francia költők, mindenekelőtt Hugo ideáljai: Shakespeare és Milton, Dante és Goethe és -legelsősorban -Lord Byron, a zeneművész eszményképei is egyben. Liszt is megalkotta a maga, az ellentétek egységének kompozíciós -monotematikus -elvére épült új, romantikus „drámáit": hangszerére, a zongorára transzponálva, illetve zenekarra, mint szimfonikus költeményeket, szimfóniákat, versenyműveket, de egyházi műveiben is sokszor meghatározó ez a struktúra. Az ő művészete is bejárja a költészet teljes skáláját; képes a legközönségesebb karakterektől a legmagasztosabbakig mindenfajta árnyalat megjelenítésére. Az Hugo-féle „groteszk" pedig mindkét értelmében: mint félelmetesen démoni, és mint elegánsan ironikus elem, művészete egyik meghatározó, egyéni színévé válik. S ahogyan Hugo a hagyományos, kötött verselésnek, a drámai tér és idő egységének üzent hadat, ő a zene tradicionális formai, harmóniai, metrikai rendjét feszítette szét és újította meg. Haláláig megmaradt Hugo hű olvasójának. A költőnek a húszas évek vége és a negyvenes évek eleje között írott kis vallásos verseit élete vége felé is emlegette leveleiben, de kései nagy regényeit is ismerte: szép gondolatokat idézett belőlük, például a halálbüntetés eltörléséről, vagy a dicsőségről, amelyet Hugo poloskáktól hemzsegő aranyozott ágynak nevez.5 Az oeuvre szempontjából persze legfontosabbak azok a darabok, amelyek közvetlenül Hugo egy-egy műve inspirációjára születtek. Elég itt csak utalnom a két, nagy lélegzetű vers nyomán készült szimfonikus költeményre: a Ce qu'on entend sur la montagne-ra (a Feuilles d'automne -Őszi levelek) és a többféle zongoraverzióban is elkészült Mazeppára (a Les Orientales című gyűjteményből). Kevésbé közismert, hogy számos Liszt-zongoradarab címe rímel Victor Hugónak az említett periódusban írott verseinek elnevezésére, hogy még a Dante- és Vergilius-élmény is az ő szűrőjén át vált zenévé Liszt műhelyében. A Malédiction zongoraverseny ugyan csupán utólag, egyik témája nyomán kapta ezt a címet, de Hugónak is van ilyen című alkotása, a Les Orientales-kötetben: egy Dante-mottójú, iszonyú átok-vers. A költőre utal a Transzcendens etűdök Paysage, Mazeppa és Vision darabja, az Années de pèlerinage Suisse kötetének Eglogue-ja, az Italie-kötet Après une lecture de Dante-ja, sőt a III. kötet Vergiliust idéző magyar siratójáé, a Sunt lacrymae rerumé is. 1830 körül, a párizsi júliusi forradalom lázas napjaiban Liszt a költő politikai elveit is magáénak vallotta. A következő, az 1848-as februári forradalom idején, amikor Hugo, immár mint akadémikus, a Nemzetgyűlés konzervatív tagjaként politizált, Liszt életét, nézeteit már gyökeresen megváltoztatta új élettársnője, a dúsgazdag orosz-lengyel Sayn-Wittgenstein hercegné és az a tény, hogy a weimari nagyherceg udvari karmestere volt. Végzetes szakadást Louis-Napoléon Bonaparte személye hozott kettejük életében: Victor Hugo, hivatásos katonatiszt fia, sokakhoz hasonlóan, gyűlölte és megvetette őt, az 1851. december 2-i államcsínyt követően Jersey szigetére emigrált, majd innen Guernsey-be száműzték. Napoléon le petit (A kis Napóleon) című röpiratában és több írásában gúnyolta, támadta a gyilkos despotának tartott trónbitorlót, még felkínált amnesztiáját sem fogadta el, és csak 1870-ben, a császárság bukását követően tért vissza Párizsba. Nagyon érdekes az az 1857-ben kelt levele, amelyben hangsúlyozottan azért gratulál melegen az új generáció nagy költőjének, Charles Baudelaire-nek a Les Fleurs du malhoz, amiért ezt a „szép könyvet" III. Napóleon álszent rendszerében erkölcstelennek ítélték.6 Közismert viszont Liszt III. Napóleon iránti kivételes, elfogult rajongása. Talán nem hamis az a feltevés, hogy erre nagyon személyes indítéka lehetett. A francia nyelven és kultúrán felnőtt, de Franciaországtól korán elszakadt művész legjobban mindig is arra vágyott, hogy Párizsban elismerjék. Louis-Napoléon Bonaparte volt a legelső francia uralkodó, akitől ezt megkapta. Valószínűleg ezért idealizálta uralmát és személyét a zeneszerző, ezért hitette el magával a liberális császárságról szóló propagandaszólamokat, mondotta őt a század legnagyobb emberének. (Később Lisztet magas vatikáni kapcsolatai, abbé volta is eltávolította a hívő, de antiklerikális Victor Hugótól.)A császárság bukása után az 1878-as párizsi Világkiállítás, amelyen Liszt a hangszerek magyar zsűritagjaként vett részt (régi ellensége, Eduard Hanslick, a konzervatív bécsi zenekritikus társaságában), alkalmat nyújtott a két mesternek egy kései, baráti viszontlátásra. „Megőrzöm iránta ifjúkorom minden csodálatát, némi többlettel is, tekintet nélkül az igazán könnyen érthető véleménykülönbségekre" - írta a zeneszerző erről 1878. július 5-én Carolyne hercegnének. „Egy barátnőjétől megtudtam, hogy szívesen viszontlátna, és így személyesen ismét biztosítottam a géniusza iránti megingathatatlan tiszteletemről - ő pedig ezt barátian fogadta, akárcsak harminc éve."7 Erre a találkozásra utalt a költőnek 1884. december 15-én írott levelében Liszt, „dicsőséges Halhatatlan"-nak szólította, önmagát pedig Hugo „univerzális zsenije nagyon alázatos és hűséges szolgálójának" mondta.8 Victor Hugo szavait, konkrétan, dalaiban zenésítette meg, mint a német Liedet többek közt francia nyelvre átültető komponista. A nagy európai virtuóz hangversenyturnék közben, 1842-44 táján, az olcsó francia románcok korában új, értékes műfajt teremtett azáltal, hogy művészi igényű, Berliozéinál színesebb, fantáziadúsabb francia dalokat komponált -Béranger, Alexandre Dumas verseire, sokkal később Alfred de Musset egy szonettjére,de mindenekelőtt Hugo költeményeire. 1844-ben hat Victor Hugo-dala jelent meg nyomtatásban, egy kivételével szoprán vagy tenor hangra. Az énekesnek - mint Liszt vokális műveiben mindig - valamennyiben meg kell birkóznia a komponista hangszeres gondolkodásból eredő, nehezen intonálható fordulataival. A zongoraszólam - magától értetődően - virtuóz pianistát követel. A La tombe et la rose (A sírhant és a rózsa) című, Hugo Les voix intérieures (A belső hangok) című kötetének 31. verse, 1837-ből. A Gastibelza. Boléro című ballada, mely Hugo Les rayons et les ombres (Fények és árnyak) című kötete 22. darabjaként, a Guitare címet viseli, szintén 1837-ből való. Kivételképpen nem lírai költemény, hanem egzotikus - spanyol - tárgyú, hátborzongató, romantikus ballada, basszus hangra. Liszt a tizenegy strófából ötöt elhagyott: zenéjével a vers hangulatát fokozza. A többi négy -lírai-szerelmes versekre készült -Hugo-dalt 1859 táján átdolgozta, 1860-ban újból kiadta. Ezek váltak igazán ismertté: az Oh! Quand je dors - a 27. vers Hugo Les rayons et les ombres kötetéből, 1839-ből; az Enfant, si j'étais roi, a Les feuilles d'automne (Őszi levelek) című Hugo-kötet 22. darabja, 1829-ből, À une femme (Egy asszonynak) címmel. A S'il est un charmant gazon, a 22. vers Hugo Les chants du crépuscule (Alkonyi énekek) című kötetéből, 1833-ból; ott a Nouvelle chanson sur un vieil air (Új ének egy régi dallamra) címet viseli; végül a Comment, disaient-ils: a 23. vers Hugo Les rayons et les ombres kötetéből, 1838-ból; címe eredetileg Autre Guitare (Másik gitár), vagyis rövid párja a Guitare című Gastibelza-balladának. E négy Hugo-dal kétféle nyomtatott változatának összevetéséből kiderül, mennyivel áttetszőbb és egyszersmind kifejezőbb lett 16 év után a zongoraszólam faktúrája, mennyivel simább és expresszívebb az énekszólam; tömörebb, szervesebb-egységesebb a zenei anyag, mennyivel érzékenyebb, tiszteletteljesebb a vershez -mind hangulatához, mind szövegének tartalmi, formai-metrikai elemeihez -való alkalmazkodása. Az Oh! Quand je dors-hoz például az első változatban még 35 ütemes codát írt, amelyben önkényesen összekombinálja, sőt saját szövegével ki is egészíti Hugo verssorait. Ez a coda a későbbi változatban már csak 15 ütemnyi zene, és mindössze egy „Oh viens!"-t költött bele Liszt. Az Enfant, si j'étais roi-nak még a későbbi változatában is elvész a strófazáró verssor felényi szótagszámával való költői játék pointe-jellege. De legalább érvényre jut ennek a záró dallamnak a meglepő harmóniai fordulata, amelyet a korai verzióban mindjárt a hangszeres bevezetésben „ellőtt". Hogy mennyit fejlődött Liszt stílusa tizenöt év alatt, ezt részletesebben a Comment, disaient-ils (LW N 12; S 276/1,2; R 570/a,b) két verziójának bemutatásával szeretném érzékeltetni. Hugo Autre Guitare-jának szövege háromstrófás; mindegyik négy -váltakozóan öt- és hatszótagos, abab rímképletű -sorból áll. Feszült hangulatú, fojtott párbeszéd, tömör spanyol csempészballada. Három sor a férfiak zaklatott kérdése, a költő beleépített kommentárjával (disaient-ils), a negyedik: a nők tökéletesen különböző lelkivilágát kifejező válasza, plusz a költő kommentárja (disaient-elles). Victor Hugo: Autre Guitare (Les rayons et les ombres: XXIII) 18 juillet 1838 Comment, disaient-ils, Avec nos nacelles Fuir les alguazils? - Ramez, disaient-elles. Comment, disaient-ils. Oublier les querelles, Misère et périls? - Dormez, disaient-elles. Comment, disaient-ils, Enchanter les belles Sans philtres subtils? - Aimez, disaient-elles. Gitár (A Fények és árnyak című kötetből) A csónak sem jó -mondták halkan ők, a férfiak -, megyünk a vad halálnak, a partokon zsandárok állnak... -Evezzetek -mondták a nők. Ó, hogy lehetne -mondták halkan ők, a férfiak -felednünk, hogy veszélyek, nyomor vár, harc s úgy fél a lélek? -Aludjatok -mondták a nők. Ó hogy lehetne -mondták halkan ők, a férfiak -megkapni drága ékül titeket bájitalok nélkül? -Szeressetek -mondták a nők. (Radnóti Miklós fordítása)
Az öreg Liszt
Ferenc, halála előtt néhány évvel, legkésőbbi francia nyelvű
ének-zongora-darabjában ismét visszatért ifjúkori ideáljához, Victor
Hugóhoz. Egy 1842-ben írott négysorosát komponálta meg, amely Écrit au bas d'un Crucifix (Egy feszület lábánál) címmel jelent meg, a Les Contemplations, Autrefois (Szemlélődések, Egykor) Hugo megkapó -a részvétteljes, vigasztaló, mosolygó, örökkévaló Istent megjelenítő -négysorosában két 13 szótagú keretsor és két 12 szótagú középsor rímel egymásra. A magyar műfordításkötetben nem található.
Victor Hugo: Écrit au bas d'un Crucifix. (Les Contemplations. Autrefois 1830-43. Livre troisième. Les luttes et les rèves: IV) Mars 1842 Vous qui pleurez, venez à ce Dieu, car il pleure. Vous qui souffrez, venez à lui, car il guérit. Vous qui tremblez, venez à lui, car il sourit. Vous qui passez, venez à lui, car il demeure. Egy feszület lábánál (a Szemlélődések című kötetből) Ki sír, jöjjön az Úrhoz, mert szeméből könny fakad, Ki szenved, jöjjön Hozzá, mert Ő mindent orvosol. Jöjjön Hozzá, ki fél, mert arcán ott van a mosoly, Halandók, jöjjetek, mert Ő örökre fennmarad. (Kertész Iván fordítása)
Liszt úgy nyúl a vershez, akár egy szent szöveghez. Zenéje a szöveg lejtésével, artikulációjával tökéletesen azonosul. Úgy komponálja meg, háromszor egymás után, ugyanazt a szöveget, mint a közel egykorú Rosario című kórusműben az Ave Mariát. Azzal a különbséggel, hogy a Le Crucifix három, egymást követő és összetartozó verziója nem ugyanarra a dallamra készült variációsorozat, hanem önálló tételek egymásutánjának egysége. Stílusában a legkésőbbi, mind ének-, mind zongoraszólamában aszkétikussá egyszerűsödött Liszt-idióma jellegzetes példája. Szövegismétlést csak a teljes mű végén, okkal alkalmaz. Harmóniáiban hol szándékosan érdes (szófestő kvartstruktúrák, bővített hármasok), hol gregorián dallamok pentaton fordulatait idézi. A tételek terjedelme, faktúrája, melodikája, a szólamok ambitusa minimálisra zsugorodott, ritmikájuk végtelenül egyszerű. A dinamikai skála piano és pianissimo közt mozog, a teljes műben mindössze egyetlen mezzoforte található. A második tétel elmagányosult énekhang- és zongoramonológ váltakozásává vékonyult. A teljes mű vége, bár kiteljesedett akkordokban, de misztikus diminuendóban, valósággal elenyészik. A Le Crucifix a mélységesen deprimált és magányos öreg művész kivételesen intim és megrendítő vallomásai közül való, aki a hitben keres kapaszkodót: ezt a záró „il demeure" szöveg hangsúlyos, többszöri ismétlésével nyomatékosítja. jegyzetek 1 Victor Hugo: Correspondence / Oeuvres complètes, X, 2140-2317/. Ollendorff, Paris 2 Victor Hugo: Cromwell. Préface. Garnier-Flammarion, Paris 1968, 61-109. 3 Victor Hugo: Odes et ballades. Préface. Garnier-Flammarion, Paris 1968, 35-37. 4 Victor Hugo: Les Orientales. Préface. Garnier-Flammarion, Paris 1968, 319-323. 5 „La gloire, lit doré où il y a des punaises". Cosimának, 1878. április 18-án. Idézet az Actes et paroles-ból. In: Franz Liszt Lettres à Cosima et à Daniela. Présentées et annotées par Klára Hamburger. Mardaga, Sprimont, 1996, C88, 153. A továbbiakban: LCD. 6 Victor Hugo: Correspondence / Oeuvres complètes, /X, Ollendorff, Paris, 163. 7 La Mara [Marie Lipsius]: Franz Liszts Briefe. Breitkopf -Härtel, Leipzig, 1902. Bd VII/212., 225. 8 La Mara: i. m., 1905. Bd VIII/445., 414. 9 Köszönöm Bozó Péternek, hogy figyelmeztetett rá: Liszt Emilie Merian-Genastnak 1860. július 24-én írt levelében meséli el a dal születésének történetét: Szentpéterváron írta, Laure Cinti-Damoreau (1801-1863) szopránénekesnő számára, és Alekszandra Fjodorovna cárné kérdést is tett fel neki a szövegre vonatkozóan, amelyre ő szellemesen válaszolt. In: Studia musicologica, Volume 48, 373-374.; Klára Hamburger: Franz Liszts Briefe an Emilie Merian-Genast aus den Beständen des Goethe-Schiller-Archivs, Weimar.Teil I, EG 30. 10 LCD, 1880. szeptember 27, október 15, december 12: C 111, 181, C 112, 182, C 114, 185. Illetve: The Letters of Franz Liszt to Olga von Meyendorff 1871-1886 in the Mildred Bliss Collection at Dumbarton Oaks. Transl. by W. Tyler. Ed. by E.N. Waters. Washington 1979, 398. Itt idézi is a költeményt. 11 The New Grove Dictionary of Music and Musicians. 2nd ed. by Stanley Sadie. McMillan, London, 2001. |