A Budapesti Őszi Fesztivál tíznapos  kínálatát idén több mint kilencven   program alkotta; köztük összesen négy volt hagyományos értelemben vett hangverseny.

Átlagos koncertek léptékével mérve 108 percnyi műsor hosszú idő. DUKAY BARNABÁS -akinek és akitől október 11-én a majdnem kétórányi zene szólt -művészete ritka tünemény a magyar kortárs zenében. Zárt világ, lényegében húsz éve következetesen alkalmazott kompozíciós alapelvekkel, mással nem összetéveszthető stílussal, melynek kezdettől fogva vannak hívei és elutasítói. Műveinek történései egy tételen belül mindig egységesek, azonos mozgásformákból építkeznek, mindig létrejön bennük egy állandóan jelenlévő hangzó tér, melyen belül megnő minden apró változás jelentősége. Hallgatva őket olyan kérdéseket vagyunk kénytelenek feltenni magunknak, melyek a zene lényegét és célját érintik, s melyek megválaszolása mindenki számára nehéz, főleg manapság, amikor a komoly- és szórakoztatózenei ipar valósággal ontja a könnyű és kényelmes válaszokat. Mégis, úgy tűnik, egyre többen szeretik játszani Dukay kompozícióit, és - a Millenáris Teátrum telt háza is jelezte - egyre nagyobb a tábora azoknak, akik örömmel lépnek be ebbe a nem kevés hallgatói odaadást is kívánó hangi világba.

A hangverseny első részében kétzongorás művek szólaltak meg, ismereteim szerint Dukay majdnem összes, e műfajban készült alkotása, a Láthatatlan tűz a téli éjszakában,
A kútnál -áradó vizek idején sorozat, az ...,  aki saját csöndjében megpihen, a Hallomások a fényről és a szeretetről és a nyáron befejezett, most magyarországi bemutatóként elhangzott Égő sóvárgás. Az első kivételével, mely a pálya korai szakaszából származik, minden későbbi mű Klukon Editnek és Ránki Dezsőnek készült, pontosabban: ezeket a darabokat kettőjük játéka inspirálta, és a velük folytatott, hosszú évek óta tartó együttműködésnek jelentős szerepe van létrejöttükben. Kétséget kizáróan azt hallottuk tehát, aminek a zeneszerző szándékai szerint meg kellett szólalnia, mégsem csak az előadói hitelesség tette különlegessé ezt a hosszú, csendes hangfolyamot, hanem a két művész erős kisugárzású összpontosítása, a már szinte hangszertől független homogén hangszínek, az „alig hallható" és a „piano" között is jól érzékelhető hangerőárnyalatok gazdagsága. Nem a neutralitást és a Dukay zenéjével kapcsolatban gyakran emlegetett eszköztelenséget hangsúlyozták -éppen ellenkezőleg: a leírt hangokban lévő végtelen lehetőségeket. A kottafejek tárgyilagos megszólaltatása helyett dallamokat, légies, felbukkanó majd eltűnő együtthangzás-mozgásokat játszottak, s ez személyessé is tette előadásmódjukat. A visszafogott körülmények között is tökéletesen érvényesülő virtuozitásuk különös költőiséget teremtett, mely néhány perc elteltével valósággal körülvette a nézőteret, s a csend és időtlenség hangulatán belül paradox módon mozgalmasságot hozott létre.

A második rész elején két, Dukay alkotói kibontakozásában fontos (s a maga módján hasonlóan öntörvényű zenét komponáló) zeneszerző alkotása hangzott fel, LIGETI GYÖRGY 1968-69-ben írt Ramifications-ja és JOHN CAGE 3. Imaginary Landscape-je. Ha jól értelmeztem, ajándék és tisztelgés volt a két mű, előbbi az UMZE vonósegyüttesétől és az őket vezénylő Rácz Zoltántól, utóbbi pedig az Amadinda Ütőegyüttestől. Mindkét kompozíció az alkalomhoz méltó, szép előadásban szólalt meg, hommage-gesztusként (és a műsor szerkezetét tekintve) talán mégis szerencsésebb társítás lett volna, ha -akár átiratban is -inkább egy-egy 16. századi németalföldi (Ockeghem, Obrecht) vagy angol mester (Byrd, Gibbons) művét idézték volna fel. Ők azok, akiknek a kontrapunktikus elveiben és szakrális zeneszemléletében Dukay a legtöbb útmutatást találta, s akiknek nyomán saját proporciós kánonjaival, hangokká kódolt számarányaival, rejtvényeivel, dallamokban és együtthangzásokban elrejtett titkos szimbólumaival maga is jár. A hangverseny további részében öt különböző állomása jelent meg ennek az útnak. A Fölizzás a tüzekben című vonós nonettet, a 12 fúvós hangszerre készült A lenyugvó Naphoz című áldozati zenét, a koncert második ősbemutatóját, a „..., hogy idő nem lesz többé" című nyolc mélyvonósra és négy tubára írt canzonát az UMZE játszotta Rácz Zoltán vezényletével, a Lebegő pára a mélység színén című hangszeres motettát pedig a szerző irányításával az Amadinda Együttes. A vonós nonett néhány egyenetlenségétől eltekintve a pontos és ihletett produkciók minden pillanata e művek egyediségét, szertartáshangulatát szolgálta, a hangzás artisztikus szépségével és szólamok önállóan is érvényesülő finom vonalaival.

Dukay műveiben a címek erőteljes képi jelzései ellenére sincs madrigalista hangulat- vagy érzelemábrázolás. A műsor egyetlen vokális kompozíciójában, a Harmat csillogása az elmosódó lábnyomokban című motetta szövegében mégis megjelent egyik ars poeticája, talán a zeneszerző ezért is tartotta fontosnak felolvasni a mű megszólalása előtt. Jeremiás könyvének figyelmeztető szavai a természet és az ember közti egyensúly megbomlásáról (is) szólnak: „Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!" (Jer. 6, 16) Valami hasonlót mondanak, mint amit a Dukay-művek címeiben másutt is felbukkanó képek, az égitestek, a napszakok, a tűz és a víz, másrészről pedig a szeretet, a magány, az idő szavai sejtetnek. Aki közelebbről ismeri Dukay műveit, tudja, hogy zeneszerzőként ő maga „az elveszített ösvényt" a barokk korszak előtti évszázadokban keresi. Azoknál a mestereknél, akik úgy hitték, hogy az igazi zene képes tükrözni a természet és az emberi test működésének harmóniáját, és így valamiképpen hatni tud az emberi lélekre is. A motetta tágas, kozmikus dimenziókat megéneklő, lassan hullámzó hangfolyamait a Schola Hungarica tolmácsolta Dobszay László vezényletével. Pátosztalan egyszerűségű előadásuk az újra megtalálható rend ígéretét hordozta.

Vannak olyan hangversenyek, melyeknek már a reklámanyagából és külsőségeiből látszik, hogy valami nincs rendben körülöttük. A Közép-Európai Kamarazenekar október 14-i estjének „free style hermes" címe nem a műsorról adott információt, hanem az együttes kelet-közép-európai városokra (Bécs-Budapest-Pozsony-Katowice) kiterjesztett „projektjéről" (a szórólap szóhasználata!) tudósított. Jól hangzó semmitmondása -ami egyébként arra a küldetésre utal, melyet az együttes az istenek és az emberek világát összekötő hírvivő Hermészhez hasonlóan szeretne teljesíteni különböző kultúrák és generációk között -valószínűleg pozitívan hatott az illetékes kuratórium(ok)ra, és a programot befogadta az Őszi Fesztivál is. Úgy tűnik azonban, hogy az Ajtony Csaba vezette, bécsi alapítású együttes nem nagyon tudott élni a lehetőséggel. Műsorukat nálunk szinte teljesen ismeretlen zeneszerzők műveiből állították össze, kihagyva a számításból, hogy csoportjuk neve még a kortárs zenével foglalkozó szakma számára sem cseng elég jól ahhoz, hogy komoly érdeklődést keltsen. A szervezők pedig aligha mérték fel, hogy közönséghívogatónak már régen nem elég, ha például a Budapesten jobbára ismeretlen zeneszerzőnő neve mellé odaírják, hogy „Nyugat-Európában a legfoglalkoztatottabb" alkotók közé tartozik. (Mellesleg az izraeli Chaya Czernowin eredeti ötletekben gazdag Six Miniatures and a Simultaneous Song című kamaraműve volt az egyik olyan darab, mely miatt érdemes volt meghallgatni a hangversenyt.)

A Tivoli Színház nézőtere tehát már a hangverseny kezdetén is elkeserítően foghíjas volt, majd a létszám hamarosan a negyedére apadt, pedig nem is tartottak szünetet. Nem segítettek a látványelemek sem, melyeket nem tudni, hogy az eredeti elgondolás szerint, vagy csak a hely adottságaihoz alakított rendezői rögtönzés miatt vetítettek  a színpadot körülvevő fekete függönyökre. A 4youreye video-jockey csoport fényinstallációinak nem sok közük volt a játszott zenékhez, bár mindegyik kompozícióhoz más-más, inkább diszkóklubba, mint hangversenyterembe való filmet (lyukkártyákat, szoborszerű alakzatokat, modern épületeket ábrázoló mozgó képeket, táncszínházi montázsokat, képernyővédőkre emlékeztető grafikus örökmozgókat) társítottak. Ettől függetlenül a műsor jó is lehetett volna, de nem volt az. Nehéz megítélni, hogy a zavaró körülmények (a zenészek körül ugráló fények) miatt, vagy a felkészületlenség okán, de mindvégig valami furcsa bizonytalanság uralkodott a színpadon, így nehéz volt valós képet alkotni a megszólaltatott művekről. A harmincas éveinek kezdetén járó, brazil származású, de Bécsben élő FERNANDO RIEDERER, VARGA JUDIT és a lengyel JAKUB SARWAS művei figyelemre méltó ötleteket is tartalmaztak, az egy nemzedékkel idősebb izraeli CHAYA CZERNOWIN zenéje virtuóz mesterségbeli tudást sejtetett, a négy évvel ezelőtt 41 évesen elhunyt olasz FAUSTO ROMITELLI két kompozíciója pedig markáns, meghökkentő eszközökkel is bőven operáló világot képviselt. Sokat javított volna a koncert hangulatán, ha egy rátermett műsorvezető ismertette volna a felhangzó zenéket, bemutatta volna a nehéz szólófeladatokat is teljesítő együttes tagjait, akiket a szórólap teljes névtelenségben hagyott. Egyebek mellett jó lett volna tudni azt is, hogy miről szólt Murilo Monteiro Mendes verse, melyre Riederer énekhangra és kamaraegyüttesre komponált műve (Iniciação) készült, s talán a mikrofonnal fölerősített, penetráns hangokat gerjesztő villanyborotva megszólalása sem kergette volna ki a mögöttem ülőket Romitelli elektromos gitárra írt szólódarabja (Trash TV Dance) után, ha előtte kissé részletesebb információkat kaptunk volna róla.

Négy mű szólalt meg az utóbbi hat év zenekari terméséből a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának október 14-i hangversenyén. A műsorlap biztatott rá, mégis óvakodnék a programot reprezentatív modellnek tekinteni, s messzemenő következtetéseket sem mernék levonni belőle arról, hol tart ma a magyar zeneszerzés a szimfonikus műfajokban. Nemcsak azért lenne ez tévedés, mert nem nagyon tudhatjuk, milyen kéziratok hevernek az asztalfiókokban, és hány mű nem születik meg azért, mert nincs esély a megszólalására, hanem azért is, mert az ilyen antológiaszerű hangversenyek műsortervét a zenei szempontok mellett a technikai feltételek is erősen befolyásolják. Egy dolog azonban kiderült: a zenekar mint kompozíciós médium a mai magyar zeneszerzésben is rendkívül képlékeny jelenséggé vált. Mind a négy mű nagy létszámú szimfonikus együttesen szólalt meg, színpadi elrendezésük, szólamaik belső összetétele és arányai jelentősen különböztek egymástól, de a klasszikus szimfonikus hangzásideáltól is. Talán ma már nincs is ilyen etalon, és a zenekari komponálás egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy sikerül-e egy tételen vagy kompozíción belül egy csak saját összefüggéseiben érvényes hangzó világot létrehozni.

SZATHMÁRY ZSIGMOND Három zenekari darabja például az első hangjától az utolsóig a hangszínekben és hangtömegekben megnyilvánuló vibráló nyugtalanságról szólt. A gyakran szekundsúrlódásokban vezetett dallamokra és a szekundokból egymásra épülő szólamhálókra állandóan változó akciókként épültek rá a szólisztikusan kezelt hangszerek (zongora, hárfa, ütők, fafúvók) ideges futamai és tremolói. A megtorpanások, az újraindulások és az olykor színelemként is használt osztinátófoltok mozgalmas hangfürtökké összegződtek, így a három tétel lényegében sok, egymásból kibomló zenekari cluster-elem állandóan változó hullámzása volt. A Németországban élő orgonaművész-zeneszerző általam ismert szóló- és kamaraműveire nem jellemző ez a nyugtalanság. Itt talán stílusjáték, hiszen a 2002-ben befejezett darabokat egykori tanárának Ligeti Györgynek ajánlotta, akinek '70-es években keletkezett, sűrű hangzású műveivel több ponton is kapcsolatot lehet bennük találni.

CSAPÓ GYULA ősbemutatóként felhangzott brácsaversenye a hangverseny vendégművésznője, az izraeli Rivka Golani megrendelésére készült. Címe -Concerto brácsára és változó környezetre -egyértelműen jelzi, hogy szerzője nem a hagyományos
versenymű-modellben gondolkodott. Valójában nagyzenekari apparátusra készült egytételes, sok önálló szakaszból épített kamaraművet írt, melyben a brácsa szinte folyamatos szólója körül állandóan változnak a kisebb-nagyobb concertáló együttesek. A társuló hangszerek, hangszercsoportok jellegzetes színei, tematikus anyagai és karakterei olykor belső hivatkozásokként, visszatérésekként is megjelennek. A brácsa anyaga tele van rapszodikus váltásokkal, de e töredezettség ellenére nagyon dallamos, s nem ritkán különböző lelkiállapotokat kifejező hangszeres recitativókra emlékeztet: suttog, kiáltozik, sír, nevet, meggyőz, olykor ellentmondást nem tűrően magyaráz vagy ellentmond. Mintha Csapó monumentális Phaedra-operájának valamelyik nagy formátumú szereplője lépne elénk, vagy maga a zeneszerző beszélne hozzánk, valahogyan úgy, ahogyan Harold brácsájának dallamaiból is mindig Berlioz vallomásait halljuk. Szuggesztív zene, s ha el tudjuk fogadni nagyon erős személyességét, nehéz a belső körén kívül maradni.

Nem kevésbé feszültségteli, mégis szemérmesebb zenei világ a TIHANYI LÁSZLÓ-é. Húsz éjszakai meditáció című (2005-ös keltezésű) műve afféle városi „éjszaka zenéje". Bár csábító feladat költői programjában bartóki hatásokat keresni, ilyeneket aligha találnánk. Nincsenek benne megnyugtató természethangok, hogy a szorongás perceiben hozzájuk meneküljünk vagy a körükben enyhülést keressünk, nincsenek kozmikus léptékek, van viszont egy alapvető nyugalom, mely a magány elfogadásából adódik. Hosszan tartott hangokból épülő szép vonósszólamai jelentik ezt a lelkiállapotot a kezdő és záró szakaszokban (a közbülső részekben pedig olykor felbukkannak a fúvós szólamokban is). Tompítják a nagyon is szélsőséges többi történést, a néha megállíthatatlanul tekergő dallamokat, a hárfán és az ütős szólamokban sistergő-doboló neszeket, a három vonós és öt fúvós hangszerből álló hangszercsoport szólóhangjait, mindent összevetve: az egyedüllétben átélhető szorongások nyomasztó áradatát. Tihanyi zenekarának hangzása végletessége ellenére finoman árnyalt. A húsz, néha csak jelzésszerűen rövid, máskor hosszabb szakaszt jól felismerhetően köti össze egy érzékenyen hangszerelt melodikus vonal is.

Az estét BÁNKÖVI GYULA Les fleurs du vent (A szél virágai) című kompozíciója zárta. A programzenére utaló (s a szerzői ismertető szerint bibliai inspirációt is tartalmazó) cím persze sokféle képzettársításra ad lehetőséget. A tétel hosszan tartott, folyamatosan változó akkordjait mintha egy képzeletbeli számítógéppel összekapcsolt keverőpult mögül irányítaná a zeneszerző. Hozzátesz a harmóniákhoz és elvesz belőlük, repetitív zenékre emlékeztető, állandóan változó metrumú osztinátókkal manipulálja őket.  A látszólag mozgalmas, lényegüket tekintve azonban szinte mozdulatlan folyamatok hangerőszabályozók, ringmodulátorok, balanszgombok mozgatása helyett a hangszerelésből és a szimmetrikusan elhelyezett zenekari szólamok kvadrofon élményéből bontakoztak ki, mintha egy multiplex moziban vetített természetfilm kísérőzenéjét hallgattuk volna.

A Rádiózenekar nemcsak felkészülten, hanem ihletetten és a felhangzó művek iránti teljes elkötelezettséggel játszott, s a néha nagyon nehéz szólófeladatokban is kiválóan szereplő zenészeket egyenként is tisztelet illeti. Tihanyi László karmesteri és szellemi értelemben egyaránt magabiztos rálátással irányította az együttest, a teljes műsort a gondosan kidolgozott együttműködés jegyében vezette végig. Az este egyik legszebb élménye mégis kétségtelenül Rivka Golani mélyhegedű-játéka volt. Ritka szép hangja, tiszta artikulációja, erőteljes hatású színpadi jelenléte Csapó Gyula zenéjének őszinte szeretetéről tanúskodott.

Két klarinét és egy fagott közösen olyan  triót alkot, melynek lényegében nincs klasszikus repertoárja. Aki szólista tevékenységében fontos szerepet szán egy ilyen kamaraegyüttesnek, vállalnia kell, hogy megteremti műsorát. Ezt tette Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Lakatos György, amikor tizenegy évvel ezelőtt megalapította a Trio Lignumot. Távoli korok zenéiben keresgéltek, melyek hírből sem ismerték a klarinétot, s a fagottnak is csak az elődjét használták. Így találtak rá a 14-15-16. század nagy vokális mestereire, akiknek a művészete a mai zenehallgató számára -különösen ezen az együttesen, absztrakt dallamokként, szövegéről és eredeti rendeltetéséről leválasztva -ugyanolyan modernnek tűnik, mint a ma komponált művek. Mert repertoárjuknak végül is ez a két korszak (a reneszánsz és a kortárs zene) lett a legfontosabb bázisa. Persze a köztes századok is számtalan jobbnál-jobb lehetőséget tartogatnak, kiaknázásuk csak fantázia és szorgalom kérdése volt. A Trio Lignum hangversenyének címe (10+1) egy tavaly meg nem tartott, s az idei fesztiválon pótolt születésnapi ünneplésre utalt, s hogy az elmúlt évek alatt ez a különleges formáció és repertoár milyen népszerűségre és szakmai elismertségre tett szert, az este népes közönsége és osztatlan sikere is bizonyította.

Akárhányszor hallottam eddig a Trio Lignumot, első benyomásom mindig az volt, hogy ők hárman nagyon szeretik a hangszerüket, a kamaramuzsika pedig elsősorban öröm számukra, s minden más feladata vagy nehézsége ezután következik. Ezúttal is így történt. Nyilvánvaló, hogy rengeteg, próbával töltött óra és még több tehetség van produkcióik mögött, de amikor játszanak -legyen az a 14. századi Machaut oda-vissza játszható A végem a kezdetem... című kánonja, vagy KONDOR ÁDÁM akrobatikusan burjánzó Grand recit-je -boldogan lebegnek lételemükben, a zenében, mintha levegőt is hangszereiken keresztül vennének. Együttműködésüknek másik megragadó vonása a három önmagában is kiváló művész egyéniségének feloldódása a kamarazenélésben. Érdemes volt például észrevenni, hogy az olyan tiszta dallamvonalú darabokban, mint Machaut, John Bull, Josquin des Prés polifon művei, Mozart B-dúr divertimentójának (K. 439) első tétele, vagy JENEY ZOLTÁN Wohin? című ironikus Örömóda-parafrázisa, a szólamok annyira egységesen szólaltak meg, mint három karakteres orgánumú, de mégis természetes módon összesimuló énekhang. Egyébként is, úgy tűnt, minden mű a biztos tudás magaslatáról indult, s nem emlékszem olyan pillanatra, melyben bármilyen hangszertechnikai probléma merült volna fel, de olyanra sem, melyben egy mű vagy zenei esemény megformálását saját rendszerében meg lehetett volna kérdőjelezni.

Ezen a hangversenyen az is kiderült, hogy a legnehezebb műsort is magától értetődőnek fogadja el a közönség, ha segítenek neki követni és megérteni. Az első rész („Lignum öreg zöldek") régi műveit Földes Imre magyarázta kedves, gyakran mosolyogtató tanári bölcsességgel. Haydn zenélő órára készült műveinek átiratai előtt hangfelvételről megszólalt egy eredeti szerkezet, a tételek között pedig dramatikus formában Ónodi Eszter és Máté Gábor adott elő néhány Haydnt is említő részletet Esterházy Péter Harmonia caelestiséből. Jeleneteik fényképekké váltak, melyek kesernyés idézőjelekként keretezték az idilli tételeket. A második részben kortársaink (JENEY ZOLTÁN, SEREI ZSOLT, SÁRI JÓZSEF, SÁRY LÁSZLÓ, VIDOVSZKY LÁSZLÓ, KONDOR ÁDÁM) új műveit („Alkalmi ősbemutatók") úgy rendezték egymás mellé, hogy a látványos műfaji és hangzásbeli különbségek mindvégig fogva tartsák a hallgatóság figyelmét.

A hangversenyt „Filmmúzeum" zárta, melyben a Trio Lignum vetítéssel egybekötött filmzenéket játszott, valahogy úgy, ahogyan a hangosfilm előtti évtizedekben a mozizenekarok. A fél óra egy része időutazás lett, hiszen a felidézett jelenetekben a magyar filmtörténet zenetörténeti szempontból is emlékezetes részletei szólaltak meg, mint HOLLÓS MÁTÉ Valse triste-je a Retúrból, JENEY ZOLTÁN Francia négyese a Szindbádból, PETROVICS EMIL Fanfanja a Kölyökből. A többi részlet (SELMECZI GYÖRGY zenéje Korda Sándor kilencven évvel ezelőtti Aranyember-mozijához, vagy SÁRY LÁSZLÓ Harangok az esti szélben című műve Nádler István most készülő portréfilmjéhez) inkább a trió történetéhez tartozott, különösen, hogy MÁRTA ISTVÁN vicces mobilfilmje és zenéje (Trio 1-2) az együttes egyik próbáján készült. A különböző korok, sorsok, hangok és mesék együtt nézve-hallgatva nagy kompozícióvá álltak öszsze, melynek közös nevezője a Trio Lignum szép játéka volt.

(108 perc Dukay Barnabásnak -október 11., Millenáris Teátrum; free style hermes -október 12., Tivoli Színház; Zenék változó környezetben - október 14., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház; 10+1 Trio Lignum - október 19., Katona József Színház. A Budapesti Őszi Fesztivál eseményeit a Budapest Fesztiválközpont Kht. rendezte)

SZITHA TÜNDE