Magyar Állami Operaház

2008. október 5., 11.

BEETHOVEN

FIDELIO

Don Fernando    Bretz Gábor

                             Cser Krisztián

Don Pizarro        Perencz Béla

                             Berczelly István

Florestan             Thomas Moser

                             Mathias Schulz

Leonóra               Szabóki Tünde

                             Rálik Szilvia

Fidelio                 Horváth Virgil

Rocco                   Friedemann Kunder

                             Fried Péter

Marzelline          Váradi Zita

                             Hajnóczy Júlia

Jaquino               Fekete Attila

                             Brickner Szabolcs

Első fogoly          Boncsér Gergely

                             Mukk József

Második fogoly   Sárkány Kázmér

                             Szegedi Csaba

Karmester           Fischer Ádám

Díszlet                 Kovalik Balázs

                             Angelika Höckner

Jelmez                 Benedek Mari

Rendező              Kovalik Balázs

Gyakorlatias modorban kezdem. A Szöktetést, Varázsfuvolát, Fideliót, Bűvös vadászt magyarul kellene játszani magyar színpadon. Prózadialógusaik miatt e daljátékokat eredeti nyelven hitelesen előadni német nyelvterületen kívül jóformán lehetetlen. Más anyanyelvű énekesek döntő többsége nem érti, s ha érti is, gyötrelmesen rossz kiejtéssel, értelmetlen hangsúlyozással tudja csak elmondani a német szöveget. Ritka az olyan eset, mint Szabóki Tündéé, kinek német dikciója prózában is, dalban is megvesztegetően hitelesnek hangzik, és legalább jelen hallgató percepciójában eleve rokonszenvtöbbletet biztosított számára a címszerep párhuzamos alakítójával szemben. A magyar közönségnek azt a ma már túlnyomó részét, mely nem ért németül, a hibás német ejtés valószínűleg nem izgatja - azért sem, mert a dialógusok alatt se lát, se hall, hanem a kivetített fordításra meredve próbálja követni a zanzásított párbeszédet. A betűk fáitól nem látja a szöveg és akció erdejét, pedig a játékot e passzusokban lenne szükséges a legfigyelmesebben követnie, hogy némi fogalmat alkothasson magának az énekszámok apropójáról. Ráadásul az előadás direktora a prózát a korszerű operaszínpadon inkább hagyja beszélni arról, amiről szól, és csak a zeneszámokban érzi kényszerét, hogy másra gondoljon, és más gondolatainak némajátékokban adjon kifejezést. Egyelőre néma játékokban, olyanokban, mint a mostani Fidelio-előadás ujjongó finálájában az, hogy az idős, ám jól szituált Leonóra szürke kosztümben átsétál az előszínpadon, és csodálkozik, minek örül a sok ember. Érzem vén csontjaimban, nincs messze az idő, mikor özv. Florestan ácsit kiált a karnagynak, és elszavalja Chamisso Frauenliebéjének utolsó, nagymamakori versét, melyet Schumann gondosan kihagyott a maga ciklusából. Esetleg elénekli a Die Altét Mozarttól.

Ijedten látom, hogy a kocsit fogtam a ló elé. Az előadás végével kezdem, holott az elejével kellene, egyetlen epizódot ragadok ki a rendezésből, holott elveiről illene előbb szólnom, melyeket nem oly nehéz kielemezni -mindenesetre egyértelműbb eredmény reményében, mint néhányat a homályosabb epizódok közül. Egyáltalán, miért hagyom előretolakodni a rendezést, mikor szentül megfogadtam, történeti helyére utasítom: a beszámoló utolsó passzusába? Nem sikerülhet; Kovalik Balázs provokációra adta a fejét, s néző legyen az -ülőgumóin, aki nem hajol le a kesztyűért, ha ő veti oda. Mit kesztyű? Egész rövidáru-kereskedés hever a padlón az előadás végére; szakadatlanul hajolgatnunk kell. Ettől elönti fejünket a vér, és ingerültté válunk. Ötgyermekes keresztény magyar anyák vallották be négyszemközt, hogy zsebükben kinyílt a bicska, amiért minden egyes zeneszám közben civilek csörtetnek a pályára, egyenként és tömegesen, és kíméletlenül beleavatkoznak a játékba, magukra vonva a közönség, s ami rosszabb, a szereplők figyelmét. Nem jutottam az agresszivitás ezen fokára, nem is kiabáltam hangosan, csak magamban ismételgettem egyre a távoli utazásra felszólító mondatot, melyet csak irodalmi szövegben szabad leírni, ily finom helyen megjelenő operabírálatban nem lenne ildomos. Megtehettem volna persze, hogy behunyom a szemem, annál inkább, mivel az első bemutatón még nem tudtam, e beszámoló megírása tragikus módon rám fog hárulni. Olykor be is hunytam. De nem tartósan: az opera színházi műfaj, aki látogatja, vállalja, hogy néz is, nem csak hallgat. Különben is, Kovaliknál biztosra vehettem, hogy nem kizárólag töpörtyűt tölt a párnahuzatba. (A magyarázatot lásd előrébb e lap jelen számában.)

Ne essék tehát több szó a járkálásról, még akkor sem, ha ez lényegi része volt a koncepciónak. Hanem ismertessük az értelmezés egyéb kódjait, amennyire meg tudjuk fejteni őket. Kovalik misztériumszínpadán három vagy inkább négy, sőt talán öt drámát játszat párhuzamosan. Az egyik a Fidelio saját története, többé-kevésbé kivehető formában -az elején a forma kevésbé, sőt egyáltalán nem kivehető, mivel a rendező megcseréli az opera első két számát, hogy rögvest exponálhassa a fő járulékos cselekményt; ezt az átrendezést a töpörtyű kategóriába sorolom. Mint számos újabb kori Fidelio-szcenírozásban, a zsarnokság-téma e produkcióban is ellenállhatatlanul felidézi a jelent -a kórus gerillaöltözéke láttán én latin-amerikai polgárháborús képekre asszociálok; a fiatalabb évjáratoknak talán a fegyveres harc más, korszerűbb tűzfészkei jutnak eszükbe. Csakhogy - csakhogy: mivel az eredeti cselekményt a színpad az utolsó kép kivételével szigorúan és feltűnően a magyar nemzeti színekben meríti el, nem lehet kérdéses a néző számára, hol a zsarnokság mostanában. Csak zsarnokság van, zsarnok nincs: a szabadságvágy kórusát rabok és rabtartók együtt éneklik; középtájon fegyvert és szemüveget cserélnek. Hát nem tudom. Emlékszem én azért még egyre s másra a merániak nem is oly régen játszott játékai közül. A fináléban azután a szivárvány minden színében tündöklő casual dressbe öltöztetett kórus foglalja el a tribün-színpadot: a globalizáció jegyében levetjük a nemzeti kényszerzubbonyt. (Most éppen úgy néz ki, hogy koldusgúnyát öltünk helyette.) Mindezen szubkódokat Kovalik aláveti az értelmezés egyik fő vonulatának: Florestan történetét párhuzamba állítja Krisztus szaggatottan, ám látványosan színre vitt passiójával. A rendező nem téved, legfeljebb túloz. „Ich murre nicht, das Maß der Leiden steht bei dir!" - mondja Florestan az áriát megelőző recitativóban, s ha a Sonnleithner- Treitschke-i stílus nem is biblikusan emelkedett (murren!), a Getsemáne-utalást nem lehet félrehallani. Egyértelműen felidézi az utolsó vacsora jelenetét a 2. felvonás tercettje és a megelőző dialógus: Rocco bort, Leonóra kenyeret kínál a megláncolt Florestannak. Kovaliknál: kehely, monstrancia illusztrál, szentek vonulnak át a színen, villanykörtékből kirakott diccsel fejük körül.

Aztán -no, hisz úgy volt. Miközben a színfalak mögött felharsan a trombita, Pizzaro mint Longinus odaugrik a szenvedő rab-megváltóhoz, és oldalába mártja tőrét. Es gibt keine Vorsehung, ezúttal a szabadítás elmarad. Most már tetszenek érteni a téveteg nyugdíjas Leonórát az örömünnep kellős közepén? Leonórát, aki az egész szabadítóoperát csak fantáziálta, vörös estélyiruhában a rivaldánál, ott, ahol régi rossz hagyomány szerint a súgólyuknak kellene lennie. Helyette a darabban néma animusa működött. Amióta Bayreuthban láttam Németh Juditot fekete estélyiben a színpad előterében Kundryt énekelni a színpadon némán csúszó-mászó, indiszponált Evelyn Herlitzius helyett, vártam a kép visszatérését „igaziból", rendezői koncepcióvá avatva. Most visszatért.

Igazuk van, ha elítélnek: illetlenül ingerült vagyok. Nem tudom kiszámolni, pont annyi okból-e, ahány rétege van Kovalik Fidelio-rendezésének. Említettem már a fő okot, a néma, ám szüntelen, fontoskodó belebeszélést a zenedrámába. Felhergelt azután a látvány sokszori akart-akaratlan primitivitása. Beethoven kiválóan értett a mesterségéhez, Fischer Ádám és az énekesek többsége szintúgy. Amit ők egykor és ma produkáltak, az míves mestermunka. Csupasz combú légionáriusok és klepetusos mindenszentek azonban a legjobb akarattal sem képesek máshogy végigvonulni az operai színen, csak diákszínházian. Végül, de elsősorban az az ellentmondás hangol le, és váltja ki morc hangulatomat, amit az olvasó maga is megfogalmazhatott a mondottak alapján. Mennyi mély, belátó megfigyelés! És mily dilettantisztikus az összhatás!

Jelenet az előadásból, elöl Szabóki Tünde és Thomas Moser

 Éder Vera felvétele

Fischer Ádámot a rendkívüli jelenségnek kijáró taps fogadta az előadás előtt, és búcsúztatta az előadás végén. Otrombaság lenne a rossz közhellyel folytatnom: megérdemelten. Fischer Ádámé nemzetközileg magasan jegyzett karmester-név; mindenki tud a város határain belüli nagy tetteiről is, s a budapesti operaközönségnek melengetően jólesik a tudat: ez a személyiség itt, most, otthon van. A Fidelio előadásait a pesti magyar operaszínpadon eredetileg Erkel Ferenc avatta különleges zeneünneppé; mint a Zenészeti Lapokból tudom, itt ő és nem más vezette be a második felvonás két képe között a „nagy Leonóra-nyitány" előadásának gyakorlatát. Az ő ideje óta joggal és eredményesen várja el a közönség és a zenei sajtó az operazenekartól, hogy ebben az operában felülmúlja önmagát, sokszor bizony azért, mert valakinek valamivel ellensúlyoznia kell az énekesek nem ritkán esendő fellépését. Ilyesmire 2008 októberében nem volt szükség, de azért a zenekar derekasan, ha egyes fúvósállásokban nem is minden kritikán felül teljesített. Fischer az E-dúr nyitány figyelmes-plasztikus megformálása után kissé hátrább lépett a műtől, mintegy filozofikusan felgyűrve kabátgallérját a kezdeti Singspiel-számokra a színpadról áradó hideg fuvallat ellen: ki tehetne ezért szemrehányást? Ahogy azután Leonóra, Marzelline és Rocco tercettjében megmozdult a külső cselekmény, a karnagy keze intésére egyre tágasabban bontakozott ki a zenei történés is. Tévedhetetlen időbeosztása, feszes, de nem túlhajtott tempói, és a meghatározhatatlan képesség, színpadot alkotni a zenéből, már az első fináléban érezhetően felemelték az előadást a nagy operaesték magaslatára -annak ellenére, hogy ide, a magaslatra a férfikar nem tudta követni. Kevés operában lehet a Fidelio első fináléjához hasonlóan átélni azt a félelmes-felemelő érzést, hogy a triviális valóságból egyszerre csak belépünk a beavatások titokzatos-ígéretes barlangjába; persze A varázsfuvolában, de hát annak szüzsészerűen is ez a tárgya. A Fidelióban ezt nem tudhatjuk, csak érezhetjük, ha avatott kéz vezet át e másik világba. A második felvonás első képében átélhettük a sötét helyszín és baljós várakozások mitikus tartalmasságát, a nyitány-közjátékban topográfiai pontossággal bejárhattuk az utat a keservről a fényig, végül előbb bensőséggel, majd tombolva ünnepelhettük ember mivoltunkat a fináléban. Az Erkelek, Kerner, Klemperer, Ferencsik, Doráti után ki mondhatná: a legnagyobb pesti Fidelio. De magáért szólón nagy, tiszta, műközeli zenélés, köszönetet érdemel.

Fischer (és persze Kovalik) szuggesztív hatását mi sem jellemzi jobban, mint a közönség tartózkodó magatartása: ha jól emlékszem, egyetlen számként Leonóra áriája után robbant ki taps; a többi néma csend. Függöny után azután ünnepelhettük az énekesek énekes voltát. A kettős szereposztás (melyhez legalább a karmestert illetően nem ragaszkodtak; gondolom, Fischer is, Kovács János is kikérte magának) tapintatlansága a beszámoló személyt elkerülhetetlenül méltánytalan összehasonlításokra készteti, ha kimondatlanul is. Kimondhatom viszont egy másik összehasonlítás örvendetes, bár szubjektív eredményét: a casting mindkét este megütötte valamely jó német operaház (például Stuttgart) színvonalát. Ha nyelvileg nem is, zeneileg minden szereplő meghitten birtokában van a szólam sajátos idiómájának; alapos felkészítésüknek köszönhetően biztonsággal és sajátként adják elő mondandójukat. Egyetlen karmestert próbáló lapszust érzékeltem, a rokonszenves második miniszteréét a fináléban; de ki ne bocsátana meg ennek a fiatal, igazi hangnak nagyobb kisiklást is?

Nem hiszem, hogy bárki vitatná, a vokalitás szempontjából Szabóki Tünde revelációszerű Leonórájáért kellett, vele volt érdemes bemutatni a Fideliót. Mily gyönyörű, erős, mégis szívhez szólóan bensőséges és árnyalt ez a hang fent is, lent is, milyen átlelkesült a dikció, heroikus és lírai az attitűd, távlatos az ábrázolás, természetes a szólamban való bennlét, kifogástalan a technika, imponáló a szerep- és helyismeret, szuverén és eszköztelen a játék az első fellépéskor e rosszindulatukról elhíresült deszkákon, melyek azonban mindig tudják, kinek lábai alatt kell bársonyszőnyeggé változniuk. És, még egyszer: mily igazán, magasztosan árad a magyar énekesnő előadásában a legmagasabbrendű németség e francia szövegből honosított Leonórából, e történeti-lelki csomópontban álló figurából Pamina, Agatha és Elza között! A jó közönség mindent látott és hallott, mindent értett, és csillagot választott.

Thomas Moser művészi alázatát dícséri, hogy eltűrte az ária és egyéb súlyos passzusok végigéneklését voltaképp lehetetlenné tévő színpadi helyzeteket, melyeket a rendező az énekes mai testiségét figyelembe nem véve rákényszerített, és harmincegynéhány éves pályafutás alatt megedzett professzionizmusát igazolja, hogy zenei feladatait e körülmények között is figyelemreméltóan teljesítette. Moser tenorja ugyan nem cseng fényesen, de amennyire régebbi felvételeit emlékezetembe tudom idézni, mindig is fedett tónus jellemezte, az a semleges timbre, mely inkább a dallamot, mint magát a hangot sugározza ki a hangzástérbe -Mozart- és Beethoven-énekesnél dicséretes tulajdonság. E kevéssé varázsos instrumentum előzékenyen szolgálja a rábízott szólamot a börtön mélyétől a jubilációs magasságig. A jelenlévőknek egy percre sem lehetett kétségük: jelenlét tanúi, amikor Moser énekét hallgatják. Mathias Schulz, a másik Florestan megszólalása hallatán sokan nem érezték ugyanezt, és hiányérzetüknek kifejezést is adtak. Elégedetlenkedésük nem volt teljesen indokolt. Rálik Szilvia az első pillanattól kezdve mindenre elszántan vetette magát a kettős küzdelembe: mint Leonóra, a szabadításért, mint énekesnő, Leonóráért. A hang olykor ugyan élességre hajló, korlátlan átütőerejével mindazonáltal nagyon imponáló felső regisztere a merénylet-tercettnek, a Florestannal énekelt duettnek s különösen a második finálé hangzásának lázas-fényes színezetet kölcsönzött, s mintha még a tempók felgyorsítására is ösztönözte volna a karmestert az első előadáshoz képest. A korábbiakban, Leonóra aggódó, kételkedő, reménykedő és bizakodó szerepfázisaiban Rálik a lehető legnagyobb gonddal és figyelemmel tett eleget a szólam követelményeinek. Személyes receptoraim elégtelenségén vagy sajátosságán is múlhat, hogy a jóra való szándék teljes elismerése mellett most is, mint Desdemonájában, az eredményből néha hiányolom a belülről fakadó, lírai spontaneitást.

Utolsó bekezdés, elismerő szemléje a legjobb supporting artistok galériájának. Két, a maga módján egyképp markáns Pizarro: Perencz Béla fiatalabb hangon énekel, Berczelly István félelmesebb sugárzással lép fel. Két „anyanyelvi" Rocco: Friedemann Kunder, Fried Péter. A két Marzelline közül Váradi Zitának adom a pálmát kiváló németségéért és másodprimadonnához méltó flott énekéért. Fekete Attila Jaquinója nem volt helyén: rosszabb kedvet árult el annál is, amit a szerep kíván és indokol. Brickner Szabolcsban a lírai és játéktenor-szerepkör ígéretét üdvözöltem. Bretz Gábor és Cser Krisztián azt hozta magával a színpadra, amiért-amivel Beethoven és a vele itt kivételesen egyetértő rendező a színpadra küldi a minisztert: a megújulás reményét. De ne tapsolj hazám: már készenlétben állnak, akik ráfogják majd, ő, és nem Pizarro a setét hatalmak valódi küldötte.