Különleges műsorral lépett a Művészetek Palotája közönsége elé a  PANNON  FILHARMONIKUSOK együttese, zeneigazgatójuk és vezető karmesterük, HAMAR ZSOLT irányításával. A Magyar Szimfonikus Körkép keretében rendezett hangverseny programján zömében 20. századi, illetve kortárs magyar művek szerepeltek: Dohnányi Ernő szellemes, öttételes alkotása, a Szimfonikus percek, Bartók Béla hét zongoradarabja Kocsis Zoltán hangszerelésében és vidovszky lászló Kilenc Kurtág-köszöntő korálja kiszenekarra. A koncertet Brahms kései, monumentális Kettősversenye zárta, mely szintén rejt magyar vonatkozást, hiszen a kölni bemutatón a hegedűszólamot Joachim József játszotta. Hamar Zsolt friss szemléletű, tematizált műsorválasztása könnyűnek éppen nem volt nevezhető, de a zenekar az előzetes elvárásoknak megfelelően mindvégig magas színvonalon és kiegyenlítetten tolmácsolta a sokféle előadói kihívást tartogató kompozíciókat.

„Csupa harmónia, csupa formásság és könnyedség..., ahol csintalankodik vagy szeszélyeskedik, ott is csupa dalolás; szellemessége mindig egyúttal lelkesség is, azaz olyan divertimento, mely nemcsak a szellemet szórakoztatja, de felüdíti a lelket is. Lebilincsel és felszabadít..." -írta Tóth Aladár a Szimfonikus percekről. Dohnányi lenyűgöző mesterségbeli tudásáról, hangszerelési gazdagságáról és virtuozitásáról, áradó muzikalitásáról, valamint kifogyhatatlan ötletességéről a Pannon Filharmonikusok előadása maradéktalanul meggyőzött. A rövid, valóban csak néhány perces tételekben tökéletesen eltalált karakterek, hangulatok és színek villantak fel; a zene hol könnyen múló bánatot, hol felhőtlen derűt sugárzott, de ez a sokszínűség és érzelmi hullámzás nem gátolta az apró darabok egyetlen nagy ívre való felfűzését. A nyitó Capriccio apró pontatlanságai és határozatlanságai ellenére is lendületes és magával ragadó volt, a fafúvók villódzó futamainak és a vonósok könnyed mozgásának köszönhetően. A Rapsodia szabadon csapongó dallamai, gyönyörű fúvósállásai, a vaskos hangszerelésű Scherzo energikus, szilaj tánczenéje, valamint érzelmes, finom lírájú rézfúvós hangzásai, a Tema con variazioni hangszíngazdagsága, változatos dinamikája, és végül a záró Rondo humora, virtuózan száguldó, ugyanakkor feszes ritmikája pedig már egy összeszokott, koncentráltan és rugalmasan muzsikáló zenekar képét mutatta.

Hamar Zsolt fegyelmezett, világos elképzelésekkel rendelkező karmester, ütéstechnikája minden felszínes látványosságtól mentes, egyértelmű és pontos. Tudatossága, precizitása, a szélsőséges érzelmektől való tartózkodása a Dohnányi-műnek előnyére vált, de a Bartók-darabok hallgatása közben, bármennyire kidolgozott volt is az interpretáció, támadt némi hiányérzetem. A zenei történések nyugodt kibontása, a részletek és a nagyobb ívek megrajzolása, az idővel való kifinomult játék, a dinamika, a gesztusok mind-mind rendben voltak, ráadásul Kocsis hangszerelése -kerülve minden külsőséget és csillogást -még közelebb hozta a hallgatóhoz a zenei gondolatokat, melyeket új színekkel és karakterekkel ruházott fel - és mégis. A bartóki zene ereje, szenvedélye és feszültsége, valamint érzelmi skálájának gazdagsága és mélysége ezen az estén nem született meg maradéktalanul; az előadás összességében kissé sápadtra sikeredett.

Bujtor Balázs és Fenyő László - MüPa fotó - Pető Zsuzsa felvétele

A koncert második részét Vidovszky 1996-ban, Kurtág György 70. születésnapjára született alkotása nyitotta: tíz koráldallam kilenc tételben. Dohnányi és Bartók után olyan volt ezt a zenét hallgatni, mintha hirtelen megállt volna az idő; a zenei folyamatok lelassultak, múlt és jelen összekapcsolódott. Egyszerű, letisztult világ tökéletes arányokkal, átitatva a múlt emlékeivel. A kiindulópont természetesen Bach korálharmonizáló művészete, de a darabokban felbukkannak Machaut korára jellemző fordulatok, orgánumok és hangköztanulmányok is. A karmester és a zenészek is élvezték a feladatot, ahol kellett, leheletfinom, puha tónust, másutt súlyosabb, tömörebb hangzásfelületet hoztak létre, de mindvégig megőrizték a zenei szövet áttekinthetőségét.

Brahms zenéjének intellektuális jellegéből adódik, hogy különösen nehéz a teljes, nagyszabású Kettősverseny folyamán fenntartani a feszültséget, és megőrizni a párbeszédek lendületét. A mű élénk kommunikációt, érzékeny kamaramuzsikálást követel szólistáktól, karmestertől és a zenekar tagjaitól egyaránt. BUJTOR BALÁZS (hegedű) és FENYŐ LÁSZLÓ (gordonka) tempóelképzeléseit, sodró erejű megszólalásait az egyébként kifejező és gazdag hátteret nyújtó zenekar időnként kissé nehézkesen követte, így előfordult, hogy a zenei folyamat megtorpant, és a feszültség egy időre ellankadt. Azt már nem tudtam megállapítani, hogy mi okozta az apróbb időbeli pontatlanságokat. Talán Hamar Zsolt reagált későn a szólisták megmozdulásaira, vagy a zenekar nem követte elég rugalmasan a karmester jelzéseit; a kérdés végül lényegtelenné vált, mivel ezektől a kisebb megingásoktól eltekintve összességében élvezetes és kifinomult előadásban hallhattuk a művet. Fenyő László a hangszerét technikailag tökéletesen uraló muzsikus, hangja érzékeny és gazdag, interpretációját kiegyensúlyozottság és finom intellektualitás jellemezte, a csúcspontokon azonban túlságosan visszafogottnak éreztem; a klasszikus formát szétfeszítő romantikus tartalom szenvedélyesebb megszólalásokat is elbírt volna. Bujtor Balázs ösztönösebb zenész, de nincs meg az a fölényes technikai tudása, mely igazán magabiztossá tehetné, és megengedné számára, hogy a pillanat varázsa befolyásolja; játékán, hegedűhangján, ha csak halványan is, de érződött az idegesség. A két eltérő alkatú művész együttműködése mindenesetre egységesnek hatott, az éneklő dallamformálás, a drámai kifejezés, a súlyos, tömör hangzás és a játékos könnyedség nem hiányzott eszköztárukból. (Szeptember 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KÁLLAY KATALIN

Fergeteges produkcióval nyitotta az idei évadot a KELLER ANDRÁS vezette MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR. Alig csendesedett el az üdvözlő taps, máris kirobbant Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya -de olyan szédítő tempóban, hogy a hallgatóság az első ütemek alatt nem győzött levegő után kapkodni. Rögtön fel is ébredt a kétely: vajon képes lesz-e az együttes megőrizni ezt a nyitószámban lehetetlennek tűnő, sokkal inkább ráadásszámokra jellemző elengedettséget? Tudja-e követni a lenyűgöző tempót a nagy vonóskar? Lesz-e értelme a nagy sietségnek? Talán meglepő, de a válasz mindhárom kérdésre egyértelmű igen. Miután a hallgatóság néhány másodperc elteltével „utolérte" a zenét, örömmel állapíthatta meg: az interpretáció remekül sikerült. Precizitása meggyőző volt, s a kissé harsány hangütés kifejezetten előnyére vált a darabnak. Mire felocsúdtunk, a nyitány már el is múlt -olyan atmoszférát hagyva maga mögött, amely sok koncerten csak valahol az utolsó műsorszám közben születik meg. Aligha lehet elképzelni különbözőbb stratégiát Keller tavalyi bemutatkozásától, amikor is a koncertet Beethoven Nagy fúgájával nyitotta. Ez a Glinka-interpretáció persze jóval nagyobb sikert aratott, de azon túl is fejlődésről és kiváló év eleji diszpozícióról árulkodott.

A nyitányban is feltűnt a zenekar kissé kemény hangzása, amely azonban a középső számban, Dvo√ák Gordonkaversenyében kifejezetten zavaróvá vált. A PERÉNYI MIKLÓS közreműködésével előadott versenymű elsősorban emiatt nem bizonyult emlékezetes produkciónak. Ami a nyitányban energikusnak és lehengerlőnek tűnt, az a versenymű-kíséretben kissé tolakodónak és nem kellően érzékenynek. A zenekar Perényivel sem találta a közös hangot, pedig valószínűleg sokat javított volna az összképen, ha egyszerűen átengedik magukat a gordonkaművész finom irányításának. A kíséret azonban mintha másik dimenzióból szólt volna, mint Perényi szokás szerint rendkívül bensőséges és árnyalt játéka, s egy idő után szemlátomást a szólista is feladta, hogy a kíséret megszelídítésével törődjön -elegendő feladatnak látszott saját függetlenségét fenntartani, hogy legalább a furcsán felemás interpretáció őt illető része a helyén legyen.

Perényi Miklós és Keller András a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarának koncertjén

Kasek Roland felvétele

A koncert első felének mérlege tehát nem volt igazán kedvező: a Glinka-nyitány rövid volt ahhoz, hogy a terjedelmes Dvo√ák-mű kissé kínlódó előadását elfeledtesse, ráadásul az ott erénynek tűnő erőteljes hangzás a lehető legrosszabb irányba fejlődött tovább -s ez utólag az első számra is árnyékot vetett. Némi aggodalommal tekintettem tehát Bartók Concertójának előadása elé, ez azonban tökéletesen alaptalannak bizonyult. A Bartók-interpretáció a maga kidolgozottságában olyan jelentősnek mutatkozott, hogy teljességgel átfordította a képzeletbeli mérleget. Nem mondanám különösnek vagy feltűnőnek Keller olvasatát -mint például pár nappal később Ola Rudner és a Württembergi Filharmónia produkcióját -, zenekara „mindössze" odaadóan, tisztelettel és értő szenvedéllyel tolmácsolta Bartókot. Az eredmény hibátlan és igazán megindító Concerto-előadás lett, amely viszont a kevésbé sikerült versenymű-tolmácsolást mentette fel utólag. Úgy tűnt ugyanis, a zenekar a Concerto kidolgozására fordította a legtöbb figyelmet a felkészülés során, s ez végső soron jó döntés volt. A romantikus művekben tapasztalt erőltetett hangzás Bartóknál dús, izgalmas intenzitásként jelent meg; s míg például nagyon hiányoltam a sejtelmességet a Dvo√ák-mű nyitó ütemeiből, addig a Concerto hasonló szakaszai izgalmas, fojtott feszültséget árasztottak. Olyan egységes és szerencsés arányú volt az interpretáció, hogy nehéz kiemelni sikerültebb szakaszokat, mégis megemlítem a Megszakított közjáték összefogott nagyformáját, s a benne sok érzelemmel, mégis fegyelmezetten megszólaló honvágy-melódiát. (Szeptember 21. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar.)

KUSZ VERONIKA

VÁRJON DÉNES zongoraművész, valamint magyar és külföldi művészbarátai kamaramuzsikálnak a 2008/2009-es Hérosz-bérlet hangversenyein a Zeneakadémia nagytermében, az Alma Mater Koncertek keretében. A Delicate című, négy estéből álló sorozat igazi különlegességeket kínál a közönségnek: a koncerteken Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Schumann népszerűbb darabjai mellett a komponisták kevésbé ismert, ritkán hallható kamaraművei is megszólalnak, és a neves előadók mellett fiatal tehetségek is bemutatkozási lehetőséghez jutnak. A műsor szerkesztője, Várjon Dénes így nyilatkozott: „A sorozat célja, hogy a kamarazene méltó helyre kerüljön a hazai hangversenyéletben, hiszen a zenei kommunikáció talán legközvetlenebb formája a kamarazenélés." Figyelemreméltó kezdeményezés, hiszen ismeretes, hogy az elmúlt években több koncertszervező adta fel próbálkozását e téren, mivel a hazai közönség egyértelműen a szimfonikus és a zongorahangversenyeket részesíti előnyben. Egy-egy vonósnégyes- vagy szonátaest még eladható, de a változatos összetételű kamaraprodukciók -talán mert kevésbé ismertek -nem vonzzák eléggé a hallgatóságot. Reméljük, hogy a Zeneakadémia új sorozata elindítja a változást, és ez a hozzáállás lassan megváltozik majd.

Várjon Dénes - Schiller Kata felvétele

A program összeállításakor Várjon Dénes Robert Schumann zenéjét választotta kiindulópontnak, és új összecsengéseket, relációkat keresve fűzte össze a másik három komponista zenei világával. Ennek megfelelően az első koncert magját két Schumann-mű, az Asszonyszerelem, asszonysors című dalciklus, valamint a zenei anyagát és apparátusát tekintve is izgalmas Andante és variációk (op. 46) alkotta, melyhez keretként két Mendelssohn-darab kapcsolódott. PERÉNYI MIKLÓS és VÁRJON DÉNES közös produkciója, Mendelssohn D-dúr szonátája (op. 58) nyitotta a hangversenyt. Perényi a tőle megszokott magas színvonalon muzsikált, Várjon Dénes pedig érzékenyen, odaadóan kísért, de végig csak kísért. Olyan visszafogottan és óvatosan játszott, hogy úgy tűnt, mintha a zongora valahonnan a háttérből szólt volna, és így nem válhatott a cselló egyenrangú partnerévé. Ez bizony egy idő után kifejezetten zavart. A hangzásarányok kiegyenlítetlenségét leszámítva viszont friss és tartalmas előadást hallottunk, a nyitótétel vehemens indulása, szenvedélyesen éneklő, áradó dallamossága lendületet adott az egész szonátának. A Scherzo és a finálé ritmikai kidolgozottságával, felszabadultságával, az Adagio hangszíngazdagságával ragadott meg.

ROST ANDREA nagy kultúrájú művész, Schumann Chamisso nyomán komponált dalciklusát minden ízében átgondolt, kidolgozott és arányosan felépített tolmácsolásban szólaltatta meg. Az egyes dalok dinamikai árnyalása, karakterbeli, hangulati ábrázolása tökéletesre sikerült, minden dalnak helye volt, a ciklus egységét, sodrását sem illethette kritika. A hang érzelemgazdag, hajlékony és fényes, ahol kell, súlyos és erőteljes, másutt puhaságra, finomságra is képes. Az előadás engem mégsem győzött meg maradéktalanul. A daléneklés mást kíván, mint az opera. Itt a feszültségteremtéshez kevesebb külsődleges interpretációs eszköz is elég, ugyanakkor nagyobb intimitás, igazi mélység és belső megnyílás szükséges, s nekem ezen a téren támadt némi hiányérzetem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a dalciklus ne lett volna rendkívül kifejező. SIMON IZABELLA fegyelmezetten, intelligensen játszott, nem kísérőként, hanem partnerként lépett fel, jelen- léte sosem vált súlytalanná. Energikusan, mégis finoman, az együttes megszólalás kiegyensúlyozottságát mindvégig szem előtt tartva követte az énekesnő elképzeléseit.

A koncert második fele Schumann két zongorát, két gordonkát és egy kürtöt foglalkoztató kamaraművével indult. Várjon Dénes és Simon Izabella összeszokottan muzsikált, ízlésesen kidomborítva a variációk szellemes gesztusait, hangszíneit és hangulati elemeit. A legszebb pillanatokat azonban a két csellista, Perényi Miklós és ROHMANN DITTA gyönyörű tónusú és oldott együttmuzsikálásának köszönhettük. TÓTH BÁLINT szép hangon, de kissé megilletődve játszott kürtön, s nem volt túl aktív a kamarazenei kommunikációban. Bizonytalanságok, pontatlanságok előfordultak a darabban -főként a két zongorán -, de a különleges hangszerösszeállítás bája és a pergő párbeszédek ezeket feledtették velünk. Az interpretációt összességében könnyedség és játékosság uralta. Mendelssohn d-moll triójában Várjon Dénes végre magára talált, és a tőle megszokott erővel és intenzitással közelített hangszeréhez, érvényre juttatva szólamának gazdagságát és sajátos hangzásvilágát. ROLLA JÁNOS és Perényi Miklós hasonlóan gondolkodnak a műről: tökéletes összhangban ábrázolták a zene robbanékonyságát, szenvedélyességét, és építették fel a csúcspontokat a feszültség mesteri fokozásával, vagy vonultak vissza lágy kíséretet produkálva, ha a zongoráé volt a főszerep. A három művész igazi, átszellemült kamarazenélése zárta a „Delicate" sorozat első hangversenyét. (Szeptember 23. -Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia)

KÁLLAY KATALIN

Valószínűleg ritkán fordul elő, hogy egy koncertbeszámolóban a közönséget illesse a legsúlyosabb bírálat. ALEKSZEJ VOLOGYIN zeneakadémiai szólóestje kapcsán mégis azt kell először említenem, hogy a hallgatóság felháborító fegyelmezetlensége jelentősen nehezítette a produkció élvezetét. A sorozatos telefoncsörgés láthatóan a művészt is zavarta az összpontosításban -ahogy azt a mellettem ülő, s egyébként a koncert alatt mindvégig zajosan keresztrejtvényt fejtő hölgy joggal jegyezte meg nekem. Egy sokat tapasztalt, világjáró koncertzongoristától, egy „ifjú orosz csillagtól" -ahogy a programfüzet nevezte Vologyint - persze elvárható, hogy jelentősebb rendbontás se zavarja meg koncentrációját. Az a kifinomult műsor azonban, amelyet koncertje első felében kínált, egyszerűen nem visel el ilyen fokú fegyelmezetlenséget.

Nem csoda, hogy amikor az op. 111-es Beethoven-szonáta Ariettájának jól eltalált, bensőséges témaindítását is telefonkoncert ellenpontozta, az egyébként szimpatikusan visszafogott Vologyint már ingerültnek láttam. Talán emiatt, talán nem: az első rész csúcspontjának szánt Arietta összességében nem tett igazán jó benyomást. Bár az indítás és a zárás jól kiszámított dramaturgia szerint történt -s ezt itt dicséretnek szánom -, a darab középső részében a művész mintha el-elvesztette volna a zseniális beethoveni dramaturgia fonalát. Úgy tűnt, mintha ő ugyan túljutott volna valamiképp a tétel zenei-gondolati labirintusán, de hallgatóit elhagyta valahol útközben, mert saját küzdelmei mellett már nem jutott rá energiája, hogy tolmácsolja is a művet. Csalódottan értünk tehát az utolsó akkordokhoz: máris a tétel végén vagyunk, ám a csoda elmaradt. Sokkal jobban sikerült a Szonáta első tételének szenvedélyes-vad interpretációja. Ezt -az Ariettával ellentétben - kifejezetten világos, egyszerű formálás jellemezte. Számomra különösen megragadó volt a kidolgozás kezdetének lopakodó sejtelmessége, a fughetta áttetsző tolmácsolása és a repríz hangulati előkészítése. Schubert f-moll impromptuje (D. 935/1), a koncert nyitószáma sajnos szintén áldozatául esett a körülményeknek. Mégsem hiszem, hogy a hol halkabb, hol erősebb háttérzaj volt a kizárólagos oka annak: az interpretáció érezhető átgondoltsága ellenére sem tudta elérni azt a magasságot (mélységet?), ami Schubertet megilleti. Majdnem elérte - például a főrész visszatérésének míves kidolgozásakor és általában az ismétlődő szakaszokban -, de az előadás végül mégis elmaradt az ideálistól.

A hangverseny első felében kissé görcsösnek éreztem Vologyint, s ez tulajdonképpen csak akkor vált szembetűnővé, amikor a feszültség a szünet után teljesen elpárolgott. Rahmanyinov Moment musicaljai sokkal természetesebben szólaltak meg, mint az első rész „súlyos" darabjai, melyek esetében Vologyin mintha nem tudott volna megbirkózni a magára szabott feladattal. (Vagy külsőleg is túlságosan „eljátszotta" a komolyságot-nehézséget? Nem tudtam eldönteni.) Mindenesetre a Rahmanyinov-darabok felülmúlták a korábban hallottakat: nagyszerű volt például a második gyors, lélegző hullámzása és a komolykodó harmadik beszédszerű frazeálása. A sorozatban a zongorista mély billentését, játékának intellektuális finomságait és odaadóan megvalósított koncepcióját valahogy már közelebbről csodálhattuk.

Alekszej Vologyin - Felvégi Andrea felvétele

A tetőpont azonban csak ezután következett: Stravinsky Petruskájának három tétele -tökéletes és lebilincselő interpretációban. Már a kezdés is elragadó volt: az előző szám tetszésnyilvánításával elfoglalt közönség jóformán észre se vette, Vologyin máris belecsapott a Petruska-átirat pompás akkordjaiba. (Ezúttal tehát kifejezetten atmoszférateremtő volt a közönség „vásári" magaviselete.) A letét ráadásul káprázatos virtuozitást követel, joggal mondhatjuk tehát, hogy a zárószám színpadi élménnyel gazdagított. Vologyin szikár-erős, mégis zenekarszerűen színes és a többi szám során tapasztaltnál sokkal elengedettebb játéka ezúttal nem hagyott kétséget afelől, hogy valóban „csillaggal" állunk szemben. (Szeptember 24. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

KUSZ VERONIKA

A Kocsis Zoltán vezette Nemzeti   Filharmonikusok évadjuk első hangversenyén a zongoraművész Kocsis pályafutásában fontos korszakokat megidéző zeneszerzőknek, Debussynek (egy népszerű) és Rahmanyinovnak (egy alig-alig játszott) műve keretezte Beethoven Hegedűversenyét.

A hideg és esős szeptemberi estén kezdetben jólesően hatottak az Egy faun délutánja tikkasztó nyarat felidéző, lustán tekeredő dallamai, és némi irigységgel gondoltam a főszereplő félig ember-félig kecske teremtményre, akinek másra sincs gondja, mint hogy a természet lágy ölén elterülve szépséges nimfalányokról szóló kéjes álmait szövögesse. Ám hamar kiderült, hogy a Nemzeti Filharmonikusok által megrajzolt faunnak aznap este nem volt kedve nimfákat kergetni, álmosság, sőt fásultság telepedett a zenére, melyből így -közel tíz percig szemlélve a tohonya faunt -bőven elég is volt. A felélénkülést mindenki az est szólistájától, korunk egyik legkiválóbb hegedűművészétől, Vadim Repin-től várta.

Máig őrzöm a La libre Belgique 1989. májusi, mára már megsárgult mellékletét, mely rövid leírásban ismerteti a brüsszeli Erzsébet Királynő Verseny döntőjébe jutott tizenkét ifjú hegedűművész-jelöltet. A bemutatás sorában első az akkor még kisfiús alakú, novoszibirszki születésű Repin, aki aztán a verseny döntőjében elsöprő fölénnyel, legfiatalabbként diadalmaskodott. Azóta majd' két évtized telt el, s ő -annyi sorstársával ellentétben -nem tűnt el a süllyesztőben. Nemcsak külsőleg vált éretté, hanem belsőleg is: a felelősségteljes művész szimpatikus megnyilvánulását értelmezhetjük abban, hogy egészen a közelmúltig várt a nagy romantikus hegedűversenyek nyitányául szolgáló Beethoven-koncert lemezfelvételével. E kompozíció értő előadásához valóban nem elég csupán a tökéletes technikai kivitelezés, egészen mélyre kell ásnia annak, aki felszínre kívánja hozni, mi több, meg akarja mutatni a mű rejtett szépségeit; nem spórolható meg az élettapasztalat. Repin lemeze óriási elragadtatást váltott ki a szakma ítészeiből, és előrebocsátom, hogy élő előadásban is ritkán hallható e versenymű ilyen - a tökély csúcsait ostromló - megformálása.

Kocsis Zoltán és Vadim Repin - MüPa fotó/Pető Zsuzsa felvétele

Pedig a várva várt élénkséget kezdetben a Beethoven-verseny sem hozta meg: a faun álmatagsága mintha rátelepedett volna a zenekarra (mi más magyarázza egy ilyen kvalitású zenekarnál, hogy a 2. tétel négyhangos indító motívumát kétszer egymás után ugyanúgy játsszák el?), és ez az állapot eleinte a szólistára is ráragadt. Repin ugyan gyönyörű, kiművelt hangon játszott, jobb keze alatt suhant a vonó, játékát az egyszerűségre törekvés jellemezte, sallangoktól és allűröktől mentesen -de lélekben még nem volt ott. A változást az 1. tétel cadenzája hozta meg. Innét kezdve nem volt kétség: világsztár hegedülését hallgatjuk.

Repin a középső tételben már érzékien gyönyörű pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatóságot. Nem sietett el semmit, mert elég időt hagyni a zenei történésekre. (Ekkor már az „övé" volt az előadás, amit láthatóan maga is így gondolt, mivel a mosoly is megjelent a szája szegletében.) Beethoven egyik legtartózkodóbb, legszemélyesebb témáját körülírja, variálja a szólóhangszer -Repin keze alatt mindig másképp, ezerszínűen mutatta meg önmagát -, s míg a zenekari témát a maga valójában a hegedű szemérmesen elhallgatja, soha nem mondja ki, ugyanakkor éteri, lágy hangú párbeszédet folytat vele. (Érdemes lenne egyszer megszámolni azt a hihetetlen mennyiségű dolcét és cantabilét, melyet Beethoven nemcsak ebben a tételben, de az egész műben kér a kottában az előadóktól. Valószínűleg rekordmennyiségű szám jönne ki a mester többi művéhez képest.) Az előadók egy másik dimenzióba léptek át, és szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor e valószínűtlennek tűnő transzcendentális állapotnak a zenekar akkordjai és a hegedű hullámzó passzázsai véget vetettek, hogy átvezessenek a zárótételhez.

A 3. tétel alapját a felütés és a táncos artikuláció összhatásából adódó évődő játékosság adta. A művész dallamformálásának eme mozdulatgazdagsága, a hegedű hangszínének átváltozásai különösen jól érvényesültek a tétel chasse-jellegének kidomborításában, s ebben nemcsak az ilyenkor szokásos obligát kürtök segítették a szólistát -melyek már a 2. tételben is pontos, tiszta játékkal hálálták meg Beethoven irántuk való kitüntetett figyelmét -, hanem a kompozíció végére immár a legjobb formáját mutató zenekar egésze is. A siker megérdemelt volt, s a Repin által a színpadon hamarjában betanított (spontánnak tűnő) zenekari tonika-domináns-kíséret mellett a hegedűművész Paganini Velencei karneváljával mutatott rövid ízelítőt ördögi virtuozitásból. Az estet Rahmanyinov idén száz éves 2. (e-moll) szimfóniájának ihletett, értő előadása zárta. (Szeptember 25. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

KOVÁCS ILONA

Bartók halálának évfordulója, szeptember 26. előestéjén a WÜRTTEMBERGI FILHARMONIKUSOK léptek a Zeneakadémia pódiumára. Műsoruk erősen emlékeztetett a Telekom Zenekar pár nappal korábbi hangversenyére: egy romantikus nyitány és egy nagyszabású romantikus versenymű után ők is Bartók Concertójával zárták estjüket. A két koncert hangulati íve is hasonlóan alakult, hiszen egyaránt Bartók műve jelentette a csúcspontot. Mindemellett a zenekarok játékmódja, de még hibái is hasonlónak mutatkoztak: mindkét esetben túl erős, majdhogynem kemény zenekari hangszín vetett árnyékot a koncert első felének interpretációira, amelyet a Concerto esetében mégis erénnyé tudtak transzformálni. A hasonlóságok ellenére a két Concerto döntően különbözött egymástól. A Telekom Zenekar esetében az alapos kidolgozottság és a nagyfokú koncentráció szelídítette meg a Bartók-játékot, míg a württembergiekről nem állítható, hogy másképp közelítettek volna a Concertóhoz, mint a többi műhöz. Alaptónusukhoz illett jobban a darab, vagy egyszerűen jobban élvezték? Ez utóbbi a zenekar svéd karmesterére, OLA RUDNER-re bizonyosan igaz volt: láthatóan örömét lelte abban, hogy kijátssza és megmutassa mindazt, ami elképzelése szerint a Bartók-műben benne rejlik. Az eredmény kissé extravagáns és túlzó előadás lett -e tekintetben különbözött nagyon a Telekom zenekar elmélyült játékától -, azonban kétségkívül igen hatásosnak bizonyult. Mindazonáltal Rudner némely ponton le-letért a vagányság és az öncélúan külsőséges játék közt meghúzódó keskeny mezsgyéről. A Párok játékának szélsőségesen „eljátszott" fagottduettjét még éppen a határvonalon innen valónak éreztem; de például a nyitótétel letaglózó tuttijait már értelmetlennek véltem -s nagyrészt ezeknek tudtam be a tétel ziláltságát. Mintha a zenekarnak is fenntartásai lettek volna olykor: a Párok játékában például úgy tűnt, a fagottokat követő hangszerpárok nem igazán merik-akarják követni a dirigens extrém frazeálási elképzeléseit. Bizonyos esetlegesség általában is jellemző volt zenélésükre: mintha egyes szakaszok kidolgozására nagy figyelmet fordított volna a karmester, más részekhez azonban nem lett volna elegendő ötlete vagy türelme.

Isabelle Faust  - Marco Borggreve felvétele

Kiegyenlítettebb felkészültséget éreztem a Brahms- és Schumann-darabokban, ezek azonban más okból hagytak kívánnivalót maguk után. Az együttes Concertóban tapasztalt karizmája a romantikus textúrában ugyanis legtöbbször tolakodó, nehézkes hangzás formájában jelent meg. A Tragikus nyitány ezzel együtt is árnyaltabbnak, kifejezőbbnek mutatkozott: markáns zárása olyan meggyőzőnek tűnt, hogy feledtette kezdeti fenntartásaimat. A Schumann-Hegedűverseny expozíciója azonban nyomban emlékeztetett, miért is nem bűvölt el igazán a Brahms-nyitány első fele: itt is túlságosan sötét és merev hangzás jellemezte a zenekart -igencsak megnehezítve a szólista, ISABELLE FAUST dolgát. A hegedűművésznő remek munkát végzett, de ennél sokkal többet nem kaptunk tőle. Megnyugtatóan tiszta intonációval és nagyon megbízhatóan játszott, tónusa higgadt és szinte férfias volt, e szempontból tehát jól illett a kísérő együttes karakteréhez. Ennek ellenére mintha energiája nagy részét az kötötte volna le, hogy legyőzze az akadályként előtte-körülötte tornyosuló tutti-hangzást. A két fél viadala végül döntetlent hozott -de a harmadik szereplő, Schumann sajnos vesztesen került ki a csatából. Ez persze sokkal inkább Rudner, mint Faust hibája, s az előbbi látványos és a szó szoros értelmében színpadrengető produkciója összességében nem tett maradandó benyomást, jóllehet a württembergi zenekarban energikus, dús hangzású, jó drámai érzékű együttest ismerhetett meg a budapesti közönség. (Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

KUSZ VERONIKA

Bartók Béla emlékezete címmel rendezték meg PERÉNYI BENJÁMIN zongorahangversenyét a Bartók Béla Emlékházban, a zeneszerző halálának 63. évfordulóján. A fiatal zongoraművész, aki jelenleg a Zeneakadémia előkészítő tagozatának tanulója, Bach- és Bartók-művekből építette fel programját, melyet Bartók saját Bösendorfer zongoráján hallhatott a közönség. Perényi fellépése korát meghazudtolóan magabiztos, zongorázásából árad a muzikalitás, és noha előadása még nem mindenütt volt elég érett és aprólékosan kidolgozott, örömmel állapíthattam meg, hogy mind technikai, mind zenei szempontból, valamint állóképességét tekintve is remekül győzte a nehéz műsort. Játéka lendületes és energikus, a hang szép tónusú és magvas; a billentés erőteljes, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy nem elég gördülékeny, és kifejezésben, dinamikában sem elég gazdag -a puha, leheletfinom hangszínek még hiányoznak palettájáról.

Bach c-moll francia szvitje (BWV 813) értelmesen, ízléses tagolásokkal szólalt meg. Perényi Benjámin élt a ritmikai szabadság lehetőségével, kivételes érzékenységet mutatva a barokk agogikák alkalmazása terén, amikor egy-egy fontosabb, különlegesebb fordulatot szeretett volna kiemelni a zenei szövetből. A kezdeti nyugtalanság a nyitó tételek ritmikai feszességének időnkénti megingásában, az egyes szakaszok lezárása utáni gyors továbbmenetelben, a nyugvópontok, a nyugodt levegővételek hiányában volt tetten érhető (különösen az ismétlőjeleknél). Ezt leszámítva tetszettek a sodró tempók, a szenvedélyes hangvétel, és a tömörsége mellett is áttetsző hangzáskép, mely a szólamok világos kidomborítását tette lehetővé. Az Allemande prelúdiumjellege és összetett zenei anyaga mellett is megőrizte táncos karakterét, a Courante könnyedséget és eleganciát sugárzott, a Sarabande folyamatosan éneklő dallamosságának bensőségességéhez, líraiságához méltóság is társult; talán egyedül a Gigue veszítette el táncosságát, következetesen végigvitt ritmikája kissé merevvé és nehézkessé vált. A h-moll prelúdium (BWV 869) hangulatvilágát és jellegzetes arcélű tematikáját a beszédszerű, közlékeny tolmácsolás tette igazán élővé, s a felső szólamok izgalmas és élénk, a nyugodt léptekkel haladó basszus felett kibontakozó párbeszéde közben a darab világosan tagolt, kétrészes formája is tisztán körvonalazódott. A terjedelmes, négyszólamú fúga súlyos, kromatikával és sóhaj-artikulációkkal színezett témáját a zongorista bátran frazeálta, de az egész tétel folyamata és egysége mégsem állt össze, az interpretáció túlságosan keményre és darabosra sikerült. A szólamok végig élesen kirajzolódtak, ami önmagában nem lett volna baj, de emellett az önállóság mellett egymáshoz való viszonyuk kifejezése, és az egészben, a zenei történésben való értelmezésük, elhelyezésük is szükséges lett volna. A hallgató nem biztos, hogy mindig a fontos szólamot, vagy a fúgatémát szeretné észrevenni és követni, vannak pillanatok, amikor az összefogott, egységbe foglalt hangzás, az összhatás és a feszültségteremtés ennél sokkal fontosabb.

Perényi Benjámin  

Perényi Benjámin Bartók-tolmácsolását robbanékonyság, tömör, erőteljes hangzás, kihegyezett ritmizálás, valamint a bartóki rubatók bátor alkalmazása jellemezte. Az egyébként koncentrált játékból viszont időnként hiányzott a fegyelmezettség, a mélység és a tartalom, az átfogó koncepció nem mindenütt volt nyomon követhető, s így előfordult, hogy sérült az interpretáció egysége. A sűrűbb faktúra, az apróbb ritmusértékek néha felszínes kidolgozottsággal, elnagyoltan vagy összemosva szólaltak meg. Mindezzel együtt az a vehemencia, a szélsőséges, szenvedélyes érzelmek iránti fogékonyság, mely a zongorista minden megmozdulásából áradt, kifejezetten előnyére vált a bartóki karakterek megformálásának. A Négy siratóének méltóságteljes komolyságával ragadott meg, a basszus támasztó hangzatai felett, többnyire oktávkettőzésben felhangzó dallamok -rövidségük és egyszerűségük miatt inkább gesztusok -visszafojtott feszültséget hordoztak. Kirobbanó energia, őserő és markáns hangsúlyok határozták meg az Allegro barbaro kíméletlen osztinátóit, s ez a hangzás- és ritmusvilág dominált a műsorban utána következő, de keletkezését tekintve korábbi, 2. román táncban is. Az 1. román tánc alapképletének különféle hangnem-, regiszter- és harmonizációbeli változatai árnyaltan és színesen bontakoztak ki, a főrész - az érzékenyebb és visszafogottabb rubato középrésszel kontrasztban - határozottságot sugallt. A Vázlatok (op. 9/b) előadásában a sorozat heterogén darabjainak karakterábrázolása okozott nehézséget, sajnos a produkció kissé egysíkúra sikeredett. A Kis szvit frissebb, sodróbb lendülete, az op. 14-es Szvit kétségbeesett, sötét hangulatának megfestése - a harmadik tétel démoni lüktetése, valamint a zárótétel semmibe vesző befejezése - viszont a koncert hatásos lezárásának bizonyult.

Perényi Benjámin még nem teljesen kész művész, de egyértelmű, hogy ígéretes tehetség. Ideje bőven van még a tanulásra és játékának tökéletesítésére, így minden esélye megvan rá, hogy igazán érett és szuggesztív előadó-egyéniséggé váljon. (Szeptember 26. -Bartók Béla Emlékház. Rendező: Bartók Béla Emlékház)

KÁLLAY KATALIN

Vadim Repin egy nappal a Művészetek Palotájában a Nemzeti Filharmonikusokkal előadott Beethoven-Hegedűverseny után kamaramuzsikusi minőségben is találkozott Kocsis Zoltán-nal, ezúttal a Zeneakadémia nagytermében. Műsorukon a zenetörténet három nagy B-betűs komponistájának egy-egy műve szerepelt. A művek keletkezési sorrendjében visszafelé haladva Bartók 1. rapszódiáját Brahms d-moll szonátája (op. 108) követte, a szünet után pedig Beethoven A-dúr (Kreutzer) szonátája (op. 47) hangzott el.

Ha két ilyen nagyformátumú, ám rendkívül elfoglalt muzsikus találkozik a pódiumon, akik külön-külön hangszerük világszínvonalú művelői, de nem állandó kamarapartnerei egymásnak, mindig felvetődik a kérdés, mire lesznek képesek együtt, menynyire egészítik ki a másik játékát, mennyire tudnak, tudnak-e egyáltalán alkalmazkodni, figyelni a másikra. Az utazó művész jelensége mindig is létezett, legfeljebb -nagyrészt a fejletlenebb közlekedési eszközök miatt -koncertjeik nem követték egymást olyan sűrűn, mint manapság: postakocsin lehetetlen ilyen rövid idő alatt beutazni a Repin által megtett több ezer kilométert a világ egymástól távol eső koncerttermei között. (A hegedűs honlapjáról tudható, hogy hozzánk Londonból érkezett, Budapest után pedig Genfben folytatta hangversenyeinek sorát.) Próbákra, az alkalmi zenésztársakkal végzett közös, elmélyült műhelymunkára tehát vajmi kevés idő jut, ha jut egyáltalán. Épp a Kreutzer-szonáta előadása kapcsán kering zenészkörökben egy mókás történet. Még 1900-ban történt, hogy a fiatal Dohnányi Ernő és Fritz Kreisler útjai a New York állambeli kisvárosban, Troyban keresztezték egymást. Impresszárióik útján sikerült megegyezni a közös nyitódarabban, Beethoven 47. opuszában. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy mindkettőjük zsúfolt programja miatt nincs lehetőség a hangverseny előtti próbára. A közönség nagy valószínűséggel semmit nem vett volna észre abból, hogy a két művész csak a színpadon találkozik először egymással, ám a darab elkezdése előtti pillanatokban mindketten arra vártak, hogy a másik vegye elő a kottát. A kínos helyzetet egy buzgó Beethoven-rajongó mentette meg, aki kottából szándékozta végigkövetni a bonni mester remekét...

A Repin-Kocsis-koncerten kotta is volt (igaz, Repin csak az első darabban tartott rá valamelyest igényt, utána végig fejből játszott), és az sem volt kérdéses, hogy legalább egy intenzív átjátszó próba is megelőzte fellépésüket, hisz a hallottak alapján szinte hihetetlen, hogy nem évtizedek alatt összeszokott párost hallott a Zeneakadémia közönsége. Az összeszokottság érzete nemcsak olyan külsődleges jegyekben nyilvánult meg, hogy a maximális egymásra figyelésnek köszönhetően minden indítás és zárás mértani pontossággal hangzott el, de az első pillanattól kezdve, már bevonulásuk módja is azt sugallta, mintha két régi jó barátot látnánk a színpadon, akik épp megkezdett eszmecseréjüket hangszereik segítségével folytatják tovább. Nem is volt szükségük óvatos puhatolózásra, egymás szándékának kifürkészésére, előadásuk az első ütemektől a legmagasabb hőfokon izzott.

A nyitányul szolgáló Bartók-rapszódia bizonyára a magyar közönség felé tett figyelmes gesztus volt Repin részéről, amivel egyszersmind arra is rámutatott, hogy nemcsak a magyar hegedűsök kiváltsága e kompozíció hiteles megszólaltatása. A lassú-friss hagyományt őrző mű mindkét tételében fölényes hangszeres tudással éreztette meg a hallgatósággal az eredeti népi előadás légkörét. Az autenticitást Kocsis biztos hangulati támaszt adó kísérete szavatolta, akivel látható élvezettel (és hallható egyetértésben) mozgatták a tempókat és játszottak nagy ívű, széles rubatókat.

Brahms népszerű d-moll szonátája gyakori műsorszáma a hegedű-zongora-esteknek, de sok köztük az egy kaptafára készült előadás. Repin és Kocsis olvasatában ezúttal a mű újfajta, szimmetrikus tagolású értelmezési lehetőséggel gazdagodott. Bár Brahms nem írja ki a kottában az 1-2. és 3-4. tételek attacca kapcsolódását, a szonátapáros mégis csak a 2. tétel végén engedett pihenőt a közönségnek. A saroktételek ily módon egy bennük rejlő, de számomra eddig ismeretlen oldalukról mutatkoztak meg. Az áhítatos, befelé forduló lassú tételtől visszanézve utólag más értelmet nyert az első izzó szenvedélye, de a monumentális zárótétel is átlényegült a különös ritmikájú scherzóhoz kapcsolódva. A két művész játéka hihetetlenül sokat mondott el Brahms zenéjéről, állandóan kitörni készülő belső feszültségével, virtuóz dinamikai váltásaival és új távlatokat nyitó megfogalmazásával. Nem csoda, ha már az est első felének végén dübörgött a tapstól a Zeneakadémia nagyterme.

A második részt kitöltő Kreutzer-szonáta előadásával a szonátapáros újabb magaslatokba röpítette a hallgatóságot. Két -zenekar nélküli -koncertáló hangszer vetélkedett egymással, méghozzá úgy, hogy bár messzemenően hűek maradtak a Beethoven által leírtakhoz, itt mutatkozott meg legnyilvánvalóbban a két művész egymás felé forduló, de mégis független személyisége. A drámaian elegáns 1. tétel, a szabadon lélegző 2., és a tarantellasodrású zárótétel előadásának minden pillanata ajándék volt a hallgatóság számára.

A közönség zajosan követelte a ráadást, amibe ezúttal némi izgalom is vegyült: Bartók Román népi táncok című füzérének utolsó hangjait Repin olyan lendülettel húzta meg, amit még nagy igénybevételhez szokott vonója sem volt már képes elviselni, és felmondta a szolgálatot. Szerencsére akadt másik vonó, így végül mindenki örömére még Beethoven c-moll szonátájának (op. 30.) 3. tételét is eljátszotta a Zeneakadémia történetének aranylapjaira kerülő hangverseny két főszereplője. (Szeptember 26. -Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

KOVÁCS ILONA

Hihetetlen, de igaz: a Budapesti  Fesztiválzenekar idén ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját. A Fischer Iván vezette együttes neve az elmúlt negyedszázad alatt fogalommá vált. A zenekarhoz -számos, immár névjegyként hozzájuk tartozó megmozdulásuk mellett -időről-időre új, koncepciózus koncertformák is társulnak. A közönség (idehaza és szerte a világban) azt is megszokhatta tőlük, hogy a legjobb szólistákkal hangversenyeznek. Szeptember végi műsorukban mindkettő jelen volt: egyfelől folytatódott az öt éve indított, izgalmakkal teli „Titokkoncertek" sora, másrészt az egyetlen előzetesen ismerhető műsorszám, a Mozart-zongoraverseny szólistája a Budapesten több-kevesebb rendszerességgel fellépő, 77 éves Alfred Brendel volt, aki bizonyára sokak sajnálatára jelentette be, hogy ez év végén visszavonul az aktív hangversenyezéstől.

A bécsi klasszika és a kora romantika egyik legihletettebb tolmácsolójának tekintett Brendel az augusztusi Salzburgi Fesztiválon tartott hangversenyével kezdte európai búcsúturnéját, amely december 18-ig tart, és három különböző műsorral összesen harmincöt koncertet foglal magában. A számára kedves emlékeket idéző, és bizonyára okkal kiválasztott európai hangversenytermekben adott szólóestjein a hozzá legközelebb álló szerzőktől, Haydntól, Mozarttól, Beethoventől és Schuberttől ad elő egy-egy zongoraművet, zenekari szólistaként pedig váltakozva Mozart Esz-dúr (K. 271) vagy c-moll zongoraversenyét (K. 491) játssza. Budapesten a Fesztiválzenekarral közös három koncertjén a c-moll-versenymű közreműködőjeként lépett fel, melyek közül az utolsó, vasárnap délutáni hangversenyt hallgattam meg.

Bevallom, a koncert előtt némi félelemmel vegyes fenntartással léptem be a Zeneakadémia nagytermébe. A búcsúkoncerteket ugyanis többnyire a szomorúság légköre lengi be. Ha a búcsúzó valóban komolyan gondolja szándékát (s nem évről évre ismétlődő, elsősorban üzleti szempontokat szem előtt tartó „utolsó koncerteket" játszik), akkor a soha-vissza-nem-térés, egy legendás korszak és előadó visszahozhatatlansága ad okot a melankóliára. Az érzést még tovább árnyalhatja, mi több, fokozhatja, ha a művész jócskán túl pályája fénykorán, későn teszi meg visszavonulásának bejelentését, és a farewell-koncert már csak nyomokban emlékeztet a művész korábbi önmagára. Ilyenkor azt kívánja az ember, bárcsak úgy maradhatott volna meg emlékezetében a búcsút intő, ahogy korábbi felvételeiről vagy hangversenyeiről ismerte. Brendel teljesítménye azonban a legkevésbé sem adott okot megbánásra, bár a katarzis mindent elsöprő élményével sem szolgált. Hiábavaló is lett volna számon kérni az interpretációból az ifjonti hévet, ami viszont a művész életkorából evidensen következett -higgadtság, letisztultság, analitikus megközelítés -, azt maradéktalanul meg is kaptuk. Ugyanakkor az is előfordult, hogy e pozitívumok ellenkező előjelet kaptak: a 3. tétel például ebben a felfogásban darabjaira esett szét, s az volt az érzésem, hogy a tempó is inkább biztonsági, a zongoraművész nem akart kockáztatni a tétel karakteréhez esetleg jobban illő, sodróbb erejű tempóval. Előre tudható volt, hogy Brendel a legkevésbé sem nevezhető a historikus játékmód elkötelezett hívének, mégis bántóan hatott -főleg a 2., de néha a 3. tételben is -, hogy vastagon összepedálozta a frázisokat. Legjobbnak az első tétel előadását találtam, melyben, ha kellett, sötéten és szenvedélyesen deklamált, veretesen zengtek akkordjai, de irigylésre méltóan engedelmeskedtek, gyöngyözően peregtek ujjai a futamokban. (Az izmok ily könnyedsége azért is csodálatra méltó, mert életrajzai soha nem felejtik el megemlíteni, hogy tizennégy évesen a háborúban lövészárkot kellett ásnia, és fagysérüléseket is szenvedett.) A közönség hosszú ideig ünnepelte Alfred Brendelt, aki egy Beethoven-miniatűrt, az op. 33-as sorozat A-dúr bagatelljét választotta utolsó magyarországi fellépése zárásául.

Míg a koncert első felét Mozart uralta (a zongoraverseny hangulati bevezetőjeként a c-moll adagio és fúga (K. 546) szolgált), addig a második félidőben -ahogy arra Fischer Iván a művek előtti konferálásában utalt -a Mozart utáni első generáció zeneszerzői szólaltak meg. Mendelssohn tündérvilágát idézte a Szentivánéji álom nyitánya (a virtuóz vonósok karaktergazdag megformálásában különösen a szamár-effektusok sikerültek megtévesztően tökéletesre), majd Beethoventől Prométheusz teremtményei következtek - tele tűzzel, szikrával. Nagy tetszést váltott ki a közönség körében Rossini F-dúr változatok több obligát hangszerre című darabja előadásánál az a kis piros függönyös mini színpad, melyre a szólisták (LENDVAY JÓZSEF, ECKHARD VIOLETTA, GÁL-TAMÁSI MÁRIA, PORZSOLT GYÖRGY, SZABÓ PÉTER, ÁCS ÁKOS és PIVON GABRIELLA) egymás után felléptek, hogy virtuóz szólóikat előadják. Ez az egyszerű, de ötletes kellék éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy Rossini hangszeres darabjaiban is a színház illúzióját igyekezett megteremteni, s bár röpködtek a virtuóz passzázsok és a balkéz-pizzicatók, mégiscsak az énekszerű hangszerjáték megalkotása volt alkotói ideája.

Alfred Brendel - Felvégi Andrea felvétele

A hangverseny utolsó műsorszáma gyökeres ellentéte volt a Rossini-darabnak: Schubert h-moll (Befejezetlen) szimfóniájának introvertáltsága állt szemben amaz csillogásával, a külső világ felé való tetszeni akarásával. A Fesztiválzenekar kiváló előadásban mutatta meg a Schubert által megrajzolt lázadást, zokogást, dacot és kétségbeesést -de a végkicsengés bátortalan optimizmusát is. Fischer Iván a ráadás felkonferálásában zenetörténeti csemegét jelentett be: a Schubert-szimfónia 3. tételének vázlatban maradt pár ütemét, mely után csendet kért, hogy mindenki saját belső elképzelése szerint folytathassa. A pauzában pedig az is benne volt, hogy mindenki eldönthette, valóban kellene-e folytatni a táncos lüktetésű Scherzót e kétségbeesett, sötét tónusú zene után. A csonka 3. tétel és az utána következő csend a zseniálisan megtervezett koncert zseniális befejezése volt. (Szeptember 28. -Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

KOVÁCS ILONA