Artur Rubinstein in concert

Beethoven, Brahms, Chopin, Schubert művei

Az Amszterdami Concertgebouw Zenekara

Vezényel Bernard Haitink

Deutsche Grammophon -unitel classica DVD

2008

Horowitz  in Hamburg

The Last Concert

Mozart, Schubert-Liszt, Schumann,

Chopin, Schubert, Moszkowski művei

Vladmir Horowitz -zongora

Deutsche Grammophon 2008

Ekkor kezdtünk érintkezni Artur Rubinsteinnel és háza népével. Szaporodtak
 egymásnál tett látogatásaink. Felüdülés volt s maradt számomra mindmáig, hogy szemtanúja lehettem e szerencsés virtuóz életének. Körülrajongott és körüludvarolt tehetség, aki csak játszik a nehézségekkel, boldog családi élet, rendíthetetlen egészség, pénz akár a pelyva, gyűjteményeiben, értékes könyveiben és képeiben lelt szellemi-érzéki öröm -mindez összejátszik, hogy a legboldogabb emberek egyikévé tegyék, akivel valaha találkoztam. Hat nyelvet beszél -ha nem többet. Utazási élményeivel színezett, rendkívül mulatságos jellemutánzásokkal tarkított csevegésével ugyanúgy csillog a szalonokban, mint ahogyan roppant művészi képességével csillog a világ minden országának  hangversenypódiumain. Nem is tagadja, hogy remekül érzi magát, s bizonyára tudatában van saját értékének. - Thomas Mann jellemzi így a 20. század egyik legnagyobb zongoraművészét, a lengyel származású, Amerikában letelepedett világpolgárt A Doktor Faustus keletkezése - egy regény regénye című munkanaplójában (Pődör László fordítása). A feljegyzés helyszíne az Egyesült Államok, ideje 1943.

Rubinstein már ekkor sem fiatal: ötvenhat éves. A felvételek, melyeket -DVD-n először -a Deutsche Grammophon jelentetett meg, kerek harminc esztendővel későbbiek, s ha az iménti kép élénk színekkel ábrázolja, a koncertfilm az idős kor ezüstös fényével világítja meg a ritka embertípust, melyet úgy nevezünk: a sors kegyeltje. Rubinsteinnek hosszú élet adatott: 96 évig élt, s még ennél is nagyobb ajándék, hogy valószínűtlenül sokáig, kilencven éves koráig koncertezhetett. 1973-ban, az amszterdami Concertgebouw film- és hangstúdiónak használt üres termében, életének 87. évében játszotta el Beethoven c-moll (op. 37) és Brahms d-moll (op. 15) zongoraversenyét, Schubert Asz-dúr impromptu-jét (D. 899, no. 4), Brahms b-moll capriccióját (op. 76, no. 2) és b-moll intermezzóját (op. 117, no. 2), valamint Chopin b-moll scherzóját (op. 31). A már nem fiatal, de még középkorúnak számító Rubinstein portréjában Thomas Mann fontos szerepet juttatott az örömnek, az élet élvezetének - mi az aggastyán Beethoven-játékát figyelve a bölcsességet érezhetjük legfontosabbnak. Ha akad zenélés, amelyre illik e szókapcsolat: „végsőkig letisztult", ez az. A Beethoven-koncertben magát a zongorázást, sőt a zenélést szinte lehetetlen tetten érni - pedig pontos és erőteljes, tiszta rajzolatú hangszeres teljesítmény ez, világos formálással, rugalmas ritmussal és élettelien csengő hanggal, nyoma sincs benne az idős kor esendőségének. Rubinstein zenei eleganciájának korábban is része volt a sallangtalan természetesség, az, hogy neki nem voltak „romantikus allűrjei"; a kései felvétel idejére azonban, úgy tetszik, minden fölösleg lehámlott muzsikálásáról, amely így szinte eltűnik, hogy előlépjen maga a kompozíció. Zavarba ejtő élmény: egy művészi teljesítmény, amely személytelen, mégis a teljesség érzetét kelti, ráadásul úgy, hogy egyik legizgalmasabb összetevője maga a jelenlévő, de rejtőzködő, arisztokratikusan zárt személyiség.

A zárt személyiség azután jelentősen megnyílik, mikor elhagyva a klasszika vidékét, a 19. század mestereihez érkezünk. Brahms első zongoraversenyében a fegyelem burkán is átsüt a gesztusok ereje, a hallgatót magával ragadja a telt zongorahangzás szimfonizmusa, a saroktételek szenvedélye -az Adagio beszédes rubatója pedig megrendítő. Schubert Asz-dúr impromptujének csengő tizenhatodaiból fény árad, Brahms kései b-moll intermezzója a melankolikus meditáció békéjével ajándékoz meg, Chopin b-moll scherzóját hallgatva egyszerre adózunk elismeréssel a nagy Chopin-játékos szilaj temperamentumának és -ebben az életkorban példátlan - technikai állóképességének. (Eszünkbe juthatnak Rubinstein vallomásai arról, milyen keveset gyakorolt világéletében...) A DVD-n hallható zongorajátékhoz és az idős művész kifinomult lényének hasonlíthatatlan nemességéhez szép ráadás a fiatal (a felvétel idején 44 éves) Bernard Haitink vezénylésének feltűnő érettsége és határozottsága. Végül ráadásként egy interjú a 90 éves Rubinsteinnel, párizsi otthonában: a fotelben egy választékosan öltözött, szépséges arcú öregember ül, aki bűbájos akcentussal beszéli az angolt. Megtudjuk, miért érzi előnynek, hogy majdnem teljesen megvakult; megtudjuk, hogy fiatalon öngyilkos akart lenni, s miután a kísérlet nem sikerült, új élet kezdődött számára; megtudjuk, mi volt lengyel jelmondata; megtudjuk, hogy zongorahangját Emmy Destinn énekhangjáról mintázta; megtudjuk, mit gondol az életbe vetett hitről, a bátorságról, a lélek erejéről. Szavai derűt és megértést sugároznak - előttünk a nagyság, amint egyszerűséggel és szerénységgel párosul. A hallgató felsóhajt: ilyen muzsikusok ma már nem születnek.

Egy másik idős kori koncert, amelyet a  sors egy másik kegyeltje adott. Rubinsteiné nem az utolsó fellépés volt (alkalmasint nem is volt „fellépés", hiszen e tekintetben a DVD címe nem egészen pontos: a lengyel művész 1973 őszén, Amszterdamban nem közönség jelenlétében játszott), a 83 éves Vladimir Horowitz azonban 1987. június 21-én délután fél ötkor életében utoljára ült zongora elé a koncertpódiumon, zsúfolt széksorok előtt. A műsor, amelyet a hamburgi Musikhalle közönsége hallott tőle, nem sokkal korábban Amszterdamban és Bécsben is elhangzott. A hamburgi hangversenyről felvételt készített a Norddeutscher Rundfunk -a hangszalag azonban, ki tudja, miért, feledésbe merült, és máig érintetlenül hevert az archívumok mélyén. A Deutsche Grammophon és az NDR Kultur közös kiadásában nemrég megjelent CD tehát elsőként dokumentálja, hogyan játszott Horowitz élete utolsó koncertjén (még két esztendőt élt: 1989. november 5-én szívroham következtében hunyt el).

A lemez első két darabját, Mozart D-dúr rondóját (K. 485) és B-dúr szonátáját (K. 333) nyilván sokan megelőlegezett kételyekkel kezdik hallgatni. Mit nyújthat a 19. századi virtuóz repertoár legendás bajnoka, az ünnepelt Liszt-, Rahmanyinov- és Szkrjabin-tolmács a bécsi klasszika területén? A koncertfelvétel tanúsága szerint nemcsak hangszeresen tökéletes teljesítményt, de olyan muzsikálást is, amely a legfinnyásabb ízlés mércéjével mérve abszolút adekvátnak tekinthető. Az idős Horowitz Mozartja könynyed és elegáns, mindig áttetsző faktúrájú, mindig rugalmas frazeálású, mély értelműen csevegő zene. Szerephez jut benne a líra, sőt leheletnyi romantika is -de ennyi magának Mozartnak is sajátja, nemcsak az előadásnak. S ami a rubatót, a zene horowitzi lélegeztetését illeti, úgy hiszem, ez a hangsúlyozottan beszédszerű játék ironikus módon nem is esik olyan messze az Aufführungspraxis alapelveitől. A kör tehát megnyugtatóan bezárul: Horowitz alighanem még tudta azt a klasszikáról, amit a mai historikusok, néhány történeti réteg lehántása után már (értsd: ismét) tudnak.

A Soirées de Vienne 6. (a-moll) Valse-caprice-ában ott a szimfonizmus délceg vitalitása, a keringőritmus sugározta mámor -Liszt grandeurjének és a schuberti társas összejövetelek fesztelen intimitásának izgalmas keveréke. Horowitz Schumannja a Kinderszenen (op. 15) lapjain: a mesélő hajlam vonzó megnyilatkozása, önfeledt képeskönyv-lapozgatás. A színek és karakterek varázsosan változékonyak, vegyük példának akár az Idegen tájakról és emberekről ábrándozó képzelet légies lebegését, vagy a Különös történet hetykén szökellő ritmusát, a Fogócska pergő tizenhatodait és éles hangsúlyait, a Kérlelő gyermek dallamának lágyságát -és így tovább. Van abban valami megindító, ha egy idős művész (újból? vagy életében először?) ilyen közel kerül a gyermeklélekhez. Horowitz ihletett és láttató játékára érvényes, amit Schumann a híressé vált zárótétel fölé írt: Der Dichter spricht. A műsor rövid Chopin-fejezetéhez érve lelkesítőnek találjuk a h-moll mazurka (op. 33, no. 4) megejtő bájjal hullámzó rubatóját és hamisítatlan szláv melankóliáját - no meg azt az indulatot, amelyet a zongoraművész a középrészbe és a búcsúgesztus hirtelen felcsattanásába sűrít. Az Asz-dúr polonéz (op. 53) a lemez egyetlen olyan műsorszáma, amelyet hallgatva az amúgy makulátlan technika sérüléseivel kell szembesülnünk - de mit számít néhány melléütés, ha közben lelkesít a nemesi tartás és lobogás, amely a 83 éves virtuóz játékának legfőbb jellemzője? A két ráadás közül az első, Schubert f-moll moment musicalja ezúttal valóban perc- és hangulatköltészet: a biedermeier szalonok atmoszféráját idézi meg. A lemezt záró Moszkowski-darab, az Étincelles pedig a maga tüneményszerű könnyedségével azt a benyomást kelti, mintha Horowitz, a 20. század egyik legnagyobb virtuóza, élete utolsó koncertje végén nem kisétálna a pódiumról, hanem mint valami tündér, felemelkedne és elrepülne. A lemez készítői az egyes számok végén mindenütt meghagyták a tapsot. Jól tették: ez segít abban, hogy beleéljük magunkat a különleges esemény hangulatába, amelyet
a lemezborító és a kísérőfüzet néhány fotója is felidéz.

J. S. Bach

Das Wohltemperierte Klavier

Schiff András -zongora

Decca 2008

Nem a cikkíró tudatos választása, hanem a véletlen sorolta ezt a négy lemezből álló kiadványt az előző kettő mellé: mindhárom az elmúlt hónapokban jelent meg, mindhárom zongoraműveket kínál -és aligha kétséges, hogy mindháromról szólni kell. Schiffhez mindenesetre illenek a régi zongoristák, s általában a múlt század első felének muzsikusai. No nem éppen Rubinstein vagy Horowitz -de Rudolf Serkin vagy Mieczys∑aw Horszowski annál inkább. A 48 prelúdium és fúga megszólaltatása pedig maga is régi felvétel: idestova negyedszázada, hogy Schiff a walthamstow-beli Assembly Hall falai között 1984 szeptemberében és 1985 augusztusában lemezre vette a gyűjteményt. A kiadó most a kitüntetéssel felérő című Legendary Recordings - the Originals from the Decca Catalogue sorozatban jelentette meg újra.

Ez a felvétel a magyar zenehallgató számára azért is becses, mert bár készítése idején a budapesti közönség régóta nélkülözni volt kénytelen a külföldre települt Schiffet, de már nem sokáig: 1986 decemberében a művész hosszabb távollétet követően ismét fellépett Budapesten -sokatmondóan egyrészt a szintén évtizedek múltán hazalátogató Végh Sándor (vagyis a hajdani nagyok egyike) partnereként, másrészt két koncerten éppen a Wohltemperiertes Klavier előadója gyanánt -nyilvánvalóan a nem sokkal korábban lezajlott lemezfelvétel tanulságait is őrizve játékában. A négy CD tehát a magyar lemezhallgatót Schiff András hazatérésének élményére emlékeztetheti. Ez a hazatérés indította el azt a több mint két évtizede tartó sorozatot, amelyben a legkülönfélébb Schiff-fellépések követték egymást napjainkig, gondoljunk csak az összes Schubert-szonáta kilencvenes évekbeli megszólaltatására, a Fesztiválzenekar kíséretével eljátszott Bach- vagy Beethoven-versenyművek, a fertődi fesztiválok vagy a közelmúltban hallott teljes Beethoven-szonátaciklus élményére. Schiff és a magyar közönség „új szövetsége" tehát 1986 decemberében a Wohltemperiertes Klavier budapesti megszólaltatásával kezdődött - egy olyan hangversennyel, amelynek hátterében a most újra kiadott lemez áll.

A felvétel legfőbb élménye a művészi döntések kiforrottsága. Mindennek elsődleges dokumentuma a hang. A hetvenes évek nagy magyar zongorista hármasfogata, a Kocsis- Ránki-Schiff triász zenei érlelődésén jelentős nyomot hagyott a Gould-élmény: Kocsis esetében feltűnően, a korai periódusban olykor a művészi szuverenitást is veszélyeztetve, Ránkinál jóval kevésbé, Schiffnél is mérsékeltebben, de érzékelhetően. Bach esetében különösen kézenfekvő, hogy egy „gouldiánus" előadó ne tudjon kilépni a nagy előd lábnyomából. Schiff hangja azonban itt már teljesen azonos a ma is ismert érzékeny, árnyalt, egyszerre modern és patinás zongoratónussal, és mentes a Gouldtól ismert (nota bene, az ő esetében valóban varázsosan ható) fémes íztől, kalapácszongora-jellegtől és túlfókuszáltságtól. A másik alapvető tapasztalat a tempók kiegyensúlyozottsága. A minden utasítást nélkülöző bachi kottakép jó terep a tempóvétel szélsőségeseinek (ilyesmire nemcsak Gouldnál: Richternél is akad példa). Schiff tempóvételeit mindvégig bölcs mértéktartás jellemzi, sem az extrém módon gyors, sem az extrém módon lassú pulzus kísértésének nem enged. A hangzást a prelúdiumokban is az ellenpontos gondolkodás állandó jelenléte határozza meg: a szövet hálószerűen áttetsző, a szólamok rajzolatát élvezet követni. A fúgák pontosak, határozott formálásúak, de Schiff nem sakkjátszmákat, nem matematikapéldákat s nem is logikai levezetéseket játszik, nála a fúga is a költészet része -márpedig a líra logika, de nem tudomány.

Sokan, sokszor írtak már arról, milyen gazdagságot tárhat fel az előadó, ha felfedezi a Wohltemperiertes előjátékaiban és fúgáiban megbúvó különféle hangszerimitációkat, műfaji utalásokat, stílushatásokat. Schiff e tekintetben is nagyszerű idegenvezető: zenélése nyomán világossá válik, mikor szól egy prelúdiumban oboa, mikor idézi egy fúga az orgona hangzását és fogalmazásmódját, mikor jelzik a bal kéz staccato nyolcadai és a jobb kéz finom non legato tizenhatodai a tárgyilagos csembaló ösztönzését. Az előadó rávezeti a hallgatót, mely prelúdiumokban rejtőzik túlpontozott, széles gesztusú francia nyitány, mikor írt Bach rangrejtett toccatát, mikor fantáziát, mikor concerto-tételt, mikor karcsú faktúrájú kétszólamú invenciót, mikor passiós lamentót, s mikor karácsonyi hangulatú 6/8-os pasztorált egy-egy prelúdium örvén. A fúgákban a mindkét kötet lapjain ismételten felbukkanó erőteljes kromatika Schiffnél is a „szigorú stílus", a tudós gondolkodásmód megjelenítője, azokban a fúgákban pedig, amelyeket Bach nagy hangjegyértékekben és alla breve ütemezéssel jegyez le, a fogalmazás és a kottakép archaizmusával találkozva a zongoraművész nem hagy kétséget afelől, hogy ezek hátterében a reneszánsz vokálpolifónia inspirációja áll. A példákat hosszan lehetne sorolni, a lényeg azonban egy: Schiff közel negyedszázada készült Wohltemperiertes Klavier-felvétele felfedező szellemű, nagy zenélés, amely fölényesen állja az idő próbáját.

CSENGERY KRISTÓF