Szeptember elején, a Zsidó Nyári Fesztivál programjai között három kamarakoncert műsorát hallgattam meg. E három hangverseny a szervezők szándéka szerint szorosan kapcsolódott egymáshoz. Kérdés, hogy milyen elv, nézőpont, motívum, téma vagy közös nevező volt hivatott az egyébként egységesen nívós koncertek közötti kohéziót megteremteni. Mindenesetre számos jele volt valamiféle koncepciónak, ám hamar kiderült, hogy a koncepció kibontásakor a szerkesztők zavaros helyzetbe kormányozták magukat, és természetesen a hallgatóságot is.

A tetszetős, tartalmas, közel hetvenoldalas, kétnyelvű (magyar és angol) műsorfüzet -ehhez még egy CD-t is mellékeltek -címlapja kettős tematikát ígért. Egyfelől egy In memoriam koncertet a holokauszt magyar zeneszerző áldozatainak műveiből; másfelől két Music in Exile (Zene a száműzetésben) címet viselő hangversenyt emigrációba kényszerült komponisták kamaradarabjaiból. A zeneszerzői életutak, sorsok, tragédiák, valamint a művek ismeretében azonban e koncepció korántsem ilyen világos.

Egyet lapozva az ingyenes (!) műsorfüzetben, már a Száműzött zene és a Koncertsorozat a holokausztban elnémított zeneszerzők emlékére címekkel találkozunk. A részletes műsort közlő oldalpáron cizellálódik a koncepció, az első koncert In memoriam, a második A száműzött zene -A világ két végén, a harmadik A száműzött zene -Európai britek címet viseli. Mácsai János az In memoriam hangversenyek elé írt bevezetőjében tapintatosan megsejteti, hogy a kezdeti elképzelések megvalósításakor kitágultak a keretek: a koncerten és a hanglemezmellékleten „olyan zeneszerzők művei szólalnak meg, akik valamilyen módon a II. világháború mártírjai lettek. Többségük a holokauszt áldozatává vált, néhányukat maga a háború, vagy annak következményei gyötörtek meg, némítottak el." (Kiemelések tőlem.) Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy a felhangzásra váró művek szerzői így vagy úgy elszenvedték a 20. század legsúlyosabb évtizedét. Belátom, hogy ez túl általános, de a három koncert alapján aligha gondolhatok ennél nagyobb közös nevezőre.

Az In memoriam program szerzői PÁRTOS ÖDÖN, KÓSA GYÖRGY, WEINER LÁSZLÓ, JUSTUS GYÖRGY, KUTI SÁNDOR, VÁNDOR SÁNDOR, BUDAI PÁL és GYULAI ELEMÉR voltak. Pártos (1907- 1977) egy zenei self-made man kalandjait élte meg ifjú korában. Csodagyerekként kijárja a Zeneakadémiát, mesterei Hubay és Kodály. Elsősorban hegedű- és brácsaművészként boldogul, de belekóstol a filmzeneszerzésbe is. Budapesten, Luzernben, Berlinben, majd 1935-től Bakuban (!) próbál szerencsét. Az utóbbi szovjet város konzervatóriumában a hegedűtanszék vezetője. Rövid időre tér vissza Budapestre, majd 1938-ban, Bronis∑aw Huberman hívására Palesztinába megy, alapítója a majdani Izraeli Filharmonikus Zenekarnak. Később igazgatja a tel-avivi zeneakadémiát, zeneszerzőként pedig az izraeli zene meghatározó személyisége válik belőle. Életműve idehaza sem számít már ismeretlennek, születése 100. évfordulójáról koncerttel és lemezfelvétellel is megemlékeztek. A Liszt Ferenc Kamarazenekar és Bársony Péter (brácsa) ezúttal Yizkor című művét játszotta el. A darab 1947-ben keletkezett, közeli rokona a két évvel későbbi Brácsaversenynek (Song of Praise -Dicsőítő ének). Bársony előadása hitelesen tárta fel a kompozíció imaszerű alaptónusát, a Rolla János irányította kamarazenekar végig nagy koncentrációval, tökéletesen kontrollált játékkal járult hozzá a mű sikeréhez. A sokak által meghallott kodályi hangvételt magam is regisztráltam, ám úgy éreztem, a kompozíció a kortárs Kodály-tanítványokhoz képest távolabb került az egykori mester stílusától.

A Yizkor a holokauszt emlékére íródott, áldozatra (áldozatokra) emlékezik Kósa György (1897-1984) Jutka ballada című zongoraműve is. Gulyás Márta előadása sokat megmutatott e változatos, hangulatokban, érzésekben gazdag kompozícióból. A felfedezés örömével hallgathattuk Vándor Sándor (1901-1945) csellóra és zongorára szerzett tételét (Air), melyet Rohmann Ditta felfoghatatlan kisugárzású játékkal emelt az égbe. A kompozíció minden egyes hangja egy mélyen, legbelül énekelt dallam felszakadásának tűnt, s e természetesen áradó ének nem is igényelt kottát. Csak a CD-melléklet meghallgatása után merészkedtem magáról a műről is véleményt alkotni magamban, s arra az egyáltalán nem bosszantó megállapításra jutottam, hogy a darab távolról sem zseniális. Rohmann Ditta viszont igen.

Budai Pál (?-1944-45?) életrajzi adatai igen hiányosak, munkaszolgálatosként tűnt el Oroszországban. Darabjának -Apró táncok a Baba-doktor című balettből -kottája, ritka kivételként, 1966-ban jelent meg. A négykezes zongoramű üde, csinos karakterdarabok füzére, pedagógiai értékei még kiaknázásra várnak. Mali Emese és Gulyás Márta könnyedén, ízléssel szólaltatta meg a nem túl nagyigényű művet. Nagy tehetség volt Kuti Sándor (1908-1945), erről győzött meg a koncerten hallott, Kuti főiskolai éveit lezáró Szerenád, valamint a lemezen megszólaló, hegedűre fogalmazott Szólószonáta, mely Radnóti utolsó verseihez hasonló körülmények között keletkezett és maradt fenn. A szakmai kompetenciáról híven tudósító vonóstrió, a Szerenád Szabadi Vilmos, Bársony Péter és Rohmann Ditta gondos előadásában szólalt meg.

Többet reméltem Justus György (1898- 1945) Jazz-szvitjétől: az elmaradt hatás részben az előadás számlájára írható. Gulyás Márta nem tudott igazán átütő karaktereket teremteni, és nem választott világos előadói nézőpontot. Weiner László (1916-1944) a koncertsorozat legfiatalabb zeneszerzője, rövid idő alatt keletkezett életművének feltérképezése a közelmúltban kezdődött meg. A hangversenyen felhangzott Concerto nem ismeretlen, a kompozícióról és neobarokk stílusáról magam is hallottam már korábban, ám a művel való igazi találkozásra csak most került sor. A hangszerelés, a tételrend, a zenei anyag kezelése oly nyilvánvalóan hasonlít Bach 4. Brandenburgi versenyére, hogy az ember már első hallásra is elbizonytalanodik: valóban neobarokk művel, vagy egy olyan pedáns stílustanulmánnyal áll-e szemben, melyben nincs hely parodisztikus elidegenítésnek vagy modern újraértelmezésnek. Weiner darabját nem tudtam komolyan összefüggésbe hozni sem Stravinskyval, sem Bartókkal, sem Martinnel, sem Martin±val. Ettől függetlenül elismerés illeti a szólistákat (Ittzés Gergely, Gulyás Márta és Bársony Péter) és a Liszt Ferenc Kamarazenekart.

Gyulai Elemér (1904-1945) munkássága, mely a zeneszerzéstől a zenepszichológiáig terjed, kétségtelenül figyelemre és kutatásra méltó. Frontkatonaként halt meg. Tudom, hogy nem szerencsés a tragikus sorsokat vagy a magyar zeneélet veszteségeit méricskélni, de az ő művének programba vétele -érzésem szerint -nem volt átgondolt ötlet. Ebben az esetben egyébként a darab színvonala sem igazolta a szerkesztői szándékot (Kvartett vonósokra, 2-3. tétel). A CD-mellékleten további két darabja is hallható, amiből arra következtetek, hogy hamarosan nagyobb válogatást vehetünk kézbe Gyulai-művekből, lesz tehát alkalmunk visszatérni zenéje értékeléséhez.

Benjamin Bowman, Somogyi Péter, David Loule, Brian Epperson és Steven Dann

Felvégi Andrea felvétele

A Régi Zeneakadémia koncertterme zsúfolásig megtelt, a közönség elégedetten távozott. Másnap viszont igencsak  foghíjas széksorok előtt lépett fel a kanadai ARC Ensemble (Artists of the Royal Conservatory of Music Toronto). Az együttes 2006 novemberében mutatta be Zene a száműzetésben című koncertjét. Ha jól értem Simon Wynberg bevezetőjét, olyan zeneszerzők munkáit mutatták/mutatják be, akik zsidó származásuk miatt emigrálni kényszerültek, mint például Alexander Zemlinsky, Karl Weigl, Berthold Goldschmidt, vagy az új hazához sikeresebben alkalmazkodó Kurt Weill és Erich Korngold. A névsorban felbukkan Castelnuovo-Tedesco, Hans Gal és Mieczys∑aw Weinberg neve is. A „lista" tovább bővíthető a nem üldözött, otthon maradt, „belső emigrációba" vonuló alkotókkal. Nos, ez így egy kicsit parttalannak tűnik, s a koncertek után sem látom kontúrosabban a „partokat". Szombaton két lengyel származású zeneszerző, SZYMON LAKS (1901-1983) Zongorakvintettje és MIECZYS∂AW WEINBERG (1919-1996) Klarinétszonátája, valamint Zongorakvintettje hangzott el. Laks 1967-es kvintettjében -idézem a műsorfüzetet -„semmi sem utal a szerző háborús tapasztalatainak poklára. A darab leginkább egy háború előtti, viszonylag stabil Lengyelországot idéz fel, egy olyan időszakot, amely jóval megelőzte a varsói születésű szerző Auschwitz-Birkenauban töltött három évét". A „népszerű lengyel témákra" írt divertimento-muzsika valóban felhőtlenül súlytalan. Laks 1941-ben, Párizsban esett fogságba, s a háború végeztével ide tért viszsza. Most hallott darabja alapján erősen konzervatív, akadémikus beállítottságú alkotó lehetett. A kanadai együttes kiforrott előadásában ízlelgethettük a kompozíciót. Külön kell szólni a hegedűs Somogyi Péter beugrásáról, aki a váratlanul megbetegedett kanadai hegedűművésznőt, Erika Raumot a rendkívül rövidre szabott felkészülési idő ellenére remekül helyettesítette.

A Világ két végén alcím arra utalhatott, hogy Laksot nyugatra, Weinberget keletre, a Szovjetunióba sodorta a végzet. Weinberg friss varsói diplomájával a zsebében, 1940-ben Minszkbe költözött,  itt folytatta zeneszerzés-tanulmányait. A német előrenyomulás miatt 1941-ben továbbmenekült, egészen Üzbegisztánba, Taskentbe. 1943-ban költözött Moszkvába, itt élt haláláig. Szovjet zeneszerző lett tehát, s egyáltalán nem tartom túlzásnak egyik életrajzírójának az interneten olvasható elragadtatását: Weinberg Prokofjev és Sosztakovics után a harmadik legnagyobb szovjet komponista. Már az 1945-ös Klarinétszonáta is invencióban gazdag, technikás és a múzsák által kedvelt alkotót mutat. Ezt a zenét még a politikusok is kedvelhették. A nagy meglepetést számomra az egy évvel korábban szerzett Kvintett okozta. Túl azon, hogy minden pillanata izgalomban tartja hallgatóját, itt fény derül Weinberg Sosztakovicséhoz mérhető bújócskázási hajlamára, magas színvonalra  fejlesztett kódolási képességére is. Pedig a darab írásakor épp csak beszippantotta a kommunista rendszer levegőjét, csupán huszonöt éves. Életéből hátra van még ötven „kalandos" év!

E nagyszerű darabot másnap ismét meg lehetett csodálni, mivel az eredeti műsorban kiírt FRANZ REIZENSTEIN (1911- 1968) Zongoraötöse helyett (Somogyi Péter -érthető módon -ezt a darabot már nem tudta megtanulni) ez a mű hangzott el. Nem sajnáltuk, hogy a Bartók Béla Emlékházban rendezett koncert címe (Európai britek) emiatt nem fedte a valóságot. Két „britet" így is hallhattunk: ROBERT KAHN (1865-1951) és SEIBER MÁTYÁS (1905- 1960) egy-egy darabja csendült fel. Kahn 1939-ben, 74 éves korában szánta rá magát Németország elhagyására. Azt hiszem, ebben az életkorban egy német zeneszerző már nem válik britté. Főleg, mivel olyan zeneszerző örökségét (és a személyes kapcsolat élményének terhét) cipeli, amilyen Brahms. Egy 1918-20-ban komponált darab, a hegedűre és zongorára írt Szvit (op. 69) alapján egy Schubert, Schumann és Brahms nyomdokain haladó, a példaképeket mindig szorosan a közelben tudó szerzőt képzelhettünk magunk elé. Ügyes epigon, aki a múlt örökségének professzoros őrzőjeként lép fel. Ez a (nem emigrációban szerzett) mű kevés szellemi izgalommal szolgált.

Jóval érdekesebb volt Seiber Divertimentója (klarinétra és vonósnégyesre). Az 1926- 28-ra datálható darab (Seiber 1935-ben telepedett le Angliában) egy tájékozott, a korszak friss törekvéseit figyelemmel kísérő, egyéni hangján is magabiztosan megnyilatkozó tehetség jelenlétéről árulkodott. A mű előadására ezúttal sem lehetett panasz, így befejezésül álljon itt a kanadai együttes hazai erővel megtámogatott csapatának a névsora: Benjamin Bowman és Somogyi Péter (hegedű), Steven Dann (mélyhegedű), Bryan Epperson (gordonka), Joaquin Valdepeñas (klarinét), Dianne Werner és David Loule (zongora). (Szeptember 5-6. -Régi Zeneakadémia; szeptember 7. -Bartók Béla Emlékház)

MOLNÁR SZABOLCS