Hisz ez valósággal a zongoristák hazája1 -írja a huszonöt éves Mozart 1781. június 2-án apjának, Salzburgba. Az elkövetkező órában ezzel a kijelentéssel foglalkozunk. Mit is jelent ez: „a zongoristák hazája"? Hogyan képzeljük el? Miképp reagált rá Mozart? Miképp szabta meg zenész voltát, miképp befolyásolta a zeneszerző Mozart tevékenységét? Tehát azokról a lényeges kérdésekről lesz szó, amelyek meghatározták Mozart életének utolsó tíz esztendejét: a bécsi éveket. Ugyanakkor természetesen nem csupán Mozartról beszélünk, hanem általánosságban arról is, mi jellemezte ezekben az években Bécs társadalmi életét.

Mozart már tizenegy hete Bécsben tartózkodott, amikor a fenti kijelentést leírta. (Természetesen ismerte a várost, ahol gyermekként, illetve fiatalemberként háromszor járt, és ahol addig összesen 521 napot, azaz 17 hónapot töltött, abból is 70 napot, azaz két hónapnál valamivel többet tizenhét éves fiatalemberként.) De utolsó látogatása óta már majdnem nyolc év telt el. Bécsben tehát jól kiismeri magát. És kézenfekvő, hogy Párizzsal és Olaszországgal is össze tudta vetni, de akár „nagy utazására" is gondolhatott, amelynek során bejárta egész Európát, igaz, azóta már tizenöt év telt el. És vitathatatlan, hogy olyan muzsikusként teszi ezt a kijelentést, akinek (a hegedű és a brácsa mellett) a zongora a fő hangszere, ítélete tehát megalapozott. Mozart nem csupán egy zeneszerző szemével látta a zenei világot, hanem mindenekelőtt egy zongoraművészével.

Zeneszerzőként minden műfajban alkotott már: egyházi zenével éppúgy foglalkozott, mint a hangszeres zene bármely formájával, a házi muzsikálás legkisebb együttesétől kezdve az igényes kamarazenén, a nagy szerenádokhoz hasonló ünnepi alkalmi zenéken át egészen a szimfóniákig vagy zenekari kíséretes nagy versenyművekig. De legfőképpen: operaszerzőként is közönség elé lépett, hiszen tíz, olykor meglehetősen terjedelmes és igényes operát komponált; elegendő, ha csupán az Idomeneóra utalunk.

Bécs - a Michaelerplatz a Burgtheaterrel (jobbra),
Mozart hangversenyeinek egyik színhelyével.
Karl Schütz rézmetszete 1783-ból

Ennek ellenére Mozart 1781-ben józanul felmérte, hogy Bécsben mindenekelőtt zongoristaként csinálhat karriert, mert elsősorban erre utal ez a mondat: „Hisz ez valósággal a zongoristák hazája". Pontosabban szólva olyan virtuózként, aki hangversenyein saját műveit játssza, s aki ennélfogva zeneszerzőként is ismertségre tehet szert, tehát további megbízásokban reménykedhet. Egyetlen másfajta elképzelés sem bizonyult volna megvalósíthatónak. Még ha Bécsben néhányan emlékeztek is a fiatal Mozartra, a felnőtt, hivatásos muzsikust csupán hallomásból ismerték. A mannheimi és a párizsi időszakban, valamint az utolsó salzburgi években keletkezett érett műveinek egyetlen hangját sem hallották, és a csodagyerek-korszak óta zongoraművészként sem lépett fel Bécsben.

Mozart kézírása. Levél apjának, Bécsből, 1783. május 21-én

Ilyen körülmények között azonnali bécsi alkalmazásban reménykedni tökéletesen illuzórikus volt. Mert eltekintve attól, hogy nem akadt szabad állás, Mozart nem is rendelkezett az ennek elnyeréséhez szükséges tekintéllyel és gyakorlattal. Egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy karmesteri állást kapjon -legalábbis Bécsben.

Természetesen számos előadást vezényelt már, tehát rendelkezett próbálási és karmesteri gyakorlattal, de még soha nem töltött be karmesteri állást, azaz nem volt a zenei élet központi szereplője. A karmesteri pozíció egyesítette a zeneszerzői tevékenységet a zenekar és az opera vezetésének feladatával és felelősségével, ahol is a zeneszerző alkotó munkája mellett ugyanakkora jelentőségű volt a gyakorló muzsikusé (aki hegedűsként vagy a csembaló mellől irányította az előadást) és a szervezeti irányítóé is, aki nem csupán a műsorért és a műsortervért volt felelős, hanem egyben a kották és szólamok beszerzéséért, a zenészek és énekesek szerződtetéséért stb. is, azaz merőben adminisztratív munkát is végzett. (Ha valaki pontosabb képet kíván alkotni magának minderről, elegendő, ha arra gondol, hány- féle teendőt kellett ellátnia Haydnnak Esterházy herceg udvarában.)

Természetesen a kor minden komponistájának az volt a vágya, hogy karmesteri állást kapjon. Ez az állás ugyanis jelentős jövedelemmel járt, a többnyire élethossziglani alkalmazás révén biztonságot jelentett, és nem utolsósorban garantálta a saját szerzemények előadását, hiszen ezek megalkotása volt a szerződések legfontosabb része.

Mozart, mint köztudott, életének 35 éve alatt sohasem töltött be karmesteri állást. És ugyancsak kérdéses, hogy jó lett volna-e, ha bécsi éveiben ilyen megbízást kap. Hogy a tisztséggel együtt járó intézményi és szervezési megterheléssel megbirkózott volna-e, azzal itt és most nem kívánunk foglalkozni. Annyi azonban bizonyos, hogy a bécsi években született műveknek csupán töredékét komponálhatta volna meg. (És melyikről volnánk hajlandók lemondani...? A varázsfuvolát, hogy most csak ezt az egyet említsem, egy nemzeti színház karmestereként nem tudta volna megírni. A bécsi évek legtöbb zongoraversenyére -összesen tizenhetet írt ekkor -nem maradt volna ideje, ahogyan számos kamarazenei kompozíció megalkotására sem. Helyettük talán néhány operával írt volna többet. Ugyanakkor tudjuk, hogy nehezen talált megfelelő librettót. Színházi karmesterként viszont éretlen vagy egyenesen gyenge szövegkönyveket kényszerült volna megzenésíteni. Valahogy úgy, ahogyan Salieri tette. Udvari karmesterként ugyanis évente legalább egy vagy két operát kellett volna szállítania. Ha tovább szőnénk ezt a gondolatot, akkor - csupán a tényszerű követelményekből adódóan - már egy egészen más Mozartot kellene elképzelnünk, nem azt, akit ismerünk. Ez - mint látják - nagyon messzire vezetne.)

Hangszerének, a zongorának azonban igazi virtuóza volt. Azaz  nem csupán azért mentek el hangversenyeire, hogy meghallgassák új kompozícióit, hanem elsősorban azért, hogy megcsodálják játékát. A 19. század első harmadáig az volt a szokás, hogy egy-egy hangszer virtuóza maga komponálta a versenyműveket, amelyeket aztán sok helyütt bemutatott. A legjobb és még ma is jellemző példa erre a gyakorlatra Paganini, vagy ha a zongoránál maradunk: Hummel, Kalkbrenner, Thalberg és mások. Ilyenkor a hangszeres virtuozitás kerül előtérbe, a saját kompozíció mindenekelőtt ezt a virtuozitást hivatott kiemelni. E versenyművek újszerűsége vagy művészi értéke általában csupán másodlagos.

Mozartnak azonban az volt a célja, hogy az egyes művek igazi kompozíciók legyenek, műalkotások, ami annyit jelent, hogy ő elsősorban zeneszerző, aki a virtuóz zongoraszólamot a darab szolgálatába állítja, hogy általa tegye népszerűvé az új művet. Másfelől a virtuóz zongorázás, tehát a pianista készségek közönség előtti demonstrációja és vele összefüggésben a más zongoristákkal való nyilvános versengés jelentős koncertbevételeket eredményezhet, aminek következtében rendkívül nagy a gazdasági jelentősége. A közönség Mozart nyilvános hangversenyeinek különösen azokat a részeit fogadta lelkesen, amikor Mozart egyedül improvizált a zongorán, vagy félig rögtönözve saját variációt játszotta, tehát nem végleges formába öntött műveket adott elő, hanem szabadon és szellemesen rögtönzött, mintegy a közönséggel párbeszédet folytatva és bemutatva zenei ötleteinek gazdag tárházát, valamint briliáns játéktechnikáját. (Amúgy a nyilvános fellépéseknek ezt a módját választotta a fiatal Beethoven is, improvizálásával, illetve fantáziáival viharos sikert aratva.) Az első bécsi években e koncertek bevétele jelentette Mozart legfőbb jövedelmét.

Tehát egy zeneszerző azt a hangszert, amelyen különösen jól, sőt talán virtuózan játszott, arra használta, hogy felhívja magára a figyelmet. Ez még sokáig, egészen a 19. század derekáig így maradt szokásban, még ha természetesen akadtak is kivételek, olyan zeneszerzők, akik valamely okból, de minden esetben tudatosan kivonták magukat e gyakorlat kényszere alól. Joseph Haydn például mindig kerülte, hogy hangszeres virtuózként kelljen fellépnie. És Leopold Mozart is sokatmondó példa az e gyakorlattól való eltérésre. Viszonylag rövid ideig rendkívül termékeny zeneszerző volt -életművének nagy része, köztük hatvan szimfónia elkallódott -, számos versenyművet komponált, de egyet sem fő hangszerére, a hegedűre, holott a 18. század legjelentősebb hegedűiskolájának is ő volt a szerzője.

Idézzük újra emlékezetünkbe e ponton, mit is írt Mozart Bécsről, a zongoristák paradicsomáról. Virtuóz zongorajátékosként tudta, miről beszél. Ha valakinek nincs rendszeres jövedelme, annak fellépésekből, tanítványokból és a zenei szabadpiacon eladott szerzeményekből kell megélnie. Az életet arra kellett alapozni, hogy valaki ismert hangszerjátékos, aki aztán -kedvező esetben -művek komponálására is felkérést kap. És Mozart úgy számított, e tekintetben Bécsben különösen jók az esélyei.

A címben idézett kijelentés összefügg a salzburgi hercegérseki szolgálatból való elbocsátással is. Hogy miképp, az magyarázatra szorul. A Mozart család jól kijött a hercegérsek elődjével, Schrattenbach gróffal, desoha nem boldogult Colloredo gróffal. Hogy egyes esetekben miben álltak nézeteltéréseik, az itt és most számunkra érdektelen, de e nézeteltéréseknek volt egy nagyon is kézzelfogható magja. A hercegérsek, ez a meglehetősen felvilágosult férfiú, aki egyébként egyáltalán nem volt botfülű, abból indult ki, hogy egy olyan rendkívüli tehetséget, mint Mozart, nem lehet hosszú távon megtartani Salzburgban. Ha objektíven nézzük, ebben igaza is volt. Salzburg akkoriban talán tízezer lakosú kisváros volt, ahol szűklátókörű, elmaradott emberek laktak. Eltekintve azoktól az alkalmaktól, amelyeket az egyetem záróünnepélyei jelentettek, és amelyekre Mozart szerenádokat komponált, a zenei élet lényegében az udvarra korlátozódott. Hercegérsekségként Salzburg természetesen tág teret biztosított az egyházi zenének, de a városban érthető okokból nem volt operaház. Mozart számára, akit fiatal kora óta mindenekelőtt az opera vonzott, ez a város aligha kínálhatott kibontakozási lehetőségeket, hiszen a városban lényegében nyilvános hangversenyélet sem létezett.

Belépőjegy egy Mozart-koncertre

Colloredo hercegérsek nem volt hajlandó arra, hogy Mozartnak bármiféle kedvezményt biztosítson. Ennek következtében Mozart úgy érezte, rosszul bánnak vele, és nem méltányolják valódi értékeit. A várost gyűlölte, és már régóta kereste az alkalmat, hogyan fordíthatna hátat a salzburgi viszonyoknak. A salzburgi szolgálatból való elbocsátást a hercegérsekkel lezajlott, elfajult vitában végül ő maga provokálta ki. A vitát egy legendássá vált tett zárta le: a tulajdonképpen közvetíteni szándékozó Arco gróf fenékbe rúgta Mozartot.

Mozart tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ennek következtében teljesen bizonytalan sorssal kell szembenéznie, hiszen új állásra közel s távol -most éppen Bécsben -semmi kilátás. Éppen erről szól Mozart és apja terjedelmes levelezése 1781 márciusa és júniusa között. Mozartnak ugyanis meg kellett védenie magát atyja szemrehányásaival szemben, aki szerint meggondolatlanul, elhamarkodottan és könnyelműen cselekedett. És ez a rendkívüli módon összetartó Mozart család esetében azt jelenti, hogy Wolfgang minden levelében újból meg akarja szerezni Leopold jóváhagyását, illetve el akarja oszlatni félelmeit, melyek szerint ez a lépés nem csupán Mozart, de az egész család szempontjából is végzetes következményekkel járhat.

Mozart, aki rendkívüli tehetséggel megáldott levélíró is volt, minden módon megkísérli, hogy a bécsi zenei élet viszonyait, valamint a maga esélyeit a legkedvezőbb színekben ábrázolja. A hasznos ismeretségekről -köztük II. József császárról -kimerítően beszámol, említi számos hangverseny lehetőségét, a kiváló kereseti forrásokat, első nőtanítványairól is szó esik, sőt azt is írja, hogy esetleg egy „német opera" komponálására is megbízást kaphat. Egyébként Bécsben Colloredo hercegérseket „mindenki gyűlöli, legfőképpen a császár" - ami nyilván azt akarja jelenteni: Bécsben tökéletesen megértik, hogy Mozart felmondta a hercegérsek szolgálatát. Hogy atyját végképp meggyőzze, kilátásba helyezi, hogy „a következő postakocsival némi pénzt fogok küldeni, amivel bizonyítom, hogy itt nem nyomorgok." Négy héttel később 30 dukátot említ, ami 135 forintnak felel meg (mai vásárlóértéken számolva mintegy 4000 eurónak).

Mivel állásra egyelőre semmi kilátás, Mozartnak meg kell győznie atyját, hogy egy olyan tehetségű muzsikus számára, mint ő, Bécs kínálja a legjobb lehetőségeket. Ekkor írja levelében, hogy „Bécs a zongoristák hazája". Azt gondolhatnók, hogy mint oly sokszor, önmaga igazolására most is illúziókban ringatja magát, és mintegy Patyomkin-faluként ábrázolja, rózsaszínben tünteti fel a bécsi viszonyokat. Közismert Mozart hajlama a jövőre vonatkozó tervek túlságosan derűlátó bemutatására. Rendkívül józanul gondolkodó, szkeptikus és aggódó atyja épp ezt vette meglehetősen zokon. A valósággal szembeni vakságot látta benne, végső soron fia éretlenségének bizonyítékát, aki képtelen felelősen megbirkózni az élet valós tényeivel. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy Bécs valóban „a zongoristák hazája" volt‑e, és Mozart hogyan viszonyult e tényhez zongoristaként, illetve zeneszerzőként.

Ha csupán a Bécsbe érkezését követő hat hetet tekintjük, Mozart  ez idő alatt három hangversenyt adott az érseki kíséret tagjaként, és további hármat másutt, köztük egyet a Nemzeti Színházban, a Tonkünstler-Sozietät szervezésben. Hívták ugyan, adjon hangversenyt Thun grófnőnél is a császár jelenlétében, ám az érseki szolgálat akadályozta ebben. Mozart korábban soha nem lépett fel ilyen sűrűn.

A hangversenyek ilyen gyakorisága azonban Bécsben is újdonság volt. Mária Terézia idejében (tehát 1780-ig) Bécsben szinte nem is volt nyilvános hangverseny, eltekintve a Tonkünstler-Sozietät évenkénti három-öt koncertjétől, amelynek bevételeiből a zenészek özvegyeit és árváit támogató nyugdíjpénztárt kívánták feltölteni. A nemesi házaknál vagy követségeken tartott magánhangversenyek is ritkaságszámba mentek: mintegy öt-tíz ilyen eseményre került sor évente. Ha ezek zenekari kíséretes szólóhangversenyek voltak, akkor többnyire hegedű- vagy fuvolaversenyt játszottak, zongoraverseny jószerivel soha nem szerepelt a műsoron. Ez annyit tesz, hogy a kevéssé kialakult bécsi hangversenyélet nemigen adott okot arra, hogy bárki is a „zongoristák hazáját" emlegesse, noha meglehet, ehhez csupán a meggyőző zongoraművész hiányzott. Másfelől viszont ez az első hat bécsi hét Mozartot a legszebb reményekkel tölthette el.

Továbbá e hat hét alatt régi ismeretségeket újított fel, és új kapcsolatokat épített ki, melyekhez nem csupán képletesen, de a maga valóságában is a zongora nyújtotta a hátteret: Golicin hercegnél Mozart az elkövetkező években számos hangversenyt ad majd; Thun grófnő egy, az augsburgi Stein által készített „jó" hammerklavier birtokosa volt, és fontos szerepet játszott a bécsi zenei életben egészen Beethoven koráig. Cobenzl gróf, Kaunitz herceg, a kancellár helyettese, valamint unokahúga, Rumbeke grófnő, aki később Mozart első növendéke lesz; Braun báró, akiről „mindenki azt mondja, hogy egyike a zongora legnagyobb  kedvelőinek" (1781. március 24-én kelt levél); az Auernhammer család, amelynek tagjai közül Barbara Auernhammer lesz majd az egyik legjobb Mozart-tanítvány, és végül a Messmer család, amelynek tizenöt éves fiáról Mozart tőle egészen szokatlanul kijelentette: „nagyszerűen játszik" (1781. március 28-án kelt levél).

Már az itt felsorolt nevek is arra utalnak, hogy Bécsben „a zongoristák hazája" éppúgy magában foglalta a nemesség köreit, ahogyan a polgári réteget. Ebben természetesen példaadó szerepe volt a Habsburgok udvari hagyományainak. III. Ferdinándtól (1608- 1657) II. Józsefig nem csupán a császárok voltak valamennyien zeneileg képzettek, de számtalan testvérük, a főhercegek és főhercegnők is. Magától értődő volt, hogy Mária Terézia tizenhat gyermeke tanult zongorázni, egyesek más hangszeren is játszottak, sőt énekeltek. Akadt Bécsben elegendő jó zongoratanár. (Mivel nemrég jelent meg két CD zongoraszonátáival és rendkívül meglepő capricciókkal, legyen szabad emlékeztetnem itt legalább egyikükre, aki ugyanakkor jelentős zeneszerző is volt, bár mára szinte teljesen elfeledték: Anton Stepanra.) Hogy a nemesi családok Bécsben nem kívántak elmaradni az udvar mögött, ezen nincsen semmi csodálkoznivaló. Ugyanakkor a feltörekvő polgári családokban, ahol a család tagjai fontos hivatalt töltöttek be, de a hamarosan nagy vagyonra szert tevő gyárosok és nagykereskedők családjaiban is fontos dolog lett a zenetanulás. A zenés társas együttlét ugyanis egyfajta kulcsot jelentett a társadalmi felemelkedéshez. A művelt rétegek esetében (amelyek létszámukat tekintve lényegesen kevesebb embert jelentettek, mint ma) hamarosan mindenütt a jólneveltséghez tartozott, hogy valaki tanult zongorázni.

A zongorát ekkor még „clavier"-ként emlegették, és általában szárny alakú hangszert (németül „Flügel"), tehát nagy csembalót értettek rajta. A fortepiano, illetve a körülbelül 1760 óta ismert kalapácszongora (Hammerklavier) ekkor még nemigen terjedt el. Mindazonáltal a zeneszerzők megjelent műveiknek már a címében sem hagytak kétséget afelől, hogy a fortepianót részesítik előnyben. És mihelyst létrejött a technikailag fejlett kalapácszongora, gyorsan el is terjedt.

Felmerül a kérdés, honnan származott az a sok jó hangszer, hiszen Mozart minden kétséget kizáróan fortepianókat és kalapácszongorákat említ leveleiben, nem pedig csembalókat vagy clavichordokat. Amikor Bécsbe érkezett, még kevés ilyen hangszer lehetett a városban, ezeket szükség szerint gyakran kölcsönözték és szállították hangversenyekre. Elsősorban az augsburgi Johann Andreas Steinnek, a straßburgi Silbermann tanítványának műhelyében készültek. Majd Anton Walter volt Bécsben nagyon sikeres, aki épp ekkor kezdte meg saját műhelyeiben a zongorakészítést. 1780 és 1790 között, tehát tíz év alatt csupán zongorából 350 darabot adott el 50 és 120 dukát (tehát kb. 7000-16 000 euró) közötti áron. És nem ő volt Bécsben az egyetlen zongorakészítő, még legalább három működött a városban. Figyelembe véve, hogy Bécs akkoriban mintegy 5500 házat számlált, amelyekben valamivel többen, mint kétszázezren laktak, ezek meglehetősen nagy számok. Látható, hogy Bécsben éppen körülbelül 1780-tól kezdve mindinkább elterjed a kalapácszongora, és ezzel együtt természetesen növekszik a zongorázni tanulók száma is.

A Kärntnertortheater, ahol Mozart többször is fellépett zongoraművészként.
Ismeretlen mester rajza 1827-ből. Túloldalt: Mozart-portré 1789-ből. Doris Stock rajza

Ehhez járult Bécs egyik további sajátossága. Mária Terézia uralkodásának idején a városban még kiterjedt és reprezentatív udvari élet zajlott. Ám ez 1781-től kezdődően, a jozefinizmus évtizedében alapvetően megváltozott. II. József császár kétszer is megözvegyült, gyermeke sem született. Teljesen lemondott az udvari életről, az ünnepélyekről, vendégek fogadásáról és más reprezentációs alkalmakról. A Hofburg néhány termét lakta csak, szerényen élt, akár egy polgár, kevés komornyikot foglalkoztatott. Ez az igénytelen életvitel odáig ment, hogy beszögeltette a Burg ablakait, csak hogy megtakaríthassa az őrökre kiadandó pénzt. A nemesség jelentős számban képviseltette magát Bécsben, a Habsburg Birodalom fővárosában, már csak a magas kormánytisztségek okán is -mintegy 12 herceg és 60 gróf élt a városban -, és ez a nemesi réteg természetesen nem mondott le a társadalmi életről: saját palotáiban rendezett ünnepélyeket, bálokat és hangversenyeket. Úgy is mondhatnók: az udvari életet decentralizálták, az ugyanis egyes nemesi családoknál zajlott. József császár pedig, ha szórakozni kívánt, elment az ilyen rendezvényekre.

Ez a dereguláció viszont a rendek olyan keveredését eredményezte, amilyenre egyebütt nem akadt példa. Gazdag kereskedők, nagykereskedők, bankárok utánozták a nemességet, nagy fogadásokat adtak, hangversenyeket és más vigalmakat rendeztek, amelyeken a nemesség is megjelent. Ilyen célokra akár a Nemzeti Színház vagy az Opera is hozzáférhető volt mindazok számára, akik ezt megengedhették maguknak. Végül még a császári Augartent is megnyitották a nagyközönség előtt, ahol hamarosan koncertekre is sor került -egy polgári hangversenyrendező szervezésében.

Mindez a polgárság növekvő részvétele mellett a kulturális nyitás egyértelmű jele volt, amit egy olyan uralkodó is előmozdított, aki türelmi rendeletével, a jogi kultúra erősítésével és a felvilágosodásnak elkötelezett reformprogramjával maga is jelentősen hozzájárult a modernizáláshoz. Ez Bécsben olyan politikai és kulturális nyilvánosság kialakulását eredményezte, amely Mária Terézia uralkodása alatt még nem létezett.

Mozart, aki érzékenyen reagált a legkisebb társadalmi változásokra is, jelentős hasznot húzott belőlük. Természetesen nem következett be minden olyan gyorsan, ahogyan remélte, sőt első bécsi éve igen vesződséges volt, bevételeit tekintve pedig egyáltalán nem kielégítő. Csak zongoraórák adásával tudta magát úgy-ahogy fenntartani. Öntudatos művészként óráiért az akkoriban szokásos alacsony díjakhoz képest borsos árat számított: egy zongoraóraért mai pénzben számolva majdnem 70 eurót kért, ami szerény díjazásnak látszik, egy kőművesnek azonban ennyi bérért mintegy négy és fél napot kellett dolgoznia. Egy közepes beosztású hivatalnok, egy tanár vagy egy seborvos sem engedhette volna meg magának, hogy hetente egy zongoraórát vegyen tőle, mert az fölemésztette volna fizetésének felét. Tehetős nemesek és az olyan gazdag kereskedők vagy vállalkozók számára viszont, mint például Trattner, Ployer vagy mások, ez a honorárium semmiféle problémát nem okozott, annál is kevésbé, mivel az, hogy Mozarttal álltak kapcsolatban, jelentős mértékben emelte társadalmi tekintélyüket.

1782 őszével azonban Mozart számára példátlan sikersorozat kezdődött, amely zongoratudásának kiaknázásán alapult. Közel s távol nem akad még egy muzsikus, aki ilyen gyakran lépett volna fel a nyilvánosság előtt, méghozzá majd' minden alkalommal új vagy még ismeretlen művekkel. A következő négy év során legalább hetven hangversenyen vagy előadáson szerepelt házikoncerttől kezdve a nemesség palotáiban tartott félhivatalos hangversenyeken át baráti muzsikusok, avagy a Tonkünstler-Sozietät hangversenyein való közreműködésig, továbbá húsz saját hangversenyt - úgynevezett akadémiát -, illetve bérleti hangversenyt adott.

Bécsben épp ezekben az években alakult ki a rendszeres hangversenyélet. A nyilvános hangversenyek száma megkétszereződött, illetve megháromszorozódott, és a nemesi palotákban vagy a követségeken magánszervezésben lebonyolított (félig nyilvános) hangversenyek száma is hasonló mértékben emelkedett. És még valami: e hangversenyek negyedénél, harmadánál virtuóz szólóhangszerként a zongora állt a középpontban, míg korábban ez számított a kivételnek, továbbá azoknak a hangversenyeknek majdnem a felénél, ahol a zongora is szerepelt, Mozart volt a szólista.

Joggal mondhatjuk hát, hogy Mozart meghódította „a zongora hazáját", Bécset, még ha az első évben akadtak is apróbb, kezdeti nehézségei. Sőt döntő mértékben hozzá is járult ahhoz, hogy Bécs „a zongora hazájának" számítson -aligha túlzás kijelenteni, hogy ez az ő érdeme volt. 1785-ös bécsi látogatása alkalmával Leopold erről személyesen is meggyőződhetett. Már négy hét elteltével így panaszkodik: „óh, bárcsak vége lenne már az akadémiáknak: lehetetlen leírni ezt a zűrzavart és felfordulást: fivéred zongoráját, amióta itt vagyok, legalább tizenkétszer vitték el a házból a színházba vagy más házhoz"2 (Leopold Mozart 1785. március 12-én kelt, leányának írt leveléből), azaz majdnem kétnaponként. Másrészt 1784 tavaszán maga Mozart is panaszkodott már: „Egyébként -hogy az igazat megvalljam, - a végén már kicsit belefáradtam a folytonos fellépésbe. S becsületemre legyen mondva: hallgatóim sohasem fáradtak bele!"3 (Mozart 1784. április 10-kén kelt, édesapjának írt leveléből). Hasonlít ez a bűvészinas panaszára - megidézte a szellemeket, és most nem tud szabadulni tőlük.

A narcisztikus személyiségű Mozart élvezte ezeket a fellépéseket, még ha fárasztották is, hiszen belőlük merített kreatív ösztönzést hatalmas zeneszerzői munkásságához, melyet az ilyen kívülről jövő indíttatások nyilvánvalóan csak tovább tápláltak. Ha ugyanis szemügyre vesszük kiterjedt hangversenyfellépéseinek időszakát -tehát az 1782 őszétől 1786 késő őszéig terjedő négy évet -, azt látjuk, hogy ez idő alatt szinte hihetetlenül sok művet komponált:

-12 zongoraversenyt

-11 zongoraművet

-7 zongorás kamarazenei darabot

és hozzájuk jön még

-7 vonósnégyes

-2 további versenymű

-2 szimfónia (a „Linzi" és a „Prágai")

-a c-moll mise

-számos tánc, fúvósokra írt kisebb művek, egy kantáta, dalok.

Hogy tulajdonképpeni életcélja operák komponálása volt, ez nem merült feledésbe, és ennek a négy évnek a végén teljesült is. (Az 1782-ben keletkezett Szöktetés a szerájból közvetlen előzménye volt ennek a zongora jegyében álló négy évnek.) És ennek az időszaknak a terméséhez tartozik még az imént felsorolt műveken kívül

-összesen 12 nagy hangversenyária, illetve más operákhoz írt betétária,

-a L'oca del Cairo és

-a Lo sposo deluso operatöredékek

-A színigazgató, és megkoronázásképpen

-a Figaro házassága, Mozartnak ez a valaha írt legösszetettebb és legigényesebb operája.

Ebben az időszakban csak két hasonló színvonalon alkotó zeneszerző termése volt mennyiségben az övéhez fogható: a Mozartnál majd 25 évvel idősebb Joseph Haydné, illetve a mára -teljesen indokolatlanul -szinte elfeledett, de Mozart által nagyra becsült Johann Baptist Vanhalé, aki 17 évvel volt idősebb Mozartnál, s 1762 és 1778 között különösen termékenyen ontotta a műveket. Vanhal - és nem Mozart - volt az a zeneszerző és muzsikus, aki elsőként kísérletet tett arra, hogy állandó alkalmazás nélkül, pusztán szerzeményeiből éljen meg.

Haydn és Vanhal kapcsán könnyen összevethető, ki milyen stratégia segítségével igyekezett meghódítani a nyilvánosságot. Haydn Esterházy szolgálatában állt. Mivel nem volt zongoraművész, és ennélfogva alig lett volna alkalma arra, hogy a nyilvánosság előtt fellépjen, tudatosan és rendkívüli sikerrel kereste a kapcsolatot a párizsi kiadókkal, hogy elszigeteltségéből kitörhessen. Mindenekelőtt kinyomtatott szimfóniáival és vonósnégyeseivel lett népszerű egész Európában, méghozzá úgy, hogy e művekkel sohasem ment hangversenykörútra. Idős korában tett angliai utazásai csupán az életművet megkoronázó lezárást jelentették.

Vanhal szintén keveset szerepelt a nyilvánosság előtt, de nagy jelentőségű szimfóniáit és versenyműveit másolatokban, utóbb gyakran nyomtatott formában terjesztette. Gazdag kamarazenei termése, de főleg a növendékek által is előadható zongoradarabjai nyomtatásban terjedtek el egész Európában.

Ehhez képest Mozart kevés művét jelentette meg nyomtatásban. Ezek zongoradarabok vagy zongorás kamarazenei alkotások voltak, és többnyire csak akkor kerültek sajtó alá, ha előzőleg már eljátszotta őket a nyilvánosság előtt. A bécsi évek alatt írt 17 zongoraversenye közül csupán ötöt, a szimfóniák közül kettőt publikált. Ez rávilágít, mekkora jelentőséget tulajdonított annak, hogy a nyilvánosság előtt saját maga adja elő műveit, valamint azt is megmutatja, hogy elsősorban ezt tartotta a siker zálogának. Az anyagiak szempontjából egyenesen érthetetlennek kell tartanunk, hogy Mozart ilyen keveset törődött kinyomtatott művei eladásával. Bécs, „a zongoristák hazája" számára elsősorban nem piacot jelentett, hanem fellépéseinek közönségét. És Mozart úgy gondolta, azzal érvényesülhet leginkább, ha műveit maga játssza.

Ez a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor a Figaróval végre  az opera terén is sikerült megvetnie a lábát. Mozart ekkor ritkán lépett közönség elé. És nyilván félreértenénk a dolgokat, ha ezt annak jeleként értékelnénk, hogy hirtelen elveszítette közönségét. Azt látjuk ugyanis, hogy zeneszerzői tevékenységének középpontjában olyan művek állnak, amelyekben a zongora ritkán kap szerepet, gondoljunk itt elsősorban kamarazenei alkotásaira. 1786-ot követően már csak néhány művet komponál szólózongorára, és összesen csupán két zongoraversenyt. Hogy Bécs „a zongoristák hazája", ez már nem sokat jelent számára. Annál inkább megnő az opera jentősége, továbbá újra a szimfónia műfaja felé fordul. Dimenzióit és az általa képviselt szellemi kihívást tekintve a Jupiter-szimfónia forradalmi távlatokat nyit meg a műfaj jövője előtt.

Hogy Mozart többé nem, illetve már csak alig lépett fel zongoraművészként a nyilvánosság előtt, az kihatott a hangversenyéletre is. A hangversenyek száma -függetlenül attól, hogy nyilvános vagy félig nyilvános, a nemesség palotáiban, avagy polgári házaknál rendezett koncertekről van szó -nem változott, eltekintve természetesen a két háborús évtől, 1789-től és 1790-től (sőt számuk az 1800-as évet követően továbbra is folyamatosan emelkedik). Ám ugrásszerűen csökkent azoknak a hangversenyeknek a száma, amelyeken zongoraművész lépett fel szólistaként, hiszen nem akadt még egy, Mozarthoz fogható zongoraművész. (A fortepiano mint vezető szólóhangszer diadalmenete csak 1795-től folytatódott. Ekkor jelent meg a hangversenyéletben Beethoven. És ez a szólóhangszer ettől fogva már nem hiányozhat a hangversenyéletből.)

Már csak azért is szükséges volt, hogy Mozart maga adja elő zongoraversenyeit, mert őt magát nehéz művek szerzőjének tartották, különösen a gyakorló muzsikusok, akik megszokták, hogy az új darabokat „prima vista", azaz lapról játsszák, a bevett gyakorlatra hagyatkozva. Ám ez Mozart esetében járhatatlan útnak bizonyult. Érett kompozícióinak előadásakor az előadónak lépten-nyomon váratlan meglepetésekkel, hangulatváltásokkal kell szembenéznie, és ahhoz, hogy értelmes összefüggésekbe rendezhesse őket, először is fel kell ismernie a gyakran szokatlan hangsúlyokat, harmóniai meglepetéseket stb. Hiszen többnyire nem a felszínes és behízelgően dallamos gondolatfűzésről van szó, mint például a Kis éji zene esetében, hanem apróbb elemek szembeállításáról vagy tudatos elváltoztatásáról, de legalábbis a zene önmagát tovább szövő fonalának váratlan feldúsításáról, amiből műveinek összetéveszthetetlen varázsa ered. Mozart esetében a zene drámai, szinte azt mondhatnók, teátrális felfogásáról beszélhetünk.

Zenéjének erre az inkább drámai, mint tragikus alapgesztusára különösen jó példa a d-moll zongoraverseny. Mozart ezt a művét egyik bérleti hangversenyére írta (és édesapja, Leopold Mozart jelenlétében játszotta el). A mű egyike Mozart azon koncertjeinek, amelyek már nem csupán tetszetősen szórakoztatják a társaságot, hanem a hallgatót az első hangtól kezdve bűvkörükbe vonják, fogva tartják, és teljes figyelmet követelnek. Olyan hallgatót feltételez, aki nem engedi, hogy bármi is elterelje figyelmét, és teljes egészében a műre összpontosít, mert szemlélődésének az adott műalkotás az egyedüli tárgya. Azonban az a fajta zenehallgató, akit ma a hangversenytermekből ismerünk, és aki hasonló társaival együtt megtölti a nézőteret, csak az e célra sajátosan kialakított teremben tartott nagy, nyilvános koncertek kezdetével alakult ki. Bécsben éppen ezekben az években, amikor is Mozart volt e hangversenyek egyik protagonistája. A 19. században azután éppen a d-moll zongoraverseny lett az egyik legtöbbet játszott Mozart-versenymű, amelyet olyan zongoraművészek tűztek műsorukra, mint Mendelssohn vagy Clara Schumann, míg a zongora nagy virtuózai, mint például Liszt Ferenc, nyilvánosság előtt soha nem léptek fel Mozart-művel. (Feltehetően túl nehéznek bizonyult számukra a Mozart-játék.) Azt kell elképzelnünk, hogyan játszott zongorán maga Mozart. Nem valamiféle magába mélyedő, a muzsika számos árnyalatát töprengve feltárni szándékozó és határtalanul összpontosító zongorajátékosként, akinek legfőbb gondja, hogy mindent a legmegfelelőbb módon juttasson érvényre, hanem olyan zongoristaként, akinek tökéletesen a fejében van minden, és aki éber szellemmel és örömmel figyeli, hogy a közönségnél sikert arat-e; aki azt akarja, hogy azonnal megértsék; aki bizonyos értelemben fél szemét mindenkor rajta tartja közönségén, és nyomban válaszol is a közönség reakcióira. Könnyű elképzelnünk, mekkora belső élvezettel játszotta Mozart az A-dúr zongoraverseny (K. 488) végtelenül fájdalmas fisz-moll adagiójának befejezését, miközben belsejében már az egyenesen féktelenül jókedvű záró rondó salto mortaléjára készült.

Minden bizonnyal egészen másképpen élvezte Mozart azt a pillanatot, amikor utolsó zongoraversenyében a hallgatók egyszer csak meghallották a „Komm, lieber Mai, und mache die Bäume wieder grün" („Szép május, jöjj, hogy ébreszd a fáknak ágait...") kezdő dallamát, és felismerték benne egy régi népdal kezdetét. Mozart az ilyen fülbemászó dallamokkal annak a zenének a befogadását könnyítette meg, amelyik, ha alaposabban odafigyelünk rá, rendkívül komplexnek és finoman kidolgozottnak bizonyul, és minden újbóli meghallgatásnál további kifinomult titkokat árul el magáról. Mi ezt a zenét, legalábbis ami a felszínt illeti, a hanghordozóknak köszönhetően, vagy a rádióból és a hangversenyteremből igazán jól ismerjük, Mozart kortársai azonban gyakran úgy vélték, hogy ötletekkel agyonzsúfolt, túlságosan is „kidolgozott" muzsika. Kompozícióinak ezt a „nehéz voltát" Mozart az előadás és a zene bájával kísérelte meg enyhíteni. És talán ezzel válaszolt atyja, Leopold Mozart intésére: „ne feledkezz meg a népszerűségről".

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Mozart új mértéket szabott a hangversenyéletnek is. Bécsbe nem mint a „zongoristák hazájába" érkezett: sokkal inkább ő volt az, aki a várost a zongoristák birodalmává tette. A dicsekvő kijelentés: „Hisz ez valósággal a zongoristák hazája" tehát inkább jóslatnak tekintendő, és atyja aggódó fenntartásai sem voltak egészen alaptalanok. De Mozart valóra váltotta az önmagának is szóló buzdítást. Ilyeténképpen Bécsnek, a zene fővárosának ő az egyik megalapítója.

Zalán Péter fordítása

jegyzetek

1  Győri László fordítása.

2  Kovács János fordítása.

3  Kovács János fordítása.