Felvégi Andrea felvétele

Az idén tavasszal ünnepeltük 80.  születésnapját a Tudományos Akadémián. Csendes mosollyal ült közöttünk, mint mindig. Aztán a „hogyan tovább"-ról beszélgettünk. Most sem szőtt nagyravágyó álmokat, de bőven voltak tervei, Hegel esztétikájának új kritikai kiadásától kezdve Bartók fogadtatásának elemzéséig.

Magatartásának szerénysége és következetessége ismét lenyűgözött. Jó hatvan éve találkoztunk először az egyetemen, Lukács György tanszékén. Hamar összekerültünk, mivel a tanítványok többségét mindenekelőtt az esztétikai elmélet és a filozófia érdekelte, csak nekünk volt külön érdeklődésünk a zene irányában. Már első találkozásunkkor arról a nagy vágyáról beszélt, hogy egész életében a zeneesztétika történetének összefoglalásával szeretne foglalkozni.

Azóta hat évtized telt el. Lukács Györgyöt nem sokkal azután méltatlan támadás érte, a tanszék munkája befejeződött. A szellemi műhely munkája azonban folytatódott, és széles körben hatott a magyar szellemi élet további alakulására. Helye volt a világ szellemi mozgalmainak történetében is. Mindannyian sokat változtunk, új és új feladatokkal, vállalásokkal néztünk szembe, a külföldi és hazai tanszékeken csakúgy, mint a politikában.

Zoltai Dénes azonban végig ugyanazt folytatta, amit akkor felvállalt. Persze őt is érintették a változások: nagyon is mélyen gondolta végig, ami a világban és velünk történt. De mindig megtartotta a mértéket (aminek szerepéről zeneesztétikájában is értekezett). Ezért kritikára, önkritikára, az elvek változtatására és pályamódosításra is kevésbé volt szüksége, mint sokunknak. Csendesen, következetesen, határozottan és felkészülten folytatta azt, amit elkezdett. Ha ezt végiggondoljuk, azt kell mondanunk: csodálatos.

Filozófus volt, a szó legteljesebb értelmében, ami egyben bölcset is jelent. A dolgokat és önmagát mindig egyszerre tudta kívülről és belülről nézni. Nemcsak az arcán volt ott a csendes, „bölcs mosoly", hanem a lelkében és írásaiban is. Pedig nem volt könnyű az élete, kegyetlen tragédiákat kellett elviselnie (két ikerunokájának hirtelen pusztulását), de maradt ereje az életre és a folytatásra.

Életműve ezért maradandó. Nem tudok mást, aki a zene és a filozófia történetét -de mondhatjuk, magát a zenét és a filozófiát -ennyire egységben tudta látni. Újabb munkáiban feldolgozta a modern (és posztmodern) zene, valamint modern (és posztmodern) esztétika eredményeit is, de ebben is meg tudta találni a mértéket. Kapott elismerést, nem annyit, amennyit megérdemelt volna, de ő ezt is bölcs megértéssel vette tudomásul. Mert ismerte az emberi lét mértékét is, és volt belső hite a létezés végső értelmében, amit sohasem tagadott meg.

Megindultan idézem fel egyik utolsó megjegyzését. Hirtelen lett beteg, és a baj gyorsan nőtt. Megadóan viselte, nem beszélt arról, hogy mi van vele. Csak egyszer mondott egy mondatot feleségének, a befejezés előtt egy héttel.

„Hát igen, az aranyfonál egyszer -itt kereste a szót -elromlik. Vagyishogy elszakad." És nem folytatta.

Tudott tehát mindent, sőt annál is többet, mint ami látszik. Üssük fel a Prédikátor könyvét, és a végén (12:8-9) ezt olvassuk: „Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromlana az ezüst palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba. És a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt." Ezt idézte tehát utolsó gondolatával.

Drága barátom, Zoltai Dénes! Meghatódva, szeretettel gondolunk rád, életedre, életművedre, emberi tisztességedre, szerénységedre, erődre és -hadd mondjam ki -erkölcsi nagyságodra. Nem felejtünk el.

VITÁNYI  IVÁN