A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR idén is Mahler Ünneppel   kezdte az évadot. A Legnagyobb izgalommal várt esemény, Matthias Goerne dalestje az énekes megbetegedése miatt sajnos elmaradt, így csupán két hangversenyről számolhatok be. A nyitókoncert programja szeptember 6-án és 7-én is elhangzott, olyan kánikulában, melyre e sorok írásakor, s még inkább olvasásakor már csak hitetlenkedve tudunk visszaemlékezni. Beszámolóm a második est alapján készült.

E hangverseny különös kihívás elé állította a recenzenst, aki úgy érezte, előbb Csáth Gézává, majd pedig Szabolcsi Bencévé kéne változnia ahhoz, hogy az elhangzó művekről adekvát nyelven beszélhessen. Nem a műsorra tűzött Mahler-szimfónia okozta e furcsa érzést: nevezett szerzőről az elmúlt években kedvelt elfoglaltságommá vált egyes szám első személyben mesélni. A zenekritikusi metamorfózisra két magyar szerző ősbemutatói ingerelnének, melyeknek közös vonása, hogy szerzőik ezúttal tudatosan választott zeneszerzői maszkokat viseltek. Hogy aztán e maszkok karakterisztikus vonásai engem másra (is) emlékeztetnek, mint amire (akire) a szerzők nyilatkozataikban hivatkoznak, azon nincs mit csodálkozni. Gadamer óta jól tudjuk, hogy egy műalkotás jelentéseinek gazdagsága nem csak esetenként, hanem törvényszerűen haladja meg a szerzői szándékot.

CSEMICZKY MIKLÓS így látja művét: „Scherzo all'ongarese, azaz scherzo magyar módra. De hát mi is ez a »magyar mód«? Senkit se tévesszen meg, hogy a scherzo eredetileg tréfát jelent. Tréfáról itt szó sincs, minden véresen komoly: a darabban felfedezhető verbunkoselemek, a tárogatón megszólaló panaszos-nosztalgikus hang, a kodályi-bartóki tengelyharmóniák... Mindez mahleri nagyzenekaron. Századvég- és századelő hang? Nos, igen. Valaminek az elvesztése, megtalálása, esetleg újra-megtalálása? Kérdések, melyekre választ adni a darab hivatott. És valóban hivatott?" A darab vitathatatlan eleganciájához hozzájárul, hogy a 19. század magyar manírját könnyű kézzel, mértékkel, erőlködés és erőltetés nélkül hinti el a zenei forma folyamatának zegzugaiban -amikor pedig a „Kossuth Lajos táborában, két szál majoránna" dallamát egyszer csak egészében idézi fel, az nyilvánvaló kikacsintás a „banális" idézetek és rafinált zenei idézőjelek iránt vélhetőleg fogékony Mahler-közönségre. Ám a darab alaphangját, érzésem szerint, nem az all'ongarese adja meg, hanem Rahmanyinov harmóniai és zenekari nyelve: ezt a Csemiczky által kísértet-létre keltett alapanyagot dúsítják Prokofjev filmen és színházon edzett fordulatai, Sosztakovics karcosabb és brutálisabb scherzo-hangja és a Mahlertől (Das Lied von der Erde; Kindertotenlieder) kölcsönzött panaszmotívumok. A darab -scherzóhoz méltón - tünékenyen és meglepetésszerűen ér véget, ami egyszerre kelt fricskázó és elégikus hatást. Hogy a tünékenység vajon a mű előadás- és fogadtatástörténetének is jellemzője lesz-e, az olyan kérdés, melyet egyelőre nem lehet, de nem is kell megválaszolni.

Birgit Remmert 

A szerzői nyilatkozat szerint DUBROVAY LÁSZLÓ műve is a honi, 19. századi múltba vezet: „Liszt Ferenc volt számomra a legfontosabb zeneszerző ifjúságom éveiben; zongoristaként igen sok művét játszottam. [...] Újításai mindig a szellemi megújhodás materiális megvalósulásai. Magyar rapszódiám Liszt rapszódiáinak »Lassú-Friss«, egytételes formai koncepcióját követi." Számomra úgy tűnt, a mű a zenetörténeti múlt egy másik darabját is megidézte. Az idén 65 éves Dubrovay, aki zeneakadémiai évei után Kölnben többek között Stockhausen tanítványaként szélesítette kompozíciós tájékozódását, s a „nyugat-német" zenei élettel a későbbiekben is megőrizte kapcsolatát, generációjában nem egyedülálló gesztussal most a kezdet kezdetéhez, kora ifjúsága magyar zenei paradigmájához tér vissza. Kétségtelen tény, hogy e nemzedék alkotóinak küzdelme az ötvenes-hatvanas évek gyűlölt és szeretett, áldott és átkozott emlékeivel a mai magyar kultúra egyik lehetséges felhajtó ereje. Úgy tűnik, Dubrovay útja most inkább a múltban feloldódó azonosulás, mint a distancia vagy a reflexió lehetőségeinek keresése. A Bartók-hatás olyasfajta átélése, melyről a Magyar rapszódia tanúskodik, az emberben az 1953 utáni évek magyar zenei termését, közelebbről Szervánszky Endre Concerto József Attila emlékére című művének (1954) hangját idézte fel. A FISCHER IVÁN vezette Fesztiválzenekar mind a két műben odaadó előadónak bizonyult -ÁCS ÁKOS klarinéthangja ékes szószólójává vált Dubrovay László művének.

A hangverseny második felében Mahler 3. szimfóniája hangzott el. A mű persze nem újdonság sem a zenekarnak, sem pedig a karmesternek. A számos részletében hatásos és tetszetős előadást nem éreztem igazán ihletettnek, s így különösképpen feltűntek a kivitelezés szeplői: az első tétel harsonaszólóinak durva, darabos és az összhangzáshoz képest aránytalan hangja, vagy a negyedik tétel kürt-belépéseinek ismétlődő pontatlansága; a tempók időnkénti lötyögése. Viszont telitalálatnak bizonyult a negyedik és ötödik tételek közreműködőjének a német mezzót, BIRGIT REMMERT-et felkérni. A minden külsődleges dísztől mentes, kontemplatív énekszólam Remmert mélységesen komoly, rendkívül szuggesztív és vokálisan is nagyon igényes előadásában végre feltárhatta igaz mélységeit. Az énekesnő minden elemében egységes fellépése nagy erővel idézte elénk a századforduló német-osztrák kultúrájának nő-képét, az őstudást birtokló asszony alakját. Az MR ÉNEKKAR NŐI KARA és az MR GYERMEKKÓRUSA felkészült és megbízható közreműködőnek bizonyult: tetszett a gyerekek kísértetiessé váló bimm-bammozása az ötödik tétel mollos-kromatikus középrészében.

Az együttes szeptember 10-én Fischer  Iván zeneigazgató vezetésével a Mahler-művek közül a Dal a Földről című szimfóniát játszotta el. A kései Mahler-zene szövegkörnyezeteként most a korai Schoenberg szolgált, jelesül az 1899-ben vonóshatosra komponált, majd később vonószenekarra átírt kompozíció, A megdicsőült éj. A választás több szempontból is helyesnek tűnhetne. Egyfelől, Gustav Mahler és Arnold Schoenberg barátsága éppúgy jól ismert, mint az önmagukkal folytatott küzdelem, melyet azért folytattak, hogy egymás műveit, esztétikáját is szeretni tudják. Másfelől: a két mű kötődése a régi századforduló Bécsének alternatív kulturális törekvéseihez teljesen evidens. Ezzel együtt úgy éreztem, hogy Mahler egyik legjelentősebb modernista darabja, s a későromantikusnak nevezhető, erősen wagneriánus Schoenberg-mű egymásutánja valahogy elszalasztotta az alkalmat, hogy rávilágítson a két szerző művészetének kétségkívül létező metszetére. A Dal a Földről újszerű többszólamúsága és fúvósszínekben gazdag kamarazenei szelleme például tartalmasabb párbeszédet folytathatna Schoenberg 1. kamaraszimfóniájával, melynek mahleres beütéseire már Stravinsky is felfigyelt.

 Fischer Iván és Robert Dean Smith - MÜPA fotó/Pethő Zsuzsa felvételei

A Fesztiválzenekar a kottatartókra erősített lámpák visszafogott fényénél, a homályba burkolódzó Nemzeti Hangversenyteremben szólaltatta meg Schoenberg nagy éji zenéjét. Bizonyos értelemben visszafogottság és homályba burkolózás jellemezte magát a produkciót is. A dinamika lehetőségeit Fischer Iván elsősorban a halk hangzás felé tágította ki, a lágy és elomló vonóshangzástól a szinte anyagtalan pianókig jutván el. Ugyanekkor a dallamívek megformálását feltűnő lazaság, már-már ernyedtség jellemezte, s ez elmosódó kontúrokat eredményezett. A karmesteri koncepció és az elégséges felkészülés kérdéseinek határát mindenesetre elég világosan húzták meg azok a renyhe, pontatlan belépések, melyeket igen meglepő volt a Fesztiválzenekar amúgy kiváló vonóskarától hallani. A koncertmester ECKHARDT VIOLETTA szólói viszont magabiztosak és gyönyörködtetőek voltak -csakúgy, mint később a Mahler-műben.

Ami Fischer és zenekara munkáját illeti, az idei Mahler Ünnep legmeggyőzőbb produkciója kétségkívül a Dal a Földről megszólaltatása volt. Örömmel hallhattuk, hogy Fischer fantáziáját teljes erővel mozgásba hozta a régről ismert partitúra újraolvasása. Erről tanúskodott megannyi finom és sziporkázó játék a tempókkal, és számtalan pillanat, mely a csodálatosan hangszerelt darab rejtett szépségeire, páratlanul eredeti hangzáskombinációira hívta fel a figyelmet. A minden ízében átélt, s ebből következően természetesen hatásos zenekari játék nem vált hatásvadásszá. Az interpretáció újdonságai, különlegességei nem a mű nagy csúcspontjait feszítették tovább, hanem a mahleri hanglabirintus benőtt ösvényeire vezették el a hallgatót. A darab -kis túlzással -minden zenekari játékostól szólista képességeket követel. S ha itt nem is méltathatok minden közreműködőt egyesével, az első oboás DUDU CARMEL elképesztően erős megszólalásait mégis meg kell említenem. Játékának lenyűgöző szabadsága, rubatóinak maximális hitele, oboahangjának az édestől a keservesen át a groteszkig terjedő színváltozásai azt juttatták az eszünkbe: kár, hogy Mahler ezt nem hallhatja.

Fájdalom, a Dal a Földről vokális közreműködőiről már nem szólhatok hasonló lelkesedéssel. ROBERT DEAN SMITH persze érdemes tenor (a jelzőt nemzetközi szinten értve): a voce nagy vivőerejű, sértetlen felszínű és homogén -ráadásul az a lehengerlő típus, mely a nyitó bordal elénekléséhez nélkülözhetetlen. Az énekes interpretációjából viszont hiányoltam a láttató részleteket, az azonosulást a dalokban megszólaló szubjektummal. CHRISTIANNE STOTIJN mezzója gyakran Brigitte Fassbaender kései felvételeit idézte fel bennem, s ezt nem feltétlenül elismerően értem. A mély hangok furcsán kiöblösödnek, a magasak viszont csalódást keltően elvékonyodnak; viszonylag szűk az a regiszter, melyben Stotijn éneklése biztonságérzetet sugárzóan és kétségkívül igen szépen szólal meg. Az énekesnő mindemellett olyan muzsikus, aki élénken és színészileg is értelmezi a zenét. A negyedik dal latinos könnyedsége és sanzonokat idéző frivolsága bennem hálás közönségére lelt. (Szeptember 6-10. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

PÉTERI LÓRÁNT