Ha két igazi európai polgárt keresnénk, akik eddigi munkásságukkal az európai kultúrát szolgálták, és hatásuk várhatóan még sokáig jelen lesz az európai művészeti és kulturális életben, könnyen eshetne rájuk a választás. Dragan Klai_ és Sonja Greiner élete és munkássága mélyen gyökerezik az európai kultúrában, míg egyéni sorsuk is egyszerre tipikusan és különös módon európai. Dragan Klai_ tevékenysége a „foglalkozása" és „munkahelye" rovatokba bajosan lenne besűríthető, hiszen egyszerre egyetemi oktató, kulturális elemző, közszereplő, mozgalmi vezető. Folyamatosan tanít művészeti és kulturális politikát a Leideni Egyetemen, aktív munkatársa az amszterdami Felix Meritis Alapítványnak, mostanában nálunk is tanít a Közép-európai Egyetemen, emellett évekig elnökölte a Fórum az Európai Művészetért és Örökségért elnevezésű ernyőszervezetet (EFAH), ő jegyzi az Európa mint kulturális projekt című, 2005-ben született EU-jelentést, és egyben elnöke az Európai Fesztiválok kutatási projektnek.

Dragan Klai_

Bár holland állampolgár, mint nevéből gyanítható, a valaha létezett Jugoszláviában született. Belgrádban szerezte színház- és drámatörténeti diplomáját, majd 1977-ben a Yale Egyetemen doktorált színháztörténetből. Otthon, a Belgrádi Egyetemen tanított, amíg a förtelmes balkáni háborútól iszonyodva Amszterdamba nem költözött, ahol 1992-től 2001-ig a Holland Színházi Intézetet igazgatta. 1998-tól az Amszterdami Egyetem diákjai is hallgathatták, míg végül a Leideni Egyetemen kötött ki. Bevallom, szemben vele, aki anyanyelvén, a szerben kívül nemcsak magyarul beszél, de ezen felül még hat nyelvet, én bizony csak hézagosan értem az ő anyanyelvét. Így családnevének különös hangzása és a szerb, horvát nevekben szereplő _ betűk ejtésének homályos ismerete kapcsán érdeklődtem, hogyan kell nevét pontosan ejteni. Könnyedén közölte, hogy a szóvégi „cs" a helyes, de ennek nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, amúgy a két nagy balkáni nyelvben az arrafelé otthonra lelt Kleinek családneve alakult át ily módon. Klai_ lett belőlük.

A másik európai, Sonja Greiner mintha Konrad Adenauer és Robert Schuman álmából pattant volna ki, hiszen Európa egymással évszázadokon át háborúzó két nagy nemzetét e két nagyformátumú politikus próbálta a világháború után összebékíteni. Hogy mi, magyarok szerepeltünk-e ebben az '50-es, '60-as években megálmodott Európai Unióban -nem tudni. De Sonja Greiner német apa és francia anya házasságából született, mintegy létével bizonyítva, lehet béke, mi több, szerelem is korábban ádáz ellenségeskedésben fuldokló nemzetek fiai-lányai között. Pályája nagy részét zenei szervezeteknél töltötte. A Musica Sacra Nemzetközi Fesztivál igazgatóságát követően az Europa Cantat főtitkár-helyettese, majd 2000-től ügyvezető igazgatója lett. 2001-ben főtitkárrá választották. Nem mellékesen az Európai Zenei Tanács egyik financiálisan legválságosabb korszakában kincstárnokként, szó szerint éjt nappallá téve tette rendbe a szervezet pénzügyeit, és vélhetőleg ez is közrejátszott abban, hogy tavaly a Nemzetközi Zenei Tanács végrehajtó bizottságának tagjává választották. Ugyanúgy, mint Dragan Klai_, mindenütt otthon van Európában. Öt nyelven ért szót az emberekkel és igazodik el a hivatalokban. Mint előadásából kiderült, azon kevesek közé tartozik, akik átlátják az Európai Unió bonyolult hivatali és döntéshozatali rendszerét, és ezt a tudást a zene, a kultúra támogatására igyekszik fordítani. Ők ketten látogattak el szeptember 13-án Budapestre, hogy a Művészetek Palotája felkérésének eleget téve, előadókként vegyenek részt azon a szakmai képzési programon, melyet a MüPa három éve indított útjára. E három év alatt a nemzetközi, az európai művészeti-zenei élet kiválóságai jöttek el Budapestre, hogy a teljesen nyitott és minden résztvevő számára ingyenes szakmai képzésen megosszák tudásukat, tapasztalataikat a magyar kollégákkal. Csak néhány példát kiragadva: a Birminghami Szimfonikusok marketingjétől a finn zenei oktatás és zenekari élet gyakorlatáig, a Berlini és Drezdai Filharmonikusok ifjúsági zenei nevelési programjától az európai művészeti fesztiválok rendszeréig mérhetetlenül sok szakmai tudás és tapasztalat juthatott el hozzánk. Míg a tavalyi évadban az edukáció, a zene jövője volt a fő gyűjtőgondolat, addig idén Európára fókuszáltak e különleges találkozások. A képzéssorozat szervezőit az egyes témakörök öszszeállításakor az a kérdés foglalkoztatta: vajon mit jelent nekünk, magyaroknak az Európai Unió elve és gyakorlata a kultúra, a művészetek, a zene dimenzióiban? Vajon mi kell Európának mindabból, amit mi nyújtunk neki? Egyáltalán: miről beszélünk, ha Európát emlegetjük?

Nos, a kezdő lépés a két fent említett előadóval vélhetőleg emlékezetes marad az őszi szombaton megjelent mintegy nyolcvan résztvevő számára. Dragan Klai_ előadásának címe önmagában is sokatmondó: Nemzetközi kulturális együttműködés: a kiválóság keresése. Az előadó, aki élete jelentős részét a kulturális kooperáció pezsdítésére fordította, a hidegháború végétől eredeztette a valós és nem csupán állami iniciatívájú együttműködést. Az EU bővítése nyilvánvalóan új dimenzióba helyezte a kulturális együttműködést, hiszen posztkommunista, posztszocialista országok a polgári demokráciát már régóta élvező nemzetek fiaival kezdhettek olyan közös kulturális projekteket kialakítani, melyek egyrészt igazolni látszanak Barroso elnök híressé vált mondatát, mely szerint „számomra az Európai Unió a különféle kultúrák közössége", másrészt a maguk különös nemzeti és kontinentális módján választ adhatnak a globalizáció kihívásaira is. Rámutatott a szeptember 11. szindróma következtében előállt helyzetre, mely a biztonság szempontjainak érvényesítése címén sok EU- és tengerentúli együttműködést nehezít meg. Beszélt az Európai Bizottság Kommunikáció a kultúráról és az interkulturális dialógus projektjéről, melynek a 2008-as évet szentelték.

Miért is van szükség nemzetközi együttműködésre? Az egyének számára nemcsak gazdasági előnyök, szakmai fejlődés is lehet a jól felfogott indok. A különféle szervezetek szakmai fejlesztésük, minőségjavításuk, alkalmanként nem is remélt ötletek miatt motiválhatók. A nemzeti kormányzatok politikai befolyásuk és presztízsük, remélt gazdasági előnyök miatt kell hogy részt vegyenek a nemzetközi együttműködésben. Általánosan, mindenki számára egyöntetű érdek az együttműködésből származó politikai és gazdasági előny, a komplex motivációk egyik legerősebb várható eredménye a béke, stabilitás, és a makroregionális együttműködés. Közös érdek annak felismerése is, hogy Európa az integrált kultúrák helye, ahol az európai polgárság a kulturális együttműködések révén is megerősödve jelenik meg. Az amatőr együttesek kölcsönös látogatásai, a profik több országot érintő turnéi, a különféle művészeti fesztiválok hálózata mind-mind ezt az együttműködést erősíti. Sok szakmabeli számára mindez talán evidenciának tűnik, de az EU újabb és újabb lehetőségeket teremt a kulturális kooperációk támogatására. Kezdők és rutinosok számára is segítség lehet olyan honlapok meglátogatása, melyek uniós szinten adnak bőséges információt. Ilyenek a labforculture.org, az on-the-move.org vagy a culturalpolicies.net oldalak.

Köztudott, hogy az EU elsősorban a több országot érintő együttműködéseket támogatja, és ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a három-négy, vagy több országot is érintő hálózatépítés indul a legnagyobb eséllyel, ha EU támogatásról van szó. Többeket meglepett Klai_ professzor álláspontja, mely szerint az egyes országok koncentrált, államilag menedzselt kulturális vitaminbombája, vagyis a „kulturális évadok" gyakorlata messze nem olyan hatékony, mint az egyes kiválóságokat felmutató projektek. Szerinte egy-egy EU-tagország legkiválóbb művészeti intézményeinek hálózatszerű együttműködése eredményesebben juttatja el az egyes kultúrák, kulturális intézmények értékeit, mint a felülről vezérelt nagy projektek. Természetesen minden együttműködéshez pénz kell, és a kultúra pénzügyi forrásai viszonylag egyszerűen föltérképezhetők: közpénzek tekintetében többé-kevésbé tájékozottak vagyunk, hiszen Európában mindenütt támogatóként lépnek fel a városok, a régiók, maga az állam. Kevéssé ismert, hogy kormányközi szervezetek és programok is finanszíroznak kulturális projekteket, ezen belül sajátos regionális szervezet a Visegrádi Négyek, de vannak nyelvi közösségek -például a frankofonok -, melyek nemegyszer jelentős közpénztámogatást képesek nyújtani. Jó esélyük van az európaiaknak az UNESCO vagy az Európa Tanács pénzügyi alapjainál, illetve az Európai Bizottságnál bizonyos projektek támogatásával előállni. A magánpénzek világa már ingoványosabb terület, hiszen tulajdonosaik rendszerint vonakodnak kulturális projektekbe fektetni. A szponzorok jobbára alkalmi megmozdulásokat támogatnak, míg a PPP, vagyis a magán- és közpénzek partneri kapcsolata csak hosszú távú befektetések esetén jön számításba. Nem titok, a magánpénz rövid vagy hosszú távon, de csak fialtatást remélve jelenik meg a kultúrában.

Klai_ professzor nem kerülte meg előadásában a vissza-visszatérő kérdést: fennáll-e annak veszélye, hogy az egyes nemzeti kultúrák felolvadnak egy uniformizált EU-masszában? Álláspontja világos volt, vagyis a kérdésre egyértelmű „nem" a válasz. A kulturális sokszínűség, az egyes kultúrák találkozása és ebből új értékek megszületése végigkíséri az emberiséget, és egy olyan kontinentális közösségben, mint az EU, ahol igen sok közös szabály van, de a kultúrának nincs semmiféle kaptafája, a kultúrák egymást segítve virágozhatnak. A kulturális szervezetek, intézmények és szakemberek feladata, hogy Európa kulturális együttműködési rendszerében a kiválóságra törekedjenek.

Sonja Greiner

Sonja Greiner Sikeres lobbizás és képviselet helyi, regionális, nemzeti és európai szinten címmel tartott előadása már címében is kérdéseket vet föl, hiszen tőle tudjuk, az angolban olyannyira megszokott advocacy szónak nincs német megfelelője. Hogy előadását angolul tartotta és nem „apanyelvén", ebben ez a tény is közrejátszott. Mi magyarok, ha felütjük a szótárt, éppenséggel találunk a szónak nagyjából megfelelőt, leginkább a „kijárás", „szószólás", „képviselet" juthat eszünkbe. De vajon miért van nekünk szükségünk „kijárásra" és „képviseletre", ha egyszer az áldásnak úgyis meg kell jönnie? -kérdezhetnénk állami paternalizmuson nevelkedett gondolkodásmódunkkal. Greiner asszony éppen arra világított rá, hogy a hivatalok akkor működnek, és főleg akkor működnek jól, ha mi, civilek folyamatosan tájékoztatjuk, motiváljuk, s ha kell, számon kérjük őket közös, jó célok érdekében. Legalábbis EU-szinten.

A profi lobbizás 1970-ben kezdődött az Európai Unió elődszervezetében. A tagállamok ez időben kezdték a legfontosabb intézményeket, a Bizottságot, az Európa Tanácsot és az Európai Parlamentet saját céljaik érdekében meggyőzni. Természetesen a lobbizás és a képviselet -mint minden az Európai Unióban -helyi, regionális, országos és EU-szinten történik, olykor akár párhuzamosan is. Kulturális intézmények, szervezetek, együttműködési projektek képviselete egy bizonyos nagyságrend felett elképzelhetetlen lobbizás és képviselet nélkül, de gondoljunk csak akár egy regionális kamarazenekari vagy kórusfesztiválra: hány döntéshozó megnyerésére van szükség a siker érdekében? Ugyanez igaz az Európai Unióra is, melynek egyik fővárosában, Brüszszelben számtalan hivatásos lobbiszervezet végzi dolgát a különböző nemzeti iparági és egyéb érdekek érvényesítése céljából. Ilyen lobbi- és képviseleti szervezetek kulturális területen is működnek. Az 1957-ben hivatalosan megalapított Európai Unió legfőbb döntéshozó szervének, az Európai Parlamentnek azonnal megalakult a Kulturális, ifjúsági oktatási, média- és sportbizottsága. A Parlament végrehajtó testülete, az Európai Bizottság nem minisztériumokat, hanem afféle biztosi posztokat működtet, ahol jelenleg a kulturális és oktatási biztos a szlovák Jan Figel. Az ő vezetésével működik az EU Kulturális Főigazgatósága. Emellett az Európai Unió Tanácsa, mely az egyes tagországok minisztereinek tanácsa, természetéből adódóan is foglalkozik kulturális kérdésekkel. Nos, ezeket a testületeket és szervezeteket kell alkalmanként meggyőzni egy-egy kulturális projekt támogatásáról. Ahhoz, hogy ebben az első látásra áttekinthetetlen rendszerben eligazodjunk, segítségünkre lehet ugyan a minden tagország nyelvén elérhető jó néhány európai uniós honlap, de az egyes tagországok szakmai szervezeteit tömörítő, lobbiszervezetként is eredményesen működő európai testületek, mint például az Európa Cantat, az Európai Zenei Tanács, az előadóművészeti munkáltatókat tömörítő PEARLE, vagy a Klai_ professzor által is elnökölt EFAH mind-mind a sikeres kulturális lobbizás szervezetei. Jó esélyekkel indulnak az egyes regionális kulturális projektek is, de a bonyolult, kifinomult és nagy szakmai felkészültséget követelő brüsszeli lobbizás és képviselet majdhogynem megkerülhetetlen. Sonja Greiner még a sikeres lobbizó és sikeres képviselő afféle praktikus kiskátéját is összeállította a hallgatóságnak, melyben helyet kaptak az olyan tanácsok is, mint az, hogy „ne féljünk politikusokkal kapcsolatba lépni, ők is emberek!", „egyesítsük erőinket másokéval!", „gondosan készítsük elő anyagainkat, DVD-t, portfoliót, stb". és legvégül siker esetén ne felejtsük el kimondani: „köszönjük szépen".

Nos, a hallgatóság és e sorok írója -kinek megtisztelő feladata házigazdaként, moderátorként irányítani a továbbképzéseket -nem felejtett el köszönetet mondani sem a MüPának, sem a két kitűnő előadónak!

Sok magyar és nem egy külföldi gondolkodó jegyezte már meg, hogy sikereink egyik gyakori gátja a szűkkeblű és szűklátókörű provincializmus. Nos, az ilyen kitűnő európai  személyiségekkel való találkozás talán segít végképp lerázni ezt a koloncot.

KOVÁCS GÉZA