|
Festék vastagon Bartók + szlávok – Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008 (2)
Miskolc, 2008. június 21. - A moszkvai Helikon-Opera vendégjátéka
Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth Katyerina Izmajlova S vetlana Szozdatyeleva Borisz Izmajlov Szergej Toptyigin Zinovij Izmajlov Dmitrij Ponomarjov Szergej Vagyim Zaplecsnij Rendőrfőnök Andrej Vilegzsanyin Akszinya Marina Kalinyina Részeges muzsik Vlagyimir Bolotyin Szonyetka Kszenyija Vjaznyikova Pópa Alekszej Tyihomirov Karmester Vlagyimir Ponykin Díszlet, jelmez Tatjana Tulubjeva Igor Nyezsnij Rendező Dmitrij Bertman
Miskolc, 2008. június 20. A moszkvai Helikon-Opera vendégjátéka Muszorgszkij Borisz Godunov
Borisz Godunov Alekszej Tyihomirov Fjodor Ilja Iljin Kszenyija Marina Kalinyina Sujszkij herceg Vagyim Zaplecsnij Scselkalov Petro Morozov Pimen Sztanyiszlav Svec Grigorij Vaszilij Jefimov Marina Kszenyija Vjaznyikova Rangoni Andrej Vilegzsanyin Kocsmárosné Marija Maszhulija Varlaam Dmitrij Ovcsinnyikov Miszail Vlagyimir Bolotyin Karmester Vlagyimir Ponykin Díszlet, jelmez Tatjana Tulubjeva Igor Nyezsnij Rendező Dmitrij Bertman
A moszkvai Helikon-Opera miskolci vendégjátékának mindkét estéjére alkalmazhatom a festés technikájából kölcsönzött kifejezést: jó vastagon hordták fel a festéket. Megalapozni a közönség érzékeit szélsőséges erővel ingerlő élményt mind a kétszer a már Sztálin elvtárs által elítélt Sosztakovics-féle sumbur, zűrzavar alapozta meg. A Kisvárosi Lady Macbeth - ez volt a botránykő, melybe Sztálin elvtárs úgy belebotlott volt 1936-ban, hogy feltápászkodva nyomban tollat ragadott, és kiátkozta Sosztakovics operáját - tehát a Kisvárosi Lady Macbeth stílusának, különösképpen zenekari letétjének agresszivitása az opera ismerőit nem érhette teljes meglepetésként, de korábbi előadások aligha készíthettek fel bárkit is arra a fenevadi támadókedvre, mellyel a Bolsoj tágas akusztikus terére méretezett tömeges és rikító hangzások a kis miskolci színházdobozban a hallgatókra vetették magukat. A hangerő szinte folyamatos kihágásai közepette hangszíneket alig lehetett megkülönböztetni, állapítom meg tényként és nem kifogásként: nem lennék őszinte, ha utólag finynyáskodnék, mert előadás közben a Vlagyimir Ponykin irányította orkeszter játékának áradata bizony elemi erővel ragadott magával. A Miskolcon szünet nélkül adott első két felvonás sodrásának nehéz (és felesleges is) ellenállni: lélegzet után kapkodva követjük a többnyire ironikus, olykor érzelmes epizódok sorozatát - a voltaképpeni cselekményt - az erőszak és erotika monstruózus jeleneteinek ritornelljei között, valahogy úgy, ahogy az elbeszélés végén az egymásba kapaszkodott Katyerina és Szonyetka kapkodhatott levegő után, mielőtt végleg elmerültek a Volga örvénylő vizében. A harmadik felvonásban az opera leül: Leszkov regényében Borisz és Zinovij Izmajlov meggyilkolása után Katyerina és Szergej harmadik bűntettet is elkövetnek, a valóban shakespeare-ien szörnyű párnás gyermekgyilkosságot; ezt az epizódot a szövegkönyvírók kihagyták a cselekményből, s amit a helyébe illesztettek - Katyerina és Szergej esküvőjét üli, mikor véletlenül felfedezik Zinovij elásott holttestét - a maga henyén vígoperai mivoltában a zenei kidolgozásban is üresjáratot eredményez. A negyedik felvonás mélysége jóváteszi e lapszust; bár korábban nem hittünk benne minden pillanatban, a nézőtérről végül azzal a megrendüléssel távozunk, amit igazi tragédia vált ki.
Katyerina Izmajlova: Szvetlana Szozdatyeleva
Két-három évvel a Kisvárosi Lady Macbeth betiltása és a zeneszerzői eszköztár engedelmes szumburtalanítása után a Nagyszínház megbízta Sosztakovicsot a Borisz Godunov újrahangszerelésével. Vajon a pompázatos 5. szimfónia stílusának jegyében elvégzett munkát el kell-e ítélnünk szumburosításként? Kétségtelen, az eredetire vastagon felhordott lakkréteg bizonyos tekintetben kimeríti a hamisítás fogalmát, ám attól ma már óvakodom, hogy az új partitúra törekvését a monumentalitásra a szocialista (vagyis imperialista) realizmus mételyeként azonosítsam. Gondoljunk csak a Bánk bán ugyanakkor végrehajtott balvégzetű monumentalizálására! Az 1930-as évek végének Európájában (de Amerikájában is) a népek féltek egymástól, félelmükben egymást ijesztegették azzal, amit a zoológia a display behaviour fogalmával illet - tudják, a pávakakas kitárja farktollait. A művészettermelők és -szolgáltatók pedig okvetlenül hozzá akarták tenni a magukét az általános imponálási törekvéshez. Hová máshová tűztek volna színes farktollakat, ha nem az operára, mely műfaj tudvalévőleg eleve a display behaviour médiumaként született? Akármilyen ideológia rejtőzött is az átdolgozások mögött, a Borisz hangszerelőjét két tényező is megkülönbözteti a Bánk bán átigazítóitól. Sosztakovics hangszerelt, de tudtommal nem komponált hozzá semmit a műhöz, és nem adta nevét dramaturgiai átrendezéshez. Másrészt zseniális komponista volt, kinek géniusza a sztálini érában nem utolsósorban a hivatalos esztétika kijátszásában nyilvánult meg. Miközben retusálta Muszorgszkijt, a dúsan alkalmazott rezekkel és ütőkkel el is idegenítette a vastagon felhordott új festékréteget - az elidegenedést, a Borisz valamennyi főszereplőjének alapérzését és valamennyi cselekménymozzanatának alapkonfliktusát nemhogy elfedte volna, gyötrő élességgel kiemelte. E Borisz látványa megkínoz, legszívesebben elfordulnánk tőle - ám képtelenek vagyunk rá. Az átdolgozás végső tanulsága pedig, hogy e megrázó mű érinthetetlen; akárki akármit kezdjen vele, mindig önmaga marad. (Majd adnak nekem az autentikusok!) Nem tudom, hogyan viszonyult az 1940-es moszkvai előadás színpada Sosztakovics harsány zenei olvasatához. Nem tudom, de el tudom képzelni. Közel negyven éve elhozta Budapestre akkori Boriszát a Bolsoj; a kivitel nem zárta ki, hogy díszlet és előadási modor a nagy honvédő háború előestéjén fogant. A festett falak - hasonlatosak az 1940-es és '50-es évek budapesti díszleteihez - nem mondtak ellent a zenének: nem mondhattak ellent, mert nem mondtak semmit, csupán színes dobozt képeztek, melyből jól-rosszul kiszólt az énekesek és kórus hangja. Moszkvában sem 1940-ben, sem 1970-ben nem godolhatott álmában se senki olyasfajta nagyszabású és rendezett színházi sumbur előidézésére, mely Helikonék színpadán uralkodott, dialektikusan kapcsolódva a Sosztakovics-feldolgozáshoz: belőle táplálkozott, és értelmezte-indokolta annak sajátos kettős arculatát, a monumentális és az elidegenített profilt. Mert a rendezés monumentalitásához igazán nem férhetett se szó, se kétség. Dmitrij Bertman fémvázas tribünnel építtette be a színpadot. A lépcsőlapok között beláttunk az álványzat tartóoszlopai közé: az opera elején ott hullámzik az arctalan tömeg. Időnként fel is nyitnak néhány lépcsőt, szűkös kis játéktereket alakítva ki - oda gyömöszölték be például Pimen celláját. A tribünt függőleges irányban kettéosztó vályúban drótkötélen csörlőszerű eszközön ereszkednek-emelkednek kiválasztott figurák, ha a rendező úgy kívánja. Az egész úgy, ahogy van, mondhatatlanul nehéz terepet képez a többnyire mezítlábas szereplőknek: árkon át-lépcsőn át másznak-ugranak-lépnek három dimenzióban. Jelenetről jelenetre másutt tűnnek föl a ferde játéktéren, illetve a tribün alatt. Borisz a koronázási jelenetben a magasból ereszkedik alá a drótkötél vonta kocsiban, a Vaszilij Blazsennij-katedrális előtti szcénában viszont a tribünoszlopok homályából lép elő, hogy találkozzék a Jurogyivijjel, Isten bolondjával: tragikus sorsának lehajló irányát érzékeltető egyszerű, hatásos színpadi allegória. S ha egy-két mozzanatot ily módon sikerül megfejtenünk a teret játék-térré avató tervezés szándékaiból, készek vagyunk jelentőségtelinek venni a többit is, ha konkrét üzenetüket nem látjuk is át. Talán nincs is nekik: a jó rendezés esztétikai rendszert teremt, akár a partitúra. Abban a hangoknak még Muszorgszkijnál is van más funkciójuk is, mint hogy jelentsenek valami magukon kívülit. Ugyanezt mondhatjuk a piros mezes kórusról, melynek mindenkori azonosságát a rendezés csak jelzésekkel érzékelteti: orosz nép vagy lengyel udvaronchad, majdnem egyre megy. Nemcsak az egyén névtelen itt, nem különböznek egymástól a közösségek sem, legalábbis megjelenésükben nem. A tribündíszlet és az egyenruha sporteseményt idéz, persze nyilvánvaló áttétellel: a játékosok nem a pályán, hanem valamiféle nézőtéren teljesítik a kétszer 45 percet, hosszabbítással. Nézőtéren, mely nem a szocialista örökkévalóságnak épült, mint a Népstadion, ideiglenesen állították fel, aztán jobb híján véglegesítették, mint az állványzatot egykor a szegedi Dóm téren. Ez a történelem: mindig ideiglenes, és - Shakespeare diktumával ellentétben - nem színész, hanem néző benne minden férfi és nő.
Borisz Izmajlov, Zinovij Izmajlov és Katyerina Izmajlova: Szergej Toptyigin, Dmitrij Ponomarjov és Szvetlana Szozdetyeleva
Vagyis hát azért a reliefen csak kiválnak a protagonisták, ki-ki a maga helyzetének megfelelő mélységben, mint az Elgin-márványokon. Piment, Rangonit a papi fekete különíti el, Fjodort a kadétöltözék, Marinát és Boriszt a fehér és arany. És rongyok az első képben a nép között feltűnő ótvaros, bolond koldust, kiben mi, tájékozottak, nyomban felismerjük a Bolondot. Ő is lesz az, valóban, de előbb még változatlan ótvaros, idióta mivoltában ő lesz Grigorij is, az ál-cárevics. Együgyű-e vagy szent a Bolond? Együgyű-e vagy szent Grigorij? Együgyű-e vagy szent az orosz nép, mely belé veti bizodalmát? Ilyen erőteljes rendezői értelmező mozzanatot kritikus ne értelmezzen, mert a színházi jel-kép teljességéhez képest csak a rövidebbet húzhatja. Azt mindenesetre elképzelhetik, milyen nevetnivaló látványt nyújt az első pillanatban a vakaródzó-tekergő Bolond és a királynői fellépésű Marina kettőse a kerti jelenetben. De még mielőtt feltámadna, elveszi nevetőkedvünket a belátás - nem a felületi politikai viszonyokba, hanem az általános, mély emberiekbe. Szép és szörnyeteg játszik itt egymással, de melyikük melyik? Marina alakjának kétértelműségét-kétszínűségét csak akkor látjuk át igazán, ha - mint most - nem hagyják ki vagy húzzák meg fontos dialógusát a jezsuita Rangonival. Akit életerős férfi mivoltában Bertman a hercegnő szeretőjének ábrázol; annál gyomorforgatóbb, hogy éppen ő az, aki egyházi-rendi érdekből az ótvaros ágyába parancsolja a lányt. Az ilyesmit (mármint a célzást a páter és a hercegnő testi kapcsolatára) rendezői kabinetalakításnak nevezném. Láttam belőlük számosat, közöttük alig egy-két túlzót vagy indokolatlant. Sikerük persze az énekes színészek képességén is múlik, mint ahogy részben azon, illetve annak korlátozottságán múlhatott a középponti alak viszonylagos halványsága. De még ezt is a rendező javára írom: Grigorijhoz, Rangonihoz hozzá lehet nyúlni merész rendezői kézzel, Boriszhoz nem. Őt értelmezni nem lehet, legfeljebb kiemelni. Hogy Borisz alakját érintetlenül hagyja, az csak egyik megnyilvánulása a mélységes tiszteletnek, mellyel az ötletekben igazán nem szűkölködő rendező a nagy műhöz mint operához és drámához közelít. Katyerina Lvovna pályájának ábrázolásában tiszteletről nincsen szó egészen az utolsó jelenetig, Katyerina és Szonyetka rituális haláltáncáig. Minek is? Sosztakovics sem viselkedik tartózkodóan vagy tisztelettel alakjaival szemben; többé-kevésbé távol tartja zenéjét attól is, amit úgy általánosan „érzelemnek" szoktunk nevezni. Groteszk, vad, semleges, olykor oroszos-népies vagy urbánus-populáris, de soha nem szentimentális hangvételekkel burkolja be s teszi előadhatóvá az előadhatatlan történetet (nem mindenki írta alá, hogy előadhatóvá tette, vö. a Voxdq említett reakcióját). Zenei megközelítésének eklektikája szabad kezet ad a rendezőnek - ha mai rendezőnek egyáltalán szüksége lenne rá, hogy bárki szabad kezet adjon neki -; a zene szabadosságához képest nem mutatkoznék túlzottan szabadosnak a legszélsőségesebb színpadi aktus sem, beleértve a nyíltszíni aktust. Utóbbit Bertman mondhatni prűd tartózkodással az ágytámla mögé száműzi. Annál gátlástalanabbul tombolja ki magát - engedi tombolni színpadát - a drasztikus tömegjelenetekben, aminő Akszinya megerőszakolása és Szergej megostorozása. Ám itt sem engedi a játékot holmi naturalista pantomimmá fajulni; a cselekvényt virtuóz tánc- és mozgásszínház formáiba szervezi. Erre a Sztálin elvtárs észrevételezésével szemben kimondottan antinaturalisztikus, sokszor motorikus-táncos zene alkalmat kínál, sőt fel is szólít. Sujszkij és Borisz: Vagyim Zaplecsnij és Alekszej Tyihomirov
Nem tudom, milyen színpadi ambiente
vette körül a Kisvárosi Lady Macbeth alakjait az ősbemutatón. Bertman
rendezése mindenesetre elszakad a leszkovi leírás 19. századi kisvárosi
kereskedővilágától. A színpadi építményt utasítására a kiváló szcenikus Jó rendezésekről írott rossz beszámolók sajátja, hogy elvesznek a színpadi részletekben, s mire a koncepciót a színpadon kivitelező érdemes személyekre kerülne a sor, elfogy a kritikus szuflája. Pedig mindkét előadás énekes színészeiről lenne mit írni: mert Bertman ugyan erős kézzel irányítja őket, de egyiküket sem degradálja fogaskerékké. Nem látom értelmét, hogy méltatásképpen vagy inkább ahelyett felsoroljam a Borisz Godunov közreműködőinek számomra általánosan ismeretlen neveit, annál is kevésbé, mert sem átvenni nem kívánom a műsorfüzet primitív-pontatlan angol transzliterációját, se nem merem magam ősz szakállára visszaigazítani őket a hagyományos fonetikus magyar átírás bevett szabályai szerint. Láttam-hallottam az emberi formátumánál nagyobb sorsát méltósággal viselő, fegyelmezetten éneklő Boriszt, kinek orgánumából talán nem csak én hiányoltam a valódi szláv mélységeket. Maradandó benyomást tett rám a kettészakadt ősegyház méltóságteljesen ortodox és politikusan katolikus képviselője, Pimen és Rangoni; a kazanyi históriát azonban már hallottam szilénszerűbb Varlaam előadásában. Szántam és együttéreztem a testét mazochista módon gyötrő Bolond-Grigorijjal, kit a rendező nem a szandomiri jelenet diadalmas szerelmesének szólamához választott. Szépségén kívül telt-karcsú érzéki énekével és kifogástalan technikájával is lelkesített Marina, az előadás legértékesebb hangjának birtokosa.
Grigorij és Marina: Vaszilij Jefimov és Kszenyija Vjaznyikova -Vajda János felvételei
A Kisvárosi Lady Macbeth Szergeje nagy elánnal énekelt és játszott, a szerephez elengedhetetlenül szükséges alkati és hangi erotikus charme - varázserő - azonban hiányzott belőle. Borisz Izmajlov kissé túlírt szerepét avatott énekes formálta meg, Zinovij viszont nem csak cselekmény szerint maradt az ajtón kívül. Végezetül megtörve az anonimitást: a túlzás veszélye nélkül példásnak minősíthetem Szvetlana Szozdatyeleva, a nagyszerű Katyerina álmodozó-kívülálló játékát, semleges színezetű, perfektül modulált hangját és tárgyilagosan szenvedélyes, muzikális előadását. |
