A kanadai énekes és dalszerző, Leonard Cohen és az amerikai zeneSzerző, Philip Glass közös művének 2007. június 1-jén volt a bemutatója a Torontói Luminato Fesztiválon. A bő kilencvenperces opusz Cohen 2006-ban megjelent verseskötetének címét viseli: A vágyódás könyve (Book of Longing). Az angol nyelvterületen sikeres könyv az elmúlt két évben megjelent görög, finn, norvég, horvát, héber, dán és spanyol fordításban. A könyv nyomán készült zenemű pedig néhány amerikai előadás után Európában is elhangzott, a produkció látható és hallható volt Angliában, Hollandiában és Spanyolországban. Philip Glass munkáját egyébként neves művészeti intézmények és fesztiválok támogatták, illetve ösztönözték, s hogy a Művészetek Palotája egy évvel a premier után Budapestre tudott hozni egy ilyen fontosnak és érdekesnek gondolt előadást, tulajdonképpen dicséretes. Más kérdés, hogy Philip Glass zenei hozzájárulása Leonard Cohen verseihez egy fabatkát sem ér.

De ne szaladjunk ennyire előre. A vágyódás könyvének zenés színpadi adaptációja három komponensből állt. A zenészek mögötti nagy vetítővászonra Leonard Cohen rajzait, festményeit, lapszéli firkáit vetítették. Néhány vers hangfelvételről, Leonard Cohen tolmácsolásában hangzott el, a zenei komponens pedig Cohen-szövegekre írt ügyetlen dalokból, énekegyüttesekből, s legalább ilyen ügyetlen hangszerszólókból állt. A versek, az énekelt szövegek és a hangszeres közjátékok nagyjából szabályos rendben követték egymást. Összesen 22 vers hangzott el, sorrendjük természetesen előre meghatározott.

A rajzok között voltak karakteres, ironikus önarcképek, karikatúrák; néhány vonallal felskiccelt aktok; lecsupaszított szobabelsők. Ezeket a képeket jópofa dekorativitás jellemezte, s bár jóval több mondanivalóm lenne a produkció látványvilágáról, mégis a zenéről kell szólnom, amiről viszont nagyon kevés mondható el. Mert nagyon kevés van benne. Glass három, néha négy akkordból álló sorokat köröztet, ezek fölött ócska musicaldallamokat énekel négy másodvonalbeli musicalénekes. Elegánsan lemennek a színpadról, ha éppen nincs dolguk, vagy legalább ilyen elegánsan üldögélnek egy fotelben, ha énekelnek, gyakran hamisan és modorosan. Persze nem lenne semmi baj ezzel az énekprodukcióval, ha előre tudjuk, hogy álsanzonok eléneklésével próbálkozó színészeket fogunk hallani.

A hangszeresekkel kevesebb volt a baj. Sajnáltam ugyan őket gondolatszegény szólóikért, melyeket a rituális rend ráadásul még érdemtelenül túl is dimenzionált. Külön reflektort kaptak, néha még előre is kellett jönniük, s ez a koreográfia idővel kínosan elkezdett hasonlítani egy popkoncertre. Igen ám, de Philip Glass muzsikája popdaloknak is szánalmasan gyenge volt - némi mentség, hogy pokolian nehéz jó popdalokat komponálni. Glass egyébként azt nyilatkozta, hogy „számára ez a produkció eltávolodás korábbi munkáitól", ami részben igaz, részben nem. A produkció zenei kudarca egyébként éppen az, hogy a zenei technika, a kompozíciós modor tekintetében egyáltalán nem távolodott el korábbi stílusától. Ha A vágyódás könyve valamiben eltér Glass korábbi munkáitól, az csak a műfaj, melyet az alkotók igen találóan „egész estés koncertműként" (evening-length concert work) határoztak meg.

Nem mindenki hallotta így. Az egyik amerikai előadás kritikusa például így értékelt: „A vágyódás könyve az utóbbi évek legfrissebb, legrugalmasabb és legváltozatosabb Glass-muzsikája, ez a kamarazene természetes kecsességgel világítja át Cohen költészetét." Nos ezt a változatos és rugalmas zenét én rendkívül unalmasnak, merevnek és primitívnek hallottam, kecsesnek pedig semmi pénzért nem mondanám. Cohen költészetét pedig aligha tudja átvilágítani egy olyan zene, mely a szövegek humorához sótlan egykedvűséggel, lényegre szorítkozó fogalmazásmódjához üres minimalizmussal közelít. A zenei semmitmondásnak köszönhető, hogy Cohen költészetének flaszterbölcselkedése néha a bölcseleti líra gyöngyszemének tűnt fel.

Philip Glass és zenésztársai július 3-án és 4-én léptek pódiumra Budapesten. Az első koncerten népes közönség gyűlt össze. Hogy ebből mennyi volt Cohen közönsége, és mennyi Glassé, nem tudom. A langyos tetszésnyilvánítás mindenesetre tanácstalanságról árulkodott. Voltak csalódottak is - azt hiszem, ők lehettek Glass feltétlen hívei. A koncert egészére pedig nincs jobb szó, mint az, hogy ciki. (Július 3-4. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MOLNÁR SZABOLCS

Philip Glass a budapesti koncerten