a
Székesfővárosi Zenekar díszhangversenyt adott 1923. április 5-én
a Pesti Vigadóban. 85 évvel később, ugyanezen a
napon, a Bor Dezső vezette együttes utóda, a NEMZETI FILHARMONIKUS
ZENEKAR koncertezett a Művészetek Palotájában, KOCSIS ZOLTÁN
irányításával. Olvasom a születésnapra megjelent vaskos tanulmány- és
dokumentumkötetben (Hang-szálak, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, 1923-2008;
szerkesztők: Aradi Péter és Mesterházi Gábor), hogy a sikeres
bemutatkozás után Bor Dezső és dr. Huszty Károly rendszeres
hangversenyezési lehetőségek után kutatva az Állatkerttel kötött
megállapodást. Az őszi szezonra pedig a Gellért fürdővel. Nyolc és fél
évtizeddel később, a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyteremben körbetekintve, szembetűnő A koncert Dohnányi Ernő Szózat-, Magyar hiszekegy- és Himnusz-dallamból komponált potpourrijával, az Ünnepi nyitánnyal kezdődött. A hangszerelési leleményéről (is) elhíresült kompozíció 1923. novemberében a Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett hangversenyen Bartók Béla Táncszvitje és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa előtt hangzott el. (Ha idén novemberben valaki megismétli ezt a koncertet, újra találkozhatunk a darabbal.) Kocsis előadásában tökéletesen érvényesült a kompozíció könnyű játékossága -talán nem szentségtörés, ha a művet viccesnek minősítem -és szellemessége. A produkció hangulata nyomán elhárult annak a veszélye, hogy valaki a Szózat vagy a Himnusz hangjainak hallatára felálljon. Az üdítően tiszta és szellős hangzású előadás után Brahms három magyar tánca (1., 3. és 10.) következett. S ha a Dohnányi-darab előadásában a zenekari tömbök virtuóz kezelése szerzett örömöt, akkor a magyar táncokban a játékmód és az összjáték virtuozitása. Nemcsak ilyen zenekari méretek mellett kellene megemelni a kalapot a váratlan akcentusokban, agogikus fordulatokban, dinamikai fricskákban bővelkedő előadás előtt, az improvizáltnak ható zenélés egy jóval kisebb együttesnek is dicsőségére vált volna. Kadosa Pál 3. zongoraversenyéről a két egykori tanítvány -Ránki Dezső és Kocsis Zoltán -azt állította, hogy a kompozíció a Kadosa-életmű kiemelkedő jelentőségű műve (ezt eddig csak leírásokból tudtam), valamint azt, hogy az 1952-53-ban keletkezett darab nyelvében, stílusában jóval markánsabb a bartóki örökségtől való elszakadás, mint a megőrzés gesztusa. Ránki ugyanolyan magabiztosan uralta a szélső tételek extrovertált virtuozitását, mint a lassú tétel meglepően nyílt szubjektivizmusát. Zongorázása rendkívüli komolyságot sugárzott, s a kontrapunktikus szakaszok szigorát sem akarta játékossággal enyhíteni. A siker alapján arra lehetett következtetni, hogy a darab minősége meglepte a hallgatóságot.
Ránki Dezső - Pető Zsuzsa felvétele
Bartók Béla „szimfóniai költeménye", a Kossuth nyitotta a második részt. A hangzó összkiadás részeként a közelmúltban jelent meg a fiatalkori darab CD-felvétele. Engem (kellemesen) meglepett a lemezen hallható előadás, amely a kompozíciót a programzene liszti hagyományához közelítette, a Liszt-allúziókat jóval kontúrosabbnak tüntette fel, általában pedig Liszt hatását Richard Straussénál jelentősebbnek mutatta. A koncerten azonban „helyreállt" a világrend, azt hallottam, amit hallani „kell", amit megtanítanak az iskolában: egy Strauss nyomdokain haladó, nagyon tehetséges fiatalember művét. A befejezésül eljátszott Kodály-darabnak (Fölszállott a páva -változatok magyar népdalra) talán jót tett volna egy csipetnyi a Brahmsnál megtapasztalt improvvisando játékmódból, ám úgy tűnt, Kocsis inkább szikárnak, „racionálisnak" látja a kompozíciót, s ehhez igazítja a hangzás kiegyenlítettségét, transzparens tisztaságát. (Április 5. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) MOLNÁR SZABOLCS
A MAGYAR TELEKOM SZIMFONI KUS ZENEKAR új zeneigazgatójával adott koncertjeiből többet is hallottam az idei hangversenyévadban, és az együttes tematikus sorozatát (Bach és a 20. század) is figyelemmel követtem. Legutóbb hallott műsoruk nyitószáma pozitív változásokról tudósított. KELLER ANDRÁS A fúga művészete Hermann Scherchen által készített hangszerelésének néhány részletét vezényelte. A kiválasztott három contrapunctus közül kettőben a fafúvós csoport játszotta a főszerepet. Korábban bíráltam e szekció színvonalát, most azonban szép, kiegyenlített és muzikális teljesítményt nyújtottak, játékuk figyelemre méltó kamarazenei készségről tanúskodott. A folytatásban Kurtág György-tételeket hallhattunk. A legmegindítóbb a szordinált vonós zenekarra komponált Merán álma volt, a tétel hangszínvarázsa maradéktalan élményt nyújtott. A rákövetkező szóló-, duó- és triótételek (Bref message à Pierre Boulez; Ligatúra Y; Perpetuum mobile; Doloroso) átlagos színvonalú előadása azonban nem segített megérteni a műsorszerkezet logikáját. Nem volt világos, hogy Kurtág zenéje (illetve éppen ezek a tételek) a mellérendelésen kívül milyen viszonyban van a koncert Bach-tételeivel, valamint hogy milyen kapcsolat mutatható ki az elhangzásra kiválasztott rövid kompozíciók között. Nem lettem bölcsebb a következő blokk után sem, ekkor két contrapunctus (7. és 12. fúga) és további négy Kurtág-tétel csendült fel (Virág Zsigmondy Dénesnek; Après une lecture de Rimbaud; Aus der Ferne V.; Schatten). A harmadik részben A fúga művészetének utolsó, befejezetlen tétele és Kurtág két hegedűre komponált Ligatúrája alkotott párt. Utóbbi a befejezetlen Bach-tétel folytatásának, vissz- és utóhangjának tűnt (vagy akként lett feltüntetve). E megoldás igen hatásos, de ízlésem szerint túldramatizált és szentimentális. A szünet után ősbemutatóként hangzott el Stevan Kovacs Tickmayer Variációk egy Bach korál-témára című zenekari darabja. Az újvidéki, magyar nemzetiségű zeneszerző 1991-ben hagyta el az egykori Jugoszláviát, jelenleg Franciaországban él. Korábban írt már darabot a Keller Kvartettnek (A megváltó utolsó hét szava a keresztfán), kompozíciót dedikált az Amadindának és Keller Andrásnak (Szvit hegedűre és ütőegyüttesre) valamint Kurtág Mártának (A varázsló kertje). Műjegyzékéből tudom, hogy Gidon Kremerrel és a Kremerata Balticával is szorosabb munkakapcsolatban áll, egyik új művét (2. vonósnégyes) a Keller Kvartett mutatja majd be idén ősszel Bostonban. Most hallott darabját arányosan felépített, „rendesen" megírt, de nem különösebben érdekes munkának hallottam, az előadás meggyőző volt. Jó lett volna, ha a közönség a szerzőről és a műről is kapott volna információt. (Még a szerző teljes nevét is az internet segítségével kellett kinyomozni...) Nem jöttem rá, hogy a hangverseny zárószáma, Schönberg Verklärte Nacht című korai kompozíciója miként illeszkedett a koncert tematikájába. A megszólaltatás minősége, a karmesteri koncepció világossága, a megmunkálás alapossága azonban zárójelbe tett mindennemű akadékoskodást. Nem először tapasztalom az Olasz Kultúrintézetben, hogy a hangversenyt éppen azok zavarják, akik az előadás zavartalanságában érdekeltek. A koncert alatt a terem oldalfolyosójáról hangos beszélgetés, zajongás szűrődött be, és tette lehetetlenné az elmélyült figyelmet. Hogy az intézmény munkatársait vagy az éppen nem muzsikáló zenekari tagokat illeti ezért dorgálás, most mindegy. Fontosabb, hogy ez a jelenség könnyen hiteltelenné teheti a színpadon teljesítő művészek produkcióját. (Április 10. -Olasz Kultúrintézet. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) MOLNÁR SZABOLCS
Hangversenyturnéi során megkülönböztetett figyelmet fordít budapesti fellépéseire Bogányi Gergely, ahogy a Zeneakadémia közönsége számára is ünnepnek számít egy-egy Bogányi-szólóest. Ez a kölcsönös tisztelet és odaadás jellemezte a művész legutóbbi szereplésének légkörét is, és persze forró fogadtatás (s itt most nem a tévéfelvétel kellékeként felállított reflektorok kellemetlen mellékhatásáról beszélek, ami egyébként jelentősen nehezítette a koncentrációt). A meghirdetett orosz-francia gerincű program széles kitekintést ígért az európai zenetörténetbe: Stravinsky, Balakirev, Debussy és Schumann műveit állította egymás mellé. Miután azonban Bogányi a Petruska zongoraátiratát Schumann C-dúr toccatájára és Papillons-jára cserélte, a műsor koncepciója és logikája markánsan módosult: az est középpontja Schumann zenéje lett, egy-egy színes epizódnyi kitéréssel. Aligha kétséges, hogy Stravinsky művét hallgatva is kivételes élményben lett volna részünk, mégis örömmel fogadtam a változtatást és az eredményeképpen létrejött, homogénebb programot.
Bogányi Gergely
A nyitódarab, Schumann Toccatája szinte kirobbant a várakozással teli légkörből. Bogányi jóformán meg sem várta a közönség elcsendesedését, mintha belülről feszítette volna a kompozíció megszólaltatásának igénye. A teljes interpretációra jellemző volt ez a tűz, amely eleganciával párosult. A motorikus toccata-textúra olvadékonyan simult Bogányi keze alá, dinamikai fokozásai a mormoló, mégis átütő pianók és elsöprő forték közt tágas dimenziót adtak a darabnak. A Toccata elviharzását követően megszólaló Papillons-ban Bogányi már-már valószínűtlenül gazdag hangszínpalettájára csodálkozhattunk rá. Az előadás szinte túlfinomult gyengédsége bizonyosan felülmúlhatatlan -gondolhatta bárki, egészen Debussy Suite bergamasque-jának megszólalásáig. A francia szerző kompozíciójának leheletfinoman csipkézett előadása ugyanis az est talán legmagasabb csúcspontja volt: egyszerre jellemezte utolérhetetlen finomság, tisztaság és tudatosság. Bogányi a leghalkabb pianissimók hangereje alatt még olyan nagy területet tett bejárhatóvá a legnagyobb természetességgel, amelynek egyáltalán létezése is lehetetlennek tűnt az emberi hallás határai miatt. Ugyanez a zseniális finomság és kidolgozottság a koncert súlyponti számában, Schumann C-dúr fantáziájában is megjelent, egy sokkal tágasabb, nagyobb szabású forma alkotórészeként. Jellemző Bogányi költőiségére, hogy valóban a legemelkedettebb pillanat volt az est során a fantázia csúcspontja, amikor az 1. tétel legvégén megjelenik végre a sokáig halogatott, Clarát jelképező C-dúr hangnem, a Beethoventől kölcsönzött dallammal. Ugyanakkor a művész póztalanságát dicséri, hogy ez a pillanat olyan diszkréten bomlott ki az előzményekből, hogy a kevésbé költői körülményektől fáradt, figyelmetlenebb hallgató nagy eséllyel elvéthette. A darab férfiasabb, lobogóbb színei is előtűntek, ahogy lelkesítőnek bizonyult az első rész pikáns finomságait záró, s a Toccatával virtuózabb keretet alkotó Balakirev-darab, az Islamey fényes-tartalmas virtuozitása is. Bogányi a koncert végén bejelentette, hogy két ráadásszámot fog adni, s ettől aztán a következetlenséget remélő közönség szűnni nem akaró tapsa sem tudta eltántorítani (ezt még annak ellenére is rokonszenvesnek találtam, hogy magam is szívesen hallgattam volna őt tovább). A hallgatóság kénytelen volt beérni ennyivel: panaszra azonban természetesen nem lehetett oka, hiszen még Schumann C-dúr arabeszkjének tűnődő-édes, és a Holdfény-szonáta nyitótételének komoran érzékeny interpretációjával is gazdagabb lett. (Április 10. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) KUSZ VERONIKA
A pécsi PANNON FILHARMONIKUS ZENEKAR nem vendégként szerepel már a budapesti zeneéletben, fellépéseik szerves részét alkotják a hangversenykínálatnak. A rájuk összetéveszthetetlenül jellemző, bársonyos-simogató, ugyanakkor karcsú hangzást, fegyelmezett és sugárzó színpadi jelenlétet immár megszokott erényükként könyvelhetik el a koncertlátogatók. Emellett a koncepciózus és különlegességre törekvő műsorösszeállítás is jellemzője az együttesnek, ahogy azt legutóbbi hangversenyük is szemléltette: ezúttal a zenetörténet egy kevésbé ismert szegmensébe kalandoztunk, orosz és dán szerzők izgalmas, rendhagyó párosításával. Sajnos azonban a kuriózumok felé hajló program most nem vált a hangverseny előnyére, s habár a koncert második felében felcsendült Stravinsky-balett, a Petruska megmentette az estét a sikertelenségtől, a hangverseny első része joggal részesült meglehetősen langyos fogadtatásban. Bár a zenéhez mindig nagy tisztelettel közelítő együttes és karmestere, HAMAR ZSOLT nem teljesített gyengébben a szokásosnál, Rimszkij-Korszakov Nagyorosz húsvét-nyitánya és Nielsen Fuvolaversenye feledhető élménynek bizonyult. Talán a művek szokatlan és nem mindig mutatós anyaga jelentett gátló tényezőt a muzsikusok számára, talán a találkozás élménye hiányzott, talán a koncert első felének elfogódottsága bizonyult a leplezhetőnél erősebbnek. Különös, hiszen Rimszkij-Korszakov nyitánya rengeteg elbűvölő hangzással kecsegtet, erejét nem lett volna nehéz kihasználni, s a művet hatásos, színes nyitószámmá emelni. Ehelyett azonban bizonytalanság, s a kiérleltség hiánya volt érezhető: több-kevesebb sikerrel megszólaltak ugyan a szellemes, csillogó hangszerelési megoldások, ám nem váltak homogén, tömör egységgé. Nielsen Fuvolaversenyének interpretációjában is inkább a szólista, SERES DÓRA remekelt: nem kétséges, hogy minden regiszterben kiegyenlített, körvonalazott és testes fuvolahangja, valamint kulturált játéka nagy értékeket rejt magában. Összességében azonban a produkció nem bizonyult különösebben megkapónak vagy érdekfeszítőnek -számos erénye ellenére sem. A kamarazene-szerűen szőtt versenymű sűrű textúráját, melyben a szólóhangszer kifejezetten dialogizáló szerepben jelent meg a zenekar mellett (talán ezt hangsúlyozandó játszott Seres kottából), a muzsikusok odaadással jelenítették meg. Bámulattal vettem tudomásul továbbá, ahogy a pécsiek hatalmas tuttijai, ha arra volt szükség, szinte elolvadtak a gyengéd hangú szólóhangszer felcsendülésekor. Dicséretes alkalmazkodó-készségről egyébként a szólista is tanúbizonyságot tett: játékát olyan széles karakter- és hangszínskála jellemezte, hogy sokszor úgy tűnt, a különböző dialógusokban a másik hangszer tónusához hasonul fuvolája, ami igen változatossá tette tolmácsolását.
Seres Dóra - Pető Zsuzsa felvétele
Igazán jelentékeny interpretációnak azonban csak a teljes második részt kitöltő Petruska bizonyult. A zenekar fölötti szövegvetítőn megjelenő szcenikai utasítások nemcsak a cselekmény pontos követését tették lehetővé, de megengedték, hogy folyamatosan a zenészekre és a karmesterre koncentráljunk. Igen élvezetesnek bizonyult a színes partitúrát ezúttal nemcsak hangzó, hanem látványélményként is magunkévá tenni. A pécsiek nagyszerűen helytálltak a nehéz anyag precíz tolmácsolásában, s minden szempontból korrekt, rendezett, érett előadást hallhatott a közönség. Különösen emlékezetes maradt a mű sajátos, elváló hangzás-rétegeinek világos megszólaltatása. Elsősorban ennek, illetve általában a jól kidomborodó drámai ívnek köszönhető, hogy tánc nélkül is színpadiasan látványos, cselekményes, sőt kifejezetten érzéki interpretációval lettek gazdagabbak a jelenlévők -akik mintha csak az első két szám csalódott fogadtatását akarták volna jóvátenni, ekkor már nagy lelkesedéssel ünnepelték a zenekart. (Április 11. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) KUSZ VERONIKA
Talán a szokottnál is nagyobb várakozás előzte meg az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS oratóriumsorozatának legutóbbi hangversenyét, melyen Haydn Megváltónk hét utolsó szava a keresztfán című műve hangzott el: különböző virtuális és nem virtuális fórumokon heves vita bontakozott ki az érdeklődők közt elsősorban a kompozíció különböző változatai, illetve címének helyes magyar fordítása-értelmezése kapcsán. Az oratórium, mellyel -hála VASHEGYI GYÖRGY repertoárbővítő kíváncsiságának -a budapesti hallgatóság kuriózumokra éhes része megismerkedhetett ezen az estén, valóban meglehetősen bonyolult történetet tudhat magáénak. Eredeti, zenekari változata spanyol inspirációra készült még 1786-1787-ben (Hob. XX:1A), melyet a szerző nem sokkal később, 1787 februárjában vonósnégyesre (Hob. III:50-56) írt át, hogy aztán egy évtized múltán Joseph Freibert passaui karnagy hasonló feldolgozását hallva ismét elővegye a partitúrát, s korabeli vallásos költemények felhasználásával kórust és négy szólistát foglalkoztató oratóriummá dolgozza át (Hob. XX:2). (Emellett létezik még egy billentyűs átirat is, mely azonban a legújabb kutatások szerint nem Haydn műve.) Eredeti változatának nem éppen szűkszavú címe pontosan így hangzik: Musica instrumentale sopra le 7 ultime parole del nostro Redentore in croce, ossiano 7 sonate con un'introduzione e dal fine un terremoto - ez jelenik meg az oratóriumban mint Die Sieben Letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze. Hogy aztán a magyar zenei köztudatban a cím „A Megváltó hét szava a keresztfán" formában rögzült - tekintet nélkül a német cím birtokos szerkezetére és a hét „szó" mondatnyi terjedelmére, s valójában „megnyilatkozás" értelmére -, az nem is csoda, amíg az olyan koncertek, mint amilyennel Vashegyiék kényeztették ezen az estén szép számban összegyűlt közönségüket, ritkaságszámba mennek. Ennek is lehet persze előnye, ami ezen az estén érezhető volt: az izgatott várakozás légköre fokozta a mű kezdeti feszültségét és emelkedettségét. Az előadás az Orfeo- Purcell párosítástól megszokott, kifogástalan színvonalon zajlott, s részben ez, részben a mű egységes textúrája rendkívül homogén, megbonthatatlan produkciót eredményezett. Az apparátus rutinos egységére nagy szükség is volt, hiszen a mű tételei a teljes előadói gárdát egyenrangúan, egymáshoz szervesen illesztve foglalkoztatják. Leginkább a kar drámai erején, lélekjelenlétén és szellemi-fizikai teherbírásán múlt az előadás sikere, s ezt a Purcell Kórus csodálatra méltó professzionalizmussal teljesítette. Izgalmasan, plasztikusan tolmácsolták a szöveget, amelynek letétje látszólagos simasága ellenére szövegfestő motívumokkal és gesztusszerű frázisokkal telített. Tökéletesen egyetértettem a hangversenyt követő tetszésnyilvánításban megnyilvánuló ítélettel, amely látványosan a kar teljesítményét értékelte leginkább. Valóban a szokottnál nagyobb különbséget lehetett észlelni a zenekari tagok és az énekesek produkciója közt: az előbbiek játékán több makula esett, mint amennyi említés nélkül maradhatna, bár okosan tagolt, szuggesztív, értő muzsikálásuk hatását ez nem befolyásolta. Vashegyi képes volt ellensúlyozni a kevésbé szerencsés diszpozíciót, s a zenekart a gyengébben sikerült szakaszok után annyira magával ragadni, hogy az interpretáció feszültsége ne csökkenjen. A koncert vitathatatlan csúcspontja -talán intenzív zenei anyagából közvetlenül adódóan is -az Il terremoto (A földrengés) című utolsó tétel volt (Er ist nicht mehr szövegkezdettel), melynek apokaliptikus képe olyan megrázó erővel jelent meg, hogy a záróakkordokat hosszú másodpercekig döbbent csend követte. Mivel a szólisták (HAMVASI SZILVIA, SZAPPANOS EDIT, HUSZÁR ANITA, KÁLMÁN LÁSZLÓ, KOVÁCS ISTVÁN) önállóan csak ritkán szólaltak meg, elsősorban kvartettjük magától értődően érett összmunkáját és a kórussal jó hangzásarányokat tartó együttműködését dicsérhetem. A legtöbb megszólalás a szopránszólónak jutott: tolmácsolását körültekintés, komolyság és áradó muzikalitás jellemezte. (Április 13. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.) KUSZ VERONIKA
Az utóbbi időben főként a Művészetek Palotájában hallottam oratóriumkoncerteket, így számomra a Máté-passió előadása a Zeneakadémia Nagytermében, a LISZT FERENC ZENEMŰVÉSZETI EGYETEM ÉNEKKARA és ZENEKARA, valamint a MAGÁNÉNEK TANSZAK SZÓLISTÁI közreműködésével már akusztikailag is felemelő élményt nyújtott. A nyitókórus első pár üteme elegendő volt ahhoz, hogy a közönséget magával ragadja, és megteremtse a mű drámaiságához illő emelkedett hangulatot. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kifinomult, ugyanakkor túlságosan steril hangzást produkáló akusztikájában a zene nem öleli körbe a hallgatót, inkább távolabbról, és a szólamokat külön megmutatva, semmint egységbe olvasztva érkezik hozzánk, így sokkal nehezebben válunk a zenei folyamatok részesévé, s inkább maradunk kívülállók. Azt hiszem, ha majd a Zeneakadémia felújítása megkezdődik, sokan fogjuk hiányolni a Nagyterem páratlan akusztikáját, és reméljük, hogy az átalakítás nem fog olyan károkat okozni benne, mint annak idején az Operaházban.
Vashegyi GYörgy, Hamvasi Szilvia, Huszár Anita, Kálmán László, Kovács István - Pető Zsuzsa felvétele A VASHEGYI GYÖRGY irányításával megvalósult produkcióra az Alma Mater Koncertek keretében, a Hérosz-bérlet
negyedik estjén került sor. Az apparátusánál és terjedelménél fogva is
nagyszabású passiót -a hangversenyen teljes egészében, húzások nélkül
szólalt meg -már több évtizede nem adták elő zeneakadémisták, így a
közönség egy kétségkívül izgalmas, és a fiatal zenészek számára
rendkívül hasznos vállalkozás tanúja és élvezője lehetett. Figyelemre
méltó, kidolgozott és arányosan felépített előadást hallhattunk,
Vashegyi dinamizmusának, átgondolt tempó- és karakterválasztásainak,
valamint a diákokkal folytatott alapos felkészítő munkájának
köszönhetően. Annak ellenére, hogy az áriákat a magánének tanszak
szólistái megosztva énekelték, és a technikai, zenei megvalósításban
mutatkozó különbségek nem szolgálták a mű kiegyenlítettségét, a nagyobb
ívekben való gondolkodás, a drámaiság fokozását szolgáló gyors, sodró
tempók megteremtették az interpretáció egységét anélkül, hogy a szöveg
kibontását háttérbe szorították volna. Ezek a tempók nagy kihívást
jelentettek a barokk artikulációval és frazeálással még csak most
ismerkedő zenekarnak - persze a tagok között felismerhettünk egy-egy
olyan muzsikust, aki már régóta elmélyülten foglalkozik a régizene
előadásmódjával -, de a diákok meglepően fogékonynak bizonyultak, és
megfelelő rugalmassággal, alkalmazkodókészséggel követték a karmester
elképzeléseit. Lelkesedésük intenzív koncentrációval társult, s a darab
végére sem fáradtak el, végig képesek voltak megőrizni az előadás magas
színvonalát. A hangszeresek nemcsak A Vashegyi által erőteljesen megmozgatott korálokat és turbákat a kórus tiszta szövegmondással, csiszolt, körvonalazott szólamokkal, valamint változatos dinamikával tolmácsolta, és a textúra könnyed mozgása, színgazdagsága, a dús és homogén hangzás megszólalásaikat rendkívül kifejezővé és élményszerűvé tette, belesodorva a hallgatót a cselekménybe. A zenekar és a kórus összjátékát sem illetheti kritika, kisebb szépséghibák, pontatlanságok persze akadtak, de ezek csak még elevenebbé tették a produkciót. A diákok frissessége, lelkesedése érzésem szerint kifejezetten jótékonyan hatott a néha távolságtartásra hajlamos és a precizitásra nagy hangsúlyt fektető Vashegyire, és ennek köszönhetően az előadás képes volt felszínre hozni a műben rejlő -Gardiner szerint Bach egyik alapvető tulajdonságának számító -szenvedélyességet. A szólisták közül elsősorban
SZIGETVÁRI DÁVID teljesítményét éreztem kimagaslónak: fiatal kora
ellenére nagy kultúrával, biztos stílusérzékkel énekelt, és erővel,
inten- KÁLLAY KATALIN
Cseh szerzők művei foglalták keretbe Beethoven c-moll zongoraversenyét a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR koncertjén -valószínűleg nem függetlenül a vendégkarmester, GERD ALBRECHT személyes preferenciáitól. Különböző németországi zenei intézmények vezető pozíciói mellett ugyanis Albrecht a kilencvenes években a Cseh Filharmonikus Zenekar zeneigazgatói tisztségét is betöltötte, így a cseh zenetörténet alkotásaival nyilván szorosabb ismeretséget köthetett. A Fesztiválzenekar élén vezényelt hangverseny legalábbis erről győzött meg, hiszen Dvo√ák Otello-koncertnyitánya és Janá≈ek Sinfoniettája egyaránt sugárzóan bensőségesnek és otthonosnak tűnt interpretációjában. A 73 esztendős Albrecht szálfaegyenes tartással, kevés gesztussal, s kissé merevnek tűnő mozdulatokkal vezényelt, de a hangzás -szerencsére - ellentmondott a látvány egyhangúságának: kifejezetten színesen, csillogóan, élénken szólt a zenekar. Mint arra programfüzet figyelmeztetett, az Otello-nyitányban Dvo√ák a tragédia zárójelenete, a szerelmi gyilkosság motívumait öntötte zenébe - ezt figyelembe véve talán túlságosan is üdítő és felvillanyozó volt a Fesztiválzenekar interpretációja, mindenesetre a koncertnyitány igen izgalmas, figyelemfelkeltő darabnak mutatkozott tolmácsolásukban. Bár a pontos együttjátékkal, precíz fráziskezdésekkel ezen az estén valamiért hadilábon állt a zenekar, hiányosságaival együtt is izgalmas, tömör, tetszetős előadást élvezhetett a közönség.
Jonathan Biss Ugyanezen erények és gyengék jellemezték a másik zenekari számot is: Janá≈ek műve így nagyon hasonló hatást tett, mint a jó három évtizeddel korábbi, stílusában markánsan különböző Dvo√ák-nyitány. Habár a jellegzetes rézfúvós indításnál és a mű több más, ritmikai és hangerő-arányok szempontjából minden bizonnyal igen kényes pontján olykor némi bizonytalanságot mutatott a zenekar, a végeredmény impozáns előadás lett. A részletgazdag, de a részletekben el nem vesző, tömbszerű elemekből építkező interpretáció leginkább magával ragadó pillanatának a mű végén felidéződő rézfúvós nyitótéma megjelenését éreztem, amelyhez jó érzékkel megvalósított, a tételeken átívelő, monumentális drámai fokozás vezetett el. Az Albrecht által sugallt, kissé talán távolságtartó és hűvös értelmezés ellenére a Sinfonietta előadása is mozgalmasnak és élvezetesnek bizonyult. A zenekari darabok lényegesen élményszerűbb tolmácsolásban szólaltak meg, mint a koncert közepén felcsendülő versenymű, ezt azonban aligha lehet a karmester hibájául felróni: a 26 éves amerikai szólista, JONATHAN BISS produkciója volt az, amelyet kevéssé tartottam meggyőzőnek az est során. Biss tiszta körvonalakkal, életerős hangon, sokszor kifejezett fénnyel játszott, viszont interpretációjának éppen ezen elemeiből adódtak hiányosságai is. A lassú tételben -s a ráadásszámnak választott e-moll Chopin-prelűdben -például nem éreztem kellően kifinomultnak hangját; sokszor tetszetős, súlyos billentését néha kontrollálatlannak találtam; általában véve pedig interpretációját kissé szürkének éreztem. Ezeknél lényegesebb azonban, hogy tempótartásában bizonytalannak mutatkozott. Különösen a zárótétel volt zaklatott és kiegyensúlyozatlan: Biss a szünetek időtartamát sem bírta kivárni, sokszor pedig a futamokba, és a rondótéma visszatéréseibe is belesietett. Bár a Fesztiválzenekar árnyalt és szolgálatkész kísérője volt a szólistának, s Biss kissé mechanikus játékát még finomítani is tudta gömbölyűbb frazeálásával, a tempótartás kérdésében nem tudott javítani a helyzeten (mint említettem, a zenekari számokból is az együttjáték precizitása hiányzott leginkább). Ha a koncertet nem jegyzi fel legjobb produkciói sorába a zenekar, az tehát elsősorban a zongoraverseny előadása miatt történhet meg. (Április 19. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) KUSZ VERONIKA
A 45 éves LISZT FERENC KAMARAZENEKAR születésnapi koncertsorozatának harmadik, egyben utolsó hangversenyén a hallgatóság ismételten megcsodálhatta azt a kiemelkedő előadói színvonalat és felkészültséget, mely az elmúlt évtizedek kitartó, fáradhatatlan munkájának és az ez idő alatt felhalmozott óriási tapasztalatnak köszönhető. Az együttesben éppen a megfelelő arányban találunk idősebb és fiatalabb muzsikusokat ahhoz, hogy a tudás folytonossága, az interpretáció hagyománya ne szakadjon meg, de mégis képesek legyenek befogadni az újat, feltöltődni lelkesedéssel és frissességgel, harmóniát teremtve a generációról generációra változó előadói praxisok között. Az est programja, ahogy azt a sorozat előző koncertjein megszokhattuk, népszerűbb, illetve csak ritkán hallható kompozíciókból állt össze: Beethoven, K. A. Hartmann és Schoenberg egy-egy művének fegyelmezett, mégis könnyed és elegáns tolmácsolását élvezhette a közönség. ROLLA JÁNOS sugárzó energiával irányította zenekarát, s a tagok minden apró jelzésére rögtön reagáltak, a legmagasabb rendű, egymásra figyelő és egymáshoz folyamatosan alkalmazkodó kamaramuzsikálást produkálva. A Beethoven korai alkotóperiódusában született c-moll vonósnégyes (op. 18 no. 4) 1. tétele (Allegro ma non tanto) intelligensen, minden szélsőségtől mentes szenvedélyességgel szólalt meg, és a szólamok homogén hangzásának, valamint a levegős frazeálásnak köszönhetően a vonósnégyes-textúra nem vált nehézkessé, megőrizte a párbeszédek lendületességét. Az Andante scherzoso quasi Allegretto interpretációja a népies táncosság és a fugatószerű, polifon struktúra kontrasztját domborította ki rugalmas ritmikával, puha, ugyanakkor karakteres tónussal; itt tűnt fel leginkább, mennyire kiegyensúlyozott a szólamok egymáshoz való viszonya. A Menuettóban a váratlan beethoveni hangsúlyok szellemes megvalósítása, a zárótételben (Allegro) pedig a dinamikával való játék vált meghatározóvá, de annak ellenére, hogy az együttes általában kifogástalan arányérzékkel és ízléssel muzsikál, a rondó dinamikai fokozásait néha már túlzottnak éreztem. A hangverseny első felét Hartmann 1939-ben keletkezett Concerto funèbre című műve zárta, melyet a zeneszerző panasznak és vádnak szánt, reflektálva a kor politikai helyzetére. A darab szólistájaként a fiatal orosz hegedűművésznő, ALINA IBRAGIMOVA lépett színpadra. Az elme reménytelenségét, valamint a jövőbe vetett töretlen hitet kifejező, karakterekben, vonós színekben rendkívül gazdag kompozíciót a hangszerét technikailag tökéletesen uraló muzsikus fölényes virtuozitással, ugyanakkor teljes átéléssel, a széles érzelmi skálát hitelesen bejárva adta elő. Hangja sokszínű, érzékeny és gazdag, és amellett, hogy rendkívül dús és erőteljes, a legszenvedélyesebb pillanatokban, a legerősebb fortékban is megőrzi finomságát, a vonó sosem csapódik vagy préselődik a húrhoz. Ez a kifinomult vonókezelés talán annak köszönhető, hogy Ibragimova barokk hegedűn is játszik, és a barokk vonó használata lazábbá, rugalmasabbá teszi a jobb kezet. Egyfelől visszafogottság, kiegyensúlyozottság és intellektualitás jellemezte interpretációját, másfelől a fojtott intenzitás a csúcspontokon, tehát a megfelelő pillanatokban kirobbanó szenvedélyességgel tört a felszínre. A zenekar finoman, a háttérbe húzódva támogatta és kísérte a szólistát, precízen és hajlékonyan követte elképzeléseit, mindig a megfelelő hangszíneket és hangzásarányokat alkalmazva. Mindenképpen átütő előadó-egyéniséget hallottunk, és a siker sem maradt el, a közönség lelkesedését a hegedűművésznő Bach a-moll szólószonátájának Andante tételével köszönte meg, melynek érzelemgazdag, varázslatos hangú és stílusos tolmácsolásával bizonyította, hogy jártas a historikus előadói praxisban is.
Alina Ibraginova A koncert záró számaként elhangzott, Richard Dehmel költeményén alapuló Megdicsőült éj megindító, belső feszültségéhez, izgató kromatikájához, sosem csillapodó vágyat kifejező, önmagukat gerjesztő dallamaihoz az együttes sűrűbb, teltebb tónust teremtett, és választékosan kikevert vonós árnyalatok sokaságát vonultatta fel. A zenészek szinte együtt lélegeztek, és a fontos részletek, valamint a nagyobb ívek megrajzolásával tökéletes arányérzékről tettek tanúbizonyságot. Apróbb bizonytalanságok, intonációs zavarok előfordultak, de az előadás magával ragadó, sodró lendülete mellett ezek jelentéktelenné váltak. (Április 22. -Zeneakadémia. Rendező:Liszt Ferenc Kamarazenekar) KÁLLAY KATALIN
Szó szerint és átvitt értelemben is arany szín lebegte körül a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok Bach-estjét. A rendkívül gondosan szerkesztett műsorban J. S. Bach két-két világi és egyházi kompozíciója csendült fel, melyek fényűző hangszerelésükkel, a hangverseny második felében énekes szólistákkal és kettős kórussal kiegészülve valósággal elkápráztatták a hallgatót. A barokk pompa elengedhetetlen hangszere, a trombita (és az obligát üstdobok) korabeli hangolása miatt a közös D-dúr tonalitás is összekötötte az előadott négy művet, s a hallgatóságnak volt alkalma meggyőződni arról, hogy egyáltalán nem véletlenül tartották még Mozart korában is ezt a hangnemet az egyik legragyogóbbnak. A hangversenyt hallgatva óhatatlanul egy pár évvel ezelőtti élmény jutott eszembe: Olafur Eliasson The Weather Project című alkotása a londoni Tate Modernben. Az egykori széntüzelésű erőmű turbinacsarnokában gigantikus méretű izzónak látszó napkorong fogadta a látogatót, mely nemcsak hatalmas méretével, de a falakra felszerelt tükrök segítségével is elvakította a belépőt. Egyszersmind azzal is könyörtelenül szembesített, hogy méreteiben mennyire jelentéktelen az ember, még akkor is, ha az eredetihez képest csak egy jelképes méretű Nappal állt szemközt. Bár a „porszem-érzet" Bach géniusza előtt tisztelegve is megmarad, mégis, e kompozíciók fényességükben is antropomorfak, nem önmagukért valók, hanem a mindenkori hallgatóval bensőséges párbeszédet kialakító műalkotások. Érzésem szerint Kocsis olvasatának is egyik fontos szegmense volt az emberközpontúság megmutatása. A hangverseny első felében felhangzó 3. és 4. zenekari szvit (BWV 1068 és 1069) táncai -bár itt már kétségtelenül stilizálásról van szó -könynyen elképzelhetőek lennének rusztikus környezetben is. Ezúttal azonban ünneplő ruhába öltöztek. Kocsis kotta nélkül, impulzív, világos mozdulatokkal irányította zenekarát. Tökéletesen ráérzett a táncok hangulatára és karaktervilágára, félreérthetetlenül hangsúlyozva azt a mámoros életigenlést, ami a szinte állandóan jelenlévő bachi örömritmusokból sugárzik. Sokszínűség, változatosság jellemezte a tempóváltásokat és a dinamikai palettát is. Az 1068-as mű híres Airje például nemesen egyszerű, homogén, szinte puritán hangzású volt, mentes minden sallangtól, hogy aztán kirobbanjon belőle-utána a szünet nélkül hozzákapcsolt Gavotte tétel. E mű Bourrée-ja, de még inkább az 1069-es művet záró Rejouissance száguldó tempója pedig már-már a lejátszhatóság (a közönség részéről pedig a felfoghatóság) határát súrolta. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy - az est alapszínénél maradva - a tempót illetően bőven volt még aranytartalék a virtuóz előadók kezében. A hangverseny második félidejében a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) csatlakozott a zenekarhoz. Közreműködésükkel először a jellegzetes, lépegető fúgatémájáról nevezetes Nun ist das Heil und die Kraft (BWV 50) kantáta hangzott el, majd Bach nagyszabású egyházi műve, a Magnificat (BWV 243). Előbbinek egyetlen fennmaradt (feltehetően nyitó-) tétele jó alkalmat adott arra, hogy csak rájuk figyelhessünk. Megérte: tiszta intonáció, kimunkált szólamok és egészségesen telt hangzás jellemezte előadásukat. A szólisták (Csereklyei Andrea, Kolonits Klára, Mester Viktória, Szappanos Tibor és Palerdi András) egyenletesen magas színvonalon teljesítettek. Közülük is kiemelkedett Kolonits Klára, aki életörömtől kicsattanóan, nemcsak részleteiben kidolgozott formálással, hanem testbeszédével is kifejezte az Et exultavit örvendező hangulatát. Az énekegyüttesek közül az Et misericordia tételben Mester Viktória és Szappanos Tibor kettőse keltette fel a figyelmemet azzal, hogy két nagyon is eltérő hangszín milyen egyedülállóan különleges ötvözetté olvadhat össze.
Kocsis Zoltán, Csereklyei Andrea, Kolonits Klára, Mester Viktória, Szappanos Tibor és Palerdi András - Pető Zsuzsa felvétel Kocsis gondosan ügyelt a szólisták-zenekar-kórus háromszög érzékeny egyensúlyának megteremtésére. Vezénylésében különösen szimpatikus volt, hogy -bár mindvégig kezében tartotta az előadást -nem helyezte magát előtérbe, inkább diszkréten irányított, s nemcsak az énekes-, hanem a hangszeres szólistákat is hagyta kibontakozni. Mivel mind a négy elhangzott műben sok a szóló, jó lenne, ha a műsorismertetőben - ahogy az tőlünk nyugatabbra már régóta bevett szokás - az érdeklődő hangverseny-látogató elolvashatná a zenekari (énekkari) tagok neveit is. Ha így lett volna, most minden bizonnyal név szerint is kiemelném az est hangszeres főszereplőit, a három trombitást. Mellettük a fafúvók is sok szép percet szereztek a közönségnek ezen az estén. (Április 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) KÁLLAY KATALIN A Zongora 2007-2008-as bérletsoroza tának utolsó hangversenyén korunk talán legnagyobb zongoraművésze, GRIGORY SOKOLOV egyedülálló játékát csodálhatta a magyar közönség a Zeneakadémián. A muzsikus nem először járt nálunk, így a művészetéért lelkesedő zenerajongók és szakmabeliek zsúfolásig megtöltötték a nagytermet, feszült várakozással teli, ünnepi atmoszférát teremtve. Sokolov Mozart- és Chopin-művekből álló programmal készült, és nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ez alkalommal sem okozott csalódást. Először a zongorista senkihez sem hasonlítható, különleges hangképzéséről szeretnék néhány szót ejteni. Sokolov minden hangot külön képez, formál, elindít és lezár; hihetetlen erővel, rugalmassággal, és meglepően magasról közelít a billentyűkhöz, miközben nemcsak a karsúlyt és az ujjakat, hanem az egész test izomzatát használja, tökéletes kontrollt gyakorolva minden egyes hang felett. Ettől persze a hangok egymásutánja, a folyamatok nem sérülnek, és a legfinomabb tónustól, a legéteribb pianóktól a legerőteljesebb fortékig, a legvadabb kitörésekig és a legkeményebb hangütésig minden lehetségessé válik. A billentésfajták, a hangszínek ilyen fokú sokszínűsége, változékonysága -melyhez kifinomult pedálhasználat társul -a művek folyamán szigorú rendszerbe szerveződik, Sokolov játékánál tehát spontán, improvizatív zenei megoldásokról nem beszélhetünk, minden mozzanat teljes tudatosságról árulkodik. Még a gyorsabb futamokban is feltűnik, milyen sokféleképpen kapcsolódhatnak egymáshoz a hangok, milyen árnyalatnyi különbségeket lehet két hang viszonyában teremteni. A billentés kifejezésbeli gazdagsága tehát ámulatba ejti és elbűvöli a hallgatót, én mégis mindig némi hiányérzettel távozom Sokolov koncertjei után. Az, hogy minden tudatosan kiszámított és előre eltervezett, megakadályozza, hogy a közönség és a művész között kommunikáció bontakozzon ki, és a helyszínen szülessenek nagy pillanatok, hogy ne ő uralja hideg fejjel a zenét, hanem a zene sodorja őt akkor és ott, az érzelmi állapottól és a hangulattól inspirált megoldások felé. A hangversenyen elsőként elhangzott F-dúr szonáta (K. 280) Mozart korai műveihez tartozik, neves zongoraművészek igen ritkán tűzik műsorukra, holott a már kifejezetten egyéni és személyes hangvételű kompozíció, ha technikailag nem is, de zeneileg mindenképpen izgalmas játszanivalóval szolgál. Sokolov bátran karakterizálta a változatos és összetett témákat, nagy hangsúlyt fektetve a zenei történések nyugodt kibontására, a tiszta frazeálásra és a textúra áttekinthetőségének megőrzésére, ugyanakkor a nagyobb ívek megrajzolását sem szorította háttérbe, ráirányítva figyelmünket a tételek tematikai és ritmikai egységére. Az Allegro assai dús akkordjai, basszusoktávjai, gyöngyöző triola- és tizenhatod-figurációi, valamint színes dinamikája lehetőséget adott a zongoristának, hogy megmutassa bámulatos kontrasztteremtő képességét. A koncert első feléből a komor hangulatú f-moll Adagio ragadott meg leginkább (a moll hangnem a korszak zenéjében még viszonylag ritka, és a korabeli hangnem-karakterisztika szerint a sötét és szenvedélyes érzelmekhez kötődik), tolmácsolását leheletfinom, puha, lágy tónus, az idővel való kifinomult játék, valamint a dallam és a kísérőfigurák hangzásarányának tökéletes egyensúlya jellemezte. A záró Presto humorával, könnyedségével és merész gesztusaival szerzett örömet. A Mozart legnépszerűbb billentyűs darabjai közé tartozó K. 332-es F-dúr szonátában Sokolov mindent felvonultatott, amit a korabeli artikulációkról, akcentusokról és billentésmódokról tudni lehet, keze alatt a zongora hol csembalóként, hol fortepianóként viselkedett, s minden apró díszítés a leggondosabb kivitelezésben szólalt meg. Talán e szonáta különlegesen kifejező és éneklő Adagiójában zavart leginkább a mindenre kiterjedő tudatosság: olyan érzésem volt, mintha a zongorista egyetlen tételbe minden technikai és zenei kifejezőeszközt belesűrített volna. A virtuóz, lendületes zárótétel ezzel szemben különösen tetszett, múltba néző, barokkos, egyrészt a concerto, másrészt a toccata műfaját idéző motorikus mozgásához csembalószerű hangzás és szellemes hangsúlyok társultak.
Grigory Sokolov Azt est második felében a muzsikus Chopin 24 prelűdjét (op. 28) játszotta. Nem egyszerű vállalkozás a ciklust teljes egészében megszólaltatni, a széles érzelmi skálát átfogni, a többnyire egyetlen anyagból, improvizációszerűen szőtt darabok hangulatát megteremteni, s a „miniatúrákat" nagyobb egységbe foglalni. Sokolovnak sikerült. Elfojtott feszültség, indulat, düh, kirobbanó szenvedély, érzékeny dallamosság, finom szomorúság, játékosság és melankólia váltakoztak gyors egymásutánban, egy pillanatra sem engedve el a hallgatót. A szűnni nem akaró tapsot a zongoraművész Szkrjabin- és Chopin- kompozíciókkal hálálta meg, mi pedig ismételten megállapíthattuk, hogy a tónus ilyen szintű kidolgozottsága és árnyaltsága valószínűleg egyedülálló a világon. (Április 28. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) KÁLLAY KATALIN
Nem titok, hogy Miklósa Erika azon énekesnőink közé tartozik, akinek neve többet szerepel külföldi plakátokon, mint idehaza. Egyik szemünk sír ezért, a másik nevet, hiszen több nagynevű operaházban az idei évadban sem tartottak nélküle Varázsfuvola-előadást (legutóbb a londoni Covent Garden közönsége láthatta ebben a szerepben), de igencsak szemfülesnek kell lenni ahhoz, hogy elcsípjük egy-egy ritkaságszámba menő magyarországi fellépését. A világ egyik legjobb Éj királynője ezúttal -az elmúlt évekre visszatekintve úgy tűnik, immár hagyományosan -gálahangversenynyel örvendeztette meg hazai rajongóit. Az estre - melyre két kollégáját, Ruggero Raimondi-t és Fabio Sartori-t kérte fel közreműködőnek - már jó előre minden jegy elkelt. Feltehetően a vendégeknek szánt gesztus tükröződött a (talán kissé túlságosan is sokszínű) műsorválasztásban: a hangverseny első felében egy Rossini- és öt különböző Verdi-opera részlete, a második félidőt nyitó Don Giovanni-szeletek után pedig három Donizetti-dalműből hangzottak el kivágatok. (A 19. századi olasz operairodalom remekművei között kakukktojásnak ható Mozart-opera valószínűleg az olasz nyelv vagy az egyik kedvenc szerep miatt kerülhetett a válogatásba.) A hangverseny gálához illően nem nélkülözte a show elemeit sem: a színpad felett négy kivetítő vászon hozta közelebb a szereplők arcát, az egyes áriákat-duetteket más-más színű megvilágítás keretezte, és a rendkívül dekoratív énekesnő három csodálatos ruhakölteményt is rendelt ez alkalomra.
Ruggero Raimondi Raimondi -kétség nem fér hozzá -már túl van pályája zenitjén, de basszbariton orgánuma még mindig nemes és átütő erővel szólalt meg. Az esetleges hiányokat jótékonyan elfedte az énekes figurális alakításának sokszínűsége. Don Basilio szerepében (A sevillai borbély) például igazi intrikust varázsolt a színpadra, fantasztikusan kifinomult gesztusrendszerét élvezet volt nézni. Páratlan volt az érzelmek és indulatok összecsapásának ábrázolása Silva áriájában (Ernani), testhezálló szerep volt számára az öregedő csábító, Don Giovanni szerepe is. A majd' háromórás maratoni koncert végére azonban láthatóan mind szellemileg, mind fizikailag elfáradt, egy áriát el is hagyott az előzetesen kinyomtatott műsorból. A kuruzsló Dulcamara (Szerelmi bájital) hadaróáriájában még elfogadható kellék volt a kezében tartott kotta (mintegy azt sugallva, mintha abból sorolná fel, mi mindenre alkalmas az eladásra kínált csodagyógyszer), mikor azonban Don Pasqualeként megkapta hitvesi pofonját (ami a csattanásból ítélve elég élethűnek tűnt), és szerepe szerint megtörtté, kétségbeesetté, ifjú felesége kénye-kedvének kiszolgáltatottjává vált, fel nem foghattam, hogy panaszáradata közben miért volt szüksége minduntalan a kottába néznie, amivel az egyébként tökéletesen felépített, szuggesztív és hiteles alakításának illúzióját törte meg. Sartorinak kevesebb lehetősége adódott az ellenkező előjelű karakterek ábrázolásra, hiszen minden áriájában tragikus (vagy legalábbis az életben vesztes) lírai tenorszerepeket (Macduff, Alfredo, Nemorino, Edgardo) énekelt. Ezen belül viszont hangulatok, érzelmek, szenvedélyek gazdag arzenálját vonultatta fel. Hangja kiérlelt, nemes, magasságban és mélységben egyaránt átütő erővel szólt. Nehéz egyet is kiemelni a gálán énekelt szerepei közül. Legemlékezetesebb talán Macduff (Macbeth) megformálása volt, melyben megrendítően tolmácsolta a gyermekeit sirató apa fájdalmát és a bosszúra szomjas hazafi szenvedélyét. Az est vitán felüli főszereplője, Miklósa Erika frappáns választ adott azoknak, akik egyszerepes énekesnőnek tartják. Hangjának plasztikussága, intonációjának, dallamíveinek kidolgozottsága, artikulációjának világossága csupán eszköz volt szerepeinek megformáláshoz. Játszott a teste, de legfőképpen az arca, mely minden rezdülésével alakításának művészi hitelességét teljesítette ki, s ezért lehetséges, hogy úgy éreztük, egy Elena, Oscar, Violetta vagy Zerlina szólt hozzánk. Norina és Lucia pedig valóban személyesen jelent meg a pódiumon ezen az estén.
Milósa Erika és Medveczky Ádám - Pető Zsuzsa felvétele
Az est szürke eminenciásai, a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR (MEDVECZKY ÁDÁM vezényletével) kisebb belépési pontatlanságoktól eltekintve nemcsak az énekes szólistákat kísérték derekasan, hanem négy nyitány és egy előjáték megbízható előadásával is hozzájárultak az est fényéhez, csakúgy, mint SÁNTA JOLÁN, aki végtelen alázattal formálta meg két apró epizódszerepét. A közönség megérdemelt, szűnni nem akaró vastapsát a megható egyszerűséggel előadott A csitári hegyek alatt előadásával köszönte meg a művésznő. (Április 29. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)
KOVÁCS ILONA |
