A Hungaroton Classic 2001-ben érdekes ötlettel lépett piacra: a „Janus" sorozatban valamennyi kiválasztott kompozíciót kétféle változatban adták közre. A sokat ígérő, de sajnos rövid életű vállalkozás utolsó lemezén Király Csaba Liszt-műveket játszott, a Weinen Klagen variációkat és a híres B-A-C-H-t, mindkettőt orgonán és zongorán. Március elején Királyt egy szintén Janus-arcú szólóest keretében hallhattuk: a B-A-C-H kétféle szerzői változata mellett Bach g-moll fantázia és fúgáját játszotta orgonán és Liszt átiratában zongorán, a Les préludes-öt saját átdolgozásában orgonán, végül a Haláltánc zenekari verziójának zongoraszólamát adta elő Fassang László orgonakíséretével.

Király Csaba Művészetek Palotája-beli debütálása egyúttal visszatérést is jelentett, hiszen az elmúlt években viszonylag ritkán hallhattuk Budapesten. 1985-ben nagy feltűnést keltett, amikor legfiatalabb résztvevőként megnyerte a Magyar Rádió zongoraversenyét, majd a '90-es évek elején gyakran találkozhattunk vele mint szólistával, kamarazenésszel, zenekari zongoristával vagy éppen continuo-játékossal. A legkeresettebbek közé tartozott azért is, mivel az utolsó pillanatban beugorva is alkalmazkodni tudott a legkülönfélébb elvárásokhoz, olykor napok alatt tanult meg új és bonyolult kompozíciókat. Nagy vállalkozásokba vágta fejszéjét, például többször végigjátszotta Bach és Liszt összes orgonaművét, százrészes sorozatot indított Liszt zongoraműveiből, és számos nagyszabású zenekari művet írt át orgonára. Majd kikerült a fővárosi zeneélet vérkeringéséből: Pécsre költözött, és az egykori Zeneművészeti Főiskola tanszékvezető tanára, majd három évre igazgatója lett, emellett sokat koncertezett külföldön.

Király Csaba márciusi hangversenye örömteli meglepetésekkel szolgált a budapesti közönség számára, a fokozott érdeklődést színültig telt ház, a sikert többszöri vastaps jelezte. A különleges műsorösszeállításról már a plakátok értesítettek, sokan azonban jogosan kételkedhettek abban, hogy egyazon művész mindkét hangszeren elsőrangú teljesítményt nyújthat-e; olyant, amely megfelel a Nemzeti Hangversenyteremben elvárható, igen magasra állított mércének. Szerencsére nem csalódtunk, a született orgonistából egyetlen pillanat alatt par excellence zongorista lett és viszont, csupán át kellett ülnie a néhány méterre álló másik hangszerhez.

Az igazi meglepetést azonban Király azok számára okozta, akik ismerték, de régóta nem hallották. Úgy érezzük, művészete most érte el zenitjét: játéka letisztult, határozottan egységesebbé és érettebbé vált, zongorabillentése átalakult és a színek egész skálájával gazdagodott. Két évtizeddel ezelőtt még bőven akadt kifogásolnivalónk, bár a kisebb stiláris töréseket, az interpretáció egyenetlenségeit és a ritmikai fegyelem megingásait jórészt egy zseniális ifjú szertelenségeinek és tapasztalatlanságának rovására írhattuk. Azóta játéka kontrolláltabb és tudatosabb lett, de ma sem nevezhetjük intellektuális típusú művésznek. Interpretációját, úgy tűnik, döntően befolyásolja az ihlet és a pillanat varázsa. Az első műsorszámok kedvező fogadtatása felszabadultabbá tette a Les préludes orgonaátiratának előadásában, ennek sikere pedig tovább inspirálta a g-moll fantázia és fúga Liszt-féle zongoraváltozatához érve. Kétségkívül ez utóbbi volt az est zenei csúcspontja, felejthetetlen és világszínvonalúnak tekinthető produkció.

A legnagyobb várakozás természetesen a Haláltánc zongora-orgona előadását előzte meg. Nagyszerű ötlet volt Királyt Fassang László-val együtt felléptetni, aki maga ültette át a zenekar szólamait orgonára, tökéletesen eltalálva a hangzási arányokat, és igen érzékenyen, kotta nélkül kísérte a szólistát. Meglepve tapasztaltuk, hogy a két eltérő alkatú művész közös játéka nem gyengítette, hanem erősítette az összhatást, és ugyanez érvényes a két hangszerre is. A Művészetek Palotája kiváló orgonával rendelkezik, de a terem akusztikai adottságai, főként a rövid lecsengési idő miatt olykor kissé száraznak tűnik a hangja, amit ezúttal meglepően jól kompenzált a zongora fényes tónusa. (Március 3. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

GOMBOS LÁSZLÓ

A Liszt-bérlet negyedik estjén VÁRJON   DÉNES Mozart-, Schumann-, Bartók- és Liszt-kompozíciókból álló műsorát hallhatta a közönség a Zeneakadémián. Kitűnő koncertről számolhatok be, a zongoraművész mély és érett muzsikálásával ismét bizonyította, hogy igazán jelentős teljesítményekre képes, szuggesztív előadóegyéniség.

Már a hangverseny elején örömmel tapasztaltam, hogy nyoma sincs belső nyugtalanságnak, feszültségnek -Mozart D-dúr szonátájának (K. 284) reprezentatív, virtuóz nyitótétele lendületesen, ugyanakkor feszes ritmikával szólalt meg. Különösen tetszett, hogy a billentés nem volt óvatos és finomkodó, Várjon Dénes mindig a kellő erővel és súllyal közelített a billentyűkhöz, a hangok mégis pregnánsan és gördülékenyen fonódtak egymásba. Ez a zengő, szimfonikus tónus tökéletes összhangra talált a figyelmet parancsoló, csillogó Allegro tematikájának zenekari fogantatásával. A lassú tétel (Rondeau en Polonaise) -mely karakterében a címe ellenére inkább nyugodt léptű menüett - karcsúbb, éneklőbb hangszínével könnyedséget és eleganciát sugárzott. A zárótétel (Thema mit zwölf Variationen) variációi nemcsak a témafeldolgozás, hanem a hangszertechnika szempontjából is rendkívül sokoldalúak, s az ebben rejlő lehetőségeket a zongorista a végletekig kiaknázta. Érzékenyen és visszafogottan énekelte a dúsan kolorált dallamokat, energikusan játszotta a virtuózabb szakaszokat, a kézkeresztezés és a ritmikai játékok ízléses kidomborításával felszínre hozta a humort, ahol pedig az ellenpontos szerkesztésre kívánta felhívni a figyelmet, élesebben rajzolta meg a belső szólamokat. A karakterek, a hangszínek és a dinamika sokszínűsége mindeközben nem aprózta el a zenei folyamatokat.

A Fantasiestücke (op. 12) erőteljes és bensőséges előadásával ragadott meg. A merész témák, mozgékony, szenvedélyes scherzók, sejtelmes éjszaka-zenék különféle hangulatai a zongora sokféle megszólalásmódjának, a billentés kifejezésbeli gazdagságának köszönhetően születtek meg, és a zongoraművész átfogó koncepciója révén követték a nagy ívű Schumann-ciklus érzelmi hullámzását.

A koncert második felét, ha lehet, még átütőbb és oldottabb muzsikálás jellemezte. Az Improvizációk magyar parasztdalokra (op. 20) friss, közlékeny tolmácsolása bátran kiemelte a népdalokat körülölelő kíséret merész harmóniáit, szeszélyes ritmusváltásait, s a világos formálás, valamint az áttetsző hangzáskép a textúra minden izgalmas mozzanatát felfedezhetővé és élvezhetővé tette. A különböző karakterek és gesztusok Várjon Dénes expresszív hangütése nyomán tisztán körvonalazódtak. Az interpretáció legnagyobb érdeme az egymás után következő, apró kompozíciók sodró lendülete, a sorozat egészének egységbe foglalása volt -mintha a tételek egymásból, az egész Bartók-mű pedig egyetlen lélegzetvételből bontakozott volna ki. A hangverseny csúcspontját a Liszt-darabok (Álmatlanul; Kérdés és felelet; Gyászgondola, no. 2; Első elfelejtett keringő; Velence és Nápoly) jelentették. Különösen szimpatikus volt, hogy a zongoraművész nem lármás virtuozitással közelített a művekhez, nem a merész formakezelés, a különös harmóniák és hangzásvilág, valamint az olykor csupán néhány hangból építkező tematika megmutatására fektette a hangsúlyt, hanem azoknak a lelki viharoknak és háborgó érzelmeknek a kifejezésére, melyekből ezek a művek származnak („Szívemben mély gyászt hordozok; olykor-olykor ennek a hangjegyekben kell kitörnie"- írta Liszt). Ki kell emelni a Richard Wagner halálára komponált Gyászgondola, no. 2 előadását. A koporsóval a vízen sikló gondola zenei képe valóban megidézte a látomást -itt ismét Liszt egyik mondata jutott eszembe: „A szomorúság néha úgy beborítja lelkem, mint valami takaró" -, s az indulatok mesteri fokozásával éppen a megfelelő pillanatban jutottunk el az addig visszafojtott feszültség kirobbanásához. A koncert zárásaként elhangzó Velence és Nápoly szokatlanul erőteljes, száguldó, de ugyanakkor rendkívül feszes Tarantellája már csak megerősített abban, hogy a hallgatóság ezen az estén igazán maradandó élménnyel gazdagodott. (Március 11. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

Az AMSZTERDAMI BAROKK ZENEKAR és KÓRUS hangversenyére a LOW Holland-Flamand Kulturális Fesztivál záróeseményeként került sor a Művészetek Palotájában. Az együtteseket irányító TON KOOPMAN különleges programmal, két Telemann-művel (Die Donnerode, Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus) örvendeztette meg a régizene rajongóit, hiszen annak ellenére, hogy a Brockes-passióból és A türelmes Szókratészból Magyarországon készült az első hanglemezfelvétel, a maga korában Bachnál jóval népszerűbb komponista vokális darabjai nálunk még mindig ritkán hallhatók. (A szervezők -hasonlóan a Vashegyi-féle h-moll mise előadásához -ezen az estén sem gondoskodtak kísérőfüzetről, noha a speciális műsor megkövetelte volna. A szórólap sem volt túl igényes: míg egyik oldalán még Deborah York szopránénekesnő, a másikon már a helyette beugró Bettina Pahn neve szerepelt.)

Telemann életművének javát és legkarakterisztikusabb részét kisebb-nagyobb vokális kompozíciói alkotják. Kortársai ezeket a műveket példaadónak tekintették, dicsérték könnyed, dallamos áriáit, a gáláns stílus és az ellenpontos komponálásmód bizonyos jellegzetességeinek mesteri ötvözését és a népies elemek használatát. A koncert első felében elhangzott, a lisszaboni földrengés emlékére íródott Viharóda az egyszerűséget és a játékos virtuozitást helyezte előtérbe, mellőzve mindenfajta drámaiságot („...különösen a szívemen viseltem, hogy mindegyik hangszert természetének megfelelően alkalmazzam, és mint majd' valamennyi többi dolgomban is, itt is ügyeltem a könnyedségre" -írta Telemann). A kiemelkedő alkotások közé sorolható Jézus feltámadása és mennybemenetele ezzel szemben sokkal komolyabb, nagyobb szabású oratóriumnak mutatkozott, a korabeli kompozíciós technikák széles tárházát nyújtva. Ton Koopman korát meghazudtoló lelkesedéssel és erővel irányította zenekarát, maradéktalanul meggyőzve közönségét Telemann kifogyhatatlan ötletességéről, humoráról, valamint a karakterek és a kifejezés sokszínűségéről. Különösen tetszett, hogy mindezt sodró lendülettel, ugyanakkor -a barokk koncerteken gyakran tapasztalható - szélsőségektől mentesen tette, a nyugalom és a ritmikai feszesség megőrzésével. Ehhez persze nagyban hozzájárult a continuo biztos alapot nyújtó, de a textúra lélegzését és az árnyalatnyi agogikákat kiegyensúlyozottan követő játéka. A zene beszédszerűségét a bátor tagolások és a gazdag artikuláció tette elevenné; ez utóbbiban különösen a vonósok jeleskedtek, akik frissességükkel, telt és homogén hangzásukkal, valamint izgalmas frazeálási megoldásaikkal tűntek ki a zenekarból. A fúvósok közül a fagottost (WOUTER VERSCHUREN) érdemes kiemelni, aki természetes zeneiséggel megformált szólamával járult hozzá az ihletett előadáshoz (már a Viharóda első szopránáriájában felhívta magára a figyelmet), ezzel szemben a fuvolások játéka néhol kifejezetten pontatlan, hanyagul artikulált és hamis volt. A kórustételek mindig a zenei folyamatnak éppen megfelelő intenzitással szólaltak meg, köszönhetően az énekesek érzékeny, a szövegkifejezésre nagy hangsúlyt fektető interpretációjának. A zenekar és a kórus összhangja kifogástalannak bizonyult, a karmester éles tempó- és karakterváltásaira mindkét együttes rugalmasan és precízen reagált.

Az énekes szólisták közül a tenor TILMAN LICHDI nyújtotta messze a legkiemelkedőbb teljesítményt. Testes, zengő, ugyanakkor világos hangjával, megbízható magasságaival gördülékenyen győzte a virtuóz koloratúrákat, míg izzó zeneisége, színes és érzelemgazdag interpretációja áriáit a hangverseny legszebb pillanataivá avatták. KLAUS MERTENS-nek a koncert elején még kissé rekedtes, fedett basszusa szép lassan kitisztult, és noha jelenléte a színpadon távolról sem volt olyan intenzív, mint Lichdié, kulturált és stílusos éneklése megnyugtatóan hatott. A másik basszus, EKKEHARD ABELE viszont sem technikailag, sem zeneileg nem volt meggyőző, feszített, érdes hangját nem éreztem elég hajlékonynak ehhez a stílushoz. BETTINA PAHN sokat tud a korabeli praxisról, és ezt meg is akarja mutatni hallgatóságának. Fényes, kecses szopránjával, szólamának életteli, árnyaltan kidolgozott tolmácsolásával valószínűleg sokakat elbűvölt, számomra azonban néhol túl manírosnak és kiszámíthatónak tűnt. FRANCINE VAN DER HEIJDEN (szoprán) és BOGNA BARTOSZ (alt) éneklése nem volt átütő, hangszínük sem a legszebb, de kamarazenei érzékenységük, kiegyensúlyozott és kifejező előadásuk összességében mégis kedvező benyomást tett.

Igazán felszabadult muzsikálást hallhattunk ezen az estén, és ez Telemann érdeme is, aki a zenészek számára olyan szólamokat komponált, melyek technikai kihívásaikkal nem terelik el a figyelmet a zenei megvalósításról, és a zenélés igazi céljáról és értelméről: az örömről. A kritika végén álljanak ismét a zeneszerző szavai: „Add meg minden hangszernek azt, amit kedvel, akkor a játékosnak öröme lesz belőle, te pedig gyönyörködhetsz benne." (Március 12. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. LOW, Holland-Flamand Kultfeszt. Rendező: Budapest Music Center)

KÁLLAY KATALIN