-Erős a gyanúm, hogy Magyarországon -legalábbis koncerten - most először hangzanak el ezek a Telemann-művek. (Viharóda, Jézus feltámadása és mennybemenetele: kritika a 47. oldalon - A szerk.) Telemann-nak eddig nem alakult ki számottevő kultusza nálunk, bár bizonyára másutt sem közelíti meg népszerűsége a nagy kortársakét. Ez az utókor reális ítélete, vagy valami rettenetes méltánytalanságnak vagyunk a tanúi?

-Tudja, Telemann-nak az a pechje, hogy mellette ott volt még Händel és Bach, márpedig nekik nagyon jó a képviseletük; eredményesen működnek a nevüket viselő társaságok, amelyek nagy fesztiválokat rendeznek névadóiknak. A magdeburgi Telemann Társaság viszont még az NDK korszakát is nehezen vészelte át. Különben ez a mostani turnénk is azt bizonyítja, milyen nehéz eladni Telemannt. A rendezők mindenütt attól szoronganak, hogy nem jön a közönség. Pedig ezek igazán nagyszerű művek. Egészen különlegesek, és különös effektusokat is használnak. A Viharódában például két üstdobkíséretes ária is szerepel. Olyan eszköz ez, amellyel korábban soha senki sem élt. Szinte már a 19. századot előlegezi meg. Roppant hatásos és kellemes zene, amelyet mindenki szívesen hallgat, ha már egyszer ott van a teremben. Nekem egyébként Telemannról gyakran jut eszembe Haydn. Haydnnal szemben is mindig Mozart nyer. Alig akad lemezcég, amely teljes számban vállalná a Haydn-szimfóniákat, mert nem bíznak a portéka eladhatóságában, márpedig ha nem bíznak benne, akkor megette a fene az egészet, akkor nem is sikerülhet. Karmesterként rengeteg Haydnt vezényelek, és látom, mennyire szereti a közönség. Csak kell neki egy kis propaganda. Visszatérve Telemannra: Hollandiában például az a tény szorítja háttérbe a ma este itt bemutatandó darabokat, hogy az emberek olyan nagyon szeretik a Máté-passiót, hogy már a János-passiót is alig hallgatják. Márpedig így szinte elképzelhetetlen, hogy ez a két Telemann-mű beleférjen a húsvéti zenei kínálatba. Pedig igazán jók. Csak nehéz rávenni a koncertszervezőket. De Telemann nem kivétel. Hányszor meg akartam már csinálni például Graun ragyogó oratóriumát, a Krisztus halálát, de teljesen reménytelen. Pedig az is nagy zene, és a saját korában ismert és népszerű darab volt. De az emberek furcsálkodának: ugyan már, ki a fene az a Graun? Szerintem a historikus együtteseknek kötelességük, hogy mélyfúrásokat végezzenek a barokk repertoárban, hogy nem játszott darabokat vegyenek elő és mutassanak be. Akárhányszor el lehet játszani a h-moll misét vagy a Máté-passiót, de igazán fontosnak azt tartom, hogy az embereket más zenékkel is megismertessük. Remélem, ma este, amikor a koncerten meghallgatnak bennünket, azt fogják mondani, ez remek zene, miért nem ismerjük eléggé? Telemann-nal nagyon sok koncert műsorát meg lehet tölteni. Vokális és hangszeres zenéje egyaránt ragyogó, nagyszerű kamarazenét szerzett, zenekari művei közül egyik jobb, mint a másik, a fuvolás és furulyás versenyművek fantasztikusak, a közönség rendre szűnni nem akaró tapssal fogadja őket. Most vezényeltem például a Tafelmusikot Clevelandben, modern hangszeres előadásban. A muzsikusok azt mondták: nahát, fogalmuk sem volt róla, hogy milyen ragyogó zenét írt ez a Telemann. Az a reménység éltethet bennünket, hogy a hanglemezcégek, amelyek mostanság nagyon rossz helyzetben vannak, ráfanyalodnak. Végtére csak nem fogják ugyanazt a zenét százhuszadszor is kiadni, inkább valami ismeretlennel kezdenek majd, és előbb-utóbb rájönnek, hogy kicsoda és milyen jó szerző Telemann.

-Vajon mennyire ismerjük Telemannt? Az életműről tudni lehet, hogy terjedelmét tekintve sokkal nagyobb, mint legtöbb kollégájáé. Tudtommal az oeuvre egésze nincs is teljesen feltárva.

-Magdeburg kezdte katalogizálni a műveit. Az instrumentális művek egymás után jelentek meg. Gondolja csak meg, a Hamburger Ebb und Flut a nyolcvanas években még egyáltalán nem volt ismert mű. Csak akkor vált híressé, amikor megjelent az első lemezfelvétele, talán Harnoncourt vagy Goebel vette lemezre. Azóta viszont már repertoárdarabnak számít. A Kapitänsmusikról, amely a hamburgi hajózási vállalkozók rendes éves ünnepségére íródott, megjelent egy disszertáció, úgyhogy most lehet róla legalább annyit tudni, hogy létezik, de még nem publikálták, pedig ez igazán a nagyközönségnek való mű. Telemann ezernégyszáz kantátát írt, amelyek közül csak a legkisebb apparátusra írottakat ismerjük. Szinte soha nem hallani az operáit. Egy-két lemezfelvételen kívül senki sem foglalkozott velük. Néhány évvel ezelőtt előadtuk Az utolsó ítélet című művét. Nagy zene, ünnepi. Szóval, nincs könnyű dolga Telemann-nak az utókorral, de mindent elkövetünk az érdekében, ugyanúgy, ahogy például Graupner művének megismertetéséért, aki ugyancsak első osztályú zenét írt. Érte azt tettük, hogy kantátáit a Bach-kantátákkal egy koncerten játszottuk, hiszen Bach ideje előtt Graupnert is hívták Lipcsébe. Ezért állítottuk párba a műveiket.

-Helyi kultusza sincs Telemann-nak? Mondjuk ott, ahol élt: Magdeburgban vagy Hamburgban.

-Hamburgban az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején nagyon sokat tettek Telemann emlékéért. Zenéjéről disszertációk jelentek meg, az Archiv és a Telefunken cégek lemezeket készítettek műveiből. Egy sor kamaraműve jelent meg még bakelitlemezen: ezek a darabok számítanak mindmáig a legismertebbeknek. Zenekari művei jóval kevésbé népszerűek, a vokálisak pedig még annyira sem.

-Vajon hogyan állt össze a mai műsor? Milyen ez a két darab, és mit keres egy programban?

-Telemann 1756-ban komponálta a Viharódát, amely a lisszaboni földrengés évfordulójára készült, a természeti katasztrófa áldozatainak emlékére és az összedőlt templomok rendbehozatalára. A szinte teljesen megsemmisült Lisszabon újjáépítése javára kétszer is előadták. Érdekes, hogy ebben a darabban egy csöpp szomorúság sincsen, vagy csak minimális. Az Úristen tudja, miért tette ezt Liszszabonnal, bele kell törődni. Ő jobban tudja. A másik, A feltámadás 1760-ban íródott, de a két mű gyorsan, még a szerző életében egymásra talált a koncertműsorban. Érdekes adalék, hogy az unokaöcs, Georg Michael Telemann, aki Rigában működött, még 1800 után is megpróbálta ébren tartani bácsikája emlékét azzal, hogy ezeket a műveket műsoron tartotta. És milyen igaza volt, nagyon jól tette!

-Évtizedek óta nem tudom felérni ésszel, hogy az ön hazájában gyakorlatilag egy időben ennyi tehetséges ember kezdett el historikusan zenélni. Ez mindig úgy szokott történni, hogy egy vagy két nagy kisugárzású mester útjára indít egy hullámot. Önökre ki vagy mi hatott így?

-A fellendülés egyértelműen annak köszönhető, hogy Gustav Leonhardt Hollandiában élt. Neki a szükséges anyagi eszközök is a rendelkezésére álltak, megalakította consortját, és a korai hatvanas években a Telefunken elkezdett velük lemezeket csinálni. Jellemző módon ez azért történhetett, mert a lemezcégnek nem volt elég pénze, hogy nagyzenekari felvételeket készítsen. Az orruk viszont annál jobb volt, hiszen megszerezték Leonhardtot és Harnoncourt-t. És a régi hangszerek nagyon „fotogének", sokkal jobban szól például egy csembaló lemezen, mint egy koncertteremben. Őket nagyon korán követték a többiek, és aztán megjelent a fiatal nemzedék. Mindehhez még hozzájött, hogy Hollandiában hagyományosan nagy divatja volt a házi muzsikának, tömegek játszottak otthon, és előszeretettel vettek elő olyan hangszereket, mint például a blockflöte. Aztán nem szabad elfeledkezni azokról az amatőr kórusokról sem, amelyek például Schütz-darabokat énekeltek. Ennél sokkal több nem történt, de ezek a dolgok valahogy összeadódtak, és valóságos mozgalommá duzzadtak. Mind a mai napig akárhányszor föllépünk a Concertgebouw-ban, a terem zsúfolásig megtelik. A régi hangszeres előadások iránti érdeklődés töretlen. Különben figyelemre méltó, hogy ha a Concertgebouw-ban a Máté-passiót a saját zenekarommal és kórusommal vezényelem, illetve ha a Concertgebouw Zenekaréval és kórusával, akkor a két előadás más közönséget vonz. A jegyek mindkét esetben elfogynak, de az arcok nem ugyanazok. Ugyanez a helyzet szinte minden holland városban: óriási a régi zene kultusza, legalábbis ami az ismertebb műveket illeti, mert el sem tudom képzelni, hányan jönnének el, ha mondjuk egy nagy Schütz-fesztivált rendeznénk. Valami kis fejlődés észlelhető, a közelmúltban egy kisebb Buxtehude-sorozatot csináltunk, és viszonylag jól látogatták a koncerteket. A Concertgebouw termét persze nem tudtuk volna megtölteni, de az az öt-hatszáz főt befogadó templom, amelyben felléptünk, zsúfolásig megtelt. Az derült ki, amit persze amúgy is tudtunk, hogy létezik egy olyan, nem nagyszámú közönség, amely szívesen meghallgat ismeretlen műveket, és van egy egyre izmosodó koncertpublikum, amely minden évben szívesen hallgatja a Máté-passiót.

-Ön rendkívül elfoglalt muzsikus.

-Az Amszterdami Barokk Zenekar évi három és fél, négy hónapot dolgozik. Ennek mintegy a felét kórussal. Elég sok amerikai és európai modern zenekarral is dolgozom, most jövök éppen Clevelandből, és közben próbálok tanítani, csembalistákkal foglalkozom, és a leydeni egyetemen vagyok zenetudomány-professzor. Most szombaton Moszkvában lépünk fel, onnan vasárnap jövünk vissza, kedden délután pedig már Berlinben lesz csembalókoncertem, s még aznap orgonaestet adok. A Buxtehude-évben harmincöt orgonakoncerten működtem közre, ami sokkal több az átlagnál. Ez persze nem volt mindig így, mostanában nem játszom évi ötvennél több szólóhangversenyt, míg a hetvenes években előfordult, hogy száznegyven-százötven szólókoncertet is adtam egy évben.

Ton Koopman Felvégi Andrea felvétele